Somogyi Néplap, 1968. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1968. május lt

Kucs Béla Munkácsy-díjas szobrászművész alkotását, a Virágot tartó lányt Csurgón, a Petőfi téren állították fel.

Vészi Endre:

MÁJUSI VASÁRNAP FÉNYTÖRÉSBEN

Emlékeimben vasárnap volt akkor

a férfiak tetőtől talpig mosakodtak családok ülték az asztalt körül a leány áttetsző vízbe tette a rózsát kis rókafiakat dajkáltak az odvak emlékeimben vasárnap volt akkor

én illatos keményített inget öltöttem és papírt készítettem, s hegyeztem ceruzát s egy naposzlop sétált az udvaron át egy szeplős naposzlop

s te megmostad hófehér harminckét fogad s a habtiszta ég a szájadhoz ért emlékeimben vasárnap volt akkor

a halottak szavunkra szépen válaszoltak inkább tanítőan mintsem vádolón elbeszélgettek velünk a holtak emlékeimben vasárnap volt akkor ünnepi csend ünnepi nagy szünet tisztára sepert szob dk s a fák tanúsága, hogy nyár jön s az ég tanúsága, hogy nyár jön: üljetek körém, adjatok sót, kenyeret adunk, adunk sót, kenyeret adunk, adunk készítünk fürdőt fenyöszagút

lenvászon lepedőt, hűvöset ágyat vetünk!

Emlékeimben vasárnap volt akkor jelöld meg, kérlek, piros betűkkel piros szavakkal

állj meg a tükrös reggeli fényben jelöld magaddal.

Váci Mihály:

anyam,

ADD RANK ÁLDÁSODAT!

Ül az Anyám a templomban, térdeplő, guggoló padban. Imádkozik s feleletre sem méltatja az isten, de ő szegényke egyre szédül a távoli üdvösségtől.

Szegény, papot — énbelőlem! — azt akart nevelni ő. Nem, nem azért, mert a szentegyház hatalmát vagy cán ilyen más szervezetet támogatna, csak mert azokról hallotta, hogy áldott gyertyák fényénél mind isten nagy bőségén él.

Nem lettem pap. Térítgetni nem fogok — sem engem senki. Csak egy nagy missziót bánok: egy meleg, csendes világot nem jártam be. térden, kérve, térdeplő, mély alázattal, nem rogytam le lágy szavakkal anyám előtt, és szívemre tett kézzel az én hitemre forró szóval nem eskettem, azt, kit annyira szerettem!

Nem istenét elrabolni, sem szép hitét letarolni nem akartam: — nem lehet úgysem azt a nagy eget benne elérni s rombolni.

De az fáj, jaj, csak az fájna, ha meghalni úgy találna, hogy mindarra, mit én hittem, hiszek, s mire sorsom tettem, áldását ő nem adná rá, két szent karját ki nem tárná, mosolyogva, életünkre, s nem tenné kezét fejemre, elrebegve: — «-Hát segítsen meg titeket a jó Isten!-«

Ö, mert akkor, tudóm, biztos győz, ami küszködik itt most:

— hogyha ő és minden anya mireánk áldását adja;

ha minden egyszerű ember mélyen meghatódva felkel, s karjaikat felénk tárják: w

— Legyen munkátokon áldás!

Bellyei László:

HAJOKIRANDULAS

N

em, nem akkor történt. Igazad van, hogy ez a nyár nagyon meleg volt. Nálunk ritkaság az ilyesmi. De amikor hajónk szelte a tó vizét, és habzó hullámfodrokat vont maga után, augusztus közepe táján lehettünk. Hiszen emlékszel, hogy a kánikulát milyen orkánszerű szél törte meg, nem sokkal azelőtt egy szombat déltitán.

Szép ez a táj. Es a tó mellett még szebb. De néha az eső nélküli száraz idő- kiszikkasztja a fák leveleinek zöldjét. Az útmenti porlepte falevelek régi padlásokon porosodó, fáradt színű festményekre emlékeztetnek. Az a nap nem ilyen volt. A nagy égi locsoló az előző héten záporokkal áztatta a partmenti fákat, virágokat, az imitt-amott szórványosan felbukkanó veteményeskerteket. Jó ideig csak ültem a hajó orrában, mint a megszállott. Nem is tudtam a gyerekkel foglalkozni. Ha nem a saját szememmel látom, azt hiszem, hogy túlszínezett festmény a tó partja. A színeknek szinte éle volt, mint a finomra gyártott acélnak, ha megfenik. Az ázott, vizes homokban a fák és virágok újjászületve zöldelltek. A nyár bujasága kajánul elővillantotta erejét a zöld levelek és tarka futórózsák, dáliák, kardvirágok élénk színeiben.

— Éd’sapa!... Hát az a másik hajó miért nem füstöl? ... Miért nincs kéménye?

Gyorsan pergett a nyelve a gyereknek. A kérdések csak úgy záporoztak felém. Ha engem szólít, az »e« hangot mindig elnyeli. Mintha örökké sietne. Mert mindent tudni akar.

— Az a másik motoros hajó. Várj, ha közelebb jön, jobban megnézzük. Ügy látom, új típusú vízibusz.

— Miért vízibusz? ... Olyan mint a kaposi buszok?

— Nem egészen ... Mert azok nem tudnak a vízen úszni. Egyszerűen elsüllyednének, ha rámennének a vízre ... Érted, Pityukám?

Így társalgunk kora reggel óta. Mert Fonyódon szálltunk hajóra. Menettérti jegyet váltottam Tihanyig. Csaknem egész nap hajóká- zunk, és még Tihanyban is lesz pár óránk. Kellemesebb időtöltést alig tudok elképzelni, mint ülni a hajó orrában, nézni a partok friss zöldjét és a tó mozdulatlan testét. Élvezni a felhős, szeles napok elmúltával az első nyugodt, szélcsendes napsütést, amikor a hűvös reggel után percről percre melegszik a víz és a levegő. (A hajó utasai is sorra leveszik nélkülözhető ruhadarabjaikat)

— Ed’ sapa!... Hogy hívják ezt a hajóálomást? Mért kötünk ki.

— Mondtam már, hogy Földvár... Balatonföfldvár.

— És mi van a másik oldalon? ... Ott miért nem kötünk ki.

Légv türelmesebb, papa, a fiaddal! — gondoltam —, és újból elkezdtem töviről-he- gyire mindent gjmagyarázni. Amint tudod, a kis Pityu most jár az általános iskola első osztályába. Nyáron még nem volt iskolás, csak óvodás. De azért a világon minden érdekelte. Élveztem is szabadságom egész ideje alatt, hogy a nap nagy részét vele tölthettem.

A földvári mólóról valaki integet felénk. Nem vagyok messzelátó, nem látom tisztán az arcokat. Hosszú sorban állnak az utasok. Pityut leültetem magam mellé. Hadd tartsa a helyét. Nem szeretem a zsúfoltságot.

— Szia, Pista Egy nyikkanás az egész. Észre sem veszem, és már a nyakamon lóg. Szájon csókol. Mint valaha régen, amikor olyan menyasszony-félém volt. A feleségem csak egy lófejjel előzte meg, amikor nyilván én lehettem kettejük életében — jobb híján! — a cél. Nem is tudom meg- > mondani, miért választottam így. Most döbbenek rá, hogy Ica csaknem éppen olyan magas, mint én. Mindig kicsit fölényesnek éreztem velem szemben. Vagy csak amolyan tudat alatti érzés volt. mert inkább alacsony, mint magas vagyok, és te is tudod, hogy a magas nőket soha- sohasem szíveltem.

— Nagyon örülök, Pista, hogy találkoztunk. Hogy nekem milyen mázlim van! Tegnap érkeztem ide az üdülőnkbe, és máris beléd botlom .. . Tudod, vállalati üdülő. Egyébként az anyagkönyvelés helyettes vezetője vagyok, no, ha éppen érdekel . .. Csoportkirándulás Tihanyba. Beneveztem én is. Mit csináljak itt, különben megöl az unalom? ... Dehát így!... Milyen nagyszerű színed van? ... Mióta bai- csizol?

• •

Ö

nkéntelen mozdulat, hogy elől begombo- iom az ingemet. Mindketten állunk, a helyemen már egy idősebb nő ül. Pityuka mással van elfoglalva. Nézi, hogy a sok új utas hogyan dobálja a sirályoknak a kenyérdarabokat. Neki még nincs érzéke a táj szépsége iránt. Inkább az érdekeset, a számára újat vadássza, nem a szépet. Nem is veszi észre Icát. Pedig hát ugyancsak akad rajta látnivaló! A nap is vakít. A több napos borulás után megsokszorozza fényét a mozdulatlan levegő, amelyet a viharok tisztára szűrtek. Árt a szemnek, ha így szemüveg nélkül' feléje fordulok. Nem szeretem a sötét fényszűrőket! De nem merek Icára sem nézni. Csak úgy kapdosom el róla a szememet. Sok a felhalmozódott, pihent energia bennem. Meg a keserűség, hogy haraggal váltam el a feleségemtől. Persze, az ő hibájából! Hát hogy is lehetne másképp!?

És itt vakít Icának a ki- gyóbűvölő alakja. A felső lábszára csupasz a rövid sortban. Csak úgy véletlenül hagyja szétnyílni kis belépő kabátkáját. Talán tudtomra akarja adni, hogy legújabb szabású bikini van rajta. Tudod, amelyik a múlt nyáron lett divatos. Elől a széles kivágással. A legszebb részének nem tudom hányad részét látom. Vagy csak én vagyok önhitt, ő meg fütyül rám, és örül, hogy irodában sanyargatott testének minél nagyobb felületét égeti a nap?

— Ica, látod, milyen szórakozott vagyok? ... Hadd mutassam be már neked a kisfiámat.

— Cuki, aranyos kis legény. Észre sem akar venni. Hadd adjak még egy puszit ide a másik pofira is ... Te, tudod, hogy Mártára hasonlít?... Ez a puha szőke haj meg a kerek arc. Belőled aztán alig van benne valami. És mondd, hol van ő?

— Van még egy kislányunk is, most négyéves. Pityuka tegnapelőtt volt hatesztendős Augusztusi gyerek .. . Márta kissé gyengélkedik. No, semmi komoly, csak éppen nem érzi most jól magát. Otthon maradt a lányával. Tudod, a nők?

Olyan simán hazudom, mintha könyvből olvasnám De szégyellném éppen Ica előtt, hogy Mártával milyen csúnyán összevesztünk. Valami szamárságon vitatkoztunk. Hogy melyik nap kellene Tihanyba menni, vagy mit tudom én . .. Szó szót követett (persze, ilyenkor nem is a szó a fontos, hanem a légkör, a hangulat), aztán Márta az ő hűvös, nyugodt modorával annyira sarokba szorított, hogy kirohantam a villából. Hiába én már csak ilyen vagyok. Hiszen ismersz. Hirtelen haragú. Paprika Jancsi- természet! És ha még nem is volna igazam, mégis csak én

vagyok a családfő. Ügy érzem, Márta vérig sértett. Egész este nem beszéltünk, reggel szó nélkül megszöktem Pityuval.

Már a tihanyi révnél kötünk ki. Pityuka még mindig a sirályokkal van elfoglalva. Egy idősebb bácsi a fél kiflijét akarta nekik odadobni. Már nem tud jól célozni. A fél kifli — most látom: vajas kifli — Pityuka mellé esett. Ű darabokra tépi. Dobálja ki a sirályoknak, amelyek' kitartóan követnek bennünket. Szólni kellene neki. Mert ’ áttol tartok, hogy a vajjal össze fogja kenni az arcát és a ruháját. Ez is olyan természet: ha elfoglalja magát valamivel, se lát, se hall.

Én se tudok betelni Icával. Elvégre, ha valami szép és kellemes, senki sem tilthatja meg, hogy ne gyönyörködjünk benne, így nyugtatom magam. Közbe egyre jobban felháborodom. Megnyugvással nyugtázom, hogy nekem is jól jött ez a találkozás. Egy kis kikapcsolódás. A tó partját valami különös levegő lengi körül. Percről percre tovább forrósodik körülöttem minden. És Icát még ragyogóbbá teszi ez a ráhulló fény. Olyan típusú nő, aki régebben kissé keszegnek tűnt. Harminc-harmincöt éves korára fog igazán kiteljesedni. Bátran nézek a szemébe. Az is tüzes. Fekete. De nem az az igazán vonzó rajta!.. Nem az, hanem valmi más. (Milyen pipogya férfi vagyok, hogy még mindig el-elfordítom a fejemet, amikor az az érzésem, hogy már-már megszédített!)

— Te Pista, az a hat év, mióta nem láttuk egymást, úgy eltelt, mintha nem is lett volna. Látod, én még mindig lány vagyok . .. szóval úgy értem, hogy nem mentem férjhez. (A zavar legkisebb jelét sem látom rajta. Már nem az a lány, akit valaha ismertem.) Pedig a hu- szonhetedik évemet taposom. Azóta se néztél felénk, legalábbis én nem láttalak ott. Nevetnem kell, hogy azelőtt mennyit jártál hozzánk »külszolgálatra«? ... Tudom, tudom, hogy akkor én is mulya voltam. Az anyám nevelt. . Nos a mai eszemmel. . . Dehát hagyjuk, hisz te komoly családapa lettél.

— Tudod, éz a kis Pityu a mindenem.

Most aztán nem kerteltem. Ügy igaz szó szerint, amint mondtam. De már meg is bántam őszinteségemet. Ügy tűnt, mintha párviadal folyna köztünk. És én nem tartom szívem elé a pajzsomat.

— Ügy értem, hogy a kislányom is igen helyes. De a kis Pityu fantasztikusan apás. És itt most két hét alatt még jobban összenőttünk! Mint a sziámi ikrek.

— És Márta? . . . Tart még a nagy szerelem?

Most aztán megkaptam. Éles szemű tőrözővel állok szemben. Pontosan oda szúrt, ahol szabad rést látott. Mi tagadás: ez a két hét kiugrasztotta a nyulat a bokorból. Mondják, hogy minden házasságban vannak válságos idők. Nekem is az volt az érzésem, hogy valami nincs rendjén köztünk. Most reggeltől estig együtt voltunk, máskor csak késő délután vagy este, néha nagyon későn este, ha találkoztunk.

annak kérdések, amelyekre a legjobb nem felelni. Én iS jobbnak láttam, ha másról beszélek. Aztán meg az időjárást is megvitattuk, a hirtelen fordulatot a pazar jó időre. Hogy milyen szerencséjük van azoknak, akik most érkeztek. (Nekünk is van még egy bő/ hetünk!) Talán visszajönnek a júliusi forró nyári napok, hiszen még csak augusztus közepén járunk.

A gyakran erőltetetten közömbös szavak ellenére úgy éreztem, hogy a levegő egyre sűrűsödik körülöttünk. A kiszálláshoz készülődő ide-oda

ullámzó i tömeg időnként egymáshoz dobott bennünket, íca szinte a fülembe súgta, hogy szakított vőlegényével, aki több min egy évvel, fia- t'labb volt nála. És csak hitegette.

— Csúnyán átejtett. Aljas is volt, mert hát ő a férfi!?

A gőzhajó a tihanyi kikötő előtt dudált. Az utasok kiszállásra készen sorakoztak a fedélzeten Pityuka felnyújtotta a kezét, átölelte a nyakamat. (Milyen gyöngéden tudja markolni az ilyen kies’, tömzsi kéz az ember otromba fülét!)

— Éd’sapa, pisilni kell.. . De ne mondd a csúnya néninek ... Gyerünk innen!... Gyerünk hát!

És már furakodott könnyedén előre a szaros emberkordon közepében. Engem húzott maga után. A felnőttek mosolyogva tértek ki a kis tömzsi fiú határozott tolakodása elöl. Egy ideig Ica is követett. bennünket.

— Te, átjöhetnétek hozzánk. Ügy gondolom, Mártával együtt.

— Nem hiszem, hogy rá tudom venni. (Ezt a kényes kirándulást akkor nem mertem volna megkockáztatni!)

— Te Pista, látlak még? ... Tudod, itt a »csoporttal« kell lennem, mert én vagyok a vezetőjük. És ezek mindent akarnak látni. Gyertek ti is a második hajóval!... Jó?

— A fiatalembernek megígértem az esti hajózást. (Ezt egészen halkan súgtam a füléibe.) Mert az első hajó végigmegy Fonyódig. De így mi is a második hajóval megyünk.

— Hiszen Földvárról vonattal is visszamehettek. Okvetlen beszélnünk kell még!

Nekem az a sors jutott, hogy a kis Pityummal kellett hadakoznom. Először is rendre utasítottam.

— Hogy mersz olyant mondani, hogy' csúnya néni? .. Nem értem, honnan veszed az ilyen badarságokat? ... Mi az, hogy csúnya? ... Nagyon is csinos.

— Anyuci sokkal szebb.

Megáll az eszem. Hát honnan sejti ez a kis emberke, hogy mire megy itt a játék? (Vagy valóban igaz lenne, hogy az ilyen gyerekek még nem elég értelmes lények, de erősebb az ösztönük.)

K ízben arra gondoltam: eddig sose tűnt föl nekem, hogy Ica valósággal vicsorít kissé előre álló fogsorával, amikor kedveskedni akar valakinek. A gyerekszem persze nem látja a kellékeket, talán csak ezt?

Aztán mással próbálkoztam.

— Nézd, Pityuka, nem szabad olyan türelmetlennek lenned. A pisiléssel még várhattál volna, amikor látod, hogy a nénivel beszélgetek. Ha ilyen akaratos leszel, nem viszlek többet magammal hajókirándulásra.

— Éd’sapa, azt csak úgy mondod, hogy ijesztgess. Hát Keszthely meg Badacsony?— Hiszen anyucinak is mondtad, hogy nekem megígérted?

Egyik ámulatból a másikba estem. Ezek a mai gyerekek néha úgy beszélnek, mint a felnőttek. (Pityuka menthetetlenül a fejemre nőtt!)

Aztán csak kerülgettük egymást. Nem tudtam Icával Tihanyban találkozni. Pityu minden számításomat keresztülhúzta.

Végül az első hajóval kellett elmennünk. Mert Pityu a hajóról egészen Fonyódig látni akarta az esti Balatont, amiről én már előre annyit beszéltem neki. (Ebben ismét igaza volt!)

Nem válogatott az eszközökben. Amikor megpróbáltam apai erőszakkal fellépni, Toporzékolással, hangos bőgőssel válaszolt. Még a poros földre is levetette magát. (Le- jiet, hogy Icának igaza van: Mártára hasonlít... De a természete? ... Régi gyerekkori magmat látom benne viszont.)