Somogyi Néplap, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

Vasárnap, 19C8. február 18. 4 SOMOGYI StPLAP • • Ötéves a kaposvári pártiskola Ot évvel ezelőtt nyílt meg Kaposváron a kéthó­napos bentlakásos pártiskola. A megnyitás óta el­telt időben hétszáznyolcvan elvtársat készítettek löl a falusi pártmunkára. Az első oktatási évben két­hónapos turnusokban képezte az iskola a titkáro­kat és a pártvezetőségi tagokat, majd pedig egy­éves tanfolyamokon vértezték föl a marxi/.mits— leni:*izmus alapjaival hat megye pártmunkásait. Az öt év alatt összesen ötszázhetvenhét somogyi ta­nult a pár.tiskolán. Baranya, Zala, Tolna, Vas és Fejér megyei pártmunkásokat is oktattak Kapos­váron. Ebben az évben kétszer háromhónapos tanfolya­mon falusi párttitkárok tanulnak a kaposvári is­kolán. A pártiskola Beloiannisz utcai épületében találha­tó a megye legnagyobb politikai köny vtára. Hat- ezer-hétszáz mű áll az esti egyetemre, a kétéves szakosítóra, pártiskolára, konferenciára járó hall­gatók illetve a megyei oktatási igazgatóság tanári karának rendelkezésére. A marxizmus—leninizmus legfontosabb művei, a filozófia, a politikai gazda­ságtan, az esztétika, a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom történetének minden fontos szak- irodalma megtalálható ebben a könyvtárban. Gyak­ran utaznak be ide a megye legtávolabbi f. lvából is, hpgy az oktatáshoz szükséges irodalmat meg­szerezzék. Tanulni sosem késő EZT FELELTE KASSAI LÁSZLÓ, a Kaposvári Patyo­lat igazgatója arra a kérdésre, nem tartja-e kissé későinek a tanácsi vállalatok vezetői­nek Fonyódon, a Tungsram Üdülőben 10-én kezdődött egyhetes, az új mechanizmus­sal foglalkozó tanfolyamát. — A múlt évben tartott tanfolyamok egy kissé elvon­tak voltak — mondta Kassai elvtárs. — Az előadók a ren­deletek hiányában többnyire a saját véleményüket mond­ták el a gazdálkodásról. Most pedig arról hallhatunk, hogy melyik rendeletet hogyan kell értelmezni, alkalmazni a gyakorlatban. Ezt alátámasztotta Sebők Józsefnének, a Magyar Nem­zeti Bank Somogy megyei Igazgatósága dolgozójának az idei hitelpolitikával foglalko­zó, nagyon közérthető, min­den lényegesebb szabályra kiterjedő előadása. A vállala­tok vezetői ebből is láthatták, hogy hitellel a bank azokat á vállalatokat segíti, amelyek hitelképesek, s hiteligényüket megfelelő közgazdasági szá­mításokkal alátámasztják. Az olyan kérelmekre, amelyek­nek benyújtói nem igazolják, hogy a fölvett pénz hamaro­san realizálódni fog, csak kü­lönböző feltételek kikötésével vagy egyáltalán nem nyújt hitelt a bank. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kapnak támogatást az átmeneti idő­szakban azok a vállalatok, amelyek az első évben s fő­ként most az év elején (mun­kájuk szezonális jellege vagy egyéb tőlük független dolog miatt) nem állnak valami jól pénzügyileg. Ez azonban csak előlegezett bizalom, s ha a következő egy-két esztendő­ben nem biztosítható a hitel- képesség helyreállítása és a gazdaságos működés, akkor bekövetkezhet a szanálás. Akadt olyan vezető, aki megijedt a nehézségektől, kü­lönösen a beruházási hitellel kapcsolatos előírásoktól, és azt mondta: mivel 150 forintot kell letenni az asztalra kül­földi gépvásárlás esetén egy dollár ellenértékeként, nem lesz mód a fejlesztésre. A többség azonban nem csügged el, és más módon próbálko­zik meg a fejlesztéssel. Pél­dául a Fatyolat igazgatója említette, hogy az eléggé el­avult mosodát nem nyugati, hanem szocialista országok­ban gyártott gépekkel próbál­ják korszerűsíteni. ■»Kime­gyünk a szovjet mosodai gép- kiállításra a Szovjetunióba és llaposan körülnézünk. Remél­jük, találunk nekünk való gépeket, berendezéseket-« — mondta. Kellő bátorság, ru­galmasság kell ma a gazdál­kodáshoz, és akkor majd jól mennek a dolgok. Erről be­szélt nekünk az előadás egyik szünetében Bíró Lajos, a So­mogy megyei Textilipari Vál­lalat igazgatója is. — AZ ÉV ELSŐ HÓNAP­JÁBAN egy kissé elkedvetle­nedtem — kezdte. — Akár­merre mentem mindenütt zárt ajtókat találtam. Aztán rájöt­tem, nem szabad elcsüggedni. Menni kell, küszködni és ak­kor van eredmény. Többet voltam már az idén Pesten, mint tavaly egész évben. Az a véleményem, nem szabad félni az újtól. No és végül, de nem utolsósorban szükség van arra, hogy a vállalatve­zetők egy irányba húzzanak. Ügy szoktam mondani: egy kottából játszanak. Ha ma nem ezt teszik, nem a hege­dűt, hanem a hegedűsöket cserélik ki. Én nagyon bízom a jövőben, az új mechaniz­mus bárt. Az előadást követő konzul­táción a vállalatok vezetőinek kérdésére válaszolva különö­sen sok hasznos tanácsot adott a bank képviselője. ÉRDEMES VOLT a vála­szokai meghallgatni. Szegedi Nándor — Itt van az ellenőrződ? — Igen. — Megmutatnád? — Tessék. — Szép. Igazán szép. Hát ezekre a jegyekre büszke le­hetsz. — Igen. — Es a füzeteid is milyen rendesek! Ezt itt te rajzoltad? — Én. — Szeretsz rajzolni? — Nagyon. — Mi akarsz lenni, mihez van kedved? — Nos, mégis, mi szeret­nél lenni? — Óvónő. Nem néz rám. A táskájával babrál, és az olajos vonat pad­lót nézi. Ütemesen himbálód­zik előre, hátra. Odakint pom­pázik a tavasz. Már csak egy nekilódulás, aztán itt vannak vizsgák és a vakáció. — Haragszol rám? No, mondd meg őszintén. Hallgat. — Ott az állomáson meg akartál lógni, igaz? Képzeld, akkor lettem volna igazán a pácban. Magamra vállaltalak, ott majd várnak bennünket, és tessék, egyedül szállók le. Hogy hol van a kismadár? Elrepült... — Nem akartam megszökni. — Persze, hogy nem. Csak vicceltél, igaz? Nem válaszol. — Tudod mit? Elhiszem, hogy nem akartál faképnél hagyni a váróteremben. Es elhiszek mindent, amit mon­dasz. Es most mesélj még. Magadról. — Már mindent elmondtam. Most rám néz. Azt olvasom ki a gyerekszemekből, hogy hagyjam már békén. Igaza van. De jó látni, hogy már nem fél annyira, mint né­hány órával korábban a ta­nácsházán ... Hárman ülünk a tanácsház egyik irodájában. A felső ta­gozatos kislány, a rendőr meg én. Későn és véletlenül csöp­pentem a beszélgetésbe, s a rendőr röviden elmondta a történteket. — A kislány elszökött ha­zulról. Ma harmadik napja. Az iskolából az állomásra ment, volt néhány forintja, abból megvette a jegyet idá­ig. Azt mondja, itt a környé­ken van egy leánynevelő in­tézet, oda készült. A szülei nem keresték. Fölhívtam az ottani rendőrséget, bármelyik pillanatban érkezhet a válasz. El kell kísérjem a vonaton. Teáig lenne itthon is dolgom. — Ha segíthetek, szívesen megteszem. Én ugyanis vé­geztem, s a legközelebbi vo­nattal utazom. Elvihetem ma­gammal a kislányt, és átadom az állomáson. — Megtenné? Köszönöm. Akkor én így közlöm az ot­tani őrssel, hogy magát vár­ják ... Cseng a telefon. Az éles hangra a lány felkapja a fe­jét, s előbb a rendőrre, majd rám néz. Ijedt ez a tekintet, tele van kétségbeeséssel. Meg­KIRE TEKINTSENEK? Nem a módszert, csak gon­dolati magvát szeretném el­hinteni. A népek mentali­tása oly különböző! Kár vol­na hát azt hinni, hogy ami országhatáron kívül jól be­vált mint a tartalom, a ne­velés egyik külső megnyilvá­nulása, az nálunk is feltét­lenül jó és követendő. De meggyőződésem, hogy lénye­ge mindenképpen gondolko­dásra késztet... Az utóbbi években nagyon sok iskolában jártam, sok gyerekkel beszélgettem, részt vettem osztályfőnöki órákon, délutáni beszélgetéseken, fel­mérő dolgozatokat lapoztam át. És mindig nagyon izga­tott, hogy kire teltintenek a mi fiataljaink, kik vagy ki­ket tartanak példaképüknek? Bonyolult dolog ez, jól tu­dom, ezernyi tapasztalat sem adhat teljes képet. De egy bizonyos motívum megra­gadt bennem, s eszembe jut­tatja egyik irodalmi estünk előadójának kissé ironikus, de jellemző megállapítását: »Kik a halhatatlanok? Azok, akik már meghaltak.. .•« Át­ültethetem e gondolatsort iz­galmas témánkra is: kik a példaképek nálunk, Magyar- országon? Azok, akik már meghaltak. A múlt történel­mének, irodalmának, művé­széténél^ haladó nagyjai. De mit csinálnak az élők? Hogyan hatnak a társadalom fejlődésére? Munkájukkal, becsületükkel, állásfoglalá­sukkal. politikai, ideológiai meggyőződésükkel. Munká­sok ők, parasztok, mérnökök vagy művészek, a történe­lem, az irodalom, a politi­kai és gazdasági élet egysze­rű munkásai. Miért nem közelítünk hozzájuk, példá­juk miért nem lelkesít, miért nem tudunk jobban, na­gyobb tisztelettel követendő példaképet látni bennük? Talán nem szerénytelen­ség, ha apámra gondolok, pe­dig voltaképpen semmi kü­lönöset sem mondhatok ró­la. Nem hős, nem művész, nem irodalmár — csak em­ber. Azt hiszern, a szó leg­nemesebb értelmében az. Becsülettel dolgozta végig az életét, pihenhetne már. De életeleme a munka, s ha valaki nyugdíjas korára tét­lenségre kárhoztatná, tu­dom, nem élné túl. Szeré­nyen, csendben éli életét, nem tudja, má az, hogy lát­ványosság, hogy taps ás si­ker. önmaga teremti siker­élményeit ... De hány és hány ezer apánk van, akit nem veszünk észre? Hány és hány ezer kérges kézre figyelhetnénk nemcsak a családban, hanem azon kívül is; hányszor néz­hetnénk fel olyan emberek­re, akik hétköznapjaink nagyjai és — ki merem mondani: igenis . történelmi hősök! Miért csak a múltba látunk, miért nem közelít­jük napjaink emberét, ha példaképet akarunk állítani az ifjúság elé... ? Testvérmegyénkben, Kali- nyinban jártam, nem is olyan rég. Föltűnt nekem valami, s már akkor, elhatá­roztam, hogy elmondom ide- haza. Egy hatalmas textil­gyár falán óriási, bekerete­zett képvet láttam. Az üveg alatt nyolc-tizennégy éves gyerekeit fényképei. Meg­döbbentem először: itt dol­goznának a gyárban? Hisz még oly fiatalok. Nem, nem erről van szó. A gyári mun­kások, munkásnők gyerekeit láttam, azokét, akik legjob­ban tanulnak az iskolában. Meglepő volt számomra és kutatásra késztetett. Elmen­tem hát az iskolába, s tab­lók voltak ott is a falakon. Azoknak a gyerekeiknek a szüleit láttam a képeken, akik a legjobb munkások a gyárban. A téma izgatott to­vábbra is. Megvallom, meg­kérdeztem azt is önmagám­tól: ebben az országban csak a jelent ismerik, ha példaképeket állítanak az if­júság elé? Aztán elszégyell­tem magam e gondolat miatt. Eljutottam ugyanis egy kolhoz művelődési há­zába. A klubtermek falain Puskij és Csajkovszkij, Le­nin és Glinka, Lermontov, Prokofjev és mások olaj­portréi. S a pUsztai iskola folyosóján az igazgató mu­tatta tablóikat. Kasinban jár­tunk, ahol óriási tyúkgyár van, az igazgató a Szocia­lista Munka Hőse kitünte­tést viseli, s az iskola 350 gyereket nevel falai között. Egy tablón a Szovjetunió hő­sei, a másikon a Vörös Had­sereg harcai láthatók. S az­tán már itt vagyunk a gye­rekek közvetlen . közelében. Hősök fényképei, akik a há­ború előtt itt dolgoztak a kerületben, ma már csak emlékük él, de az kitörölhe­tetlenül. Kasinban született emberek képei, akik harcol­tak és elpusztultak. Maguk és gyermekeik is itt tanul­ták a betűvetést. Aztán egy derűsebb tabló: itteni férjek és feleségek, akik végigküz- dötték a háborút, de élnek, s itt dolgoznak ma is. A kö­vetkezőn fiatal katonák arc­másai: innét vonultak be ta­lán két hónapja, talán egy éve. Mindenki ismeri őket, s a gyerekek feltekintenek rájuk. Képveik alatt levele­ket olvasok, szüleiknek írták az ifjú katonák. S a sorok­ból úgy árad az édesanya, a falu, a gyár szeretete, mini azt hiszem, minden szovjet ember szavából és cseleke­detéből ... A népvek mentalitása kü­lönböző — ezt mondtam az előbb. Nem kell másolnunk, követnünk mindent, ami a tartalom külső megnyilvá­nulása. De ami mögötte van — ma is úgy érzem —, a gondolat gyökeret verhetne nálunk... Példaképveket — igaz — nem lehet, nem szabad -be- sulykolni-«. Az iskolai tan­anyag szereplői nem kis emberek. De pvéldaképpé^ közülük is csak az válhat,' akit munkássága nyomán érzelmi közelségbe tud hoz­ni a pedagógus; akiről lel­kesen, odaadóan tud szólni, akiben önmaga lát minde­nekelőtt példaképet a gye­rekek számára, s szívükhöz hozza közel, úgy, mint anyák napján az édes­anyát ... Petőfiről és Kossuthról sok szó esik, és kell nekünk Petőfi, Kossuth, és kell Jó­zsef Attila. Erkelre és Ko­dályra, Derkovitsra és Bor­sosra is fel tudunk nézni. De keressük és találjuk meg azokat is, akik közvetlenül hatnak ránk: munkájukkal, becsületükkel, a munkásosz■* tály vezető erejébe vetett hi­tükkel, többet akarásukkal, szerény, látványosságtól mentes és mégis új kort te­remtő áldozatos munkájuk­kal. Csak észre kell vetetni őket gyermekeinkkel, job­ban, mint eddig. S közülük már maguk választják ki, hogy kire tekintsenek ... Jávori Béla a a EVÉMY ijed, amikor az ajtón kopog­nak, s összerezzen, ha meg­reccsen a szék. A rendőr telefonál. Mi ket­ten egymást nézzük. Ütitár- sak leszünk. — Hát akkor ismerkedjünk meg — mondom, és bemu­tatkozom. ö is mondja a nevét. Aztán megint ideges-félős hallgatás­ba burkolódzik. Szótlan akkor is, amikor az állomásra igyek­szünk. Az állomáson várni kell vagy egy órát. Néptelen még a váróterem. Kint, a vasúti sínek mentén pályamunkások dolgoznak. A tavaszi meleg­ség elbágyaszt. — Miért szöktél el hazul­ról? — Nem jól bántak velem. — Gyakran kikaptál? — Igen. Es nem lehettek pajtásaim, nem játszhattam. — Szóval ezért. — Igen. — És most mi lesz? — Hazamegyünk szépen. A szüléidhez. — És velük kell marad­nom? — Azt hiszem. — Akkor én öngyilkos le­szek — mondja, és lehajtja a fejét. — Csacsi vagy. Ha tényleg olyan rosszak az otthoni kö­rülmények, illetékes emberek gondoskodnak róla, hogy jobb környezetbe kerülj. Talán in­tézetbe. Nyugodj meg.­Mélyet sóhajt, és feláll. — Ki szabad mennem egy kicsit ? — Persze. A jegyet majd megveszem, és igyekezz visz- sza. Már nincs sok időnk a vonatig. Kimegy. Egy darabig az állomás mellett sétál, látom az ablakon. Aztán eltűnik a szemem elől. Telnek a percek, a negyed­órák. Megvannak a jegyek, s a lány sehol. Már szabadra állítja a jelzőt a forgalmista, készülődnek az utasok. Izgal­mas percek ezek. Érzem, a gyomrom remeg az idegesség­től. Mi lesz most? Mit mon­dok majd? Az utolsó percben előkerül, odaállít elém a kis szökevény. — Kint lesznek ők is az állomáson? — Kik? — A szüleim. — Biztosan. A rendőrség értesítette őket, hogy most érkezünk. Ütemesen himbálódzik, elő­re, hátra. Sok az utas a ko­csiban, de senki sem figyel a beszélgetésünkre. A szülők elváltak. Kicsiny gyerek van a családban, a mostohaanyáé, ö van vele, ha hazajött az iskolából. Ezért nem lehet iskolás pajtása. Ha egy kicsit is hibázik verést kap. Olykor eljut az édesany­jához, s elpanaszkodik. De ott sem maradhat. Mindig vissza kell térnie oda, ahol nem sze­ret lenni. Ez a menekülés viszont meggondolatlanságot bizonyít. Most elcsúszott, de képes lesz talpraállni. Persze, ehhez segítséget is kell kap­nia. Otthon. — Es ha minden marad a régiben? Egyre jobban feloldódik. Ahogy elmaradnak mögöttünk az állomások, szaporodnak a kérdései, beszédes lesz. — Nem hiszem. De neked is másképp kell viselkedned, remélem, ezt tudod. Látod, mégiscsak meséltél még. Ta­lán mindent elmondtál ma­gadról. Mondd nehéz volt? — Csak az elején. De jó volt elmondani valakinek... Hamarosan kiszállunk, ké­szülődni kell. Odakinn már sötét van. Az állomás lámpái sziporkákat szórnak, fényük­ben keresem azokat, akik bennünket várnak. A rendőr egyenruháját gyorsan észreveszem. De csak ö áll a vonat lépcsőjénél. Nem beszéltünk meg ismerte­tőjelet, de tudja, mi vagyunk azok, akiket vár. Átveszi a kislányt, megköszöni, hogy el­hoztam. A szülőkkel az állomás for­gatagában találkozunk. A kis­lány szemben' áll a két fel­nőttel, akikhez visszatért. Nem, ez nem a viszontlátás öröme. Feszültség van a leve­gőben, indulatokat árulnak el a szemek. A tekintetekből csak ők tudnak olvasni, ők, *a feladók és a címzettek... V Hernesz Feren*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents