Somogyi Néplap, 1968. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
▼asárnap, 1968. január 14. 8 SOMOGYI HÍPLAf A cserépzsindelyes és nádfedelű apró épületek messziről olyannak látszottak, mint egy delelő, tarka te'aén- csorda. Tehéncsordát, ménest vagy juhnyájat még nem lehetett látni a sztyeppén, a hó csak nemrég tűnt el, de már tóhelődött a kikelet, ibolyákkal, kankalinokkal ékes, zöldselyem ruhát öltve magára, mint serdülő lány, aki az első báljára készül. Négy óra járásnyira volt a major, hová Tarr Jóskát, a magyar hadifoglyot, a lágerből munkára kivitték A somogyi béreslegény, amint a száguldó kocsiról nézte a kubáni szteppék barázdáit, szinte a tenyerén, az ujjai között érezte a finom porhanyó, barna földet, melynek olyan a tapintása, mint mikor az ember a nagyatádi őszi vásáron jófajta meleg gúnyát tapogat. Nézte a mezőt, szeme csillogót, szíve farsangi táncot járt örömében: éppenúgy, mint amikor Ambrus Balázs lakodalmán megismerte a Marit. Madarak röppentek föl a kocsi előtt, énekük hírnes fonalán emelkedve a magasba. Szellő nótázott a fülük mellett Föld ... mező... madarak... szabadság... A legény szíve-lelke, egész valója együtt lüktetett a kora tavaszi mezőkkel. Bankás dombon haladtak fölfelé. Az almásszürke lassítani kezdett Jóska ösztönösen emelte az ostort, hogy a ló fényes farára csapjon. De a gazda, ki mellette ült megfogta a kezét: — Ne üsd, fiam, a lovat — szólt meleg hangon, és szelíd szemével jóságosán nézett Jóska arcába. — Az ártatlan állatot ütni a legnagyobb vétek. Vallásos ember lehet az öreg, gondolta Jóska. — Talán megver az isten érte? — fordította fejét a gazda felé. — Ami nincs, az nem verhet meg. Aki megver, az te saját magad vagy — válaszolta a gazda kissé prédikációs hangon, és őszes, fekete szakállát simogatta, mely kuszáit volt, mint a bozótok, melyek az utat szegélyezték. Az almásszürke lépésben haladt föl a dombra. Rövid hallgatás után a gazda ismét megszólalt: — Mert mi magunk vagyunk a jó és magunk vagyunk a rossz. Bennünk van az isten, ca bennünk van az ördög is. Lelkünk a bűnök büntető bírája g lelkünk a jónak jutalmazó jója... Jóska meglepődve fordult szembe a gazdával. Most jobban megnézte ezt az embert, kit eddig egyszerű muzsiknak vélt, de most látta, hogy tévedett. Talán nem is paraszt... »Nincs isten— magunk vagyunk az isten meg nz ördög is—« Ez a beszéd szeget ütött Jóska fejébe. Egész hazáig gondolkodott rajta. Most már egy kicsit félénkebben és több tiszteletadással újra meg újra végigkémlelte a mellette ülő : azdát, kinek nyugodt arcvonásai jóságot mutattak. A gazdát Szemjon Konstantimovics Nazárevnek hívták. Foglalkozása gimnázdúmi tanár, de már vagy tíz éve: otthagyta a katedrát. Elvei miatt összekülönbözött az igazgatóval. Hazament parasztnak apjától örökölt 34 í yeszjatyin kiterjedésű birtokára, amely Ku- bány egy lankás, dombos, erdővel szegélyezett f zép részén feküdt. Gondozott, rendes gazdálkodás folyt itt. A barmok tiszta istállóban álltak. A gazdasági szerszámoknak pajtát épített Nazarev. Az egész majorban rend és tisztaság uralkodott. A tomácos faépületet, melyben hajdan az öreg úrék laktak, Szemjon Konsztantinovics lerombolta. Helyébe két egyforma, cserép- zsindelyes kőházat építtetett. Az egyikben ő lakott, a másikban a cselédek. Nazárev la- 1 ása három szobából és konyhából állott, s három személy népesítette be. Nazárev, Szo- nya, a tizenkilenc éves lánya — ki egy tanítónővel való szerelemből származott — és Du- nyasa, az öblös emlőjű cseléd, helyesebben mondva házvezetőnő, ki, ha a szükség úgy kívánta, a feleséget is helyettesítette. Nazárev dolgozószobájában a falon, a cár helyén Tolsztoj nagyított képe függött. A sarokban, az ikon helyén Tolsztoj arasznyi mellszobra állt A magagyártotta otromba, c iófa könyvszekrényben Tolsztoj összes mű- \ei; folyóiratok és könyvek foglalták el a legtöbb helyet, ami hely még fennmaradt, i zt a többi orosz klasszikusok töltötték ki. . üllőid: író egyetlenegy sem kapott helyet Nazárev könyvei között • Szemjon Konstaniinovics, ki a tolsztoji igazrúgok apostolának vélte magát, ki istent nem 1 mert, cár.t nem., tisztelt, fahatikus orosz volt. »Oroszország a világ. törzse. Az orosz agy a ' ilág. esze. Az orosz nép Európa ősereje. Mi \ agyunk hivatva arra, hogy a világon ural- J orijunk.« Ilyen elvei voltak. De Tolsztojt se >gadta el mindig. Néha vele szemben is a saját igazságait jegyezte be könyvébe, melyet f z »Igaz igazságok« cím alatt már vagy tíz t ve írt. Nazárevsemmiféle munkát nem vetett meg. > A munka az imádság« címmel egész fejezett írt a könyvébe. A cselédeivel igen jól bánt. »Ha mindig jói akarod magad érezni, légy jó iIliidig mindenkihez...« Cselédeit, soha le ; ín szidta. Gorombán se beszélt velük. Szép szóval a legképtelenebb dolgokra is rá tudta venni őket. A cselédek szerették »Áldott jó ember a mi urunk« ■— mondták Jóskának. > í; az, hogy egy kicsit olyan ... de azért ilyen j i ember nincs több ezen a vidéken...« ‘.Egyszóval'Jóska most igen jó helyre került. A Kerenszkij-kormány híre kissé megkésve jutott el a majorba. Nazárev hozta a hírt Nevetve jött haza a városból: — Nagyon jól van — mondta — örvendetes változás. Kerenszkij nagyszerű timber. Igazi orosz szocialista. Nagyon jól van. Nagyón is ideje már; hogy elhajtották azt a — -Ufeát íTökfilkó alatt a cárt értettaj — Szemjon Konstamünovics, én úgy gondolom — állt Jóska a gazda elé —, ha nem tévedek, ha nincs cár, akkor most mar kell, hogy béke legyen. Akkor most talán béke is van?... — Szó sincs róla — nevetett Nazárev. — Kerenszkij háborús párti. Szó sincs róla. Hanem arról van most szó, hogy ezekután egykettőre végzünk Wilhelmmel, aztán hazamehetsz te is... . . — Vacak az egész — legyintett Jóska. A körülálló cselédek sóhajtoztak. Az uradalomban, mintha mi sem történt volna, minden tovább folyt a régi mederben. Künn a világban az ágyúk dörögtek, az anyák sírtak, a háború tovább folyt... D ér csillogott a háztetők zsindelyének peremén, az istállók és pajták szalma tetején. Délutánonként már érezni lehetet a tél hószagú leheletét. S nemsokára csendesen, mint a mesz- sziről jött vándor, beköszöntött a tél. Az egyik éjszaka, mikor már térdig érő hóban gázolt jószág és ember, furcsa neszre lett figyelmes '.Jóska. Kinézett az ablakon. Lapáttal, ásóval a kezében Filipov, az óriás termetű béres, a ferde nyakú Pása férje, ki Nazárev legkedvesebb embere volt, furcsán, mintha lopni menne, lopódzott el az ablak alatt. Utánalopakodott a gazda is, szintén ásóval a kezében. Ez feltűnt Jóskának. Az utóbbi időben mintha történit volna valami a gazdával. A mindennapos munkától visszahúzódva élt, a könyveit bújta. Örökké mosolygó arca elkomorult. De Jóska ebből semmi rosszra sem következtetett: »Bogaras egy kicsit az öreg, rágyüttek a bógarai.« Most azonban elfogta a kíváncsiság: »Mit csinálnak ezek éjnek idején ásóval ...« Óvatosan, hogy a másik két nőtlen bérest, a szobatársait fel ne költse, felöltözködött, cs kiment. Csendes, tiszta, téli éjszaka volt. A csillagok, mint hűtlen szeretők szemei, hideg fénnyel mosolyogtak le. A holdas éjszakában a lopakodó emberek nagy, sötét árnyékot vetettek a fehér hóra. Nazárev, Filipovval a legutolsó pajta háta mögött állt meg. Jóska utánuk surrant, * az istálló végéből figyelte őket A két ember szorgalmasan ellapátolta nagy darab helyről a havat, aztán lázas buzgalommal ásni kezdték a kemény, fagyos talajt Jóska nézte «zt, és hallgatta Nazárev dühös szavait. — Inkább Itt rohadjon el, mint azok a rablók hordják szét... Szavamra mondom, F.li- pov, rosszabbak azok a rablónál, rosszabbak, hidd el __ — De én bizony isten nem értem, kik ás miféle népség azok... — recsegett a nagy ember rekedtes basszusa. — Frontról szökött dezertőrök. Városi csőcselék. Van azok között zsidó, tatár, német, minden, csak tisztességes orosz nem. Ástak. Lihegve, szorgalmasan. A beszélgetés halkabbá vált. Nazárev higgadtabban, suttogva ejtette ki a szavakat Jóska közelebb húzódott — Bolsevikoknak nevezik magukat. A vezérüket egyenesen Wilhelm küldte ide. Valami Leninnek nevezik... — Legjobb volna ásóval meg kapával fogadni őket és kiebrudalni a majorból, ha ide- gyünnek — morgott Filipov. Mikor már több mint egy órája dolgoztak, leszúrták az ásólcat, a gazda körülkémieit, nem lát-e valakit De semmi mozgást nem észlelt. Az uradalom, a hóködmön alatt, édesen aludta éjféli álmát Jóska odalapult egy cölöp mögé, hogy észre ne vegyék. A kést ember elindult a szalmakazal felé. Nemsokára egy- egy nagy nyaláb szalmával tértek vissza mely- lyel behintették a gödröt Aztán a magtár felé tartottak. Jóska várt »Mi készül itt?« Fázott. De nem érezte a hideget A kíváncsiság, az izgalom fűtötte. Tele zsákokat cipelve tértek vissza. Tartalmát beleönitötték a gödörbe. Aztán visszasáettok ismét a magtárba. Jóska odasurrant Megnézte. A petyhüdt szalmán, a hold fényében, lágy csillogással arany lőtt * búza. Jóska belemerítette tenyerét, s gyönyörködve, az ujjai közt lecsurgatta a magot Majd gyorsan vissza osont búvóhelyére, mert már csikorgó«, a hó, a két ember nehéz lépése alatt Hordták a búzát órák hosszat Szalmát hintettek rá. Elföldelték és a tetejére rásimították: a havat, mintha mi sem történt volna. Jóska kivárta az utolsó mozzanatot is, majd vissza lopod zott a házba. Sok gondolat cikázott át ez idő alatt agyán. »Miért mindez? Miért titkolóznak?« Furcsának és érthetetlennek tetszett neki, miért nem szabad a többi cselédnek is tudni erről, ha már el kell ásni, el kell rejteni a gabonát »Tolvajok... csőcselék; zsidók, németek, bolsevikok... a vezérüket Wilhelm küldte ...?« Nem értette az egészet »Nazárev jó ember.« Jó a cselédekhez. Sok igazságot bár ’különös igazságot hallott tőle. Bizonyára nem rossz szándék fűti ebbel! cse- ’ekedetében se. Zavaró* a világ, tolvajoktól fél, hát biztosítja a gabonát Jóska végeredményben ezt Is Nazárev jóságának tudta be. De ezekután még több figyelemmel kísérte a gazda minden cselekedetét lépését. Ez most mér sokkal nehezebb volt mint azelőtt, mert az úr megszűnt továbbra is parasztikodni. Egyáltalán paraszti Y&ftiL ZfefcéMtt 1-**, egész nap a lakásában volt olvasott és írt Mire kitavaszodott, a gazda egészen lesoványodott, a gazdaság elhanyagolódott E gy alkalommal katonák jöttek a tanyára. Hat lovas katona. Sapkájukon a régi cári jelvény helyén ötágú vörö6 csillag volt, melyen a sarló és kalapács hajlott össze barátságosan. A cselédek körülállták, megbámulták őket, majd összesúgtak: — Bolsevikok ... ezek a bolsevikok. Jóska megnézte őket tetőtől talpig. Oroszok voltak valamennyien. Az egyik fiatal, szőke legényke volt az arca szelíd, a szeme szinte gyerekesen tiszta. Szakállas muzsik a másik, olyan egyszerű, mint a többi paraszt csak vörös csillag volt a kucsmáján. A többiek szintén hangos, nyílt, egyszerű emberek. A lefestett tolvaj népségből semmit sem talált rajtuk. A katonák összeírtak kilenc lovat, köztük Kőikét, Jóska kedvenc lovát is, azonkívül tizenegy tehenet Az állatokat meg is jelölték. Jóska ott forgolódott közöttük, szerette volna őket megszólítani. Sok mindent szeretett volna megkérdezni tőlük. De a katonák, kik nem sokat időztek a tanyán, annyira el voltak foglalva a saját dolgukkal, hogy erre sem idó, sem alkalom nem adódott De többé -kevésbé választ kapott kérdezni- valódra abban, amit a muzsik külsejű katooa mondott a cselédeknek: —... a tehenek a katonaság élelmezésére kellenek A lovakat pedig besorozzuk. Kell a ló, mert sok elhull a harcban, míg megtörjük az úri bandát... — Na és a földdel mi lesz? Ügy mondják, földet kap a szegénység. Igaz ez? — kérdezte az egyik csontos aroú béres. — Sor kerül arra is, eivtársak, és pedig nem is sokára. Minden földnélküli szegény földet kap. Szétosztjuk ezt is itt Hány hold ez itt? — mutatott jobbjával a tanya körüli mezőkre. Filipov gondolkodott, de senkinek se szólt Az is meglehet, hogy ezek is csak úgy mondják a földet — gondolta. Nazárev jó ember és igazságos, erről meg volt győződve. De az a muzsikábrázaitú katona is nagyon közel jött a szívéhez avval, amit mondott... Nazárev istállóból istállóba vezette a katonákat nyájasan, udvariasan mutogatta jószágait Jóska mindenütt a nyomukban volt Se- hogyse ment a fejébe Nazárev viselkedése. Mikor az úr egyedül volt Filipovval, mikor senki más nem hallotta, rablóknak, csőcseléknek nevezte a bolsevikokat. Most meg... Jóska most látott először ellentmondást a gazda cselekedetei és szavai között... Ki hazudik? Nazárev vagy a muzsik ábrázatú bolsevik? És fiikor jól meggondolta, megrágta a dolgot, rájött, hogy a gazda caalafintáskodik. A cselédek előtt szidja őket, szemtől szembe pedig jó képet vág... »Vörös csillag... (Minálunk vöröset a szocialisták hordanak.) A jelvényük sarló meg kalapács; egyikkel is, másikkal is dolgozni szokás... rablók nem, az szentigaz... urak se, ha az urak ellen vannak... Fődet oszlanak az arra éhes szegények közt. Fődet! ...« Erre a gondolatra megdobogott a szive, kiderült az arca. »Ejnye, ezek az igaziak!« Most már furdalta a lelkiismeret, miért is nem beszélt velük, a békéről, a forradalomról, mindenről... Beesteledett. Megitatta a lovakat, elvégezte a teendőit, ledőlt a fekhelyére. Gondolkodott. Éjszaka sem hagyták aludni a történtek. Nyugtalansága kihajtotta az istállóhoz. Csil- lagtalan, homályos éjszaka volt. Az istállóajtóban szokatlan neszt hallott Suttogó beszédet... Belesett az ajtón. »Filipov és a gazda?« A gazda kezében mécses és egy üveg. A mécses fénye rávetődött az üvegre, melyben kékes-lila sűrű folyadék volt Nazárev arca feldúlt, az egész ember úgy festett, mint mikor a fronton ellenséges katonák szuronyrohamra mennek. Filipov ábrázata szintén sötét volt Két kezével feszegette az egyik ló száját A gazda fellépett a jászol szélére i a ló kinyitott szájába öntött a folyadékból. A ló nyögött, fejét csavargatta, azon igyekezett hogy kiszabadítsa Filipov kezéből. De moccanná alig tudott a vas izmú karok között A folyadék kékes-lilán csillogva, lassan, minit a méz, folyt a ló torkába. Majd Filipov eleresztette a ló fejét és hirtelen félreugroitt mint aki attól fél, hogy megégeti magát A fiatal pejló krákogni kezdett, mint a részeges ember, mikor egy hajtásra fél üveg vodkát iszik ki. Megrázkódott hátán a szőr felborzadt Orrlikai lassan kitágultak, kivörösödtek, mint egy-egy tulipán, s kékes, forró párát fújt ki. Filipov rosszallólag csóválta a fejét, de már elmarkoáte keserű, dühös mozdulattal egy másik kijelölt lónak, egy szép fiatal, sárga kancának a fejét Nazárev véreres szemei kidülledtek, amint öntötte, csurgatta a ló torkába a folyadékot Jóskát odaszegezte az Istállófélfához a döbbenet »Mit csinálnak ezek? Mit csinálnak a besorozott lovakkal? Hogy az isteilét líeki! Hát Nazárev, ki ustorral se üt a lóra, ez a Nazárev mérgezi ezt az állatot? örült ez az ember? ... Nem — száguldott át Jóska agván a gondolat —, nem bolond ez, hanem úr!... Nem szabad hagyni a besorozott jószágot Kell sok elhull a harcban az úri bandák ellen« — emlékezett a vöröskatona szavára. Jóska zsebébe nyúlt, a bicskáját kereste. Kinyitott késsel rohant a másik istállóhoz. A kijelölt lovaknak eivagdalta a kötőfékszárait, és elkezdte őket az udvarra terelni. Az ajtóban szembetalálta magát a gazdával. Nazárev majd hanyatt vágódott, mikor Jóskát meglátta. — Mit?! Mit csinálsz te itt?! Te! Mit akarsz?! — suttogott rekedten a gazda, és ijedt, ellenséges, haramia arccal nézett Jóska elszánt, kemény arcába. Jóska odalépett az almásszürke mellé: — Nem hagyom! — Ki innét! — ordított most már Nazárev. — Az én lovaim! Az én lovaim! — Hozzá ne érj! — kiáltott Jóska, és félrelökte a gazdát. Nazárev az istállóajtóban álló Filipovhoz fordult, és kétségbeesetten ráförmedt: — Fogd le! Ellenség! Fogd le! Filipov némi habozás után nehéz léptekkel, érthetetlen szavakat mormolva közeledett Jóska felé. Egyik felől a gazda, másik felől a béres támadtak rá. — Megtévesztett ember! Te! — beszélt Jóska Filipovnak. — Te legyilkolod a besorozott jószágot A jószág a szegényeké, a katonáké. Holnap a föld is az lesz. Földet kapsz te is meg a gyerekeid is... Földet!... F ilipov megtorpant, megállt. Összehúzott szemei tágra nyíltak. Karjait leeresztette. Homályos, lomha agyában megvillant valami. »Föld!« A tudata alatt, mint hamu alatt a parázs, már régen lappangott egy érzés, valami kesernyés, meleg érzés, melyet megnevezni nem tudott volna. Melyet nem mondott senkinek, magának sem vallotta be. A bolsevikok felpiszkálták ezt a parazsat, és most a legény szavai világossá tették az egészet. »Föld... földem ..., nem másé. Saját kenyerem.« — Mit állsz?! Fogd le! Na, te! — bődült rá a gazda. A bérest szolgai ösztöne mozdulatra kényszerítette. Pár tétova lépést tett a legény felé. — Üsd! — üvöltött Nazárev, és az égő lámpát Jóskához hajította. Jóska két ’kezével kivédte arcát, a lámpa üvege felkarcolta a kezét, a petróleum a fejéire loccsant. A legény a fejéhez kapott, kés villogott a kezében. Filipov látva a kés villanását, gondolkodás nélkül rávetette magát a legényre. Jóska v - dekezett. Rúgott, de az óriási ember, mint e' medve ráhasalt, lefogta. Nazárev jobb kezével belemarkolt a légéi szájába, szétfeszítette. Másik kezével az üveg után nyúlt A dugót szakállas áliával kifeszítette az üvegből. — Megdöglesz! — hörög!!». — Ne hagyj el, testvér! — törtek ki a szavak szaggatottan a legény torkán. Filipov mereven nézett rá. Csillant az üveg a sötétben. Jóska utolsó erőfeszítéssel elfordította arcát A folyadék csörgött... Filipov feleszmélt. A szánalom az ártatlan legény iránt és a gyűlölet a gazdával szemben fcllobbant benne. — Eh! — nyögött hatalmasat, mintha szolgai ösztönének láncait tépte volna el, mintha szeméről hályog feslett volna le, a gazdában fölismerte az ellenséget, Jóskában a testvei 1. Eleresztette a legényt Bal kezével kává' . a gazda kezéből az üveget, mely az istái1 > falán loccsant szét Jobbjával Nazárevet vágta mellbe úgy, hogy az a jászol alá zuhant. Jóska felugrott Fülét nyakéit égette a folyadék. Sziszegve szaladt ki az istállóból. A cseládház felé futott ökleivel bezörgette az ablakokat — Emberek! Gyilkolják a jószágot! A jószágot! Emberek! — fölsebzett tenyeréből ragadós vérnyomok maradtak az ablakon. A cselédek ingben, gatyában, ijedt, álmos ábrára - tál tódultak ki. — Mi az? Mi van? — Hol? Ki? — Megfogni! — Mi? Az udvaron a lovak nyugtalanul nyerítettek, kapáltak. Az istállóból kihallatszott Nazárev könyörgö hangja. Az istálló felé tódultak. Sötét volt, hideg eső permetezett. A tehenek, a bomyok a karámban félzaklatva, elnyújtott bőgéssel bőgtek. Jóska elsőnek rohant be az istállóba, utána a cselédek. Filipov a jászol mellett fogta a gazdát, mellén össze markolta a tolsztojk't. Nazárev rémülten, csaknem sírva könyörgő k: — Eressz! Iván Vasziljevics, eressz el, ha is tent ismersz!... — Rossz lélek vagy — morgott rá Filipov. Többet egy szót sem szólt A gazdát fogta, épp úgy, ahogy az előbb a lovat A körül;' ló cselédek ámuló lármás kérdésedre n:m válaszolt Lassú mozdulattal feléjük fordult, gignézte őket Egyesek baltát, mások vasvi szorongattak görcsös ujjaik között Filip v visszafordította fejét, s csak ennyit monüott: — Ez!... A cselédek értelmetlenül nézték a gazdát Jóska kivezette Kaikét, fölpattant rá, és ki- vágtatott a tanyáról. Sebes galoppban ti tott, mire megvirradt, már beért a faluba. A bolsevikokat kereste. Nagyon hamar meg is találta őket a községházán. A parancsnok el ■ kéretőzött Izgatott hangon előadta a történteket Nazárevet még aznap letartóztatták. Jóska lovával együtt ott maradt a bolsevikoknál. Katonaruhát kapott, karabélyt és egy kissé horpadozott hüvelyű, régi lovassági kardot és a lovára nyerget örült A fegyverét szorongatta, becézte, fegyvert, melyet annyi utálattal nézett a nag háborúban, most szent eszköznek érezt; , melynek segítségével a Nazórevektől meg a többiektől megvédik a jószágot, embert, földet ... A fülén, nyakán még rajt volt a fehér kötés, mikor századával elindult a frontra, » t^hArair éítal fellázított kozákok letörésére. Somogyi Pál: i A JÓ EMBER 1
