Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-23 / 146. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. június SS. Vészi Endre: VANÍLIÁS illat A fiú szürke szemében furcsa, vizsgálódó mosoly. — Jogod van. — Évek óta élek magamban. Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és nincs vége. Téged, jó, ha negyedévenként hazahoz a szeszélyed. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki. — Kell hát, persze. — Mit gúnyoroskodsz? — Gonosz vagyok, úgy érted? — Szívtelen. Várj csak, majd te is megvénülsz. — Nem hiszem, hogy ilyen leszek? — Hanem? — Minek az asszony neked ... állandóra! Hogy kirámolja a szekrényt, aztán odébbálljom? — 'Ide figyelj, vélem pi- maszkodhatsz, de Erzsikét. . . ne bántsd... Öt nem ismered. — Szóval csicsergő szerelem. — Azért mert téged két asszony is otthagyott? Hagyjuk ezt... Az öreg fölemelkedett, nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit — Na és ha elcsalom tőled á te Erzsikédet? Csak hogy megmutassam! Az apa visszalépett, nagy kezével a fiú vállába markolt, az meg felszisszent a törött karja miatt — Jó, jó, csak sziszegj. A fiú hirtelen mozdu- .attal, úgy hogy a maga fájdalmát fo- .ozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alóL Egész közel álltak egymáshoz, s ahogy a düh eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz. — Én csak az anyám emlékét védem. — Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak, mi? Körös-körül a falakon az ezermester öreg gyártmányai. Valamikor lombfűrésszel szórakozott, s ezek az ötletes dísztárgyak megöregedtek a falon, kifakult rigolyák csupán, semmi közük többé az örömhöz. Utánozzák a szétterülő szőlőleveleket, az emberi szívet, a nagy hegyet, fölötte úszó fellegekkel, de csak utánzat mind! Az öreg egyszerre mérhetetlen fájdalmat érzett, konok, nem villámló fájdalmat. Hiábavalónak érezte, mégis kimondta: — Mit akarsz elvenni tőlem? Az örömöt? — arcából elszívódott a vér, vénember lett hirtelen, kiüresedett a tekintete. A fiú megvonta a vállát. — Mindegy. Nekem aztán f-pi-rt/-? -^crv, F a képek tolakod- k eléje, harminc / vei azelőtti képek, „agy, tágas, vasárnapok, s az ő kisfiúkeze elvész apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak, hol egyikhez, hol másikhoz. Keményre fagyott kocsonyával várják őket, a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hócsillagok, ő is ihat egy félpohámyi bort. Sodort papírzacskóban sült gesztenyét visznek anyának. Fél lépést hátrál. — Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle. — Jó. — Az öreg kimerültén néz maga elé. — Ülj le, kérlek szépen. Így nem mehetsz el. Visszaültek az asztalhoz. — Azt hiszed — folytatta az öreg hosszú szünet után —, komolyan hiszed, hogy csak érdekből van itt? — Nem, ugyan! — Az előbb így mondtad. — Mondtam. Hülyéskedtem, na! A konyhából langyos vaníliás illat árad befelé. — Nem, te komolyan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja — Mondom, hogy ugrattam! Asszony kell, joga van hozzá, mit akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá. Az öreg szeme csupa szorongás, kutató gyanú. — Semmit sem mondtam komolyan. Csak éppen ... mellbe vágott, ahogy beléptem, annyira idegen volt. még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész. — És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csomagolóban. Először a kezét vettem észre,... hogy szép a keze... a mozgása, az ügyessége, ez mind behízelgi magát. Meg az, hogy mindig tiszta. Az öreg bőrét újra átfűtöt- te a vér. akarata ellenére bőbeszédű lett — Nem lesz semmi baj, apa. Semmi. Megmondtam. Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem így. Csakhogy akkor ő volt férj. S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. »Nem nézek én ebből neked semmi jót« — mondta. Akkor még ereje teljében volt félelmetes, erős akaratú. »Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te szép szemedért... « — Szorgalmas, tiszta, jó — motyog most maga elé az öreg. — Mondtam már, nem lesz semmi baj. A fiú mintegy kitépi magát a ráhurkolódó emlékekből, feláll, az asztal fölé magasodik. Az öreg félénk szemmel kíséri. — Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll, mellén az ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli az apja —, még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyámoltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez igazság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön. Vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit? A fiú gipszbunkója kop- pant az asztalon. — Elszoktunk egymástól — ennyit felelt érdesen. — Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huzavona. — Az életnek vannak törvényei, -apa. — Hát akkor az öreg temesse el magát? ... B-P az asszony. Göm- )iyű, ápolt, kerek cú. A nézése is sze- ny, kellemes. Süteményt hoz, szépen fölszelve egy tálon. — Tessék, most sült, friss. Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel. A félhomályban puháin, sárgán gőzölgőt! a tészta, omlósán, édesen. Éppen csak piszkálgatták. — Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asz- szony meghökkent. Erre a kérdésre nem számított. — Látod, ezt még nem is számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. — Apád lehetnék, nem? — mondta csendesen és kiment — Ebbe mi ütött? — kérdezte az asszony tanácstalanul. A fiú hidegen mosolygott — Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Űj házasok! Majd elrendezik azt maguk ketten. Utána csak a félnapos némaság maradt. fan Lievens: Parazsat fúvó fiú M ikor a magas nő kiment a konyhába, megsuhogott a levegő. V fiú arra gondolt, milyen otthonosan jön-megy ez az idegen nő itt, az ő lakásukban. Hirtelen nagyon megharagudott. Ránézett szorongó apjára, aki pirosra főtt arccal ült a helyén. A fiú koppanva arrébb rakta gipszbe ágyazott jobb karját az asztalon, aztán hirtelen fölemelkedett, mint aki indulni készül. — Várj csak, ne hirtelen- kedj — fogta vissza az apja —, meg kell hogy értsél engem is. A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet, csőszerelő, építkezésről építkezésre vándorol. Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs. — Belátom, rossz időben jöttem — mondta lassan, darabosan, s egészen az apjához fordult —. közben asszonyt hozott a házhoz. Az apában megmozdult az indulat, előredőlt, de fegyelmezte magát. — Nekem is van jogom — inkább motyogott, mint érvelt. Bagó Bertalan: Domboldali házak (monotypia) Slobodan Petkovic: A szabin nők elrablása PARÓDIA — Alapítása után Rómában köztudomásúan kevés volt a nő. Hogy feleségre tegyenek szert, a római fiatalemberek cselhez folyamodtak, ami a Szabin nők elrablása néven ismeretes a történelemben. Az eseményt megörökítő történészek, nem lévén kortársak, szóhagyományra támaszkodhattak csupán, az pedig sohasem megbízható kútforrás. Érthe- , tő tehát, hogy a nemrégiben talált hiteles ’ forrásmunkát, egy Bibula nevű szabin lány egykorú napló iát határtalan lelkesedéssel fogadták a régészek. ÍME A NAPLÓ: Szerda, május IS. Ma megmostam a hajamat. Psana, a barátnőm azt mondja, hogy szép selymes a hajam. Cassius csak mosolyog rajtam. A fivérek nem értékelik az ilyesmit. Főleg ha a húgukról van szó. Csütörtök, május 19. Hűvös ez a tavaszi nap. Barátságtalan. Apa ma megvert. Azt mondja bizonyára pártában maradok, ha eddig sem keltem el, mert már tizenhét éves vagyok. Péntek, május 20. Apa ma kissé nyugod- tabb, de látom, csak aggódik miattam. Ebédnél fel is sóhajtott: mi várhat rám, ha ott tartunk, hogy hat birka is kevés hozománynak. Épp ezt meséltem Psanánák, amikor találkoztunk Fallcával. Sírt. Elpanaszolta, hogy Bumo, a vőlegénye faképnél hagyta. Plecát vette el, az uzsorás Mursa lányát. Ez a Mursa olyan gazdag, hogy korsókban áll az arany a házban. Kedd, május 24. Apa ma utánam vágta a korsót. Dühében. Nem vette észre, hogy van még benne bor. A kár láttán olyan dühös lett, hogy majd elverte Cassiust. Psana azzal vigasztalt, hogv náluk is ilyen pokol az élet. De neki legalább van egy stiglice. Betanította és dalol ne ti, ha szomorú. Szombat, május 28. A birkákat legeltettem. Szép zöld a fű. Megnőtt a sok esőtől. Kövérek is a birkák. Csak úgy gurulnak. Szinte esetlenek, hogyha cikáznak. Tegnap Psana figyelmeztetett, meg ne feledkezzek a mai mulatságról. Bemegyünk Rómába. Ma este. Nekem ugyan nemigen van kedvem. De Psana nagyon odáig van érte. Szerda, június 28. Egy hónapja nem írtam semmit a naplómba. Nem volt rá időm. Voltunk, másnap, azon a római mulatságon. Psa- nával. Rajtam és Psanán kívül még hat szabin lány vállalkozott a kétórás útra. Útközben még három leányzó csatlakozott hozzánk Trucából, majd még egy, Plirából. Rómában pedig két szabin lány várt már bennünket, akik látogatóban voltak az ottani nénikéjüknél: Bana és Eila. Rómában az asszony ok nem járnak mulatságokra. Tiltja nekik a férjük. A lányokat meg az apjuk nem engedi. így aztán csak mi voltunk, a tizennégy szabin lány azon a római mulatságon a táncosok. Miután áldozatot mutattunk be az isteneknek, a zenészek rázendítettek, és kezdődött a tánc. A mulatságnak azonban sajnos rossz vége lett. íme az oka: Már az első tánc alatt észrevettem, hogy a legények mind súgnak-búgnak és sokatmondóén fürkésznek bennünket. Hogy a második tánc véget ért, az egyik legény jelt adott a zenének, hogy ne kezdjen a harmadikba. Felpattant egy kőre, és így szólt: — Mivel Rómában kevés a lány, nálatok Sabinában pedig túl 6ok, azt indítványozzuk, válasszon mindegyikőtük egy-egy római legényt, és maradjatok itt a városban. Nos, nyilatkozzatok! Ki maradna itt szívesen? Két lány jelentkezett. Szólni akartam magam is, de úgy elszorult a torkom, hogy nem jött ki hang rajta. Annyi erőm sem volt, hogy felnyújtsam a kezem. — Csak ketten?! — kiáltotta harsányan a római legény. Mert engem észre sem vett. — Az bizony kevés! — Csak nem fogunk nekik rimánkodni! — taszította le a kőről egy még harsányabb hangú legény, és felállt a helyére. Amint később megtudtam, Tarquiniusnak hívják. — Lányok, a kapuk zárva, innen ugyan ki nem megy közületek senki! Lányaink rémült kiáltozásba csaptak, és hanyat-homlok menekültek a kapuk felé, hogy mielőbb kijussanak a szabinai útra. Igen ám, csakhogy a legények sem nézték ám mindezt tétlenül. Utánunk eredtek, körülfogtak bennünket, és egyikünkre három is is jutott, aki felmarkolta. Néhányan, a fürgébbje kisiklott a gyűrűből és elérte a (kaput Meg is menekültek, mert amint kiderült, a kapuk nem voltak zárva, mint ahogy a szónok füllentette. így menekült meg Psana is, meg még néhány leányzó. Kérdés ugyan, hogy elrabolta volna-e bárki is azokat a csúnyácska falusi libákat? Nem is tudom, hogyan történt, hogy míg a megoszlott legénység fele a menekülőik után vetette magát, a másik fele meg a bennrekedt lányokat ráncigálta egy-egy legény lakása felé, rólam valahogy megfeledkeztek. Rémület fogott el, amint láttam, hogy távolodnak él a zsákmányukkal, és hogy hogy nem kétségbeesetten felkiáltottam: — Hé, fiuk, engem nem rabolt el senkii De hasztalan volt! Kiáltásomat elnyomta a lányok sikongása. Nem hallhatták. Hét szabin lányt elhurcoltak, én meg miután hiába vártam, útnak eredtem; szomorúan. Épen, érintetlenül. Haza is jutottam. Sajnos. A hét közül kettő önszántából maradt a városban. Az egyik azonban napok múlva meggondolta és hazajött. A másik ott maradt. Ezek szerint csak egy szabinai elrabolt maradt a városban. Az most is ott él. Állítólag igen boldogan ... Amikor hazaértem, apa jól eldöngetett, hogy mért nem maradtam ott, ahol voltam. Elült a nagy izgalom már amit az elraboltatásunk okozott a faluban, de az én vénlányságom gyötrelmei sehogyan sem akartak szűnni. Már-már azt hittem, véget sem érnek soha. A sors azonban mégis rámmosolygott. Cassius mentette meg a helyzetet. Antippa feleségül akart venni, de keves- lette a három birkát hozományul. Tizenkettőt akart mindenáron. Apa nem állt kötélnek. Erre aztán Cassius elvette Psanát, aki tizenkét birkát kapott hozományt«. Cassius a hozományt átengedte nekem, mire Antippa egyből megkérte a kezemet. A birkák ki sem kerültek Psanaek kara- mából, maradt minden a régiben, de akkor vajon mennyi hozományt kapott Cassius es mennyit Antippa? De az már az ő dolguk. •udás Kálmán fordítása.
