Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-09 / 134. szám
V SOMOGYI NÉPLAP g Vasárnap, 196$. Jűnfn* It Bárány Tamás: Téves kapcsolás Vietnami (MTI fotó — Fálfai Gábor felvétele) MOLNÁR GÄBOR: Balatoni keszeg és a piraiba eginkább a hangja fogta meg; nem is annyira az, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Még a legelején kiderült, hogy harminckét éves — de a hangja érettebb korról árulkodott, s mintha fáradtabban zizzemt volna. Hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy kora őszi napon. Este fél tíz lehetett. Barátnőjét kereste telefonon. Kissé félve tárcsázott, attól tartott, Terka lefeküdt. Még most is benne él a meglepett pillanat emléke, ahogyan a kagylót már az első csengetés után fölvette a férfi: »Halló, tessék-«. — Jó estét, Sándorkám — mondta —, ne haragudjék a kései zavarásért. Terka nem alszik még? — Nem tudom, — Nem értem — mondta zavartan; ezzel a Sándorral sosem lehetett tudni, hányadán áll az ember. Három szava közül legalább kettő ugratás volt — Hát nézze meg. — Akkor sem tudom ... — Otthon van vagy nincs otthon? — Ezt sem tudom. — Nem maga az, Sándor? — Attól függ, milyen Sándor. — Morvái. — Félek, hogy csalódást kell okoznom — mondta a férfi bocsánatkérőn — de egy másik Sándorral beszél. — Bocsánat — sziszegte dühösen, hogy mit idétleinkedik itt vele ez a vadidegen —, elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! — Nagyon kérem, ne tegye le a kagylót! — szólt hirtelen a férfi. Annyi sóvár vágy sütött hangjából, hogy elbizonytalanodott benne a mozdulat, s tétovázott egy pillanatig. — Nem tette le? — hallotta a férfi hangját. — Köszönöm! így kezdődött. És aztán nagyobb, később egyre kurtább szünetekkel, hosszú-hosszú hónapokon át folytatódott indig ő hívta a férfit, hiszen a számót csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét. Néhány hét múlva feltárcsázta a telefon- központot. Most végre meg- - tudj a, ki ez a titokzatos férfi, aki hetek óta egyre többet foglalkoztatja gondolatban, s aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Nem adhatok felvilágosítást — szólalt meg a telefonoslány —, titkos az állomás. Csalódottan tette le a kagylót, de aztán még örült is neki, hogy így történt. Nyilván a sors akarja így. Egy telefonszám — az utolsó számjegy eggyel magasabb, mint Ter- káé — és két hang az éjszakában ... Volt az egészben valami múlt századian avult is; de valami idegborzoló izgalom is. Néha alig várta már az estét, hogy lenyelje vacsoráját, megvárja az esti híreket a rádióban, aztán odakuporodott a telefonhoz. Ö elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül van; húszévesen ment férjhez, huszonkét évesen elvált, és négy év óta magányos. Van egy ötéves kislánya, a kis Krisztina: őneki él. Különben. egy nagy .vidéki vállalat pesti irodájában dolgozik, és önálló angol—német levelező. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszer- gyár- kutatóosztályán dolgozik. Beszéltek filmekről, színdarabokról, amiket láttak, a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről. És az életről. Az asszonyt először meglepte, később csaknem lenyűgözte a férfi tájékozottsága, tapasztaltsága. Mindenről tudott, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt, amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már kegyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony egy-egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc felé kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. Fáradtan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége lett, a lefekvés helyett akár elölről kezdhette volna a napot. gyre többet gondolt a férfira. Napközben is. A hivatalban néha kísértést erzect, hogy felhívja, hallhassa hangját, megsimogat- tassa magát a meleg bariton bársonyával. Aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este, de ilyenkor is gondolnak néha egymásra ... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. És megpendítette: mi lenne, ha egyszer találkoznának? Egy kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált rendezetlenségére emlékeztet ... A férfi győzködött: az elmúlt hónapokban jó barátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló, sokat ígérő kapcsolat. Erre már nem volt mit felelnie, beleegvezett a találkozásba. A helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött: — Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Fölnevetett, annyira groteszk volt ez a kérdés. Hiszen ő már régen elképzelte magának Sándort: fekete, nem túl magas, nála talán csak fél fejjel magasabb, szé- lesvállú, nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint a detektívregények- ben, ugye? ... Hát nézze, nekem a kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy csokor viág. Milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta ő, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy drága ám! — És? — kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találkozás nem ér meg nekem néhány szál rózsát? Hallgatott. — No és maga? — szólt aztán a férfi. — Én hogyan ismerek magára? Milyen a haja? — Szőke — felelte gyorsan. — Hosszú? — szólt egy kis idő múlva a férfi. — Rövid. — Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, magát valahogy barnáinak képzeltem. — Ilyen vagyok — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három szál rózsa! Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok. — Űjabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is. félig nem aludt az izgalomtól. Másnap kora reggel fodrászhoz ment, és munka után hazaszaladt átöltözni. öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt. Két percbe sem telt, és begördült egy tömött busz. Az újságosbódé mellé állt, és figyelte a leszállókat. A sok csitri lány és asszonv közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék s vagy ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik . .. A következő busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett, szinte futva. Hóna alatt az újság, kezében papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét, és kalapját levéve, megtörölte homlokát. Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. És fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás a virágbolttól idáig. •‘Cf** :sak nézte, s nem ludta, sírjon-e vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú, fekete haján át-átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is el róla nyomban, ö sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét; jólesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le, és néha kinézett A férfi háromnegyed hatig toporgott odakint, s szeme mohón tapadt az arra járó szőke nők arcára. S zenvedélyes horgász barátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üvegszálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva indul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervírozott gilisztás horog. — Fogott már valamit? — csilingel egy finom női hang. Enyhe mordulás a felelet Növekszik körülöttünk a kíváncsiak gyűrűje, és a ráérősebbek letelepednek. Felhördülnek a hozzáértők, amikor a buktató nagy hirtelen alámerülését látják. Barátom óriási lendülettel »bevág«, és a népes társaság felett körbeutazik a — tízde- kás »piros szárnyú« keszeg. Szisszenés, mordulás. Hamar elfogynak a kíváncsiak. A keszeg lekerül a horogról, s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű — nehezen kerülne ki itt egy vacsorára való. Ül előttünk a vizen a buktató. Lágyan. Semmitől sem zavarva. Mi meg odakinn, a kövön. — Nos, neked talán tekintélyesebb zsákmányod akadt az Amazonasnál? — néz barátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyűjtőutazásaimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihenő »piros szárnyú« kicsi keszegre gondolok, és eszembe jut egy sokkal nagyobb hal. — Az Amazonas menti Ca- rarassu mocsarak szomszédságában kikötve — kezdem — a bronzvörös, hárommázsás súlyt is elérő piraibák- ra »vadásztam«. Gyerekkori könnyedség, vígság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleénekeltünk a bakonyi erdőalj alkonyi, szarvas- bogárzúgásos csöndességébe. — Hurkot hurokra vetve kötöm a nyolccentis görbü- letű, araszos és vastag ho- rogszárra az indiánfonta erős curuazsineget, kétméteres eresztéket hagyva a rőzseág- »buktató« alatt. Ráhúzom az óriási horogra a matrincha csalit. Az araszos horog szinte teljesen eltűnik a matrincha tömegében. A zsinór végét magam után húzva egy méter magas, bébit' uru- curipálma tövéhez te erem. Idehaza a harminckilós, horogra került harcsával is nehéz elbánni, hát még a tízszerte súlyosabb piraibá- vaL — Vízbe vetem a horgot. Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a csöppet sem köznapi buktatót, eresztékén a csalit. Feszül a kiengedett zsineg, amelyet most már csak a pálma töve tart. H irtelen alábukik a messze, benn úszó rőzseág. íjhúrként váj a homokba a pálmatőről vízbe vezető zsineg, amelyet megmarkolok. Húzás vág vissza, és vad erővel kitépi ujjaim közül. Odabenn —ki tudja hány méter mélységben, harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronzvörös hal. Szabadulni szeretne, de az indiánfonta curuazsineg miatt nem lehetséges. Kifárasztom — határozom el —, és elborít a piruló izgalom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga vízben a piraiba sötét bronza, majd alábukik. Semmiképp nem eresztem el a piraibát. Rövi- debbre kel fognom a zsineget Futva igyekszem a pálmához. Odatérdelve, válla- mat a barna, fiatal törzsnek vetve, vonom kifelé a zsineget. Óriási erő ránt, ellenkezik húzásommal. Váliam, markom keményen horzsoló- dik. A zsineg, ha nem feszülnék vállammal a törzsnek, arcra rántana. Rázkódik, zörög felettem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a horog s a zsineg is. Vérezhet a bronzvörös halragadozó és a többiek — akár a tengeri cápák sebesült fajbélijükre — rácsaphatnak. Sietnem kell. Húzva a zsineget, vonszolom a zsákmányt a homok s csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kikerülő zsineg, közben bele-bele- rezdül a vad erejű rántásokba a pálmabóbita. Váliam véresre zúzva, hamarosan több méter zsineg gyűlik össze a pálmatörzs tövénél. Fogast fogás követ. Már csónakközeiben ver, csapdos a bronzvörösét mindinkább bemutató halóriás. — Most — mérem a távolságot — tíz méterre lehet csónakomtól. Fél órája küzdőm vele? Lehet. Vizesen csurgó a homokkal elegyes curuafonás, és ez jól hűsíti tenyerem, ujjaim égését. A bronzvörös hal deréktájon öles, körméretű farokcsapásai, amelyekkel maga körül a vizet, tajtékossá veri, félelmetesek. Nagyot rántok a fonáson, rövidítve a hal meg az urucuri pálmatörzs közti távolságot. Rögzítem a zsinórt, s a félig homokra húzott csónakhoz futok. Közvetlen közelből mindennél vadabbnak látszik a horogra került, csapdosó hal. Hatalmas példány, óriás a pi- raibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elől másodperc töredéke alatt elmarta a matrinchacsalit. Elejtéséhez nem vágóvas, szigony vagy fejsze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a puskát. Az evezőpad- ra állok, öt lépésre csap- doshat a csónakvégtől a küzdő, időnként egész tömegével a víz fölé emelkedő hal. A lövés belezúg az Amazo- nasra boruló csöndességbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be, a piraiba lassú pörgéssel veri a vizet. Mint súlyos, nehezen engedő tüsköt vonom kifelé a hatalmas halat, majd mögéje, az Amazonasba lépek, és félcombig vízben állva, gördítem, döntöm kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós fogású piraibát. Bőre nyálkásan érdes, nem annyira csúszós, mint a harcsáé. Pikkelyzete némiképp hasonló a süllőéhez. Hasa tája világosabb, mint bronzvörös háta. Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben tanyázó indián halászoknak adom... — Hát ez, és ott, így esett — mondja barátom, és nézi a visszavezető, múltba érő »szálat«, a hálóban levő tíz- dekás »vörös szárnyú« keszeget. — De vigasztaló, hogy ez az apró »vörös szárnyú« keszeg »hozta ide« a pirai- bás horgászkalandot. S zedelőzködünk. A magányos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépéseink a part felé kopognak, az emlékeket idéző köveken. — Hát, pajtás — mondom —, én egyetlen »paptetűért« sem cserélném el a legszebb, hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A »pap- tetű« balatoni hal, a piraiba pedig, és legyen bár hárommázsás, odáátra való, idegen világbéli. 125 ÉVES A LIPCSEI ZENEI FŐISKOLA Nemrég ünnepelte megalakulásának 135. évfordulóját a lipcsei Zenei Főiskola, amelynek olyan neves tanítványai voltak, min* « Grieg, Janacek. A képen: a főiskola bejárata.
