Somogyi Néplap, 1968. november (25. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
Vasárnap, 1968. november 3. 5 SOMOGXI NÉPLAP cr A zsilipet már négy napja megnyitották, azóta zuhogva, habosán ömlik a víz a csatornába. De a tó tükre békés. csendes, parányi fodrokat fabrikál színén a légmozgás, és a vízben megszokott életüket élik még a szivárványpikkelyes halak. Pedig a Parton hatalmas fakádak sorakoznak, és ragyogó tisztán már őket várja a nagy válogatóasztal, a sok háló és kosár, a mérleg. Aztán combig gumicsizmás lábak a tóba taposnak... örvénylik, kavarog a viz a sok fic ánkoló test körül. Megkezdődik a lehalászás. Mint minden mesterségnek, ennek is megvan a romantikája, magával ragadó szépsége. De más a Balatonon, más a sebes sodrású, örvényes folyón és ismét más itt a tekintettel is körülölelhető halastavon. — Tizenegyezer húszdekás pontyot, 20 000 harcsa ivadékot és süllőpárokat tettünk bele. Ezek mind itt ívtak. Szolnoki Alajos halászmes- ter áll és nézi a vizet. Igen. ez került ebbe — ahogy itt nevezik a Bárdibükki Állami Gazdaságban — a huszonegyes tóba, de vajon mii »jön ki belőle?« Gondolatban, mint valami film, leperegnek előtte az elmúlt hónapok. — Március elején helyeztük ki őket. Aztán jött a trágyázás. Áprilisban kezdtünk etetni. S ahogy májusban a földeken beköszönt a kapálási idő, ugyanígy van nálunk is. A tavat tisztítani kell, megszabadítani a káros növényektől. Júniustól kezdve van a nagy etetés ideje. Karók mieredeznek ká a vízből. — Az ott a halak konyhája — mutatja. — A nagy etetés idejéig annyit kapnak, ameny- nyi jólesik nekik. Hogv odata- lálnak-e? Még az órát is tudják, mikor van az "étkezés« ideje!... — A hónapok így szaladtak el. Aztán jött az előkészület, és elérkezett ez a nap. Bent a vízben lassan, tempósain húzzák a hálót. — Na. mennyi lesz? — Száz mázsa körül. — Jó lesz a kilencven mázsa is. Megindul a találgatás, a vita. Közben a háló két vége mind közelebb kerül. Örvénylik, kavarog a víz a sok villo- gó-ficánkoló test körül. — Ez legalább egy huszonöt mázsás húzás. — Gyerünk, gyerünk, a kis harcsákat oda! Szedjük, csináljuk! — Jó volna, ha ennek az ára az én zsebem,be kerülne — jegyzi meg az egyik asszony —, lenne mit költeni a lányomra. És beindul a gépezet. Mind a tizenötöknek megvan a dolga Kézről kézre mennek a kasarak. Már a válogatóasztalon csapkodnak a halak, és a fürge asszonykezek hol a jobb, hol a bal oldali kádba rakják őket, aszerint, hogy mennyi a súlyuk. Nekik nem kell mérleg, szemre tudják, első vagy második osztályú-e a hal. És közben megjegyzések: — Micsoda gyönyörű, egészséges állomány! — Híz igen, nagyon szép! Billeg a mérleg nyelve — és a fél órával ezelőtt még a tóban úszkáló halak autóra kerülnek. Húsz mázsát innen nyomban elvisz a felvásárló vállalat. — A többit a telelőbe rakjuk, onnan értékesítjük. Ha lehet, szeretnénk exportra is küldeni. A köd egészen felszáll, a napsugár sziporkázva ragyogja körül a serényen szorgoskodó embereket. — Hárt nem élvezetes, _ izgalmas dolog ez? — a főhalász itt is, ott is utasítást ad, tanácsol, kér. — Szeretem a halastavat. Pedig a mesterséget a folyó szerettető meg velem. Dráva menti ember vagyok. De itt más. Itt kirakatban van a hal. Tudom, miit tettem a vízbe, tudom, mit dolgoztam vele, és tudom, mire számíthatok. — Valami kedves halászemlék? Elgondolkodva néz a zsilipen zuhogva ömlő vízbe. — Több minit harminc éve csinálom ezt a mesterséget. Talán az egyik legkedvesebb emlékem, hogy kiíencszázöt- veraben Siófokon letettem a mestervizsgát, föhalász lettem. Így lettem igazán halász. Még három vizsgázott társa van, Fekete Sándor, Farkas József, Lovász István. — A többiek — mutat körbe, és sorolja a neveket: Szegedi István, Kovács József, Farkas Sándor, Bállá József, Kása Jánosné, Sós Lajosáé. Sós Jánosné, Zedravecz Mária, Beck Lajosné, Polutár Ferencné, Nagy Istvánná és Farkas Józsefné — itt szoktak dolgozni a tavaknál egész éven át, mikor van munka. Aztán egy-egy nagyobb halászat után összeülnek, ünnepelnek. Mondják, Szolnoki Alajos olyan haíászlevet tud főzni, mint fél Európában senki más. És ez az év, ha majd vége lesz az őszi halászatnak, méltó arra, hogy megünnepeljék. Háromszázhatvan mázsa halat terveztek a gazdaságban, de úgv mutatkozik, hogy száz mázsával több »jön be«. A combig gumicsizmás emberek mér újra a vizet tapossák, 0 vonszolt súlytól előredőlve húzzák, újra húzzák a hálót. — A halészmester munkájában mi a legszebb? — Nekem mindig a tavaszi és az őszi napok a legkedvesebbek. A tavasz, mikor minden élni kezd, mikor kázöl- dell a tó Környéke. És az ősz. Ilyenkor meglátja az ember a munkája eredményét. És . -. — körbemutat, nem fejezi be a mondatot. Rábízza a tóparti sárguló nádasra, a levelüket hullató kopaszodó fákra, a csillogó napsugarakat ringató víztükörre, beszéljenek ők. — Persze a halászinak ilyenkor nem ér ám véget az év, nem marad munka nélkül. Ha lehalásztunk, megkezdődik a nádtermelés, aztán a kaszálás, tótisztogatás, vízfogás. Van itt mindig munka... Na, emberek, van benne? — kiált a tó felé. — Ez jobb húzás lesz, mint a másik! A háló két vége ismét egyre közelebb kerül egymáshoz, egyre jobban zuborog, örvénylik, kavarog a víz. És ismétlődik az egész munkafolyamat. Újra és újra. Egészen addig, míg a tóból ki nem kerül az összes hal. — Hát ilyen a halász-»szü- ret!« Az ezüstpikkelyen megcsúszik és szivárványosan széttörik a napsugár... Szöveg: Vörös Márta fotó: Gróbaer Gyula Kár a válogatóasztalon csapkodna % a fcalaK TO*»i» min* *ix*saeer... Igen, várakozásunknak megfelelően több mint tízezer kérdőív érkezett vissza olvasóinktól. A válaszokból, megjegyzésekből kiderül, hogy nagyon sok otthonban összeült a családi tanács és közösen alakította ki felelősségérzettől áthatott véleményét. A »kívánság- lista« bőséges útravaló a szerkesztők és újságíró számára, hónapokig, évekig lapozgathat! á': a kérdőíveket munkatársaink. hogy nyomukban a közösség érdeklődésének megfelelő cikkekkel jelentkezhessenek. • Talán azt a címet is adhattuk volna a mostani részösszegezésünknek, hogy szerkesztői üzenetek. Ezernyi javaslat van ugyanis, amit érzésünk szerint nem összegezni, hanem megvalósítani kell, de akad jó néhány dolog még. amit meg kell fontolnunk, s olyan is, amiben önmagunk — meg kell vallani — tehetetlenek vagyunk. Hadd kezdjük ezzel mindjárt. A lap terjedelméről. oldalszámáról van szó. Némi keserűséggel úgy fogalmaztunk a szerkesztőségben, hogy ennyi jó javaslat megvalósításához huszonnégy oldalas újság is kicsi volna. Pedig mi nagyon megelégednénk a napi nyolc oldallal is. A kapukat döngettük eddig is, de most már erőteljesebben, hisz sokezres olvasótáborunk, a közvélemény hangja is mellettünk áll — s ez hallatlanul nagy erő... Nem is hittük volna, hogy szinte tömegesen hiányolták és igénylik lapunktól a folytatásos regényeket, képregényeket. Nos, helyhiány okozta eddigi hallgatásunkat. Mégis megpróbálunk segíteni, természetesen valami másnak a rovására. Meg kell fontolnunk viszont azt a — szerintünk ugyan ésszerű — javaslatot, hogy a szombati rádióműsor helyett naponta közöljük a programot. Ez azonban csak akkor volna megoldás, ha vele oárhuzamosan megmaradhatna a szombati oldal is- Sok olvasónk ugyanis ma még későn kapja kézhez a lapot, s ahova délbe vagy még később jut el az újság, ott semmit sem kezdhetnek a napi műsorral. Ifjú olvasóink — örömmel észleljük, igen sokan vannak — táncdalszövegek, énekesek, beatzenészek portréit kérik, képes beszámolókkal. Nem feledkezünk meg róluk, hisz az első lépéseken — tapasztalhatták — máris túlvagyunk. Nem tudjuk viszont teljesíteni azt az igényt, hogy rendszeresen ismertessük az új könyveket, filmeket, és bírálatokat is közöljünk róluk. Könyvkiadásunk hallatlanul előretört, napi két-három kritika is kevés volna ahhoz, hogy lépést tartsunk vele. Így csak néhány kiemelt produktumra szorítkozhatunk továbbra is. Szeretnénk — az igényeknek megfelelően — több novellát, verset, irodalmi anyagot közölni, s valamelyest tudunk is javítani a jelenlegi helyzeten. De végérvényesen ebben is csak a terjedelem bővítése hozhatna eredményt. Visszaállítjuk viszont a vasárnapi felnőtt keresztrejtvényt, ez is helyszűke miatt maradt el az utóbbi időben. Nagyon figyelemreméltónak tartjuk azt az igényt, hogy olvasóink százai, ezrei szeretnének megismerkedni folytatásokban a megye történelmével. Ez a szülőföld szeretetét, lakóinak ragaszkodását, érdeklődését fejezi ki. Sokan kérték ezt az új jövevények közül & azok, akik az ipar, a város fejlődése kapcsán telepedtek le a megyében. Máris tárgyalásokat kezdeményeztünk az ügyben, s bár ehhez hosszabb időre van szükségünk, bizonyára találunk .majd megoldást. Sok olvasót foglalkoztat a fiatalok nevelésének problémája. Elhatároztuk: az eddiginél több szakember, pedagógus, ifjúsági vezető megszólaltatásával és saját írásaikkal próbálunk e témakörben többet és jobbat nyújtani. Javítani akarjuk kereskedelempolitikai, az ipartelepítéssel, az új gazdasági mechanizmussal, a város- és községfejlesztéssel foglalkozó írásaink színvonalát is. Azt még nem ígérhetjük meg, hogy saját tudósítót küldünk minden országos eseményre, jóllehet értjük a javaslat célját, s ha lehetősége- :nk engednék, élnénk is velük. Ugyanígy nem tudjuk megígérni, hogy a hírszolgáltatás frissességében megelőzzük a rádiót ás a televíziót. Ez technikailag lehetetlen. A délután vagy este érkező hír nyomtatásban csak másnap jelenhet meg. A rádió és televízió előnyösebb helyzetben van, mint a napi sajtó. Ezért arra törekszünk maid. hogy a szűk hírközlésen kívül hírmagyarázatokkal, kommemárokkal léphessünk olvasóink elé. Színesben bizony nem jelenhet meg a megyei újság. (Mi azért szeretnénk egyre színesebben írni a megye eseményeiről, lakóinak életéről, törekvéseiről !) Némi változás mégis várható. Tárgyalások folynak már a nyomda rekonstrukciója kapcsán egy jelenleginél nagyobb teljesítményű rotációs gép beszerzéséről, amellyel ünnepeken színes fejlécet is nyomhatunk majd. (Ezt a jelenlegi technika nem teszi lehetővé.) És lám, most is érezzük, hogy kicsi az újság. Száz és száz kérdésre, javaslatra kellene válaszolni még, de már így is »elloptuk« egy kis tudósítás helvét. Ezért majd mákkor folytatjuk inkább. Hadd fejezzük be most azzal, hogy még a jövő héten is vártuk a kitöltött kérdőíve'* 2t, azoktól is, akik nem akarták megidézni Fortuna istenasz- ezonyát, s önként mondtak le a nyerés lehetőségéről. /------------------------------------------------------------------------------------------(ji/öztes „tfifjaié“ HUSZONKÉT EVES, középtermetű, meleg tekintetű, egyszerűen, de választékosán öltözködik. Mozgása testi és lelki egyensúlyáról árulkodik. — Mindig a valóság érdekel, nem ringatom magam illúziókban, és nem hagyom magam befolyásolni semmiféle rossz véleménnyel — mondja. Nyolcadik »belépőjére« figyeltünk föl. Azt hiszem, ő sem gondolta, de a szakmában is igen ritka, hogy egy versenyről három értékes első helyezéssel is haza lehet térni. Ifj. Gordon Pétert fiatal kora ellenére is régi versenyzőnek mondhatjuk; Siófokon, a megyei fodrászversenyen nyolcadik ízben vette kezébe a fésűt, a kefét, hogy frizurákat álmodjon a hajakból. — Szeretem a versenyt. Küzdeni kell önmaga megelégedéséért is az embernek. A tudatért, hogy képes újat szépen és esztétikusán csinálni. — Kicsi kora óta ez érdekli? — Igen. Szépet és újat alkotni, gyönyörködtetni. Bár nem fodrásznak, hanem gépészmérnöknek készültem. — Hogyan választotta mégis a hajszárító búrák világát? — MINDIG NAGYON ÉRZÉKENY VOLTAM A SZÍNEKRE. Legkedvesebb hobbym ma is a festegetés. Érdekeltek a formák, a színek, a szép... Gépészmérnök családi körülményeim és más objektív okok miatt nem lehettem, apám tanácsára a női fodrász szakmát tanultam ki. — A szép álmokat a húsvéti csúcsforgalomban is meg lehet valósítani? — Meg, mert ez szerintem elsősorban tőlem függ. Vallom, hogy a frizurák fésüléséhez művészi érzék kell. A szín, a forma és az arc összhangjának megtalálása, fantázia. Ha az ember meglát egy »fejet«, rögtön szeme előtt lebeg az a frizura, ami azon a legelőnyösebb. S örül, hogy ha fésülheti. Arra törekszem, hogy minél előbb ki tudjak alakítani egy sajátos stílusformát, és itt nem egyforma tucatfrizurák- ra gondolok ... Egyébként a műszakban dolgozó fiatal kollégák, kolléganőim is arra törekszenek, hogy ha üzletünkből kilép egy vendég, azon meglátsszék a kezünk nyoma. Legföljebb az ember hangulatától, bánatától vagy örömétől függ a végeredmény, nem a várakozó vendégek számától... — Talán a versenyről is néhány szót. — Nemrégen volt a fodrász világbajnokság. Az osztrák televízióban néztem én is, elkápráztattak a csodálatos vonalak. Hillmann János pesti kollégám készített föl a versenyre, ö mutatott szinte az utolsó pillanatban egy érdekes, mutatós, de egyszerű és szolid vonalat, a világbajnokságon is a legsikeresebb volt ez a vonal — nehéz fésülni, s bizony szurkoltam a sikerért. Szorongással telve vettem kezembe a fésűt, aztán néhány perc múlva már nem volt terem meg verseny, csak fésültem, elhalkult mellettem az élet. A szívverésem viszont annál gyorsabb lett este az eredményhirdetésnél. Mert arra nem számítottam, hogy az egyéni nappali és egyéni esti frizurafésülésért meg az összetett versenyért járó pálmát is én vittem el. Ifj. Gordon Péter a Fodrász és Fényképész Ktsz 1. sz. üzeltének fiatal dolgozója. Másodszor is jól startolt tehát, hiszen néhány hónapja szerelt le a katonaságtól (onnan is több kitüntetéssel tért haza). Aranykoszorús KISZ-jelvénnyel jutalmazták, kétszeres Kiváló katona, Kiváló rajparancsnok volt, a haditorna egyik győztese. Most önmagára kell találni a civil életben. Állandóan elégedetlentöbbet, újat szeretne. A gimnáziumi érettségi után, amit a munka mellett szerzett meg, szive szerint nekivágna a képzőművészeti főiskolának is. — JÖ LENNE. S vem is a bátorságomon múlik. Már letettem itt a voksnt. Renoir, Cezanne mindig élni fog a szívemben és a zene is. Minden szín egy zenei hangsort indít el bennem. De mikor szárnyalnék, eszembe jut, nemrég halt meg az édesanyám, már csak apám él, dolgozni kell. Készülni a tavaszi országos versenyre, jó munkával visszahódítani a katonaság előtti vendégeimet, s minél előbb megteremteni az egyéni stílust. Ha ezek belső kényszerként hajtják az embert, így is tud szárnyalni. És elégedetten felsóhajtani, amint letette munkaköpenyét.... Bán Zsuzsa
