Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-02 / 128. szám

▼asämap, 1968. júnins 2.

7

SOMOGYI NÉPMP

4

nna apját, a pan- csovai téglagyár munkását Fe- rencz József 1915 tavaszán háborúba vitte, A szőke bajuszos, zömök magyar a Kárpátokban harcolt a »hazáért«. Családja már három hónapja nem kapott tőle levelet, hírt sem hozott felőle senki. A beteges asszonnyal három gyermek maradt itthon: Rózsi, Mariska és a legidősebb, a 13 éves Anna. Az alacsony termetű, halvány, vézna, lányt, hogy mesterséget tanuljon, meneküljön a cselédsorstól, varrodába adta az anyja. A varrodában abban az időben a tanuló lányok sem fizetést, sem kosztot nem kaptak. Munkát azonban bőven. Fejtették a régi ruhát, férceitek, varrtak sötéttől sötétig. Anna nemegyszer szédülve hajolt a gépre, fárad volt és éhes, mert otthon kenyérből sem jutott elegendő. így ment ez hónapokon át. Nagyon leromlott a gyermeklány, mire édesanyja belátta, hogy ezt nem bírják sokáig. Anna kénytelen volt otthagyni a műhelyt, hogy cselédnek álljon, ahol mégis kap kosztot és valamicske fizetést is. Ezzel az otthoni helyzeten is könnyít valamit: egy éhes szájjal kevesebb lesz a háznál.

A Rónai fényképész vette föl Annát hétéves fia mellé nevelőnőfélének. Békés jó emberek voltak Rónaiék. Jó helye lett volna itt Annának, de pár nap múlva a »nagysága« hazaküldte.

— Nem tudunk használni téged. Kicsi vagy és gyenge, sovány. Kisebb, mint a Pityu. Téged is nevelni kell.

Húsz fillért nyomott Arena markába, egyheti munkadíj fejében.

— Mehetsz!

Pityeregve, félve ment haza a kislány. Jaj, mit szól majd a mama...?

A mama nem szólt semmi rosszat. Csak összecsapta két száraz tenyerét, és így sóhajtott:

— Istenem, hát mit is kezdjek én már veled? — De nem sokáig sopánkodott.

— Jól van, ne sírjál, kislányom. Te nem tehetsz róla. Majd csak lesz valahogy. —

Lassan megvigasztalódtak. Sőt örült is a mama a húsz fillérnek, mert pénz volt az is. Háború volt, nyomorúság, szűkölködés. Minden fillér sokat jelentett.

Hetek múlva megtudták, hogy a Fő utcában a Mayer postás kisasszony cselédet keres. Elmentek Mayer kisasszonyhoz. Szigorú tekintetű, magas, szikár vénlány volt a kisasszony. Aggastyán' mamája és a két sovány farkaskutya fintorogva fogadta őket.

— Erősebb lányra lenne szükségünk — mondta a kisasszony, de mert izmosabbat nem talált, fölvette Annát.

A »lánynak« elsősorban ápolni, öltöztetni, kiszolgálni kellett a tehetetlen öregasz- szonyt. Ezenkívül takarítani, súrolni, mosogatni. A munka kora reggeltől este későig tartott. Otthon nem főztek, nem volt aki főzzön. Vendéglőből hozta Anna mindennap az ebédet. A postás kisasszony fizetéséből csak két adagra tellett. Hárman osztoztak a két adagon, de kellett, hogy maradjon a két kutyának is.

A kis cseléd majdnem mindig éhesen távozott az asztaltól. De nagyobb baj is akadt a háznál. Hideg tél volt, és a kutyák a kisasszony jóvoltából a cselédszobában aludtak. Éjszaka a vaságyon Anna lábához, derekához húzódtak. A kislány álmából föl-föl ijedve sokat verekedett a testes dögökkel és az ebektől származó bolhákkal, melyek eltöltötték az ágyat. Reggel álmosabban, fáradtabban ébredt, mint amikor lefeküdt. Sokat sírt emiatt. Panaszkodott a kisasszonynak. Nincs más helyem — válaszolta az kurtán.

Mit tegyen? Anyjának nem akarta elmondani, nem akart neki keserűséget szerezni. Végre mégiscsak rákényszerült, és elsírta bánatát. Bár nagyon kellett a családnak a pár forint, amit Anna keresett, anyja mégis azt mondta:

— Szedd össze, kislányom a holmidat, és gyere haza. Hagyd ott azt az állatkertet. Majd csak megélünk. Majd csak ád valamit az Isten. De sem az Isten, sem az emberek nem segítettek. A vézna kis lányt cselédnek a nagyságák nem vették föl. Csak a téglagyár vett föl munkásokat — férfiak hiányában asszonyokat és gyermekeket is. Anna- az édesanyjával a téglagyárba ment dolgozni. Nehéz volt a munka, mert nehéz a föld, a sár, a vályog, a tégla. A sár és a téglapor már az első héten lemarta kezükről a bőrt. De tűrtek. Megkeresték a mindennapi kenyeret. És este hazamehettek övéikhez. Együtt lehetett a kis család. És ez olyan jó volt...

Sokáig dolgoztak itt. Közben véget ért a háború. Béke lett. Várták apjukat. Nagyon várták, de Kovács János nem tért haza soha többé.

1921-et írtunk. Anna 19 éves volt. Közben a uehéz munkában megerősödött. Nagyot nőtt. Csinos lány lett belőle. Fájó szívvel, kevés reménnyel snyjával együtt elindult munkát keresni Bel- grádba. Nagyvárosba mentek, ott akart Anna beállni valahová cselédnek. Féltek az idegen várostól. Sok rosszat hallottak róla. de mit vehettek, mentek, vitte őket a hajó, a sorsuk a ködös bizonytalanság felé.

Járták a nagy várost, a nagy házakat, üzletekbe is bementek kínálkozni. Elfáradtak, elkeseredtek már, indultak vissza, amikor az egyik kereskedő fölvette AnPEDAGOGUSNAPRA

keltünk. Sokat beszélgettünk. Elbeszéltem neki a sorsomat. Ö is elmondta élete történetét. Meghatódva hallgat'Ro&ioqyi Pét:

(Regényrészlet)

t TahÁts Gyula:

ALTATVA ÉS ÁMÍTVA

Mert fészkük én vagyok, este megjönnek, mint a madarak: csillognak és pittyegnek egy kicsit, aztán velem együtt elalszanak.

S mikor a nap kitárja az ablakát, a rózsaszín kálit üresen lengeti csont rácsait, mert elszálltak, akár a kakaduk más forróbb égövek alá s velem hagyják e köcsögszin falut, e mérsékelt klimájú életet..2

De este már itt vannak újra...

Felülnek a piros ágú kapukra s az álom rácsai között csillognak és pittyegnek egy kicsit, altatva és ámítva, mert hajnalra itt hagynak megint.

A szerző tétéből.

»Villámok mártana« c„ a könyvhétre megjelent kö- ^

Szirmay Endre:

VÍZ ÉS PART

A kíváncsiság zöld villanásaiból halót köt vizsla szemem, hogy bekerítse az ezüsttestű, cikkanó, gyors halat, és a szél hullámaiból kimerítse, amit megúsztat a futó pillanat a valóság villogó vizén.

A parton kö, csend, iszap és remény.

Sár szaga szállong; püffedt televény emészti a gyermekkor bársony lépteit, de a vér virága most is kérkedik

a messzeség meleg mosolyával.

Ezüst madár köröz az alvó viz felett, a csönd üvegburkát felhasítja csőre, fekete csónakok ázott árbocain fehér zászló köszönt minden érkezőre a kikötő kongó ködében.

Gyakran vízre szálltam, hogy tudjam a partot, és fényvitorláson érted suhanhassak; üzenetet hoztam! Ügy szeretnék szólni, hogy még idejében bátran elhallgassak, ha átölelsz az áldott fák alatt.

nát cselédnek. Tejtakovics Ignácnak hívták az urat, ugribugri c'ngár emberke volt. Nagydarab, kövér fekete nő a felesége. És a kisasszony rövidlátó, vézna lány volt.

Anna a házi teendők mellett a főzésnél is segédkezett. Munka itt is volt elég. De az élelem bőséges és jó, és ami a fő, emberségesen bántak vele. Karácsonykor Anna új ruhát kapott ajándékba. Fürgeségével, jókedvével életet vitt a házba. Fizetéséből tudott küldeni özvegy édesanyjának. A kereskedő lánya unalmában női kalapkészítésre adta a fejét. A házhoz járt egy mester, aki tanította. Annának tetszett ez a munka, és szabadidejében szívesen segédkezett a kisasszonynak. Régi álma, vágya volt szakmát tanulni, hogy otthagyhassa a lealázó és gyűlölt cselédéletet. Így a kalapkészítés mesterségét előbb megtanulta, mint a kisasz- szony. Anna lassan kiismerte magát Belgrádban. Vasárnaponként nagynéniével, Vera nénivel cirkuszba, színházba, sőt télen táncestre is eljárt. Szeretett énekelni, nagyon szeretett táncolni. Egy ilyen táncestélyen ismerkedett meg velem.

)fgy történt, Mi, baranyai menekültek műsoros estélyeinket már bent tartottuk a belvárosban a Kontinental Szálló nagytermében, ahová szívesen jártak az emigránsokon kívül a Belgrádban élő magyarok is. Ez esetben is zsúfolásig megtelt a terem. Csató Sándor az érces hangú, tagbaszakadt pesti vasas volt a konferansz.

— Tisztelt vendégkoszorú! — üdvözölte a közönséget, és bejelentette az első számot

Az asztalnál négyen ültünk. Csató Sándor, én, egy középkorú nő és egy csinos fiatal lány. Bemutatkoztunk. Kovács Anna — mondta a nevét a lány, Vera néni — így a másik. A kislány kipirult arccal, szinte túlzott buzgalommal végigtapsolta az egész előadást. Tetszett nekem a lány. Szép sötétszőke haja, gyermekies tiszta kék szeme volt. Csató is, mások is sokat táncoltak vele. Sikkesen, szépen táncolt. Karcsú alakjához, fiatalságához jól illett a tánc. Én soha nem voltam jó táncos. Csak csárdást tudtam táncolni világ- életemben. Annát fölkértem egy csárdásra. Tánc után visszaültünk az asztalhoz. Koccintottunk, ittunk, énein m anyámhoz hasonló, siralmas sivár cselédsorsát. Ezáltal még közelebb jutott a szívemhez. Mikor világosodni kezdett az ég alja, hazakísértem őket.

Ezután gyakran találkoztunk. Alig vártuk a vasárnapot, hogy együtt lehessünk. Szép és egyre mélyülő barátságunk lassan szerelemmé fejlődött. Pár hónap elteltével — nem gondolva, nem ás törődve törvényes formaságokkal — egybe keltünk. Ekkor írtam;

ASSZONYOMHOZ

Te vagy, akit kerestem, vártam,

Asszonyom, nővérem, sorstársam.

Szenvedő drága magadban

Napsugaras szép tavasz van.

Erősebb vagy, mint sok férfi,

Mert a tüskéknek sem térsz ki.

Te büszke, szép magasztos dac,

Nagy küzdelmemben erőt adsz.

E fagyos lét melege, a fény,

Te vagy nekem a legszebb lény.

Bútorozott szobát béreltünk. A szoba kicsi volt, de nagy benn a boldogság. Egy keresetből éltünk. Szegényesen, nagyon szegényesen. Rideg, nedves, földes szobánkat Anna jelenléte tette meleggé, otthonossá. Ügy élt mellettem, mintha mindenünk meg* lett volna, ami egy háztartáshoz szükséges. Hátrakötötte a fejét — nagyon jól állt neki a menyecskés babos kendő — tett, vett, takarított, varrt, főzött. Túl gyakori volt nálunk akkoriban a rántott leves és a krumplipaprikás. De oda se neki. Anna nem vette észre a szegénységet, minden mozdulatán látszott, hogy kielégült, lélekben gazdag. Mellette én is elégedett, nyugodt és boldog voltam.

Egyik este, vacsorázás után Anna kipirult arccal, egykis- sé 'bátortalanul, szívében bizsergő jóérzéssel állt elém.

— Mondani szeretnék valamit.

— Beszélj.

— Tudod, azt szeretném mondani... hogy azt hiszem, úgy is érzem, hogy én teherbe estem.

Átöleltem.

— Gyermek? — szakadt ki belőlem az öröm.

Anna csendesen sírva fakadt. Édes-keserű könnyek voltak ezek, az áldott, tiszta örömnek és a ködös jövőtől való félelemnek könnyei. Vártam. El voltam készülve erre az esetre, és most mégis meglepődtem. Fejemet tenyerembe hajtottam, elgondolkodtam. Mi lesz? Mit tegyünk? A gyermek nagy öröm és nagy gond. Felelősség. Ha világrajött, itt az emigrációban, ebben az idegen világban, az egyágyas, egyszobás kis földes lakásban mi -lesz? A gyermek nyugtalan, sír, néha beteg is. Nem tudja azt, hogy csak kvártélyosok a szülei. Mi lesz, ha ismét kiesek a munkából? Törtem a fejemet. így is baj, úgy is baj. Mit tegyünk? Szerettünk volna gyermeket, boldogan suttogva beszélgettünk róla. Többször elképzeltük a virgonc, szőke csöppséget, a mi kisfiúnkat. .. Mit tegyünk most? Szabad-e világra hozni gyermeket Annának ilyen körülmények között? Ez volt a kérdés. Eszembe jutottak emigráns társamék, Siposék. Hogy örültek a gyermeknek. Az asszony majd megette a dundi kislányt. Aztán jött a nehéz idő. Sipos Imre is beleesett a szórásba. Kiutasították. Az asszony a gyerekkel itt maradt egyedül.

Mindezt elmondtam Annának.

— Az öröm még várat mi- Tánk, Annuskám. De nemsokára eljön az az idő, amikor majd mi is örülhetünk a gyermeknek, úgy, mint mások. Mint a többi atnbe- berek.

Tudtam, hogy itt él Jugoszláviában, Kanizsán, dr. Doktor Sándor. Híres nőgyógyász professzor, kinek saját szanatóriuma van. Határoztam. Öt keresem föl, kikérem tanácsát, esetleg a segítségét is. Mikor ezt Végig gondoltam, megkönnyebbültem, föllélegeztem, és azt mondtam Annának.

— Te csak légy nyugodt, én elintézem ezt az ügyet.

Pécsen többször láttam, de személyesen nem ismertem Doktor Sándort A szemüve- veges, szakállas, idősebb orvosnak hallatám az előadását is. Emlékeztem egy pécsi tüntetésre, amelyen Doktor Sándor leánya is részt vett. A csinos barna »jól nevelt« leány az első sorban ment a tüntetők között, és a hírhedt Horthy-barát úrfház ablakát egy felkapott kővel ő verte be. A jelenet nekem nagyon tetszett, máig sem felejtettem el, nem is csoda, hisz akkortájt hosszú ideig beszélt róla egész Pécs.

Doktor Sándor magánszanatóriumában, a hófehér tiszta kórteremben tizenöt-húsz beteg feküdt. A »biztos kezű« híres professzort sok jómódú páciens is fölkereste. Külföldről, Ausztriából, Csehszlovákiából is érkeztek hozzá súlyos betegek. Amikor beléptem a fenyőfákkal övezett villaszerű épület udvarára, az udvar végéről munkazaj, fűrészelés hangja hallatszott. Arra tartottam, hogy megtudjam, hol található a professzor. Felgyűrt ingujban egy izmos karú, őszes ember vágta a fát. Ahogy jobban megnézem, a favágóban fölismertem az orvost.

— Ejnye, jó munkát Doktor elvtárs! Egy kis testedzés? önt keresem.

Doktor Sándor letette a fűrészt, abbahagyta a munkát.

— Ismerős. Ma®a emigráns. Pécsen láttam?

— Igen. — Válaszoltam, és a nevemet mondtam. Előadtam neki mi járatban vagyok. Elmondtam bajomat, aggályaimat, az egész gyermekhistóriát.

— Komoly. Ügy látom, a beavatkozás nagyon is indokolt. — Válaszolta az orvos. — Segíteni kell. Holnap hozza el az asszonyát. Befektetjük, és öt nap múlva jöhet érte.

Másnap el vittem Annát a szanatóriumba.

Hazafelé a vonatban meghúzódtam egy sarokban és elgondolkoztam: vajon kibírja-e Anna a műtétet? Zaklatott élete megviselte a szervezetét, az idegeit, a szivét. Nem egy szerencsétlen esetről hallottam. Mi lesz, ha ő is ... Nem mertem végiggondolni. Fö’ keltem, az ablakhoz léptem, hogy elhessegessem a rossz gondolatomat. Doktor Sándor kiváló orvos. Nincs semmi ok a félelemre, vigasztaltam magam. Megszólított valaki. Összerezzentem. Egy ismerősöm volt. Jól jött most nekem ez az ember. Egész úton beszélgettünk. sok lényegtelen dologról.

Otthon nagyon üres volt a szoba. Üres és csendes. Se szó, se dalolás, se nevetés ... A régi kínos legényéletem jutott eszembe. De igyekeztem másra gondolni. Nem. Nem lesz baj. Vigasztalódtam. Anna sokat kibírt eddig is, biztosan átvészeli ezt is. Lehet, hogy ebben az esetből én vagyak a gyengébb, érzékenyebb, súlyosabbnak látom az esetet, mint amilyen ...

A megjelölt időben, amikor benyitottam a szanatórium társalgótermébe, Anna már felöltözve, útra készen várt rám. Arca halványabb Volt a szokottnál, de boldog, mosolygós. Gyengéden, óvatosan átöleltem.

— Hol a doktor? — kérdeztem az ápolónőtől.

— A professzor úr félórával ezelőtt fejezett be egy súlyos műtétet. Most fél hat van, bizonyára mindennapi programja szerint lent fürdik a Dunában?

— Ugyan ne vicceljen. — Ámultam egy nagyot. — De hiszen már szeptember van.

Amikor az orvos frissen, vidáman visszajött, eléje siettem. Erősen megráztam a kezét és azt kérdeztem:

— Mivel tartozom, Doktor eivtárs?

— Mennyi pénze van? — válaszolta igen komolyan.

— Ma kaptam fizetést, 34S dinárt.

— Ez a pénz magának egy hétre elég. Itt van még 500 dinár, tegye el, mert az asszonykának még egyhónapi jó táplálkozásra és nyugalomra van szüksége.

Otthon Anna örömmel és lelkesedéssel még sokat beszélt a szanatóriumi napokról és a kissé különös, csupaszív doktor elvtársról.

Elvesztett magzatát titkolt, fájó, mély anyai zokogással még sokszor megsiratta ... Pedig tudta, megértette, mit jelentett volna akkor számunkra a gyermek. _ ,