Somogyi Néplap, 1968. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
Vasárnap, 1968. június 16. SOMOGYI NÍMrií H. Barta Lajos: i4 hecc brigád Fernand Léger világhírű francia művésznek mintegy kétszáz alkotását mutatja be a Kulturális Kapcsolatok Intézete rendezésében megnyílt kiállítás a Műcsarnokban. »Hát mézzé, ez a csavargyári hecc brigád. Én vagyok Gravács, a brigádvezető, az ott Palkó, amott Szili, ez meg Makovátz. Lakatosbrigád vagyunk, de hecc brigádnak hívnak minket, merthogy nálunk nemcsak a meló, de a balhé is minőségi. „ Az első balhé, a NOBEL-DÍJ Az egyik nap Makovátz nem jött be. Sok volt a meló, nem győztük, káromkodtunk. Azt hittük, valami baja van, délután kimentünk, meglátogattuk. Hát beivott a Mako- vátz! Ráöntöttünk egy vödör vizet, lassan felébredt, kérdeztük, hogy mi van. Azt mondta, semmi, és aludt tovább. Akkor megint neki egy vödör vízzel. Ismét megkérdeztük, mi van, akkor megint azt mondta, hogy semmi. Na, mondtuk, ide hordó kell! És lett. És akkor már megmondta, hogy, szóval bepiált. Palkó meg is kérdezte: nahát aztán Makovátzkám, hogyan számolunk el a mai nappal? Makovátz nem mondott semmit, mert megint elaludt. Másnap jön be Makovátz, az öltözőben mondja, megoldotta ám a tegnapi napot. Hozott igazolást, mutat egy receptlapot, és mondja, amikor a felesége megszülte a második gyereküket, az orvostól kapott egy receptet. De nem váltotta ki, és ezt most megtalálta a szekrényfiókban. Nem volt rajta név, hogy kinek adták, odaírta az ő nevét, így aztán a bélyegző meg a latin írású receptszöveg között volt egy kis üres hely, oda beírta, az orvos írását utánozva, hogyhát Makovátz ezen és ezen a napon kezelésem alatt állt. Na most aztán így rendben lesz. mondta, ezt ö megmutatja a bérosztályon, aztán beírják, hogy igazolva. Nem szóltunk semmit, csak mikor Makovátz délben ebédelni ment, mi elmentünk a bérosztályra, és kérdeztük, hol a recept. Mondták, ott járt már Makovátz, de a recept a jogtanácsosnál van, mivelhogy gyanús volt. A jogtanácsos tudott latinul, kiböngészte, hogy Makovátz bizony valami nőgyógyászati receptet kapott. Mentünk a jogtanácsoshoz, és mondtuk, ha már így van, csináljunk ebből balhét. Így is lett. Egyik nap hívják Ma- kováczot, mondják, fegyelmije lesz, menjen már föl az egész brigád, ott kell nekünk is lennünk, mivel a fegyelmi nyilvános. Nahát akkor nekünk sem kellett több, csináltuk mi a propagandát! Ott volt az egész műhely. És mert a jogtanácsos is értette a balhét, miután elmondta, Makovátz miben vétkezett, átadott neki, az öntődében erre a célra készített Nobel-díj-máso\a- tot. Tíz kiló volt, odatűzte a mellére, és azt mondta: ez azért van, mert Makovátz, férfi létére gyereket szült, és ilyen még nem volt. Nagy röhögés támadt. És azóta mondják is a gyárban, Makovátzkám, te miért nadrágot és miért nem szoknyát hordasz? És kiszaladna már a világból, ha erre módja lenne, de hát ezt nem teheti, így aztán csak egyet tehet, többet nem iszik. ARANYING Hát, akkor ezután elmondom, hogy Palkó, az a suttyó, aki néhány éve jött a brigádunkba, mindig külföldbolond volt. Hogy így az amcsi cucc, meg úgy az amcsi cucc, meg hogy ez az ing még »gyűrhetetlen amerikai«. Egyszer aztán jön befelé, hoz egy csillogó, aranyszínű, fémszálból szőtt inget. Mondja, most küldte az egyik rokona Kanadából. Nézzük az inget, forgatjuk, és egyszer csak azt mondja Makovátz: te, Palkó, arany ez! Ugyan már, hogyan lehet arany, mondja ő. Jobban nézem én is, kacsintok Szilire, mondom, tényleg arany. Szili előveszi a zsebében hordott nagyítóját, egészen ráfekszik az ingre, nézi jobbról, nézi balról, és mondja ő is, hát, Palkó, arany ez! Ne rö- högtessetek, mondja Palkó, hát ma kaptam csomagban, nem lehet ez arany. Hát pedig áz, mondja Makovátz, csakhát a vámon nem lehet behozni aranyat, így aztán a nagynénikéd, aki küldte, az aranyat feldolgoztatta ingnek, és így küldte el neked, és kár lenne ezt elhordani a te rusnya testeden, amikor ez nagy érték! Szóval így ment a duma, egyszer aztán látjuk, hogy Palkó harap a horogra, topog, és aztán meg is kérdi, akkor mit lehetne ezzel csinálni? Hát, mondja Makovátz, van nekem egy ismerős aranyművesem, ahhoz szépen elvisz- szük, az szakszerűen szétszedi az aranyszálakat, összeol/ vasztja, aztán azt csináltatsz belőle, amit akarsz. Egy délután el is mentünk az aranyműveshez, aki Makotvátz ismerőse, forgatta az inget, nézte kis nagyítóval, nézte nagy nagyítóval, aztán mondta, tényleg arany ez, egy szálat bele is tett a sósavba (ami víz volt) hogy bizonyítsa: arany. De hát, mondta, ő állami alkalmazott, ilyen susmusba nem mehet bele, neki nincs joga ezt megolvasztani, szóval vigyük is ezt az inget gyorsan, ő nem is tud róla, nem is voltunk itt Ekkor harapott rá igazán a horogra Palkó. Egészen elkomolyodott, és úgy ment mellettünk, mint egy gazdag őrgróf. Nem szóltunk, csak vártunk, hogy Palkó szólaljon meg, és mert ismertük, ez be is következett. Azt kérdezte: hát most mi lesz? Vettük a »•lapot«, csak néztünk egymásra, a vállunkat húztuk: hát mi lenne, mit tudjuk rrii? Vé- • gül aztán kifundáltuk hárman: a legjobb az lesz, ha egyik nap stikában, a műhelyben, munkaidő után, hogy senki ne tudjon róla, az aranyinget megolvasztjuk a kis üstben. Palkó nehezen, de belement. Na, egyik nap elsötétítettük a műhelyt, bele az üstbe az aranyinget. Szili meg alágyújtott. Ültünk a sötétben — vártunk. Piszkos nagy füst lett. Palkó csak kapkodott, nézni akarta, hogyan olvad a sok aranyszál, de nem látott semmit Egyszer aztán azt mondja Szili, na, megvagyunk! Kinyitotta az ablakokat, megszűnt az elsötétítés, Palkónak meg odaadta az üstöt Palkó kiment, piszkálta, aztán ordított, hogy hamu az egész! Hamu hát, mondta Szili, hát nem az volt a célunk, hogy teljes titokban történjen minden, így aztán soha, senki nem fogja megtudni, hogy az ing arany volt egyszer. AUTÓ Nézze meg Szilit, milyen girhes, meri nem eszik, csak száraz kenyeret. Hát így gyűjtött össze az édes egy autóra vaiót. Nem tudtuk mi, csak egyszer jött Szili, hogy meghívna bennünket estere kártyázni. Ö, néztünk össze, mi történt? Kétszer hívott életében, mert még a kaját is Sajnálta, arról nem is beszélve, hogy még a vizezett. bort is vizezi, szóval kétszer hívott egész életében, hogy menjünk már kártyázni. De a látogatás csak arra volt jó, hogy megmutassa az új bútort meg a frigidért. Nahát, azért néztünk úgy össze:, pút akar megint megmutatni? Mondtuk, megyünk, a meghívást elfogadjuk, Palkó meg mondta, ő meg »kiszimázza«, mi van itt a dolgok mögött. Hát egyik nap jön: Szili autót vett. »Wartburg, műanyag tokkal«. Na jó, elérkezett a nap, amikor elindultunk hozzá kártyázni. Na, mondom, hol a kártya, keverjük meg, aztán csináljuk, amit ilyenkor csinálni kell. De erre mondja Szili, a felesége most csinál egy kis harapnivalót, ne kezdjünk addig kártyázni, addig menjünk le az utcára, mutatna valamit. Jól játszik ez a banda, tettük, hogy nem tudunk semmiről, nagy kíváncsian mentünk utána, faggattuk, és amikor leértünk és mutatta a kocsit, mindnyájan csak ilyesmiket mondtunk, hogy hűha, na ja, menő vagy! Csak állt, nézte a kocsit, zsebkendőjével még egy kicsit le is törölte az üveget, mert ugye, rászállott egy légy. Azt mondja F^lkó, hát ha már így együtt'vagyunk, mennénk már odébb vagy öt lépéssel, megmutatná ő is az autóját. Erre megint úgy tettünk, mintha csodálkoznánk, Szili meg igazából csodálkozott. Megyünk oda, ott áll egy gyönyörű Cadillac. Mondja, hogy örökölt vidéken egy házat, eladta, aztán ezt a kis vacakot vette érte. (Mi tudtuk, hogy kölcsönkérte.) Kérdezzük milyen sebességgel mehet egy ilyen kocsi? Palkó mondja, hogy 150—220 kilométerrel, de ő kétszázzal megelégszik, nem kell túlstrapálni a motort. Szili csak áll. Mondom Szilinek, hát a te kocsid milyen sebességgel megy? Szili már vörös. Hát, mondja, ugyan ez nem megy annyival ... Szili már sajnálja, hogy hívott minket! Megyünk vissza a lakásba. Szili hallgatagon ballag utánunk. De a felesége, aki már sürög öt szendviccsel, mert öten vagyunk, csillogó szemmel megkérdi, na, mit szólunk a kocsihoz? Hát a Cadillac, mondja Makovátz, jó kocsi. Többet nem is szólhat, mert Szili lecsapja a kártyacsomagot az asztalra, és keveri a kártyát. Egészen belemerül, és többet nem is szól az autóról. Ez volt az első eset, hogy kártyázni mentünk, és tényleg kártyáztunk!« KI A BRIGÁDVEZETŐ? Amikor Gravács elmondta a történeteket, elbúcsúztam tőle, és menni készültem — odalépett hozzám Szili: »Gravács ugye azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető. Hát idefigyeljen, ő most mindegyikünkről elmondott egy balhét, de magamagáról egyet se. Mert ő ám a nagyokos, azt hiszi, hogy vele nem lehet heccet csinálni. Hát ide figyeljen. Fél éve, Gravács azt hiszi, hogy ő a brigádvezető. Akkor nagyon gyengén melózott, már mindent kipróbáltunk vele, de csak a lógáson járt az esze. Na, mondtuk hárman, mit lehet csinálni? Beszéltünk a főművezetővel, hogy úgy balhéból, de rendes papírral nevezze ki Gravácsot brigádvezetőnek, és így a felelősség súlya alatt majd megváltozik, majd már ő nyomja a melót, mert hát neki meg kell mutatni, hogy ő a brigádvezető. Így is lett. Azóta prímán melózik. Hogy ő a brigádvezető, ártatlan dolog, hadd higgye. Pedig a brigádvezető én vagyok.« Amikor Szilivel beszéltem, Gravács erősen lesett távolról. Aztán, amikor Szilitől elbúcsúztam, utánam szaladt: »Ugye, most Szili azt mondta magának, hogy ő a brigádvezető, és én csak beképzelem, hogy én vagyok a brigádvezető, mert csak balhéból neveztek ki. Hát, a brigádvezető én vagyok, mivelhogy engem tényleg kineveztek, a Szili csak volt, de őt le kellett váltani, mert balhékat csinált, és azért, hogy ne sértődjön meg, amiért leváltják, azt mondták neki, hogy továbbra is ő a brigádvezető, én csak amolyan álbrigádvezető vagyok. Tehát most ott tartunk: ő azt hiszi, hogy én nem tudom, és azt képzeli, hogy én csak képzelem magam brigádvezetőnek, pedig tényleg én vagyok az.« Amikor Gravácstól ismételten elbúcsúztam, a kapuban Palkó várt. Azt mondta: »Ne hagyja magát átverni. Ezek mind a ketten azt állítják, hogy ők a brigádvezetők, pedig én tudom, hogy én vagyok az.« Amikor Palkótól is elbúcsúztam, a portásfülkéből Makovátz ugrott elém, és azt mondta: »Ide figyeljen, ezek mind a hárman, kü- lön-külön azt hiszik, hogy ők a brigád vezetők. Ne hagyja magát átverni! Hát nincs m brigád!« Illyés Gyula: VAS ÜTI S ÖNTÉS, BALLADÁVAL A tömzsi kis gyári pohár magától is azt mondja: Csönd! a bortócsás asztalról fölemelve az őszülő sorompókezelő gyári-tömzsi ujjai közt. Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz épp oly egyforma ujjaikkal a pályamunkások bólintanak, az épp oly egyforma szívükben. Itt van a csönd, s csöndnek is marad De oly nyílt: bárki beleszólhat, akár egy kertböl-hangzó operába. Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszed, az egyedi nagy vallomás, a szóló ária: özvegy magányú téli ágyról, fűtetlen konyháról, havas magányban, fűtetlen fülről; szájról, mely szófűtetlen. — De a kiszolgálóleány tovább siet, le-leguggolva az ablak előtt, hogy bejött-e már a hétvégi különvonat. Ifjúsága zsúfolt honában, kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány a tartalékból, amely megmaradt vasárnaptól, testében bujdokolva, s ki kell, hogy tartson szombat estig, tisztára gyújthatóan. Ez is egy szólam. Míg a tömzsi poharakat lerakják, bólogatva szinte, az egyformán okos kezek.
