Somogyi Néplap, 1967. december (24. évfolyam, 285-309. szám)

1967-12-17 / 299. szám

SOMOGYI NÉPLAP

3

Vasárnap, 1967. december If.

GERŐ JÁNOS:

DISZNÓTOR

Stotz Mihály: Egyedül

Simon Lajos:

EGY ÓRA CSENG

Kitárt ablakból néze m, hogy szakad szét az éj, a nyári éj, a teliholdas, valahol éber vekker-óra cseng-bon*, tudom: valahol hajnal-riadó az.

Valahol TUlany kapcsolója kattan, a szemhez kapott kéz te fellehérllk, mtt tékozolva szórt a gazdag álom, valaki éppen most gondolja végig.

Egy éra cseng... tu dom, valaki Indul,

mérföldet lép az emb er árnyék-lába, siet, hogy amit álmaiban nem lelt holnap talán majd ébren megtalálja.

Vihar Béla:

DICSÉRET

A la dicséretedre születik • Tecs.

Csontod liliomhegedűjéből VVJÍ1, s rér édes éneke száll hozzám,

csobogó muzsikával a szervezet hafezálhúrjaln.

Hallom sejtjeid dalát, az . erek dobbanó énekét, a-ráfelelő ritmust, a mosöly és mozdulat szent törvényeit.

Tóled jöttem, asszonyt teát;

és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhely éhes, hazámhoz.

Emelj fel tenyered fészkébe.

Áldj meg önmagaddal engem ., .:. .

Az özszélldség szóké kenyeréból ajándékozz meg.

Adám Ferenc tanító úr huszonkét éves múlt a nyáron, de már szeptember óta tanított. Városi ember volt, akárcsak ifjú felesége. Ennek ellenére hamar megszokta a nagy alföldi falut. Ezt ml sem bizonyítja jobban, mint az, hogy október edső szerdáján egy kis kocával lepte meg a feleségét.

— Kisanya. hizlalunk! — így kezdte, amikor betoopan- tott, és boldogan újságolta, hogy a karcagi vásárban vette a gyönyörű kis göndör szőrű mangalicát, melyet a szövetkezet teherautója délután hoz haza. Pontosan úgy beszélt a disznóról a tanító úr, mintha valamikor hivatási szakértő lett volna. Fe- dig ezidáig még egy moslékot se kevert meg soha. Mégis, amikor felesége első látás után megdicsérte a malackát, mindjárt kijavította:

— Nem malacka ez, szívem, hiszen anyányi már!

A gazda is pontosan így mondta, akitől a hízót vette Mert ő is malackának titulálta alkudozás közben a kis göndör szőrűt Ezt azonban semmi pénzért nem árulta volna el a felesége előtt. Sőt gyakran azt emlegette ehelyett, hogy jó vásárt csinált, és nincs az a disznó, amivel őt becsaphatnák.

És meg kell adni, a kis hízó valóban úgy kerekedett a tanító úr keze alatt, hogy öröm volt nézni. Amikor Varga szomszéd átjött az iskolába, még az is megdicsérte a hízót:

— Gyönyörű jószág. Márciusra eléri a száznegyven kilót. Csakhát ez nem mangalica, hanem keresztezett. De ettől még szépen göm- bölyödlk.

Majd más. alkalommal odaát járva, mást mondott:

— Egy hibáját mégis találok. Fene nagy bendője van, Ilyet még nem is láttam. Kiesik belőle vagy harminc kiló, ha levágják.

Valóban nagy hasa volt a hízónak, de Adám Ferenc tanító úr nem bánta. Nagyon szerette a hasaszalonnát s úgy gondolta: most majd

legalább kedve telik benne. Etetgette is szorgalmasan a hízót. Az meg, mintha csali meg akarná szolgálni a kedves ellátsát, hihetetlen gyorsasággal gömbölyödött És lassan elkövetkezett a disznótor ideje.

Csupa izgalomban éltek, napokkal előre készülődtek. A szomszédoktól üstöt kértek meg hurkatöltőt. A hentesnek idejében szóltak, és meghívták a segítséget is. Úgy felkészültek, hogy nem lehetett semmi fennakadás, meglepetés nem érhette őket.

A nagy nap reggelén Varga szomszéd már öt órakor beállított És mivel a szokás meg az illendőség úgy írja elő, pálinkát töltöttek előbb. Megittak egy pohárral, aztán még eggyel. Nem siettek, elvégre nem baj az, ha szépen kivilágosodik. Legalább jobban látja az ember, mit csinál azzal a hízóval.

Még néhányszor körüljárt a pohár, azután amikor már érezték, hogy az ital melegen bizserget az ereikben, elindultak az ól irányába.

A tanítóné asszony tagadhatatlanul hősiesen viselkedett. Remegett a keze, de azért vitte a tálat, melyet neki kellett odatartani a vérnek, ha a gyilkolást végrehajtották. A tanító úr is sajnálta a keresztezett mangalicát, és az igazat megvallva, majdnem ehomályosult a szeme. Mégis ment a hentes után elszántan, és rázta a csuporban a tengerit:

— Csí, kucukám, esi! Gyere elő egy kicsit, esi!

Semmi válasz.

Közelebb mentek. Semmi hang...

— Még nagyon csendes ez

— mondta a szomszéd rósz- szat sejtve.

— Csi, kucukám, esi! — A tanító úr egyre ezt hajtogatta, de a hízó, mintha megérezte volna a veszedelmet, nem válaszolt egy mukkot se.

Csak nem lopták el, éppen most — dadogta a tanító úr rémülten. Szaporán nyitotta az ajtót, bújt befelé

az ólba, hogy meggyőződjön a szörnyűségről.

Nem, nem lopták el. A keresztezett mangalica végül is szeretettel válaszolt. Megismerte a gazdáját, boldogan röfögött

A tanító úr megpróbálta kituszkolni az ól homályosságából a világosságba. A hízó azonban meg se moccant

— Tessék mán ódalba vágni, hadd jöjjön kijjebb! — kiáltotta a szomszéd. Szavain őszinte öröm érződött, hogy még se jött hiába. A tanító úr viszont nem szólt vissza egy szót sem. A sarokban, valami meleg puhaságokban akadt meg a keze. Motozott benne. Vinnyogtak.

Kitámolygott az akolba, én ::sak ennyit mondott:

— Ez megfialt!

A szomszéd pukkadozott a kacagástól, de azért vitézül tartotta magát. A tanító úr meg elsápadt. Azután bűn- ánóan a feleségére nézett és nagykeservesen nyögte:

— Nem baj, kisanya! Jövőre hatot hizlalunk.-• Ä .. . ■ *

j z újságíró bekopogtat az öreg Júliához, a nyugdíjas tanítónőhöz; immár a negyedik öreg, akit e napokban fölkeres. Földszintes, lappadt bérház, a régi házak egyike, az ud- ’ vart már fölásták, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyílik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asszony élénk s az időtől még nem agyonmart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja össze, most érkezhetett kintről, a borús ég alól.

Az újságíró megriad az asszony bizalmatlanul mozgékony tekintetétől, valójában már bánja is, hogy becsöngetett. Nehéz megmagyarázni valakinek, akihez sem-. mi különlegesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait.

»Rendezett szegénység« *— utóbb ezt írja noteszébe első benyomásként, de hát milyen is legyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő lakása! Az utóbbi években javult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szolgálatát ez már nem ütheti helyre. A tárgyakat vékony szürke réteggel belepi az idő, a szürkeség összekapaszkodik, mozdíthatatlan.

Júlia tartózkodása gyorsan feloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlanságon. Visszatekint a múltba, hunyorító szemmel, mintha a napba nézne.

— Valaha úgy volt, hogy karácsony tájt egy kollégámmal kimentünk az ócskás- piacra cipőt vásárolni a szegény gyerekeknek. Hosszú rúdra fűztük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. Ez, kálistennek, elmúlt. Most inkább ők nézhetnék meg a mi cipőinket.

S mint aki tetten éri magát a tréfán, jót nevet.

No, most a fiókhoz megy és előveszi a tablókat, gondolja fanyaran az újságíró, és valóban ez történik. Előkerülnek a szokásos év végi csoportképek, mint amilyenekből a mi fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogyoró aradat és még mindig attól fél, ebből nem lesz riport.

— Gyakran eszembe jut egyik-másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a nevét, azt is tudom, hol ült, milyen tanuló volt. — Kiválaszt egy kis gyerekarcot a csoportképből. — Erre a Ws mezítlábasra jól emlékszem. Rosszul táplálták, ha elmentem mellette, mindig a szokcocskák, szőkén, barnán, feketén kapaszkodó hajbozótok, negyedik elemi, végzősök.

prjyütt nézzük a képe- Pj két. Harminc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kisfiú. Nyolcán, tízen. Es mezítláb, éf törökülésben.

— Igen, ez így »olt — mondja a tanító néni —, eny- nyi az egész.

Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már valami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel.

— Meséljen egy-két epizódot — nógatja az öregasz- szonyt ugrásra kész tollal —, egy-két érdekes esetet.

— Érdekes semmi tincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy család, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva viselték őket. A kislányoknak inkább jutott cipő, akárhogy is, de jutott A fiúkra már nem telt.

— Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az újságíró — nevekre, konkrétumokra — őt szorítja a felnyámba kapaszkodott — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. Sokan dolgoznak közülük a Pamutiparban, a Bőrgyárban, az egyik mérnök lett a Hajógyárban. — Kérő szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higgye meg, nem volt semmi különös az életemben. Negyven esztendeig mindig ugyanabban az iskolában, mindig ugyanaz. Talán naplót kellett volna írnom ...

jzt, azt — helyesel ingerülten az újságíró. — És mi lett volna, ha naplót ír?

— Ma már egészen más a gyerekek élete, ök maguk se tudják, hogy mennyire más. Fogalmuk sincs róla. — Ezt már a küszöbön mondja a tanítónő, ám az újságíró nem is figyel szavaira.

Júlia beteszi az ajtót, visz- szamegy a szobába, turbános szürke feje keresztülmetszi a rézsútos fémpásztát. Leül, a fölkavart csend visszaülep- szik, kicsit rostéin magát,-Ä

hogy nem tudott semmit, de semmit mondani. Hiszen mutatta a tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de az kevés, minden öreg tanítónő ezen a vidéken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemében. Azt kellett volna elmondania az újságírónak, hogyan lett egyik napról a másikra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörődik, a türelem megcsappan. De reggelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyerekek, nem néz ki, úgy érzi, hogy ő itt hagyták a szobában. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, másik is, volt tanítványokkal. A múlt héten pedig megkocogtatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani az újságírónak. Legyint magában, ez sem szenzáció ... Utóda, egy fiatal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerekcsoport. Elsősök. Ezeket 6 már nem tanította.

— Azért jöttünk, Júlia néni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tapaszt. Vagyis hogy tartsa meg az óráját a tavasz ébredéséről.

Beengedte a gyerekeket az udvarra, eléjük állt a fénybe, és elmondta a tavasz ébredését, úgy mint azelőtt, minden évben, a rügyet, a bimbót, a sziklevelecskét. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nárcisz, hol pattan sárgába a forzícia.

zt kellett volna elme- Pj sélni az újságírónak.

Hogy van tapintat a világon, és van irgalom. Meg hogy nincsenek már mezítlábas gyerekek.

Dühösen legyintett, mer! rajtakapta magát az ismétlé

VLAGYIMIR KANAJEV:

A befejezetlen kép

Mindig csodálkoztam, amikor a múzeumokban a következő feliratot láttam: »Ismeretlen mester műve a XVIII. századból«. Talán a művésznek nem volt elég festéke vagy ihlete, hogy befejezze a képet. Egyszer aztán lehetőségem nyílt rá, hogy kompetens embertől, festőművésztől kapjak választ erre a kérdésre.

A XX. századi, számomra ismeretlen festőre az erdőszélen akadtam. Előtte állvány, rajta egy éppen elkezdett kép. Odamentem a mesterhez, rápillantottam a palettájára, és meggyőződtem róla, hogy a kelleténél több a festék. Egész kerítésre elég lett volna. Egyik lábamról a másikra álltam, nem tudtam rászánni magam, hogy én szólaljak meg először. A csöndet váratlanul a művész törte meg.

— Kérem ne leheljen a fülembe.

— Nem lehelek, gyönyörködöm — válaszoltam udvariasan mosolyogva.

A mester szerényen el-, hallgatott. Hamarosan észrevettem azonban, hogy képe nem egyezik teljesen a valósággal.

— Már megbocsásson — kezdtem udvariasan —, de ezen a nyírfán hét ág van, s ön csak hatot festett a képre.

Ebben a pillanatban varjú szállt arra az ágra, amelyet a mester kihagyott.

— Hess-hess! — kergettem el egy kézmozdulattal. A varjú riadtan elszállt, de

a művésznek sikerült megörökítenie.

— Ügyesen elkapta —

lelkesedtem. — Mintha élne. Csak nem repül. A felhőket miért nem festi rá? Nem tetszenek magának. vagy takarékoskodik a fehér festékkel? Mondja kérem, hány kiló festék megy rá a képre?

A művész nem válaszolt. Gondoltam, biztosan süket az egyik fülére, hát átmentem a másik oldalára.

— Ne higgye, hogy puszta kíváncsiságból kérdezem ezt. Nemsokára festetnem kell. A padlót és a falakat.

A munkájában elmerült művész mintha megfeletke- zett volna rólam Hogy emlékeztessem jelenlétemre, elővettem egy csomag cigarettát s megkérdeztem: — Rágyújt?

De úgy látszik nem dohányzott. Én rágyújtottam, szívtam egyet, és kékesszürke felhőt bocsájtottam ki. A művész köhécselni kezdett.

— Bocsásson meg, nem tudtam, hogy nem bírja :

füstöt.

Aztán cipősarkammal e' akartam nyomni a csikket, 1 de elveszítettem az egyensúlyt és elestem. A kér rám zuhant. Leszaladtam a j folyóhoz mosakodni, és mire f visszajöttem, a festőművész- ! nek már nyoma veszett. S ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni tőle, a legfontosabbat: miért vannak a múzeumokban befejezetlen képek?