Somogyi Néplap, 1967. október (24. évfolyam, 233-258. szám)
1967-10-22 / 251. szám
Vasárnap, 1961. október ZZ. SOMOGYI NÉPLAP e KITÜNTETÉS NÁDOM NAPJÁN A gépek soha nem állnak meg Amikor az Orhon csacsogva köszönti a reggelt, a magyar rádió leghűségesebb hallgatóinak is jó éjszakát kíván. A reggel csendjét nemcsak a folyó csacsogása veri föl, hanem a malom mély duruzso- lása Is. Éven át megállás nélkül nyeli a mongol búzát, az Orhon völgyének kicsit fakó, de nagyon jó minőségű kincsét S a malomban immár négy esztendeje minden reggel elhangzik egy magyar szó. Ez a szó: János. A lakásban semmi sem emlékeztet Mongóliára. Csak az emlékek tarka sokasága hullámzik át a szobán. De tizenegyezer kilométerre innen Harhormban sok minden emlékeztet Magyarországra, s ebben része van a gondos feleségnek is, aki az őrt álló kopasz sziklák és a pisztrángok ficánkoiásától habos Orhon tőszomszédságában is magyar színt varázsol a mongol épületbe. Három esztendeje, hogy Viedemann János magával vitte a feleségét is. Azóta a malom búzájából olykor magyar kenyér is sül. Jó minőségű magyar kenyér, mert a liszt jó. Mongóliában azt tartják, hogy a legjobb lisztet a harhorini malomban őrlik. A malomban Viedemann János a tanácsadó. Az asszony szólal meg először. 0 a beszédesebb. A halk szavú csontos ember a szerszámokat szokta meg, nem a szavak formálását — Olyan hófehér kenyeret sütöttem, hogy itthon is megirigyelhetnék a magyar pékek. Egyszer a mongol szomszédiunk is megízlelte, s azt mondta rá: Nagyon finom. Képek segítségével idézi a két idős ember a második, a távoli otthont. A kaposvári házban a szabadság csendje ül. Még néhány nap, s megint felszáll velük a repülőgép, mert a malom nem várhat. Ügy mondják, ott Magyarországról álmodnak. Itt a mongol hétköznapok jutnak folyton eszükbe. A pagodák, melyek a fényképeken feltűnnek, ügyes kezű, tanulni akaró mongol munkások arcát idézik. Aztán előkerülnek a hétköznapi munka képei is. Alkalmasint egy mongol fotóriporter készítette őket. Az utat pedig, amelyik a harhorini utcákra vezetett, kemény tanulás, szívós tenni- akarás előzte meg. Viedemann János egy életet töltött el a tranciakulcsok, gépek között. A tejüzem szerelőjeként kezdte, jóval a felszabadulás előtt. Aztán a felszabadulás után is ezt a szakmát folytatta. Szerette a gépeket, és szerette a munkát — Amikor az uram vezető szerelő lett, éppen úgy jött érte az autó, mint az orvosért — folytatja a vidám arcú asszony. — Sokszor éjjel is fölzavarták. S amikor én kimentem Mongóliába, akkor láttam, hogy ezt ott is bevezették. János mondta, hogy ha valami baj van a malomban, jöjjenek éjjel is. És az emberek gyarkan kopognak. — Nehéz kint a munka? — A munka mindig szép — mondja az idős szerelő. — S a munkatársak? — A mongol ember sajátja a barátság. Az asszony veszi át a szót: — Nem fordult még elő, hogy egy ünnepből kimaradtunk volna. Nádomkor együtt vonultunk az ottaniakkal. Í A nádom a mongol felszabadulás ünnepét jelenti. Ilyenkor leáll a malom is. Az emberek az új életet köszöntik. S ezen a napon köszöntötték a magyt o.ő zerelőt is. Az ottan. .kaja elismeréseként a mongol minisztertanács a Munka-érdemrenddel tüntette ki. Minderről egy bordó fedelű igazolvány tanúskodik. A munkáról az ember mesél: — Egy műszak alatt negyven vagon búzát őriünk meg. S a liszt oda hívja az embereket. A pásztomép a modern gyárakkal ismerkedik. Sok olyan munkásunk van, aki nemrég még állatokat őrzött valahol a fennsíkon. Most dolgozik, s nagyon akar tanúim. — Néha magvarok is eljutnak felénk — folytatja az asszony. — Előfordul az is, hogy három hónapig sem találkozunk magyarokkal, de van úgy, hogy kéthetenként jönnek. A posta meg hetente kétszer érkezik. F.z az egyik híradásunk hazulról. A másik pedig a rádió. A geológusoktól tanultuk, bogy pontosan tizenkét méter magas antennával fogni lehet a magyar adókat. Azóta, ha időnk engedi, rádiózunk. — Mi volt a legfurcsább? — Az. hogv augusztus elsején hó esett. De másnapra megjött a nyár. — És mit tart a legszebbnek? — Azt, hogy nagyon szeretnek bennünket az ottaniak. A csontos arcú vezető szerelő veszi át a szót: — Ott gyorsabban repülnek a napok, mint itthon. Az em- bért leköti a munkája, s észre sem veszi, elrepült egv hét. A malomban soha nem állnak meg a gépek, mindig adódik műszaki probléma. Azzal fog- ’alkozom meg az ottani emberek tanításával. Csak kicsit fárasztó már. Jövőre betöltőm a hatvanadik évemet Itt a nyugdíj. — így visszagondolva, mi volt élete legnagyobb élménye? — Amikor az Élelmiszer- mari Gépgyártó és Javító Vállalat igazgatóia azt mondta, hogy jutalomból Mongóliába küld szaktanácsadónak. Az ablakon bekacsint az őszi napfény. A hegycsúcson, amelvet a fénykének őriznek, szikrát vet egv fénysugár. A kének között úgv érzi az ember, mintha tüzes táncot járna minden az Orhon befagyott jegén. Pedig csak két ember áll ott szembenézve a lencsével vastag pufajkában, s a malom felé tekintenek, Onnan, ahol a képek készültek, négyszáz kilométerre van Ulánbátor és tizenegyezerre Magyarország. Kercza Imre , Elettársak. Mindketten szónkét évesek és mind a ketten tanácstitkárok. A férj: Somogyvári István Babócsán, a feleség: Somogyvári István- né született: Fertály Piroska a szomszédos Somogyaracs községben tölti be ezt a tisztet. Mind a ketten élethivatásnak tartják ezt a foglalkozást. Munkájukról falujuk közvéleményén kívül a felsőbb szervek is csak jót mondanak. — Munkájukat legjobb tudásuk szerint, kiválóan végzik. Példás családi életet élnek. Közszeretetnek, közmegbecsülésnek örvendenek... Az atléta termetű férj végtelenül szerény és nagyon csöndes szavú ember. Mindjárt a középiskola elvégzése után tanácsi dolgozó lett. — A Barcsi Községi Tanácsnál kezdtem titkárgyakornokként. Éppen kilenc éve lettem tanácstitkár Béláváron. Pár hónappal utóbb legnagyobb örömömre elküldték az államigazgatási akadémiára. A feleség veszi át a szót: — Azt ki ne felejtsd, hogy... Kacagnak mind a ketten. — Mit nem szabad kifelejteni? Egymásra néznek, aztán a titkár-feleség válaszol: — Azt, hogy mi nagyon sokat köszönhetünk annak az akadémiának. — Aztán mi mindent? — Ott ismertük meg egymást — mondja a férj. — Ott szerettük meg egymást — szól a feleség. A következő mondatot egyszerre akarják mondani: — És ott határoztuk el, hogy össze is házasodunk.... Húszévesek voltak akkor Piroska az akadémia elvégzése előtt Istvándiban volt tanácstitkár. Az oklevél átvétele után pár évig háztartásbeli lett. Egyetlen parányi helyiség volt a bélavári szolgálati lakás. — Jól megvoltunk .ott is. Kis faluban kicsi a szolgálati lakás ... A férj kérdez: — Tudja, mi minden voltam én abban a faluban? A titkári teendőkön kívül én láttam el a l-‘i "-ház igazgatói, « ft-v/ . J \J l/iit I öoi tisztet is. Ezen- kívül én vezettem a színjátszó csoportot, és egy hátig még tsz-elnök is voltam ... — Szerettünk Bélaváron lenni — szól közbe a feleség. Négy évig éltek abban a faluban, ahol a tatárjárás után a haza újjáépítéséről, megmentéséről tanácskoztak a rendek. A titkár férj négy kesedve tud beszélni róluk., Gázvezetéket akart a fairt, j Megépítették. Fürdőt akartak. Megcsinálták. Most hozzuk igazán rendbe a főtéri parkot. Százezreket költünk majd rá, de senki sem sajnálja. Ha elkészül a házhelyrenáezés és az új terv szerint épülnek majd a házak, öröm lesz végignézni a mi falunkon . .. Arra a kérdésre, hogy minek örültek legjobban ebben az évben, ilyen válaszokat kaptam: A feleség: — Annak, hogy mindkettőnket fölvettek a pártba .. A férj: — Én több dolognak is örülök. Annak, hogy végre van tanácselnökünk, hogy hat szép családi házat építettek a cigánysoron ... — Arra nem kíváncsi, hogy minek fogunk örülni még? — kérdez közbe a feleség, és kedvesen mosolyog. — Hát ha nem titok? — Nem szoktunk mi titkolózni! Annak örülünk még majd igazán, ha pár hét múlva fiúgyermekünk születik... Talán ide tartozik még, hogy mind a ketten egyszerű vasutascsaládból származnak. Es ez is: mind a ketten utolsó évesek a Marxizmus—le- ninizmus Esti Egyetemen. Ritkaság, hogy egy családból két tanácstitkár keéven át volt irányítója és szervezője e kis falu fejlődésének, szépülésének. — Amikor letelt a négy év, tanácsakadémiára küldtek. Aztán áthelyeztek ide Babócsára, és megválasztottak titkárnak. A feleség: — Én a kővetkező évben Somogyara- cson kezdtem dolgozni. Kicsi falu az, de nagyon meg lehet szeretni az ottani embereket ... Munkájukról ilyen véleményeket mondtak el. A férj: rül ki. De az is ritkaság, hogy — Itt Babócsán valóban két ember ennyire azonos előre akar lépni a falu. Olyan gondolkodású legyen. Nem is örvendetes tények bizonyítják ritkaság, sokkal több annál, ezt, hogy az etnber csak lel- Németh Sándor Két titkár egy családban hucl (á jdaíiun fiatáráig... Botra támaszkodó idős emberekkel, fiatal asszonyokkal és serdülő gyermekekkel találkoztam a folyosón, amint a fényesre kefélt műanyag szőnyegen a tornaterembe igyekeztem. Kényelmes • fote- loítban ültek, vagy a fal mellett álltak. Kezelésre jöttek. Falvakból, a városból, ti kórház többi épületéből, vagy éppen a szomszédos kórtermekből. Meg akarnak gyógyulni ... ! Tóth Agnes gyógytornász tanárnő az idén végzett az Állami Gyógytornászképző Intézetben, ö fogadott és vezetett végig a termeken, ismertetett meg a betegekkel. Ezt a munkát nagyon kell szeretni — Feladataink sokrétűek. Munkaterületünk a baleseti, a sebészeti, az idegosztálytól a belgyógyászatig, nőgyógyászatig és a gyermekgyógyászatig terjed. Sőt kiterjed a gyógyászat, a gyógyítás ösz- szes létező ágára: Ezt a munkát nagyon kell szeretni. Vagy talán így helyesebb: végtelen türelem kell hozzá. Éppúgy foglalkozunk itt idős emberekkel, mint apró csecsemőkkel. A gyógyulási idő esetenként, koronként, az embereknek a gyógytornához való viszonyulásaként változik. Természetesen a betegeknek türelemmel ki kell várniuk felépülésüket — és az eredmény sosem marad el. Bekapcsolódik beszélgetésünkbe Kamarell Alice tanárnő is, ő már tiz éve dolgozik itt. — Közgazdasági technikumot végeztem, élethivatásomnak mégis ezt választottam. Nagyon nehéz, de szép munka. Nehéz, mert az emberek keveset tudnak a gyógytorna lényegéről, jelentőségéről. És ha tudnak is valamit, azt tévesen értelmezik. A tíz év nem hozott ilyen értelemben sok változást. Például valakinek megsérülnek az ujjal, s a körzeti orvos beutalja a kórházba gyógykezelésre. Feladatunk, hogy az ujjak egyre fokozottabb tomásztatásával, mozgatásával munkaképessé tegyük a kezet. Gyorsan nem megy, s nem is szabad eről- teni a tempót A beteg egy pohár vizet sem tud fölemelni, apró tárgyakat sem tud megmozdítani, amikor hozzánk kerül. Aztán, ha egykét nap múlva nem tapasztal gyógyulást inkább a szomszédasszonyra hallgat, és ájulásig erőlteti a vödörcipe- lést, súlyos tárgyak emelge- tését. Az eredmény: jobbulás helyett kétszeres gyógyulási idő, szörnyű fájdalom, félelemérzet. Ám. ez az enyhébb eset. Például egy-egy alkarsérüléssel — különösen faluról — restellnek is bejönni, mert az ismerősök azt tartják, hogy egy kis ujjsérülés- sel nem kell mindjárt a kórházba szaladni. Ezután any- nyira leromlik az amúgy is beteg testrész, hogy alig tudjuk helyrehozni. A leggyakoribb ok: baleset Tóth Ágnes pár hónapja dolgozik itt mégis tud hasonló példákat említeni. — Nem is gondoltam a főiskolán, hogy számtalan helyen még a községi védő- és ápolónők sem ismerik a gyógytornaórák jelentőségét. Ebből következik, hogy nem végezhetnek felvilágosító munkát sem. Az emberek többsége azt hiszi, hogy itt kínozzuk őket, kibírhatatlan fájdalmat okozunk nekik. Pedig a gyógytorna fő elve: csak a fájdalom határáig menni! Ebből következik a hosszabb gyógyulási idő is. Aki kivárja a megfelelő időt, gyógyultan távozik. Akik látják az eredményt, szükségét érzik a gyógytornának, értik a lényegét, mindig pontosan, becsületesen járnak az órákra. A kaposvári megyei kórház gyógytorna osztályának statisztikai adatait nézegetjük. A betegek nagy százaléka baleset miatt szorul kezelésre. Leggyakrabban a tsz-ekben és az ipari üzemekben dolgozókat éri baleset. Váll-, felkar-, könyök-, csukló-, ujj- stb. sérüléssel kerülnek az osztályra. Mások elesnek vagy megrántják a derekukat. Elég nagy a gerincelváltozás, valamint a veleszületett megbetegedések miatt kezelésre szorulók száma is. A gyógykezelés több fázisra osztható. A beteg testrészt először a fürdőben víz alatt tomásztatják. A vízben könnyebb a test súlya, köny- nyebb tehát járni tanulni, karokat, lábagat emelgetni. A fürdőből a tornaterembe kerülnek a betegek, ott előbb a földön végeznek egyszerű gyakorlatokat, később különböző szereken gyakorolnak. A csecsemőket általában masszírozzák és könnyen tor- násztatják. A mozgásgyakorlatokat kezdetben csoportosan végzik — ez a kórtermi torna —, azután következik az egyéni torna, ahol mindenki speciális gyógykezelést kap. „...Örömömben sírni tudnék..." Kamarell Alice tanárnő leveleket, képeslapokat vesz elő a szekrényből: — Ez az, ami miatt nem hagynánk el a kórházat soha. Ezek a sorok maradnak meg bennünk, ezek az egyszerűen, hálatelt szívvel fogalmazott levelek adnak erőt a további munkához. Farkas Lajos harkányfilr- dői lakos soraiból idézünk: » ... Örömömben sírni tudnék, hogy egy nyomorultból mégiscsak embert tudtak alkotni ..Az idős Sas Józsi bácsi verssel kedveskedett és megírta, hogy pontosan elvégzi az előírt »házi feladatot«. Az osztályon csillogó rend, tisztaság, csönd mindenütt Amint kifelé indultunk, betekintettünk a tornaterembe is, ahol Tóth Ágnes egy felnőtt csoport válltomáját vezette már. Betegei a bordásfal előtt álltak, és kötelet húzogatva lazították izmaikat, sérült vállukat. Majd karlendítés, fej fölött tapsolás következett. Izzadó homlokok, néha megránduló ajkak jelezték, nehéz, de kell, csakis így gyógyulhatunk meg. Előgurították a medicinlabdákat, azzal játszottak tovább ... Bán Zsuzsa
