Somogyi Néplap, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-04 / 29. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1968. február 4. HELYZETKÉP ÉS JAVASLAT — asellemidésés (Folytatás a 7. oldalról.) személyi kultusz torzításai ellenére is! E határvonal kiemelése és túlhangsúlyozása burkoltan a polgári demokratikus kor idézésére és e korszak iránt érzett nosztalgia kifejezésére szolgáit. Márkus István elképzeléséből — a lenirúzmusra hivatkozva ugyan de — kimaradt a mezőgazdaság kollektivizálásának lenini eszméje A falu homályosan vázolt ■»szocialista átalakulásából« kimaradt a szocialista termelési viszonyok tudatos létrehozása. Helyette a spontaneitás túlhangsúlyozásával a szocializmus polgári-kispolgári átformálásának programját adta. A hozzászólók nagy része világosan megértette, hogy Márkus István hogyan kívánja értelmezni a határvonalat. 1948—19-ig »helyes«, »demokratikus« politikáról beszéltek, a fordulat évétől pedig csak a hibákról. Az egyik hozzászóló többek között így nyilatkozott: »Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar parasztságot majdnem tíz éven keresztül teljesen leigázták. A magyar parasztságnak, de az egész országnak tönkretevője a termelőszövetkezet. Mi, Somogy megyei gazdák, kérjük, hogy azokat a termelőszövetkezetekét, amelyeket erőszakosan szerveztek meg, inkább ma, mint holnap oszlassák fel, hogy egyénileg tudjon mindenki gazdálkodni... kérésünket haladéktalanul teljesítsék, mert csak akkor lehet boldog a magyar parasztság, ha egyénileg gazdálkodik.« (Jegyzőkönyv, 2. p.) Egy másik hozzászóló pedig így jellemezte a proletárdiktatúra időszakának parasztpolitikáját: »Tervszerű számítással tették lehetetlenné a magyar mezőgazdasági és kertészeti szakemberek ezreit. Kiölték a magyar parasztság zöméből a földhöz való ragaszkodást __ Évek hosszú s orán át zaklatták és zsarolták őket, 1948-tól kezdve megtöltötték velük az ország valamennyi börtönét és rabgazdaságát.« (Jegyzőkönyv, 3. o.) Párhuzamok egész sorát lehetne idézni a cikk és a bevezetés korántsem egyértelmű, homályos megfogalmazásai és a hozzászólók nyíltan szocialistaellenes kijelentései között. A falusi osztályviszonyokról írt és mondott félmondatai a vitázók körében élénk visszhangra találtak, de ott már a cikk igazát bizonyítva ilyen megfogalmazásokban: »A sztálini személyi kultusz a parasztság egyes rétegei közé éket vert«, »osztályharcot csináltak«, pedig falun »teljesen jó barátságban volt a kulák és. a szegényparaszt.« (Jegyzők»- ^v, 14., 34. o.) A vitában hangzott el Kunszabó Ferencnek, az ellen- forradalom egyik megyei vezetőjének hozzászólása is. Ezzel a hozzászólással dicsekedtek november 2-án a zrínyisták. Ez volt az a kicsi hógolyó, amelyből a lavina lett. Kunszabó Ferenc szintén nem tartozott a mezőgazdasági szakemberek közé. Felszólalásában ő sem a mezőgazdaság területén levő problémák helyes megoldására tett javaslatot. Márkus Istvánhoz hasonló nagyképű hangvétellel a kormány beszámoltatását követelte az alumíniumról és az uránról! (Nem tartozik a cikkhez, csupán a gondolatsorhoz. hogy Kunszabó Ferenc is a szociográfiai irodalom művelésére adta fejét. Okítja e téma iránt érdeklődőket szocialista társadalmunk fejlődésének különböző problémáiról. Nem is akárhogyan, pont úgy, mint aki az életben marxista társadalom- tudományból elégtelenre vizsgázott.) Márkus István összefoglaló szavaiban summázta a vita »eredményeit«, s csupán egy hozzászólót marasztalt el, Dobi István elvtársat. Ezzel kapcsolatban idézem a vitán részt vevő Z. Nagy Ferenc sza'vait: » ... Meghallgatták őt, de utána felugrott az összegezés szerzője — amolyan budapesti szalonkommunista, régi úri életéből a mezőgazdaság felfedezése irányában kanyarodott íróféle — durván támadta Dobit, olyanféléket mondott róla, hogy elhaladt felette az idő, nem érti meg az új eszméket... lent pedig a hallgatóság sorában szótlanul ült egy csomó öreg kommunista, szocialista, évtizedek keserves küzdelmeit végigjárt forradalmárok, akik Dobival együtt szenvedtek... s lám ez a fiatal fickó, aki talán nem is élt. amikor ők már megülték Horthy börtöneit, tanulmányai és a semminél alig több élettapasztalata birtokában, ez a pesti úrifiú, aki sohasem érezte az éhséget, de a fizikai munka fáradtságát sem, most milyen fölényesen-szem- telenül ítélkezik felettük... Keserves és utálatos jelenet volt. —...A kaposvári gyűlés vitathatatlanul első jelentkezése volt az ellenforradalomnak.* (Z. Nagy Ferenc idézett műve 343—344. o.) Dobi István elvtárs így emlékezett vissza a hírhedtté vált »Somogyi összegezés« vitájára: »... Felszólaltam, mert annyi igazságtalanságot, rosszindulatot tapasztaltam a felszólalók részéről is, de leginkább a Budapestről, más megyékből idejövök és a cikk írójának, Márkus István részéről.« (Dobi István elvtárs nagygyűlési beszéde Kaposváron = Somogyország. 1957. ápr. 16. 1. o.) A »Somogyi összegezés« című cikknek és vitájának lemérhető következményei mutatkoztak meg abban, hogy a volt tulajdonosok »mindent vissza« felkiáltással megkezdték a termelőszövetkezetek általános kifosztását. Márkus István kívánságának megfelelően »fellazították« a termelő- szövetkezeteket. A Somogyi Néplap a vita második részének közlésével egy napon már kénytelen volt felhívni a figyelmet, hogy »akár részt vett a vitán, akár mástól értesült az ott elhangzott javaslatokról«, várják meg a törvényes intézkedéseket, ugyanis sokan hozzákezdtek a javaslatok gyakorlati megvalósításához. A »Somogyi összegezés« című cikk és vitája nagymértékben hozzájárult ahnoz, hogy az ellenforradalom előtti napokban és az ellenforradalom idején Somogybán bomlott fel a legtöbb termelőszövetkezeit. (Pintér István idézett tanulmánya 869—871. o.) Az ellenforradalom óriási károkat okozott a megye mezőgazdaságának. Márkus István nem jött el, hogy a pusztítást »alapos tudományos módszerrel« megvizsgálja és megkeresse az összefüggéseket cikke, cikkének vitája és a szétzüllesztett somogyi mezőgazdaság között. Nem jött el a pusztítást számba venni, de azt sem, hogy a »gazdálkodáshoz értő« kulákok milyen tevékenységet fejtettek ki a »forradalmi bizottságokban«. Nem »összegezte«, hogy mélyen »egyetértésben« éltek az ellenforradalom / napjaiban Somogy megye falvaiban a volt birtokosok, katonatisztek és szegényparasztok. Márkus István nem kereste meg az összefüggéseket az Írószövetség közgyűlésén és az összegezés vitáján elhangzott javaslatai és a megyei »forradalmi bizottság« rendelete aközött, amely hazaárulóknak bélyegezte a kommunistákat, és könyörtelen hajszát indított ellenük. Az 1965 augusztusában írt Mi újság falun? című cikkében »önbírálata« csupán ennyire futotta: »Meglepő képet nyújt a mai magyar falu. Valahogy másképp alakult minden, mint valaha hittük. Nem azt mondom, hogy rosz- szabbul, nem azt mondom, hogy jobban. Másképp.« És most tizenegy év után, amikor a »hozzá nem értő funkcionáriusok« vezetésével parasztságunk a termelőszövetkezeti mozgalom fejlődésében óriási utat tett meg, amikor az ellenforradalom okozta sebek országosan és/ az egyes emberek lelkében is behegedtek, akkor Márkus István megjelenteti a »Somogyi összegezés« című cikkét »Helyzetkép és javaslat« címen. Miért gondolta Márkus István, hogy a cím megtévesztő szándékú elvetése a valóságban is megtéveszti az embereket. Azt gondolta, ha a »Somogyi összegezés« cím helyére a »Helyzetkép és javaslat« feliratot biggyeszti, törölheti cikkének szégyenletes múltját is? Igaz, itt szó sincs a tradíció tagadásának szándékáról, a cikk publikálásával vállalta akkori írói, politikai, emberi magatartását, cikkének 1956- ban betöltött szerepét. Nyilván a szerző is tisztában volt ezzel, mert egyébként nem változtatta volna meg tanulmánya címét Kétségtelen, hogy a »Somogyi összegezés« cím eléggé feltűnő lett volna. B efejezésül a Magvető Kiadóhoz lenne kérdésem, ugyanis a szellem palackból való kiszabadításáért ő is felelős. Nem tudom, milyen célok és elgondolások, milyen szükséglet vagy igény alapján jelentették meg ezt a cikket Ez a cikk a revizionista eszmék szolgálatának jegyében született, vitája pedig az ellenforradalom előestéjén az ellen- forradalom politikai rohamának fóruma volt A »Somogyi összegezés« című cikk újból való közlése tulajdonképpen hallgatólagos cáfolata mindazon álláspontoknak, értékeléseknek, amelyeket róla történészek és politikusok adtak. A publikálás lényegében fölmentés, de az adott esetben az író föl mentése az általa akkor képviselt eszmére is kiterjed. A cikk és a társadalmi gyakorlatban betöltött szerepe közötti kapcsolatot nem lehet megszakítani, nem lehet attól elválasztani. Márkus István cikkének újbóli közlése semmivel sem menthető, mert több egy anti marxista nézeteket tartalmazó cikk publikálásánál. A cikk megjelentetésének mélyen rejlő ideológiai konzekvenciái vannak: ismerői előtt a tradíciók vállalását is jelenti. A tények mélyebb ösz- szefüggése — a történeti múlt és a mai problémák átlátása — ezt az ideológiai szituációt teremtette meg. A »Somogyi összegezés« szelleme 1956-ban elég kárt akozott, »Helyzetkép és javaslat« címmel való idézését aggódó felháborodással kell visszautasítani. Tóth Dsaa Sipkay Barna: Kettiest az éjszakában A közlemény, amit kiadlak, mindössze ennyi: Vasárnap, negyvenéves koráBan elhunyt Sipkay Barna, József Attila-dijas író. A Magyar írók Szövetsége saját h: Ionjának tekinti. Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, már el is temették. Nyíregyházán született, ott is kezdte a pályát, VI54 óta ú ságlró volt a megyei lapnál. Irt novellát, drámát és regényt, de minden írását az egyszerűség, az emberiesség jellemezte. 1965-ben SZOT-dijjal, 1967-ben József Attila- díjjal tüntették ki. Ezt az elbeszélését, amelyet az alábbiakban közlünk, szinte egy időben kaptuk halála hírével. Senki sem gondolta volna, hogy ez lesz egyik utolsó írása, s felette már gyászkeretben jelenik meg a neve. Egy percet állt a vonat. Amikor eldübörgött, a professzor ottmaradt a sínek kö zött egy nagv táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sírgödör. — Hordár! Hordár! Előcammogott egy vasutas. Nyugodtan hallgatta a professzor dühöngését, aki elátkozott dögtemetőnek titulálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusztított, csak egyszerűen »nem, uram«-mal válaszolt. — Hát akikor mire várunk? A hordár a professzor t' relmetlenségét nyilván tréfára vette, mert a táskára bökött: — Ezért hívott, uram? — Talán sakkozzunk itt, úgy gondolja? — ön szeret sakkozni? A messziről érkezett most már nyugtalanul sandított körül. Hiszen csupán ketten vannak. És éjszaka. — Én ugyebár, most érlkeZ- tem. A táskám meglehetősen nehéz. A feladat egyszerű: megemeld a táskámat, és mindketten elindulunk. Tehát? Ä hordár jóindulattal mosolygott az öregemberre. — Elég nagynak látszik a poggyásza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas azonban cigarettát puhítgatott és rágyújtott. — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benne? — kérdezte a professzor. — No igen, mi van benne? — Minden! Érti! Minden! — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nemigen szoktam nehéz poggyászokat az utasoknak továbbcipelni. — Tisztázzunk valamit. Maga hordár? — Hát, uram, ez nézőpont kérdése. Ha értem kiált, akkor igen, hordár vagyok. — És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet? Akkor már nem bizonyos, hogy hordár? — Valahogy így, uram. A professzor felkacagott, aztán morogva pénztárcájából egy kisebb bankót választott. — Itt van, fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyászomat. — Látja, uram, ez az, ami nem lehetséges. — Mi nem lehetséges? — Egyedül vagyok, uram — mutatta fel bütykös, vastag ujját az ember. — Ne tréfáljon velem, halija? — Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem? Pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van, nem?! — Nekem semmi, uram. A professzor leült a bőrönd- . re. A hordár egykedvűen dohányzott. — Meddig fogunk itt rosto kölni? — kérdezte az öregember. — Az öntől függ, uram. — Tőlem? Hogyan? En nen bírom már a poggyászt, ner érti? — Hogyne érteném. Nem bírja. Elhiszem* — Akkor? — Már egyszer kérdeztem, uram, hogy mi van benne. Nem kíváncsiságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem értem, mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetleg javaslattal szolgálhatok. Ha igényli, uram. — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben megpróbálhatná, uram, kissé könnyíteni a poggyászán. — Mit mond? — Átnézhetné és kidobálhatná a fölösleget — őrültség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mondtam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is, már nem tudja, miiért és mát, csak amikor költözésre kerül sor, káderül, hogy csupa fölösleges limlom, amivel telve vannak a fiókok. Talán átgondolná, uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik, mind szükséges? A professzor törül gette a szemüvegét. Szemügyre vette még egyszer az állomást, aztán a szelíd óriást — Minthogy nem akarok reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok válaszolni. — Szó sincs róla, uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent »Micsoda éjszaka ez!« — Na jó — mondta megadással. Tehát: szerintem mindenre szükségem van. — Átgondolta, uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet, uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — Így van pontosan. — De hát tudja, mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiához? — Keveset. Két gyerek többet eszik, mint egy, három többet, minit kettő. — Egyszóval nem ismeri Descartest? Platont? Sokra- test? — Ezek is a poggyászba« vannak? — Igen. ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom ... — Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobálhatná a táskából a puszta papírtömeget Képzelje, uram, ha én is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számomra fontosak voltak. Uram, az a tömeg el se férne az ön jókora táskájában. — Ugyan mik volnának azok? ■» — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kuhik, az ásó, a balta, az akasztófa... látja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igaziért. Nekem már nines szükségem pogy- gyászra, uram, és ez a helyzet önnél is. Gondolkozzon csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta homlokát a tudós. — Ügy érti, dobjam el az egészet? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt, ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna... — Uram, itt, ebben a helységben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek valóban szüksége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott Aztán felállt — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elindultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? Ba^ó Bertalan: A KAL Ul>AiN 0
