Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)

1967-12-12 / 294. szám

Kedd. 1961. december II 5 SOMOGTl NÉPLAP NAGIBIN: KOMAROV M ikor a fellegek a nap elé úsztak, az Öböl vi­ze kékesfehérből szür­késkékre váltott — tompa ól- mos fényű lett A parttól öt méternyire emelkedő hatal­mas szikla is elsötétült, bárso­nyos fekete árnyékot vetve a vízre A hullámokat követve az árnyék hol megrövidült, hol megnyúlott és úgy tűnt, mintha a szikla körül egy ki- •ebbfajta fóka lubickolna. — Komarov, állj meg! Nem hallod, hogy hozzád beszélek? — Már nem először hangzott fel a hátam mögött ez a pat­togó női hang, minden esetben valamilyen Komarovot utasít­va rendre. »-Nyugtalan legény lehet — gondoltam Komarov- róL — Mit rakoncátlankodik annyit!-« De lusta voltam meg­fordulni. Az égbolt újra elsö­tétült, és a nagy sziklánál új­ra játszani kezdett a fóka. Mi­nél tovább néztem, a látomás egyre valószerűbbé vált, egy­re nehezebb volt elhinni, hogy csupán az árnyék játékáról van szó. — Komarov, utoljára mon­dom, hagyd békén Rüzsikot! — hangzott keményen mögöttem. — Kelj fel, Komarov! — De hiszen semmit sem csinálok — hallatszott egy rekedtes, méltatlankodó hang. Körülnéztem, és pillantá­som egy homokban heverő tíz- kopekesre esett. Hirtelen ma­gamhoz tértem. Egy négy év körüli fiúcska köldöke volt a tlzkopekes. Meztelenül állt előttem, fején hetykén félre­csapott fehér panama kalap­pal. A kalap alól kerek, sö­tétzöld szempár tekintett rám komolyan, kicsit csodálkozva. Komarov pisze orrán szeplők ragyogtak, csibészessé vará­zsolva pofácskáját Zöld se­lyem ruhás, termetes asszony­ság hajolt föléje. A nevelőnő mögött, éles lapockacsontját fordítva a nap felé, 20—25 Komarowal egykorú gyerek sütkérezett. — Miért léptél rá Rüzsik lábára? — kiáltotta felhábo­rodva a nevelőnő: ruhája me­rev selymének pattogásával összhangot teremtve csikor- dult hangja. — Miért fekszik úgy, mint egy darab fa! — vágott vissza Komarov. — Hát akkor homokot miért szórtál a társaid szemébe? — Ki szórt? Én csak elve­tettem ... a szél volt Komarov válaszának bölcs megalapozottsága láthatóan zsákutcába juttatta a nevelő­nőt — Nehéz eset vagy — só­hajtott fel. — Nem is vagyok nehéz — tette meg ellenvetését nyom­ban Komarov és a hasára ütött —, csak ebéd után vagyok ne­héz. Egy fehér köpenyes fiatal- asszony jött oda ápolónői kar­szalaggal a ruha ujján, és szó nélkül az órájára mutatott. — Gyerünk, gyerünk — kiál­totta a nevelőnő, és mint kot- lóstyúk a szárnyaival, úgy csapkodott rövid telt karjai­val, igazi elektromos vihart te­remtve maga körül. — öltözzetek fel és sora­kozzatok! A levegőben szófogadóan vászondarabok villantak fel — rövid gyereknadrágok —, ki­rázták a homokot a szandál­ból, és az első párok már so­rakoztak is, csak Komarov, a csupasz és komor Komarov nem nyúlt a ruhájáért. — És ki fog fürdeni? — dünnyögte inkább csak magá­nak. — Te semmi esetre sem! — csattant fel a nevelőnő, dr. láthatóan tisztában volt azzal Komarovtól ilyen egyszerűen nem szabadulhat meg, így fon­tolóra véve a dolgot, szüksé­gesnek tartotta hozzátenni: — Az orvos megtiltotta a fürdést; a víz túlságosan hi­deg. — A gyerekek könnyen meg­fázhatnak? — érdeklődött ko­molyan Komarov. — Elég a fecsegésből, öl­tözz fel. Komarov elkesere^ette- megrrsadta a nadrágát, d" nem vette fel azonnal, elő sző" p’f-'iinRa helyét a sorban és csak akkor, a nadrágszár­ból gyűrűt képezve dugta be­le a lábát. — Indulás! A nevelőnő tapsolt egyet, a sor imbolyogni kezdett, de alighogy megindult, zűrzavar támadt. Nyikkanások, zsivaj fejetlenség. Mi történt? Koma­rov megbotlott, feldöntötte az előtte haladó fiút, aki fellök­te a következőt. A nevelőnő rendet teremtett. Üjra sorba állította a gyerekeket, de új­ra az előbbihez hasonló csete­patéba torkollott igyekezete. — Mi van veletek, gyere­kek? — Komarov elesik. — Komarov, gyere ki a sor­ból! Komarov lelkiismeretesen megpróbált eleget tenni az utasításnak — furcsa, megrö­vidült lépést tett, és a ho­mokra esett — Mi van veled, Komarov? A gyerek felemelkedett, lé­pett egyet, és újra elesett. — Mi lehet vele? — Két­ségbeesés volt a nevelőnő hangjában. — Talán napszú­rást kapott? K omarov társai nagyon jól szórakoztak, vidá­man nevettek, míg egyik közülük megszólalt: — Nyina Pavlovna, Koma­rov mindkét lábát a nadrág egyik szárába dugta. A nevelőnőnek sosem volt saját gyermeke. Tanácstalanul nézett Komarovra, hogy is se­gítsen a bajon. Aztán leha­jolt, és ügyetlen mozdulattal kiszabadította Komarov lábát a nadrág szárából. — Miért csináltad ezt? — kérdezte fölegyenesedve. — Így érdekesebb — ma­gyarázta nyugodtan, ártatla­nul Komarov, és minden át­menet nélkül megkérdezte: — Nyina Pavlovna, mi az tulaj­donképpen, hogy ember? — Nem tudom — válaszolta ingerült legyintéssel a nevelő­nő. Éreztem, hogy igazat mon­dott. A csoport lassan továbbha­ladt és rövidesen eltűnt a szemem elölt a part menti fenyvesben. Néhány nap múlva újra ta­lálkoztam Komarowal. Egy meredek, homokos utcán igye­keztem felfelé — a tenger­partról jöttem. Az út jobb ol­dalán sövény húzódott, sűrű fenyves kúszott a meredek hegyodalon; bal oldalon la­katlan telkek, a háború nyo­mai, melyeket nem tüntethe­tett el a sűrű páfrány és az elburjánzott ritka, szúrós ter- pentiszagot árasztó zsúriófaj ta. A kerítés egyik léce hirte­len megmozdult, kis fűkar­colta láb jelent meg, majd egy szakácssüvegre hasonlító pa­nama kalap követte, és egy napbarnított, maszatos kéz után végül tengerparti ismerő­söm egész alakja. Kimászott, körülnézett, magamon érez­tem gyanakvó pillantását, én tettetve, hogy egyáltalán nem érdekel, közönyösen néztem rá. Akkor akkurátusán helyé­re tette a lécet, és hosszan tartó, diadalmas nevetésben tört ki. Nem lehettek kétsé geim: Komarov megszökött Sajnálom, de meg kell mon­danom, nem fogtam kézen Komarovot és nem vezettem vissza nevelőjéhez. Az utca te­le volt átjárást tiltó táblák­kal, de egyébként sem fenye­gette semmi Komarov szabad­ságát, mivel rajta kívül csak én voltam a környéken. Igaz, a nevelőnő át él néhány kel­lemetlen percet, de ... rászol­gált Naponta többször is el kel­lett haladnom az óvoda mel­lett, így meggyőződhettem ar­ról, hogy a nevelőnő egyálta­lán nem barátja a természet nek. Nem bizott a fiatal fe nyékben, a bozítosban, a me­nedéket nyújtó sűrű árnyék­ban, a kert távoli zugaiban ahol vadon nőtt a málna és £ földi szeder. Az egész tágas kertből csak egy parányi, kro­kettpálya nagyságú sima te rületen mozoghattak a gyere kék. Mihelyt egy közülük bo garat üldözve vagy pusztán ki váncsiságtól vezérelve meg­sértette a tiltott zóna hatá rait, azonnal rémült kiáltás - követte a szökevényt. Termé­szetesen így könnyebben el­lenőrizhette növendékeit, de szerintem túlságosan leegy szerűsítette feladatát. »►Hadd kószáljon szabadon Komarov — határoztam el. — Vajon mihez kezd szabadsá­gával?« A közelben, a tenger parti úton autók robogtak hangosan dudálva a kanyar­ban, súlyosan megterhelt bu­szok, motorkerékpárok rohan tak iszonyúan csörömpölve, de Komarovot, a város gyerme­két nem vonzották a megszo kott városi zajok. Nem -fordí­tott figyelmet a hegyekből le­rohanó kerékpárosokra sein akik az út egyenetlensége- miatt zörgő gépeiken szágul­dottak egymás nyomában. Komarovot csak a termé­szet érdekelte, így felkapasz­kodott a hegyre. Minden lé pés újabb meglepetést tartoga­tott számára. Rálépett a kor­hadt ágra, ruganyosán pattant ki alóla egy zöld fenyőtoboz. Félméteres repülés után a to­boz földet ért az út szélén, egy legyezőfű bokor alatt, ug­rándozott még egyet-kettőt, majd megnyugodott. Sértetlen, zsenge toboz volt, amilyent Komarov még biztosan nem látott, mert ezek a tobozok erősen kapaszkodnak az ága­kon, és színük sem üt el a tű­levelekétől. És még ugrani is tud! Könnyű léptekkel óvako­dott Komarov a toboz felé, ér tenyerébe vette. Megvagy! Megtapogatta ujjaival a to­boz kemény, bordás testét, de az nem tárta fel neki titkát — Hát tényleg tudsz ugra­ni? — kérdezte Komarov. Mi­vel nem kapott feleletet, el­határozta, próbára teszi a to­bozt; a földre helyezte és fél­refordult. De a toboz nyűgöd tan feküdt ugyanazon a he­lyen, a legkisebb kísérletet sem téve az ugrándozásra Amikor már újra markába szorította kincsét, két ugyan­ilyen tobozt pillantott meg a legyezőfű bokor Matt Meg akarta őket érinteni, de hir­telen fájdalmas kiáltássá! el­kapta a kezét: megcsípte a csalán, amelynek szúrós leve­lei alattomosan elrejtőztek a bokor ágainak védelmében. Komarov megdörzsölte, nyel - vével hűsítette égő kezét és újra a tobozok után nyúlt, d<~ figyelmesen kerülve a csalánt. Megérintette a virágot, félre­tolta a puha, ráncos levelet és az észrevehetetlen, szúrós őr ismét beledöfte tüskéit De Komarov már csak hom­lokát ráncolta össze fintorog­va. A bokor alá mászott, óva­tosain elkülönítette a csalán szárát, és széles mozdulattal kirántotta a földből. Az erős fogás alatt a szúrós levelek egy csapásra összegyűrődtek, felmorzsolódtak, és nem tud­tak a bőrbe szúrni. Ez igazi felfedezés volt, és most már Komarov könnyen hozzáfér­hetett a tobozokhoz. Mivel há­rom nem fért el a tenyerében, egyet a bojtorfán álá rejtett A csalánt lóbálva balla­gott felfelé az utcán. Hirtelen nekiiramo­dott, de útját a földből ki­meredő nagy kőtömbök állták el, kényszerítve arra, hogy mindegyiket megkerülje. Mi­kor megkísérelte, hogy fel­másszék a sziklatömbök si­ma felületén, rögtön vissza­csúszott, Komarov tehetetlen haragjában megállt, és dere­kasan odacsapott a csalánnal a kőtömbre. Komarov sikeresen befejez­te a szikla fenyítését, mikor valahol a közelben kétségbe­esetten elbődült egy borjú. Komarov megállt, hirtelen el­határozással teljes erejéből ne­kilódult Körülbelül félúton lisztás nyúlt a fenyvesbe. Ot! legelészett a borjú egy fenyő törzséhez pányvázva. És a tisztás közepén találkozott a két gyerek — az ember fia és a vörhenyes növendékborjú Ahány éves volt Komarov, annyi hónapos volt a borjú. Az állat már ismerte az embert de Komarov még nem látott borjút. Jámbor nyugalommal nézett a fiúra, Komarov te­kintete pedig hirtelen fellob bánt rokonszenvéről tanúsko ’ dott. — KI vagy? — érdeklő­dött Komarov. A borjú csendesen ké­rődzve, válasz nélkül hagy­ta a kérdést Így Komarov maga válaszolt: — Te egy nagy kutya vagy. Kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa >-a nagy ku­tyát«, de a borjú nem kí­vánta a simogatást — az is lenet, hogy megijedt a Ko­marov kezében levő csalán­szártól, amely arra a rőzse- ágra emlékeztette, amelyel a gazdája szokta kihajtani. Oldalt ugrott, a kötél megfe­szült. — Mi a Baj? — kérdezte .szemrehányóan Komarov a 'borjú felé lépve. De azt kifárasztotta a hiá­ba való erőlködés, leszegte a fejét, és nyakát kinyújtva fenyegetően megindult Koma­rov felé. A fiú szája sírásra görbült, nem akart civakod­ni újdonsült barátjával. De volt valami ennek az em­berkének a jellemében, ami nem engedte, hogy meghát­ráljon a veszély elől. ő is előrenyújtotta a fejét, össze­vonta szemöldökét, és mi­előtt megakadályozhattam volna, nekirontott homloká­val a borjú homlokának. Az állat meglepetten visszahő- ködt, nem fogadta el a ki­hívást, megfordult és hálra- szökkent. Komarov diadal­mas kiáltással iramodott utána. A kötél csak körbe enged­te futni a borjút, de gyor­sabban futott, mint Koma­rov, és ezért a második kör­nél hirtelen üldözőjének há­tával találta szembe magát. Komarov volt a vesztes eb­ben a pillanatban, de a bor-: jú ahelyett, hogy kihasznál­ta volna fölényét, végleg el­vesztette bátorságát és le­mondott arról, hogy olyan el­lenféllel harcoljon, aki egy­idejűleg tudta elölről és há­tulról követni. Reményvesz­tetten megállt, mélyen és lemondóan sóhajtott egyet, és egv hosszú fűszálat mor- zsolgatva megadóan várta, mit határoz végzete. Komarov még egvszer kör­be száguldott, mielőtt felfe- '• dezte, hogy az ellenfél meg- adta magát sorsának. Akkor; nekibátorodva közeledett a; borjúhoz, megveregette az esti harmattól nedves olda-: lát, végig simított kőkemény I homlokán, remegő szempil-: Iáin, puha orrán. A borjú en- \ yedelmesen tűrte a győztes; minden gyöngédségét, és csak ; szorongott ; — Csak nem félsz? — kérdezte Komarov, de ezzel bosszúja ki is merült; a bor­jú vigasztalására és meg­nyerésére azonban hozzáfűz­te: — Féltem ám tőled én is. de most már nem félek. Cinikusan hunyorított: — De te nem nagy kutya vagy. Nem bizony! Egy kis tehén vagy! — Mú-ú — válaszolt szo­morúan a borjú, biztosítva Komarovot, hogy soha többé nem fog makaosikodni. — Találkozunk még, ügye? — kérdezte Komarov. jra kiment az útra, és hirtelen megállt, kissé hátratántorod- va, mintha láthatatlan aka­dály állta volna útját. Rög­tön megértettem, hogy mi hökkentette meg Komarovot. Lába alatt, a végtelen mély­ségben zajtalanul, fenyege­tően táj tékozott a tenger. Az út zöld folyosója he­gyes nyílként repült a ten­ger felett. A magasság szo­rongató érzése, a tér és a repülés vágya mámorossá tették a fiút. Repülésre tárta karjait, felugrott, érthetetlen szavakat kiáltott, aztán ön­feledten dalba kezdett De hirtelen elakadt a dal; Komarov megfordult, és el­botorkált Egy béka keresz­tezte útját Komarov vissza­tért a földre. Már szaladt is a béka után, az út szélén érte utol. Amikor a fiú ár­nyéka rávetődött, a béka há­tát görbítve megállt Komarov megragadta ujjá- val ruganyos hasára bökött. Az acólrugót kereste, amely­nek segítségével a játék-béka ugrik. De ennek a hasa tel­jesen sima volt. és ez Ko­marovot gondolkodásra kész­tette. Az élet új rejtélyével szembekerülve észre sem vet­DECEMBER 12 ! A Nap kél 15.52 órakor. A Hold kél Kedd 13.22, nyug­szik 2.43 óra­Gabriella Kotr. Miiyen lesz az időjárás? Várható időjárás ma estig: Erő­sen felhős, hideg idő, sokfelä, fü- .eg eleien havazásokkal. Megélén­külő, a nyugati határszélen »is az északi hegyvidéken, valamint a Duna—Tisza-közén átmenetileg erős északi, északkeleti szél, hó­fúvásokkal. A várható legmaga­sabb nappali hőmérséklet ma plusz 1—mínusz 4 fok között lesz. — Ki tud többet a Szov- jetunióról?-vetolkedöt rende­zett szombaton a városi könyvtár a Vöröshadsereg úü iskolában, ötven nyol­cadikos pajtás vett részt a versenyen, tizenegyen érté­kes jutalmat kaptak, — Mezőgazdasági könyv­barátok tanácskoztak tegnap I délelőtt a Hazafias Népfront1 kaposvári klubjában. A ta­nácskozáson a megyei ta­nács mezőgazdasági és élel­mezésügyi osztálya és a MÉSZÖV is képviseltette magát. 125 ÉVE, 1842 december 12-én halt meg 44 éves korában Megyeri Károly, korának kiváló ma­gyar színésze. 19 éves korá­ban lépett a színi pályára. Eleinte hosszabb ideig ván­dorszínészként járta az orszá­got, egyidejűleg társulatot is vezetett, majd 1837-ben a meg­nyíló Nemzeti Színház mint kora egyik legjelesebb színé­szét fogadta tagjai közé. Kül­seje — zömök, kis ember, nagy fejjel és rendkívül kife­jezőképes, mozgékony arccal — a komikus szerepkörre utalta. Kedélyessége, ötletes­sége, rögtönzőképessége és nagyszerű humora tették em­lékezetessé alakításait. Me­gyeri azonban nemcsak vi­dám szerepekben, hanem drá­mai alakítások:, an is kiváló­an megállta helyét. Derült kedélyét, Jóízű humorát átvit­te magánéletébe Is, így lett egyike a legnépszerűbb embe­reknek. Petőfi róla írta -Tin­tás üvep« című humoros köl­teményét. — József Attila nevét ve­szi fel ma délután ünnepé­lyes összejövetelen a kapos­vári ifjú olvasók klubja. A megyei könyvtárban meg­tartandó foglalkozáson Győri László, a könyvtár munka­társa József Attila halálának 30. évfordulója alkalmából megemlékezést tart, majd ki­osztják a klubtagsági igazol­ványokat — Egy hónap múlva meg­kezdi a termelést a Teri ácsi Építőipari Vállalat balaton- lellei betontelepe. Most szál­lítják a helyszínre Pécsről a sablonokat, amelyek segítsé­gével előre gyártják az ele­meket a tóparti épületek­hez. MŰVELŐDÉS — szórakozás MOZIK Vörös Csillag: FOLYTASSA, JACKI EloadásoR 5 és 7 órakor. (XII. 13-ig.) Szabad Ifjúság: SZÜZET A HERCEGNEK! ^»ioadáscxk: 4, 6 és 8 órakor. (XII. 13-ig.) TELEVÍZIÓ Budapest 8.0ö: Orosz nyelv. (Ált. isk. VI. oszt.) — 9.00: Oi vasas. (Ált. isk. Ili, oszt.) Az is.-.u:a.s,In- pad. — 9.55: Fizika. .Alt. isk. VI. oszt.) Hűokozia térfogat- változások . (II. rész.) — 13.35: Orosz nyelv. (Ism.) — 14.30: Ol­vasás. (Ism.) — 15.25: Fizika. (Ism.) — 17.58: Hírek. — 18.05: A Magyar Hirdető műsora. — 18.35: Az agronómuslány. Port­réfilm. — 18.55: ÜJ könyvek. — 19.00: Szerződés és kötelesség. Riportműsoir. — 19.30: Esti me­se. — 19.10: Tv-híradó. — 20.00: Budapesti randevú. Helyszíni közvetítés. — A szünetben: Mű­vészet a nagyvilágban. Vincen­nes, a királyok városa. — 21.00: Tv-híradó, 2. kiadás. Zágráb 18.10: Riport — 18.50: A világ a képernyőn. — 10.10: Vörös jelzés. — 20.55: Egy játékfilm. Osztrák tv 18.00: Angol nyelvlecke. — 18.25: Esti mese. — 18.30: Az éj­szakai futár jelenti. — 19.00: Osztrák képek. — 19.20: Az ön számára jegyezték fel. — 20.15: Mi történt a nagyvilágban? — 23.10: Tv-híradó. — 22.30: Gyei« mekednk számára. — Húszezer forintot nyert a borítékos olimpiai sors­jeggyel Balogh Imre, a Bar­csi Fűrészüzem dolgozója. Siófokon több öt- és tízezer forintos nyeremény akadt. — Műsoros összejövetelt tart a Somogy megyei és a városi Pedagógusok Szakszer­vezetének nyugdíjas tagozata csütörtökön délután fél négykor a Latinka Művelő­dési Ház nagytermében. — Pályaválasztási kiállítás nyílik ma délelőtt az 525. sz. Szakmunkásképző Iskolá­ban Barcson. Krisztián Fe­renc, a járási tanács vb-el- nökhelyettese nyitja meg a kiállítást. — 65 liter vért adtak a balatonszentgyörgyi véradók. Szombaton ünnepséget ren­deztek tiszteletükre a köz­ségben. — SZEKAP francia bé­lyegzőgépet kapott a kapos­vári posta. Az új gép per­cenként háromszáz levélpos­tai küldeményt bélyegez. — Hangulatos klubdélutánt rendeztek szombaton dél­után a kaposmérői általános iskola V. osztályos tanulói. A hulladékgyűjtésből befolyt pénzből szendvicset, üdítő italt vásároltak, s rögtönzött Ki mit tudót rendeztek — Az MHSZ Megyei Központ megfelelő jelentkezés esetén sze­mélygépkocsi-vezetői (úrvezetői) tanfolyamot indít. Jelentkezés na­ponta:-Kanos vár, Engels utca 2. sz. H. emelet. (149184) — A KPM Autóközlekedési Tan­intézete hivatásos gépjárműveze- tői tanfolyamot indít Kaposváron. ■TeleJntkezés f. hó 30-ig, Kaposvár, Berzsenyi u. 2. Telefon: 11-147. (149196) te, hogy kalapja az orrára csúszott. Gyengéden össze­szorította és szétnyitotta mar­kát. A béka nem mozdult, hosszú pipaszár lábai — mint két kóró — meredtek ki a fiú ökléből, de keze érez­te a kis test lüktetését. — De hiszen él! — felne­vetett, és saját találékonysá­gától elragadtatva javasolta: Játszunk együtt, jó? A béka nem mozdult, Ko­marov tenyerében maradt. A magas homokszirtről a fenyők csupasz gyökerei csüngtek alá. A szél legki­sebb fuvallatára is mozogni kezdtek a finom hajszálgyö­kerek, és természetesen Ko­marovnak szemüyvre kellett vennie, hogy mik ezek a furcsa »-élőlények«. Meg is tette az első lé­pést a szirt felé, de már nem volt arra lehetősége, hogy vizsgálódását befejezze. Minden oldalról körülzár­ták a szökevényt. A nevelő­nő vezetésével jöttek a da­dák, a mosogatónők fehér köpenyükben, a nővér — ru­haujján a vöröskereszttel és az öreg, nemez csizmás őr. — Ott van! — hallatszott a kiáltás, és ezzel a fölfede­zéssel beföllegzett Komarov szabadságának. Komarov nem értette, miért csapnak ezek az em­berek akkora hűhót, miért iajveszékelnek olyan két­ségbeesetten. Erősnek és gaz­dagnak érezte magát, azt akarta, hogy a többiek is osztozzanak örömében. És mikor a nevelőnő megindult feléje, széles, nagylelkű moz­dulattal nyújtotta neki zsák­mányát; a csalánszárat, a két zöld tobozt és a valódi, ele­ven békát. Fordította: Illés Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents