Somogyi Néplap, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-28 / 99. szám
IOMOQT! WÍPtAP 8 Yasámap, 1968. áprflh Simon Emil: Puha gyöngyök YIDÁÉK SZOBÁJÁBAN a rendég jó érzéssel szemlélte • rendet. — A lányom- műve — szólt • házigazda. — Hát Icuka? — Táncpróbán van. — Táncra termett lány — mondta Takács. — Amiből él, arra termett! •— igazította ki Vida. — Legyen csak dolgos. — A kettő nem ellenkezik! — Nem hát, ha erőltetik az egyezésre! — Te talán nem táncoltál? — kérdezte a vendég. — Ha mód volt, egyfolytában két napig is! — Na, látod? őnekik még több jutott. Én is most szeretnék fiatal lenni! — Manapság megöregszik az em,ber. Ez a sorsunk! Gondolom, fontos dolog lehet, amiért énrám is áldozol az idődből! — Megbízatás — mondta mosolyogva Takács. Vida felkapta a fejét. — Miféle? — Ugye, ismered a törvényt? — Azt hiszem. Ne ölj, ne lopj!... — Az évszakcár idejét is tudod? — Négyet — mondta Vida. — AKKOR JÓ. Bizonyosan megfigyelted már, hogy tavasszal kivirulnak az ágak, költ a madár, legény a lányhoz szegődik. Így parancsolja a természet. Neked is van egy lányod. Bálint. Éppen elnéztem egyik nap, és arra gondoltam: szívesen jönnék vének ebbe a házba! — Hát az unokáidat hová tennéd? — kérdezte Vida. — Lásd, ez a baj! öreg ta tavasszal sem éled! De az, akit én ajánlok, virágjában lévő legényember. Az állatgondozóknál dolgozik. Szorgalmas, csendes, nincs vele semmi bajunk. Most úgy érzi, hogy Icuka meg ő egymáshoz valók. Engem azért küldött, hogy elkérjem. — Szóval, ezért jöttél? — kérdezte Vida. Takács eleresztette a kérdést — Olyan ember, akár fiamnak is fogadnám. A munkában: mint a vas. Más emberhez: akár kalács. — És az apja, anyja? Nem tartanak elég jónak? — Nincs neki. Árva, mint a régi jegenye. — Ügy!— sóhajtotta Vida, és elakadt. A csendességben behallatszott a szél futása. — A lányom még nem is eladó — mondta csendesen Vida. — Akkor minek engeded ki a világba? Ha meglátják, be- lészeretnek, mert olyan! — Ha meg abba a sorba kerül, majd én választok! — Nem először küszködünk mi egymással! Téged mindig a félelem kötött, ha valami másként alakult, mint ahogyan megszoktad! A mi időnkben még az volt a rend, hogy a szülők választottak. Ezek a fiatalok okosabbak, mert ők fognak egymással élni! Lásd az én példámat: nem szóltam én se az én fiamnak, se a lányomnak a dolgába! — Na és? — kapta fel a hangját a házigazda. Csendesség szakadt közéjük, méregették egymást. Együtt nőttek fel, most úgy érezték, mintha a másiknak új arca nőtt volna. Odakint párával telt a levegő, eső ígérkezett. Váratlanul kiabálás verte föl az utcát. Takács a nevét hallotta. Vida kinyitotta az ablakot. Kerékpáros ember rohant lihegve, amikor megállt előttük, alig tudott meg— Egy vontató belerohant az istállóba, össze is döntötte! — Menj, mindenki menjen oda! — ordított hirtelen Takács. — Mi is menjünk! — szorította meg Vida karját. — Két biciklim van itthon, hamar kiérünk — mondta Vida ... ELEREDT AZ ESŐ. Tapogatózó, ritka cseppek után hirtelen zápor ereszkedett. Takács leúgrott a kerékpárról, rohant az épülethez. Megkönnyebbülten látta, hogy a hírhozó ember tódí- tott. A falba ékelődött a vontató, de az épület állt. A nyílásokon meiitették a jószágot. Takács erélyesen intézkedett. Vida egy fa alá húzódott, idegesen rágta a szája szélét. Hirtelen meglátta a lányát. Futott a falu felől. Elébe akart állni, aztán meggondolta. Inkább úgy fordult, hogy Ica ne vegye észre. A lány a tömegbe furakodott — Meghalt valaki? — kérdezte a félelemtől remegve. — Itt senki — mondta egy ember. — De tavaly öregapám! Ica föllélegzett. Bátrabban nyomult előre, s meglátta Bokrost. Intett is, de a fiú nem vette észre. Ica távolabb ment, nekitámaszkodott a falnak. Egy idő múlva Bokros odajött hozzá. — Hát te? — kérdezte. — Itt vagyok! — mondta büszkén a lány. — Meghallottam a bajt. Egy ember fölverte a falut. Azt mondta: minden romokban. — Szerencsére nincs. A jószágnak sem esett baja. Nem félsz, hogy meglátnak velem? — Semmi rosszat nem csináltam — mondta a lány. — Megkértem Takács bátyámat: menjen el hozzátok. — Csak nem? — kérdezte örömmel a lány. —- Vajon édesapád mit mondott neki? — Nem tudom. — Majd én megkérdezem! VALAKI BOKROSÉRT KIABÁLT. — Megyek! — szólt vissza, de még nem mozdult. Nézte Icát. Esőcseppek gurultak a lány arcán, játékos, puha gyöngyök. Még egyszer szóltak érte. — Ménnem kell — mondta é$ gyorsan elszaladt. Ica is elindult visszafelé, s akkor váratlanul meglátta az apját. Megállt, mintha lecö- vekelték volna. — Már lépni is elfelejtettél? — kérdezte Vida. — Szép tánc az ilyen! — Nem tudtam, hogy jár utánam! — Takácsot kísértem ki. — Nálunk volt? — Igen. Na, menjünk! Máskülönben is: jogom van hozzá, hogy megnézzem, hová jársz? Ha nem két szememmel látom, el sem hiszem, hogy legény után szaladgálsz! Ezt a szégyent elengedtem volna! — Mit szégyell? — Bűnbe estem? Halálán is érhettem volna! — Vagy úgy! — nyújtotta a szót Vida, amikor a lánya hangjából sütő szenvedélyt meghallotta. — Konok vagy. De így, mint a kutya, hogy végigszaladod a falut! Akinek szándéka van veled, miért nem jön el hozzánk? Miért nem néz a szemembe? — Nekem azt mondta: Takács bácsit megkérte ... — Na és? Gróf ez az ember, hogy követeket küld? MENTEK EGYMÁS MELLETT, de többet nem beszélgettek. A lányban fények és borulást* váltakoztak, mint Egy kis nyelvmüvelh ÚQYMOND* F urcsa jelenségre akadtam egy — különben igen rokonszenves — levélben. Szinte minden mondatában előfordul az úgymond szó, mégpedig igen sajátságos módon. íme: »Bocsásson meg, hogy úgymond egyszerű ember létemre felkeresem levelemmel. Mert én úgymond nagyon szeretem szép magyar nyelvünket.-« Levélírónk — mint az idézett két mondatból (de az utána következő többiből is) látszik — nem volt tisztában az úgymond helyes használatával, nem ismerte jelentését, de tetszett neki, s elgyönyörködött benne, mint gyerekek a szép játékban. Ügy gondoltam, hogy ez a nyelvbotlás teljesen egyéni, s -igazán nem való arra, hogy nagyobb nyilvánosság előtt szóvá tegyük. De ahogy figyelni kezdtem a rádiót, a sajtót az úgymond szempontjából, kiderült. hogy az úgynevezett írástudók is gyakran esnek hasonló hibába, mint az idézett levélíró, úgy hogy mégis érdemes lesz megnézni' ezt a kérdést. Tudjuk, hogy az úgymond szót akkor szoktuk használni, ha egy harmadik személynek a beszédét, szavait idézzük akár híven, akár tartalmilag, értelem szerint. Arany János így idézi például — szó szerint az angol király szavait: »Hadd látom, úgymond, mennyit ér A welszi tartomány.« A Toldi Estéjében pedig ezt olvashatjuk; »Bertalant is gyötri a testvéri bánat: ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat.« Hasonlítsuk össze ezekkel a példákkal a következő mondatot. amelyet a Rádió híradásában hallottam: »Kifejezésre juttatják véleményüket, hogy — úgymond — Nyugat-Berlin hozzájuk tartozik.« Véleményüket juttat•Mutatvány a szerzőnek az Idei könyvhétre megjelenő, Nyelvőrsé- gen című kötetéből (Akadémiai Kiadó). ják kifejezésre, tehát az alany többes számú, nem lehet a véleményt az úgymond szóval bevezetni. Voltaképpen teljesen el is lehetett volna hagyni. Máshol még feltűnőbb a többes számú alanyra vonatkoztatott úgymond, mert a szabályos »azt mondják« előzi meg. »Ha a gyarmati népek elégedetlenek, akkor az imperialista országok kormányai azonnal koon- munista mesterkedésekről beszélnek, azt mondják, hogy — úgymond — ebben Moszkva keze van« (Népszabadság 1961. jún. 16.). A következő mondatban, amelyet az Élet és Tudomány című lapban olvastam, arról van szó, hogy az eszkimók szerint egy vadászkép alkotója »rejtélyes módon meghalt, mert — úgymond —- faragásaival megsértette egy jegesmedve szellemét« (1961. jún. 4.). Itt is többes számú alanyra vonatkozik az úgymond. Ezt lehetett vplna helyette írni: »mert — mint mondják — faragásaival megsértette egy jegesmedve szellemét«. Tipikus példa a Somogyi Néplapé is: »Haragusznak XXIII. Jánosra úgymond azért, mert rangjához nem méltó aktivitással foglal állást a béke ... dolgában« (1966. máj. 15.). A haragusznak mutatja az alany többes számát, tehát világos, hogy az úgymond helytelen. Azt kellett volna írni: mert mondják, mint mondják, esetleg: szerintük azért... Irodalmi folyóiratainkból is idézhetünk hasonló példát: »A József Attila sírja c. vers védői azt mondják, hogy ha egészében problematikus alkotás is, de — úgymond — páratlan szépségű költői képek és sorok .szótárának’ lehet tekinteni« (Kortárs 1964. márc., 433.). Ha »azt mondják«, akkor az úgymond már nem felel meg a mondat folytatásaként, hiszen közben nem változott meg az alany. Ügy látszik azonban, hogy toliforgatóink már nem érzik az úgymond-ban az igét, csak azt jelölik vele — személytől, számtól függetlenít—, hogy nem saját véleményük következik ez után a szó után. Tehát ilyesmi helyett áll: szerinte, szerintük, állítólag, mint mondják; néha azonban ezzel is lehet helyettesíteni: jószerivel, szinte, úgyszólván, úgy mondva. Sok esetben tehát csak az idézőjelet helyettesíti ez a szó, mint például ebben a mondatban is: »A bennszülöttek így függő helyzetbe kezűitek — a .tulajdonos tetszésétől függő bérlők’ ... úgymond megtisztelő rangját kapták —, s ezzel megakadályozták, hogy földjeiket ültetvényekké fejleszthessék« (Népszabadság 1963. máj. 16.). Itt egyszerűen idézőjelek közé kellett; volna tenni a megtisztelő szót. s akkor ki lehett volna kerülni a homályos úgymond használatát, hiszen nem egyetlen személyre vonatkozik. Más esetben meg az »azt mondják« helyét foglalja el az úgymond. Idézem a jugoszláviai Magyar Képes Újság egyik mondatát: »Mukk nélkül nézem végig a bőrés dohánygyárakat, melyek — úgymond — Bambergnek sokkal többet jövedelmeznek, mint a Dóm« (1963. május 15.). Még furcsább, amikor egy vezércikkben ezt olvassuk: »Teljes joggal elvárhatjuk, hogy minden gazdasági vezető a mindennapos tennivalóihoz tartozó, úgymond hót- köznapos ellenőrzést ellássa« (Népszabdság 1960. dec. 8.). Az úgymond szó itt voltaképpen az úgynevezett helyét bitorolja: az úgynevezett hét- köznapos ellenőrzés. A rossz fordításnak és az úgymond jelentése nem ismerésének köszönheti létét a következő példa. Hruscsov egy nyugati tudósítónak válaszol, aki kerítésről, vasfüggönyről beszél. Így szól a képletes válasz több napilapunk szerint: »Ügymond, amikor a parasztember veteményes kertet ültet, rögtön sövénnyel veszi körül, hogy a disznók le ne tapossák a vetést.« Ez az úgymond nyilván így volna helyesen: ismeretes, régi bölcsesség, ahogy mondani szokták stb. Az úgymond elszabadulása végül azt eredményezi, hogy lassan-lassan értelmetlen töltelékszóvá lesz némelyek használatában; roppant nehéz néha kihüvelyezni, miért is élnek véle, mit akarnak vele mondani. Ezt olvasom egy másik jugoszláviai magyar lapban: »El is felejtettem megkérdezni a tulajdonost, miért éppen az Agavé nevet adta Dubrovnik melletti, lapadi venléglőjénefk. Igaz. van néhány, pontosabban három kaktuszféleség a bejárat közelében, mégsem, úgymond, stílszerü a névadás .. .« (Magyar Szó 1966. jún. 26). Kiderül, hogy ami következi, a saját véleménye erről a stílszerűségről, tehát semmi oka nincs az úgymond használatára. Vigyázzunk tehát, az úgymond szónak megvan a maga értelme, jelentése, nem lehet úgy használni derüre-borúra, mint az egyszeri csizmadia a kéjgáz-1 Reméljük, hogy még nem késtünk el vele, hogy ezt az értelemzavaró divatszót a maga helyére tegyük, s helytelen értelemben való elterjedésének útját álltjuk. Dr. Lőrincze Lajos kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos osztály-vezetője | Somogyi Pál: E A húszas években Novi Sádon éltem. Egy napon a műhelyben, ahol dolgoztam, fölkeresett Polgár András asztalos, az illegális kommunista párt helyi titkára. Félrehúzódtunk egy szögletbe. — Megbízatás — mondta halkan. — Vasárnap átutazol Szuboticára, átviszed a párt körlevelét Nagyon vigyázz, a levélben igen fontos utasítások vannak ... Egy emberünk már lebukott a körlevéllel, de azt hisszük, te megúszod, neked van mivel takarózni. Nagyot nézetem rá, nem értettem, mire céloz. — A most megjelent verseskötetedből szerzői estet tartasz a munkásotthonban. Tehát a táskádat megtörnöd versekkel, a cipőtalpad közé pedig beszögezzük a körlevelet. Szuboticán minden elő van készítve. Ismered Pájót, a susztert? Ez a fedőneve. — Ismerem. — Neki adod át. — Vasárnap este Szuboticán, életem első hirtelen született szerzői estjére szép számmal eljöttek a munkások, köztük a hajtott hátú, szeplős képű cipész, Pájó is. Annak rendje-módja szerint megtartottuk az esiet. Egy helyi újságíró bevezetőt mondott, én szavaltam verseimből, egy munkáslány felolvasta egyik novellámat, majd ismét szavaltam. Előadás után elkezdtük árulni új verseskötetemet, miközben Pájó és felesége hozzám szegődött és meghívtak magukhoz vacsorára. Ahogy átléptük küszöbüket, lábamról lehúztam a cipót, és Pájó felé nyújtottam. — Itt van, közte van. ö fogót kerített, feltépte a talpat, és ügyesen kivette a körlevelet, aztán visszaszegezte a cipőt. Az asszony tojásos kolbászt sütött, vidá- BMut, ló étMáoanM. .....m i »I r áztunk, és máris siettem az állomásra. A vonatra várakozva két cetektív lépett hozzám. Felszólítottak, hogy kövessem őket a rendőrkapitányságra. Papírjaim rendben voltak, afelől nyugodt voltam, de azért a félelem is motoszkált bennem, mert ezeknél sohasem volt biztos az ember abban, hogy ml vár rá. Nem egy esetben napokig vallattak, kínoztak elvtársakat, hónapokig tartották bezárva, pedig jók voltak a papírjaik. — Mit keres maga Szuboticán? — kérdezte tőlem a kapitány, egy puha, kövér arcú, bajuszos ember. — Szerzői estem . volt — EST válaszoltam nem leplezett büszkeséggel. — Azt tudjuk — mondta nyersen a kapitány —, és azon kívül? — nyomta meg a szót és tekintete szúróssá vált — Azon kívül semmit — válaszoltam csendesen. A kapitány intett, a két detektív nekem esett, kiforgatták zsebeimet lehúzták cipőmet, harisnyámat. A rendőrtiszt irattáskámat vette munkába, összeforgatta a verseimet. Itt-ott beleolvasott könyvembe. Majd szótlanul, bosszankodva letette maga elé az asztalra a táskát. — Ártatlan dolgok ezek, kapitány úr, versek — mondtam. — Nono, amit ma láttunk és hallottunk a munkásotthonban és amit én itt elolvastam, ezek nem is olyan ártatlan versikék. Akaratom ellenére elmosolyodtam, mert arra gondoltam, hátha még azt olvasta volna, amit Pájónak átadtam. — Mit mosolyog! — dör- rent rám a kapitány. — Ne haragudjon, kapitány úr, de örülök az ön kritikájának. Higgye el, az ön véleménye sokat jelent. E szavak hallatára a rendőrkapitány merev bajusza megmozdult, alig láthatóan ő is mosolygott. Cirógatta hiúságát a véleményem, és mó jdnem udvariasan mondta a detektíveknék: — No, engedjék ki ezt a poétát, Itt a táskája! De több szerzői estet magának itt nem engedélyezek, értette?! Nem baj, gondoltam, majd kitalálunk valami mást. CIGARETTA örtönben a kényszer néha olyan helyzeteket szül, amelyekre normális körülmények között fel sem figyel az ember, de ott nagyra nő, nem lehet nem észrevenni. 1919 telén történt. A fogház egyik közös zárkájában nyolcán voltunk bezárva, politikaiak és vagányok vegyesen. Volt köztünk tanár, nyomdász, újságíró és mások. Az egyik betörő erős, vállas, a másik vézna, hajlott hátú legény volt, mély gödrű, lázas szeméből, fényes, sápadt arcáról a tüdővész vagy a vérbaj sandított ki. A börtönben cigarettázni szigorúan tilos volt. Cigarettát beküldeni nem lehetett, csak a vézna vagány tudott valahogy ügyesen hetenként egy-két cigarettát becsempészni. A szeretője, egy félszemű cigánylány szombatonként, mikor csomagot hozott neki a kenyér belsejébe cigarettát rejtett el. Ezért nagy nap volt a mi zátkánkban a szombat, mert cigaretta állt a házhoz. Még rá se gyújtott a legény, a többiek már megrohanták: — Stop, a végét! — kiabálták feléje, és eped- ve várták, mikor jut már a végére. Majd szájról szájra járt a cigarettavég. Alig szippantottak egyet-kettőt, már ott állt a másik, és valósággal kitépte társa szájából a csikket. A vézna vagány cserepes ajkáról a nyomdász szájába került, tőle a tanár vette át, attól az újságíró és így tovább. En megdöbbenve néztem ezt w;u— «t —lim« HrwWfarték « márkiból. mert munkára küldték őket, iffy szóltam a többiekhez: — Mit csinálnak maguk? Hogy vehetik a szájukba ennek a vérbajos rabnak a cigarettáját? Kissé meghökkenve néztek rám, majd az újságíró megszólalt: — Hallja, maga mond valamit. Persze ... — Tudja, öcsém — tette váltamra hosszú ujjú sápadt kezét a kecskeszakállas nyomdász — én úgy vagyok ezzel, hogy inkább nem eszem, csak cigarettám legyen. En a fronton a kenyeremet cigarettára cseréltem el. Élvezem a cigarettát. Élvezem a füstnek, a dohánynak az ízét, mely éget, kábít, mint a pálinka ... — öreg vagyok — avatkozott a beszédbe egy sánta őszes ember, az élet nekem már vajmi keveset nyújt. Egyetlen örömöm a cigaretta. Pedig tudom, ez a lassú méreg, ez az alattomos, sötét pióca rátekerődzik az én vergődő, beteg szivemre is... Dehát mit tegyek? Kell, érti? — Engem az illata bódít, én a füstnek a szagát élvezem — mondta elmerengve az újságíró. — Ha a füst körülölel, könnyebben írok. Siklik a toll, ömlik a gondolat... Nekem a cigaretta kenyérkérdés, életkérdés. ■— Ej, fiatal barátom — közeledett felém bölcs mosolyával a szemüveges tanár. — En úgy látom, maga még nem tuöjá, mi az a szenvedély. Az igazi szenvedély. — Igen, eddig nem tudtam — feleltem sajnálkozva, irtózva és kemény elhatározással. — D* most Már tudom, látom. ^
