Somogyi Néplap, 1968. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1968-07-28 / 176. szám

■ OMOGTI trírtAP 8 Vasárnap, 1968. jdftm 28. FEKETE ISTVÁN Szivar temetése SZIVAR BARNA VOLT ÉS KUTYA. Olyan féldaxli-fél- foxi, nem rövid és nem hosz- szúszőrű és mindent tudott, amit egy városi kutyának tud­nia illik. Tudott szolgálni, el­hozta a gazdája papucsát, a vendégeket szaguk szerint rangsorolta, és csak éppen, hogy nem beszélt velük. Tud­ta, hogy asszonya lusta sétál­tatni, éz okból nyöszörögni kell. hogy a szegény kis ku­tyának is vannak »emberi« dolgai, melyek néha halaszt­hatatlanok. Gazdái gyermektelenek vol­tak, és Szivar töltötte be az űrt. amiben pár gyerek szé­pen elfért volna. Szivar csa­ládtag lett. Bizonyos időben tért nyugovóra, bizonyos idő­bér ébredt, és megkövetelte, hogy ilyenkor mindenki éb­ren legyen. Ha a háziak lus­tálkodtak. Szivar erélyesen ugatott, amit gazdái ébresz­tés!—k véltek, holott csak a reggelit követelte. — Szivar a legjobb vekker — mondta gazdája és csodá­latos történeteket mesélt ku­tyájáról a hivatalban kollé­gáinak. a.ki'k unták mór Szi­vart gazdájával együtt, mert nem tudták, hogy minden ember költő egy kicsit, még ha számvevő is . .. Közben eljárt az idő. Szivar tízéves lett, majd tizenegy, ami kutyásorban már majd­nem aggastyánt jelent, és egy napon nem hagyta ott kosa­rát, és nem vett tudomást az állatorvosról se, aki pedig kö­rülrajongta a beteget, sőt — a biztonság okáért — az asz- szonykát is. Aztán orvosságot írt, melyet Szivar utálatosnak és fölöslegesnek minősített, mert bölcsen tudta — amit a háziak elfelejtettek már —, hogy a földi időnek és a son­kacsülköknek immáron befel­legzett. Kinyújtózkodott, és azt már nem is hallotta, ami­kor asszonya sírva telefonált urának, hogy Szivar élete el- füstölgött, azaz a fűbe hara­pott, ami azonban nem telje­sen helyes kifejezés, mert Szivar csak akkor harapott a fűbe. amikor emésztése nem volt rendben. Vptn fenyőgallyakkal kibélelték Szivar kriptáját, és a férfi vé­gül azt mondta: — Add ide . . . Az asszony keze reszketve bogozta a hátizsák zsinórját, széthúzta a száját, hátrahő­költ, és arca eltorzult. — Béla ... — No?! BÉLA ODAMENT, és ő is belenézett a hátizsákba értel­metlenül és sápadtan, mert a hátizsákban egy kis _ egé­szen kicsi — sonka, egy üveg szilvórium, egy zacskó teper­tős pogácsa, puha kenyér, ke­mény tojás és szardínia volt... de Szivar nem volt sehol. Siettükben a hátizsákot el­cserélték, Szí var fjedig tovább utazott azzal a feltett szán­dékkal, hogy ezen a napon még nagyobb meglepetésekkel szolgál egy hasonló hátizsák jóhiszemű gazdájának. A nap azonban tovább sü­tött, a férfi megszagolta a sonkát. — Kitűnő... Azután a .szilvóriumot: — Csodálatos! — és gyana­kodva körülnézett. — De vi­gyük be a házba, mert erre sokan járnak, és végered­ményben azt a Szivar se kí­vánhatja, hogy állva üljük meg halotti torát... Egy kis nyelvművelés „mige zocozíia vola" Vágó János: EXLIBRIS A GYÄSZ RÁSZAKADT A LAKÄSRA. Az asszony csen­desen járt. amint egy halot­tasháznál illik, és suttogva be­szélte meg urával, hogy az el- hunvtnak miként adják meg a végtisztesséeet. Mert a sze- meteskocsi ellen — nagyon érthetően — minden gondola­tuk tiltakozott. A városban azonban nem gondoltak a ha­landó kutvusokra. és az asz- fa’tot mégse lehetett f»1 szag­gatni. hosy Szivar »földi ma­radva nvai« valahol a közel­ben pihenjenek. A gyászolók gondolataikat köveibe el irtottak kis tetkük- böz„ a közeli hegven. Igen' Ott puha a föld. ott csend van. egy-két fenvő. egyszóval minden, amire Szivar emlé­kének még szüksége lehet. Ez az elhatározás, esv kicsit meg is mm miatta őket. Azután a nétiaii Szivar díszes* zsákocs­kába került. Másnap — va­sárnap volt éppen — a zsá­kocskát egv öreg hátizsákba süli vesztették, és elindultak szótlanul, mint az már ilyen­koz illik, a férfi vitte a háti- acáVot és benne á Szivart. Egyébként ragyogó, szép nap volt. de ők erről nem vet­tek tudomást. A hegy és a vonat tele kirándulóval. A vo­natban ember ember hátán. A vidám tömegben senki sem törődött velük, mert senki sem seifhette, hogv az óva­tosan földreesúsztatott háti­zsákban Szivar utazik. örültek, amikor kiszállhat­tak és ismét egyedül lehet­tek. A hátizsákot nagy siet­séggel kellett kirángatni a többi utas cók-mókja közül. A vonat elzakatolt, a reggeli párában egy varjú károgott, és ez nagyon illett a hangu­lathoz. — Emlékszel, amikor haza­hoztad? — suttogott az asz- szony. — Akkor is ebben a hátizsákban ... A férfi csak bólintott. Odaérve, a hátizsákot gyen­géden letette telkük puha mohájára. Azután bement a szerszámos bódéba, ásóval jött vissza, s az egyik fenyő alatt ásni kezdte a sírt. Ké­sőbb az asszony is ásott, majd A címet a Halotti Beszéd szövegé­ből vettük, s valószínűleg így kell ol­vasni: »mige szokosztjá volá«. Mai nyelven: »megszakasztja vgla«. A para­dicsomi gyümölcsről van szó, amelyből Isten tilalma ellenére ettek eleink — a bibliai történet szerint. A tiltott étek fogyasztása tragikus következmé­nyekkel járt; ezt fejezi ki — szép ké­pes beszéddel — szövegünk szerzője: csaknem »megszakasztotta« torkukat, majdnem »a torkukra forrt«. Ami a késő olvasónak joggal feltű­nik, az elsősorban a migé szó. Nem egyéb ez, mint a mai meg igekötő. amely számtalan mai szavunkban meg­van, önállóságát azonban szinte telje­sen elvesztette azóta. Ez a körülmény az, amely okot ad egy kis szemlélő­désre. A meg igekötő azonos azzal a főnév­vel, amely ma ugyan nem használatos már, de fennmaradt különféle rejtett formában: például helynevekben, mint Hátmeg, Hegymög. Ezek eredetileg olyan helyeket jelöltek, amelyek a hegy (hát) mögött terűinek el: »a hegy mö­gé«, azaz a hegy mögöttes területe. Sza­vunk azonos a meg ’és’ kötőszóval, a még határozószóval, s benne rejlik megint ’ismét’ szavunkban, magában az ismét-ben is (azelőtt: ismég), de még a sőt kötőszóban is. Nem csodálkozik ezen az, aki tudja, hogy a sőt régi alakvál­tozatai között ilyenek voltak: esmög, ésmeg stb. Az eredeti főnév tehát bele­simult olyan szófajtákba, amelyeknek a szerepe a körülménymeghatározás, a viszonyítás, azaz elvesztette dologmeg- nevező jellegét: másodrendű szerepet vett föl. Amit azonban elvesztett önállóságá­ban és »súlyban«, azt visszanyerte je­lentésárnyaló, jelentésmódosító, sőt je­lentésváltoztató erejében. Bár egy ideig küzdött az önállóságért, hiszen a Halotti Beszéd-beli szóalak egy névszói részből (mig) meg egy ragból (-é) áll. amely valami felé való irányulást fe­jezett ki (azelőtt Győré mentek az em­berek). Így viselkedtek azok az igekö­tőink mind, amelyek még az ősmagyar korban keletkeztek: az el, a ki, a fel, a le. Az el például ugyancsak főnév volt. s ’elülső részt’ jelentett, a fel ma is él önállóan a tej föí-ében. S ezek ugyan­úgy, mint a határozószói eredetű ki vagy le -é rágós alakjukban töltötték be határozói szerepüket, tehát elé, kivé, felé, lévé alakúak voltak. Érdekességük az, hogy mind hová? kérdésre felelő konkrét heiyhatározók voltak, s csak helyváltoztatást jelentő igék mellett voltak használhatók, hiszen irányt je­löltek; elszalad, kinyújt, leszökell stb. igéink nyelvemlékeinkben is megvan­nak. Amikor azonban a meg az idézett migé alakban először fordul elő, már egyáltalában nem helyhatározói jelen­tésű, jeléül annak, hogy sajátos fejlő­désen ment át abban az időben, ami­korról. írott adatunk nem maradt fenn. A meg szakaszt igekötős igében ugyan­is nincsen szó semmiféle térbeli irá­nyulásról, hanem a cselekvés befeje­zettségéről. Ugyanakkor tehát, amikor a meg még teljes alaki önállósággal fordul elő, jelentésében már minőségi ’áltozáson ment át. Ezt a fejlődést úgy kell elképzelnünk, hogy például azt az utat, amelyet »megjárunk«, tulajdon­képpen »mögé jártuk«, azaz járással magunk mögött hagytuk. A német nyelv szemléletesen őrzi ezt a képet: »einen Weg zurücklegen«, azaz ’utat mögénk tenni’. Ilyen szemlélettel mondjuk ma is, hogy ez vagv az még hátravan. Ugyanígy: megtenni a mun­kát annyi mint tevéssel »megézni«, esz­közölni, hogy »hát mögött« legyen. Ami pedig mögénk kerül, azit nem látjuk többé, elintézettnek, befejezettnek te­kintjük. A ’mögé’ jelentésből ilyenfor­mán a befejezettség, a perfekció kife­jezése fejlődik ki. Az el máig jóval többet megőrzött eredeti konkrét je­lentéséből, ugyanúgy, mint a ki, a be, a le stb. A középkor végére már szinte telje­sen kialakul ezeknek az említett ige­kötőknek mai használata. Eredeti irányjelölő szerepüket megtartva szám­talan árnyalattal gazdagítják nyelvünk kifejezőképességét. A meg-nek elhal­ványult a konkrét irányjelölő funk­ciója, s a cselekvés befejezettségét je­löli. íme néhány a XV—XVII. század­tól kezdve használatos igéink közül: megalkot, megcáfol, megdicsér, meg­érdemel, megérik,' megfedd, meggyó­gyít, meghízik, megkóstol, meglátogat, megtörténik, megvizsgál stb. Már ko­rán kifejezi a cselekvés megkezdődé­sét, beállását: megérez, megismer, meg­örül stb. Pillanatnyiságot fejez ki a megborzong, megdörzsöl, meghúz stb. igében. A cselekvés eredményességét jelöli ezekben: megkeres, megtalál, megment stb. Néha elvonttá teszi az ige jelentését: a bűnöst ma csak meg­bélyegezhetjük (azelőtt valóban bélye get sütöttek rá), ha a levélre bélyeget ragasztunk, akkor felbélyegezzük, bé­lyegzővel pedig lebélyegezzük. Sokszor sajátos jelentésmódosítást okoz: a megfázik a fázás következménye lehet, a meghívás pedig a hívásé. Ha ezeket idegen nyelvre fordítjuk, akkor más igét kell használnunk. Például a né­metben a frieren — sich erkälten pár felel meg a fázik — megfázik-nak. Tel­jesen megváltoztatja a szó jelentését: a takarít merőben más, mint a meg­takarít, a követ-hez viszonyítva a meg­követ ugyancsak egészen más jelent, akárcsak a megvet a vet-hez képest. Soltész Katalin — aki ősi igekötőink­ről könyvet írt —* így foglalja össze a meg »jelentéstörténetét«: »önálló je­lentéstartalmú irányadverbiumból (ha- tározós7Őból) aspektus-meghatározó eszközön keresztül jelentésváltoztató elemmé fejlődött« (Az ősi magyar ige­kötők 52). Mai használata már megállapodott, ielentésárnyalatai kialakultak. Nyelv­érzékünk ezért élénken reagál haszná­ltának hibáira. Szemet szúr, ha fölös- jegesen fordul elő, mint például a kö­vetkező esetekben: »Amikor... meg­halt özvegy nővére, megörökölték a házat« — olvastuk egyik napilapunk­ban (elég lett volna: örökölték); »Jobb­nak ítéltem meg, ha visszahívom« — mondta az újság szerint egy űrhajó pa­rancsnoka (itt is fölösleges az igekötő): »Halála mély részvétet kelt mindazok­ban, akik ismerték, megbecsülték« — olvastuk egy kiváló sportoló halála al­kalmával. Az ismerték mellett jobb, szebb és pontosabb lett volna az ige- kötőtlen becsülték. Máskor éppen hiánya okozza a félre­értést vagy legalábbis a stilisztikai elégtelenség, érzését Egy értekezleten mondotta valaki, hogy a bizottságok külön-külön tanácskozzanak »időtaka­rítás céljából« (helyesen: időmegtaka- karítás végett, céljából). De újságban is van példa az igekötő elhagyására: »Mosolygó Antal születési helyéül ed­dig is Öpályit jelölték« (Népszabadság, 1968. ápr. 26., 8. lap), pedig — ilyen összefüggésben — a helyet megjelölik. Néha nem a meg fejezi ki azt az ár­nyalatot, amelyet a beszélő ki szeretne fejezni. »Fontos elhatározások óráján, nagy feladatok küszöbén az ember megméri esélyeit...« — olvastuk egy vezércikkben. Helyesen: »az ember felméri esélyeit«. Dr. Szende Aladár „Mészhetétcs edények népe Széplak mellett, a Töreki út és a hetes műút szögében van egy kis domb. Jó másfél éve bulldózerek kaparták le róla á humuszt. Az első fe­hér mészberakással díszített edények akkor bukkantak elő. Szmetana Géza, a Sió­foki Általános Iskola igaz­gatóhelyettese azonnal érte­sítette a múzeumot. A mun­kát leállították, a ritka őslcori leletek védelmében. így kezdődött és így vált lehetővé egy dunántúli bronz­kori temető első hiteles, azaz teljes feltárása. HÁROM ÉS FÉLEZER ÉVES LELETEK A domb tetején egy nap­barnított izmos férfi. Körü­lötte öt—hat általános iskolás dobálja a földet egy sírgödör­be. Dr. Bándy Géza, a Ma­gyar Tudományos Akadémia régészaspiránsa a Dunántúl bronzkori történetének fel­tárásán és megírásán dolgo­zik. így ő kapott megbízást erre a leletmentési munkára. A helyszín egy kiszáradt tó partja. Vadkacsásnak hívják a környéken. Hetekkel ez­előtt kezdték el a munkát. Tudományos pontossággal, sakktáblaszerűen átvizsgálva az egész dombtetőt, ahol a felső humuszréteg mögötti sárga altalajon sorban kiraj­zolódtak a bronzkori temető sírfoltjai. Száztizenhét sír, öt oválisán rendezett csoport­ban, az ú e. II. évezred közepe tájáról. KIK LEHETTEK? már sikerült megtudni. S ez sem kevés. A halottakat elhamvasz­tották, a hamut urnában vagy anélkül a sírgödörbe helyez­ték. Mellé ételek-italok, ék­szerek, edények is kerültek. — írásos emlékeink nin­csenek róluk, mi adunk ne­kik nevet. Jellegzetes kultú­rájuk alapján itt a »mészbe- tétes edények népe« éli és temetkezett. Pontosan ezen a helyen. — Vannak-e másutt is ha­sonló leletek? — A Dunántúlon több he­lyütt is. Két csoportjuk van: az északi és a déli. Ez a lelet déli, azaz dél-dunántúli né­pet, ugyanakkor északi jel­legzetességeket mutat. A II. évezred végén ugyanis ezek a népek ÉNy—DK irányban a Sió mentén vonultak az Al- duna-vidék felé. Időközben megtelepedtek, a jól védett mocsaras területen. „EXPORTRA“ A fiatal régészaspiráns szí­vesen beszél mindenről, amit az ásatások után közvetlenül IS DOLGOZTAK — Mire következtet a ha­lotti maradványokból? — Egy-két maréknyi égett csont és különböző tárgyak — ennyi maradt egy-egy halott után. Az emberek antropoló­giai felépítésére; nemre, élet­korra stb. utalnak ezek. A felnőttek és gyerekek halan­dósága alapján pedig kiraj­zolódik az itt élt bronzkori nép demográfiai képe. — Mit mondanak a tár­gyak? — Elsősorban vallásukról, túlvilági eszményeikről val­lanak. Az előbukkanó agyag madárszobor, a madártojá­sok és az apró madáritató edénykék • termékenység kultuszát jelentik. Ez a kan­csó pedig valóságos iparmű­vészeti munka. Kézzel for­mázott, sima, egyszerű vo­nalával mai, modern, szoba­dísznek is elmenne... A nyers agyagba mintákat, szép, arányos pont-kör-vo- nal-kompozíciót karcoltak bele. Ezt vonták be fehér mészporral, és utána égették ki. Nagyon érdekes, hogy »exportra« is dolgoztak, fő­leg a Kárpát-medencébe, ahonnan rezet, bronzot, ara­nyat kaptak érte. A szép formájú kancsócs- kát gondosan visszacsoma­golja a zacskóba, és így foly­tatja: — Sokat megtudunk az edények, tárgyak alapján néprajzi szempontból e né­pek szokásvilágáról is. Né­melyik sírban 30—40, másutt csak néhány edény volt. Mit gondol, mit jelent az edények száma? Nem gazdagságot, nem rangot... De vessük össze életkori adatokkal az edények számát, és világos­sá válik, hogy a gyerekek kapták a legtöbb edényt, ser­dülő korukig. A java korú felnőtt kevés edényt kapott a sírjába, őket ékszerekkel látták el, amit viszont a kis­gyerek nem viselhetett. Az idősebb korosztálynál ismét emelkedik az edények száma a sírokban... Hosszan lehetne sorolni az első észrevételeket is. Megtu­dom még: a húsz—huszonöt sír — egy-egy nagy család, a sírokat jelölték, mert sehol nem ástak bele az előző sír- helynyi földbe. A temetkezés rendszere pedig az élő társa­dalmi felépítés mása — a földben. Információk hiányában — ahogy Móra Ferenc mondta »Valóságos iparművészeti munka...« —, az ősök sírjait vallatja a régész. Ezúttal szerencsésen hitelességük, tudományos ér tékük teljességében ... MASZEK SÍRRABLÖK — Mikor nem teljes a lelő­hely tudományos értéke? — Sajnos igen gyakran,.. A régészeti lelőhelyek törvé­nyesen védettek. Mégis há­nyán és hányán beleásnak, rabolják, pusztítják a síro­kat! Zamárdi és Balatonsza- badi között legalább tíz ilyen területet tudok... A vandál kezek ilyenkor elpusztíthat­ják magának az őskori te­metőnek az információs érté­két is. És ha csak húsz szá­zalékot bontanak meg, a le­lőhely tudományos értéke akkor is már csak nyolcvan százalékos... — Kik tehetik? — Maszek ayűjtők — és a közvetítőik. Gyerekektől tu­dom: a római nénz »árfolya­mak 1 forint ezen a tájon ... Szomorú adásvétel. Jobban ügyelhetnének «rce a. jelen­ségre a jóakaratú emberek, a pedagógusok, különösen a történelemtanárok. És mon­danám — a honismereti szakkörök, ha volnának ilye­nek ... Bizony ezeknek szű­kében vagyunk. Sajnos a pénz szemléletformáló szere­pe igen hangsúlyos üt, a Ba- laton-parton. Erre is hallok egy friss sztorit: — Ideérkezésemkor össze­sen hat házba kopogtattam be itt, Széplakalsón: Enged­jék meg egyetlen éjszakára otthagyom a régészeti mű­szeres bőröndömet. »Mennyit fizet érte?* — kérdezték sor­ban ... Végül egy öreg néni elvállalta reggelig ... — Kell ehhez kommentár? Búcsúzóul: Mi a leletek to­vábbi sorsa? — Az anyag a kanos vári múzeumba kerül. Restaurál­ják, majd kiállítják. Én pe­dig folytatom a kandidátusi disszertációmat. Egy újabb rendkívül fontos bizonyító adat — a mostani ásatás — birtokában Wallinger Endre \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents