Somogyi Néplap, 1967. november (24. évfolyam, 259-284. szám)
1967-11-06 / 264. szám
MUNKATÁRSAINK A SZOVJETUNIÓRÓL Családtag voltam Kalinyinban A hatezer személyes Rosszija Szálló homlokzata Moszkvában. AlekszeJ Nyl- kolajevics Belov kolhozelnök a Kalinyin területen. A 15 éves elnök megkapta a Szocialista Munka Hőse címet. nagyobb szórakozása az volt, hogy jó néhányszor kiborította a retikülömet és indián kiáltozásokat hallatva fedezett föl benne mindig valami újat, vagy kompaktot vagy rúzst vagy tollat. Közben Irina elkészítette a vacsorát. Az előételek után sült húst ettünk burgonyával, s gyakran öntöztük a finom borral, hol Germán szavaira, hol Irina szavaira kellett inni, a barátságra, a találkozásra s a következő találkozásokra. Olyan kedves, meghitt volt a hangulat, mintha minden estémet náluk töltöttem volna Bekapcsoltuk a televíziót, éppen a második világháborúról készített dokumentumfilm egyik sorozatát sugározták. Germán és Irina feszülten figyeltek. Néha egy-egy szóval kicserélték a gondolataikat. Láttam a győzelem napján a zsákmányolt német zászlóval felvonuló szovjet katonákat, az örömujjongást a Vörös téren, és én vendéglátóimmal együtt örültem. Aztán temettek valakit, óriási katonai pompával. Germán arca elkomorodott. Nem mertem megkérdezni, de biztosan közeli hozzátartozója halt meg a háborúban. Amikor véget ért a film, lekapcsolta a készüléket. Ira képeket hozott. Sorozat Romkáról, háromnaOrosz táj a Moszkva-csatornávaL BŰCSÜ MOSZK VÁTÓL — Tessék bekapcsolni a hevedereket! Tilos a dohányzás! Megindult a gép a seremetye- vói repülőtér betonján. Amikor fölemelkedtünk, szerettem volna felállni, és még egyszer visszanézni. Egy kicsit fájt a szivem, hogy itt kell hagyni Moszkvát , Sok kedves és szép élménynyel, emlékkel indultunk haza. Sokat gondoltam a moszkvai nagy barangolásokra, az örökös eltévedésekre. Kalinyinra, ahol a legjobban éreztem magam. A kalinyini ismerősökre, akik lesték a gondolatainkat; Vologyára, a megyei Komszo- mol-titkárra, aki nem sajnált se időt se fáradságot, hogy minden programunk jól sikerüljön; Viktorra, aki ötödéves egyetemista testvérvárosunkban, s megismertetett az évfolyamtársaival, akik valamennyien nagy műveltségű fiúk és lányok. A kilenc nap alatt a legszebb estémet Kalinyinban töltöttem. Családtag voltam Germánéknál. Alinával, Germánnal és Leo- nyiddal már az első este találkoztunk a tiszteletünkre rendezett nagygyűlésen és koncerten a Filharmónia palotájában. Mindhárman lakói voltak a nyár végén a balaton- földvári Expressz táborban megszervezett »Druzsba« tábornak. Ott barátkoztunk ösz- sze. Alig egy hónappal később ismét találkoztunk, ezúttal szovjet földön. A nagygyűlésen Germán szólalt fel, kedvesen és szeretettel emlékezett viszsza a Magyarországon töltött napokra. Másnap is találkoztunk a Komszomol-bizottságon rendezett találkozón, Germán csak magyarul volt hajlandó velem beszélni. Már nálunk elkezdte a magyar nyelv tanulását — Ha vége lesz a találkozónak, eljössz hozzánk — mondta. Aznap este 7 óráig szabad program volt, akkor kezdődött a Szeliger Szálló különtermében a fogadás, amit a városi Komszomol-bizottság adott a tiszteletünkre. Elindultunk a villamossal. Át a Volgán, a túlsó partra. Útközben betértünk egy magazinba, ahol bevásároltunk. Többféle előételt, desszertet, bort vett. Egy több emeletes bérházhoz értünk. Ennek a negyedik emeletén lakott Germán. Irina, a felesége már várt bennünket. Apró, törékeny, nagyon kedves fiatal- asszony, mindketten a vagongyárban dolgoznak, együtt végezték a technikusi iskolát férjével. Egyszoba-összkomfortos a lakásuk, minden megvan benne, ami szükséges a kényelemhez. GERMÁN, IRINA, ROM KA Bemutattak a ház urának, aki két és fél éves, és Rom. _____________ kának hívják. R omka azonnal az ölembe telepedett, és elkezdtünk «beszélgetni-. Már amennyire sikerült. Jókat nevetett egy-egy magyar szón, aztán sejpítve ismételgette. Teljesen kisajátított, játékokat, mesekönyveket mutatott, a -tyótya Métádnak, ahogy nevezett A legpos korától mostanáig. Vagy százötven kép lehetett, megörökítve a kisfiú mozdulatait, mosolyát, az első születésnapi tortát Mindhárman összedugott fejjel jókat nevettünk egy-egy fintoron. Romka első ásításából vettük észre, hogy kilenc óra van. Indulnom kellett, hisz a csoport programja már két órája elkezdődött Amikor a kabátomért nyúltam, Romka sivalkodásba kezdett — Azt mondja, ne menj el— — tolmácsolja a gyerekbeszédet Ira. — Szívesen maradnék, hidd el... — válaszoltam, s egy kicsit összeszorult a torkom. Amikor elbúcsúztunk, Irá- nak könnyes volt a szeme. Én csak két szót tudtam kinyögni. Germán az «erős férfi- lelkinyugalmával téb-lábolt körülöttünk. — Jól van, nem örökre búcsúztok — mondta végül Szerencsére sötét volt a lépcsőház. Amikor felszálltunk a villamosra, a közel ülők kíváncsian méregettek. Ilyen hideg lenne a kalinyini este, hogy gyakran kell szipákol- nom, s a hideg könnyeket csal a szememből? Strubl Márta KÖNNYES SZEMMEL eningrádtól elbúcsúzni önmagában szomorú. S rossz kedvemet tovább fokozta, hogy senki sem integetett nekem a zsebkendőjével a vágányok közötti széles betonnyelvről, mint a többi utastársamnak, s a mellettem levő hely még mindig üres volt S akkor szőke kiskatona lépett be hatalmas bőrönddel, s egy ronggyal lekötött beföt- tesüveggel, amelyben halak úszkáltak. Körülnézett, hol kezdődik a számozás, s lehuppant mellém. Lehajtotta a kis asztalkát, $ óvatosan elhelyezte a mozgó akváriumát. — Szervusz, földi! — nyújtotta a kezét a majd kétméteres legény. Időm sem volt, hogy meglepődjek, mert indult a vonat. Viszontlátásra — kiabáltak ki az utasok a lehúzott ablakokon, s utolsót intettek szeretteiknek. Ütitársam oda- furakodott a szemközti ablakhoz, s hevesen lengette a karját valakinek. Aztán letelepedett, s folytatta a megkezdett beszélgetést. — Hova? — Kalinyinba. — Szép város... Éti meg Balagojéban szállók le. Néztük az erdőket, a faházakat, az elsuhanó sürgönyoszlopokat. Edi celofánba csőEDI, A KISKATONA magolt fagylaltrudat, almát kotort elő a bőrönd aljáról. — Válassz! Tiltakozni akartam, hogy igazán én ezt nem fogadhatom el, de bennem rekedtek ezek a szavak, ahogy őszinte kék szemébe néztem. Elvettem az almát. — No, te nem vagy orosz, mert nem a fagylaltot választottad. — Magyar vagyok... A kiskatonának földerült az arca, megszorította a kezemet. Keményen. S ez többen mondott a barátságról, mintha bármit szólt volna. — Eduárd vagyok... Eduárd Petrovics Kruglov. A fiúk azonban csak Edinek hívnak Leningrádban voltam, mert megbetegedett az egyik srác, s el kellett kísérnem a kórházba. Tudniillik felcser vagyok az egységnél. — Odavalósi vagy ? — Á, Közép-Oroszországba. Ivanovo mellett van egy kis falu. Harmincöt ház. Onnan vonultam be két évvel ezelőtt. Az apám is felcser, az anyám pedig a művelődési otthon igazgatója. Tudod, én most voltam másodszor Leningrádban. Lakik itt egy rokonom, azoknál szálltam meg, ők kísértek ki. Tegnap este elmentem a szabadtéri moziba a Kirov szigetre. Olyan hideg volt, hogy majdnem odafagytam a székhez, mégis végignéztem a filmet. Spanyol—francia volt. Egy csúnya nő plasztikai műtétet hajtat végre magán, s a férje nem akarja szeretni megszépültén/ Hát nem marha? S a végén megöli a feleségét. El tudsz te képzelni ilyet? Mert én nem. Hallgatunk, mert a büfés kakaót hozott. Vettünk két pohárral, s azt szürcsöltük. — Milyen halak ezek? — kérdeztem Editál. Lelkes magyarázatba kezdett, mutatta, melyik a naphal, melyik a fátyolfarkú, s melyik a teleszkóp szemű aranyhal. — Elpusztultak a halaink az akváriumban, s azért vettem ezeket Leningrádban. A fiúk is szeretik. Gondoltam, meglepem őket. Tudod, nekem ez az egyik hobbym Meg a könyvek> a súlyemelés. — S a lányok? — Egy van ... Olimpiadá- nak hívják* én azonban csak Lipának becézem. Egy pad- ban ültünk az iskolába. Most ugyanabba a technikumba jár, mint én, sőt ugyatiott lakik albérletben, ahol én laktam a technikumi éveim alatt. Hetenként háromszor ír, mindent elmond őszintén. Anyám ugyan néha méltatlankodik, hogy Lipa más fiúkkal szórakozni jár, engem azonban ez nem zavar. Miért ítéljem kolostori életre? Tudom, hogy kitart mellettem ... A vonat megállt. Az állomáson ott állt a felírás. Balagoje. Edi megölelt. — Földi, ne feledkezz el rólam! Itt a címem. Föltét- len írj. — Te sem, földi — csúszott ki a számon ugyanaz a szó. Elindult a vonqt. Edi ott állt az állomás előtt, és sokáig integetett. Lajos Géza NÉVA-PARTI SÉTA A Néva mélykék hullámai egészen a Finnöbölig vezetik a tekintetet. Ott, ahol a folyó átadja magát a tengernek, hatalmas daruk hívják magukra a figyelmet A képért érdemes volt felmászni a lenin- grádi székesegyház kupolájába. Az embernek itt olyan érzése támad, mintha felülről figyelné ezt az állandóan fejlődő, gyarapodó várost Messze lehet innen látni. Túl a vi- borgi városrészen új lakótelepek bontakoznak ki. A másik oldalon a nemrég épült tv- torony fehér-piros csíkozással tör az ég felé. A székesegyház mellett az Admiralitás tűtornya vonja magára a figyelmet A kilátás, amely a világ harmadik legnagyobb székes- egyházáról a városra nyílik, csodálatos. A régi Pétervárt, a patinás épületeket úgy ölelik körül az újak, mint anya a gyermekét. Az újat keresve az ember szimbólumot 'S lát abban a torziós ingában, amely éppen innen a kupolából indul el a föld felé. Aki belép a székesegyház hatalmas csarnokába, szembe találja 'magát az ingával. A hirtelen előkerült fizikatanár azt magyarázza, hogy ezzel bizonyították be a föld forgását. S a bizonyítás naponta sokszor megismétlődik itt, ebben az épületben. De bizonyított a város is. Nem messze a székesegyháztól, a Néva túlsó partján egy kertes, patinás épület homlokzatán ez a felirat áll; "Az Októberi Forradalom új fejezetet nyitott az emberiség történetében.Az épület története összenőtt a forradalom előkészítésének történetével. 1917-ben itt ülésezett a bolsevikok VII. konferenciája. Az épületet körülölelő parkba a Néváról hoz frissítő levegőt a szél. A termek vitrinéi a három orosz forradalom hétezer dokumentumát őrzik. Becses kincsek. Leningrádban sok becses kinccsel találkozik a látogató. A Pravda első száma, amely százezer példányban látott napvilágot, ma már kordokumentum. A Viborgi városrész, a régi munkásnegyed utcáin ötven évvel ezelőtt azok siettek, akik a forradalmat készítették elő. A szoba, amelyben hajdan Lenin dolgozott, most múzeum. S a sok dokumentum után hiába ül le az ember a Nyári Kert hűs fái alá, a rohamra induló gyerekhad csak nehezen tudja visszatéríteni a mába. A történelem ereklyéi sokkal inkább késztetik gondolkodásra az embert. S szemben a Nyári Kerttel a Mars-mezőn égő örök láng azokra emlékeztet, akik a múltban is hittek a napfényes jövő ígéretében. Ezt a hitet életükkel bizonyították. A változás, amelyért ebben a városban olyan sokát és sokan dolgoztak, mindenütt lemérhető. S amikor az ember — időt szakítva magának — a Néva-parton sétál, az erőt és a nyugalmat őrzi. A Téli Palota kőlépcsőiről a Székesegyházra lehet látni. Mellette felkiáltójelként áll az Admiralitás tűtornya. Arra figyelmeztet — a szimbólumot lehetetlen nem észrevenni — hogy ami ma Leningrádban történelem, az előkészítője volt a jelennek. Akik ezt csinálták, azért tették, mert hittek abban, hogy a kort, mely oly sok keserűséget, elnyomást okozott, jobbnak kell követnie. Ezt a hitet sugározza minden Leningrádban. A csilingelő villamos éppen úgy, mint az ég felé törő új városnegyedek vagy a szálloda kedves, öreg portása, aki magyar lapokat kínál, amikor a séta után visszaérek. Kercza Imrt
