Somogyi Néplap, 1967. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1967-09-24 / 227. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1967. szeptember £4.

TAMÁSI ÁRON:*

G

azdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három »»ember« közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt-ott meg- lebbentsék a leveleket.

Csak napnyugta előtt ko- morodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyul!, de még az is színbonüat volt inkább, mint távoli felhő.

Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat.

Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Ügy ereszkedett a nagy és okos lótejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy darab puha és békessége® moha.

Lassan szállásokra szakadoztak a lovak.

Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először, s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét Valósággal, mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve.

— Még nincs este! — mondta.

— Még nincs — felelte az öreg pásztor.

— Hát akkor miért eresztette haza a lovakat?

— Vihar lesz — , mondta Moha bácsi.

Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának.

— Felhőnek magja sincs! — mondta.

Moha bácsi nem szólt erre semmit, hanem mosolygósán úgv ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat.

— De hát jól van —' mondta magában Ambrus —, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizmakövet az országutakra, ötven rakást vállalt.

— No, jó! — mondta véglegesen.

E

gy darab posztóval megtörölgette a lovakat, a sörényhajukat elrenedezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki az asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszokdó, barna fiú volt, negyedikes diák, ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak.

— Mit tanulsz olyan erőszakkal? — kérdezte az apja.

— A növényeket — mondta a fiú.

Az apja gondolkozott ea- perei e. aztán mégis r* Hetven esztendeje született rl mási Áron Kossuth-díjas író. Ebből az alkalomból közöljük fenti novelláját.

Scákca

döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival.

— Hagyd ott a belénde- ket, s gyere inkább velem!

— Hova?

—. Patkót veretünk a lovakra.

A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patáira a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártják. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha. csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével.

— Felülhetek-e az egyikre? — kérdezte.

— Jövet — mondta az

apja.

A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú is ott ment az apja mellett. a piros ló előtt, amelyik nem volt még háromesztendős, ámbár a fekete sem.

Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt gomolygó, réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna.

Este előtt már félig sö- téf volt.

— Igaza lesz Mohának — mondta Ambrus.

— Mit mondott? — kérdezte a fiú.

— Vihart!

A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem tudna vihar lenni, s engedelme nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt a jóslatot messze hagyva, így szólt:

— Biztos.

Olyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt,

csak később és nagy- elgon- dolkozás után szólalt meg Ambrus:

— Gondolkoztál-e a dolgon? — kérdezte.

— Milyen dolgon?

— Azon, hogy mi leszel.

A fiú ismét a fák teteje

felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott szemébe a morduló szél.

— Gondolkodtam — mondta.

— S mi leszel?

— Nem tudom.

Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkozásnak, de éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kórdőleg nézett körül, amikor bévezeit- te a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt.

A tűzhelyen azonban még pislogott a szén.

— János mester a szomszédban van! — kiáltott oda valaki.

Az útról szólott rá egy ember, aki látta, hogy az udvaron lévelyeknek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót.

— Ennek tudnia kell!

Annyi ideje sem volt a

fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte;

— Mit?

— Ki találta fel a villámhárítót? — folytatta a kovács.

— Franklin Benjámin — mondta a diák.

A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos,

nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott:

— No, úgye!

De ott ült, szelíden és mosolygósán, egy ókulárés öreg ember, aki csendesen így szólt:

— Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító!

Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarták vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akart onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogv patkót verjen a lovakra.

S

ohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket A fiú mondott is valami affélét hogy ne húzódjanak-e vissza, de hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót.

Amikor tépedten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt.

A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült, és pirosra hevítette a hosz- szú vasat S miközben tűz lett a vasból, és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha oda- fönt is óriás lovakat pat- koltak volna valamiféle óriások.

A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni.

Aztán nyugalom szállotta meg

Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot, kinevetett az idő is.

— Minden megtörtént >— mondta a fiú.

Már olyan jókedvű volt, mint magának az időnek. Ügy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrottá magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött.

— Tudom, mi leszek, édesapám! — kiáltotta előre a fiú.

— No, mi?

— Szikra fia!

— Micsoda szikra fia?!

— Hát tudós, aki a tüzeken uralkodik.

tt gy érezte Ambrus, II hogy a füle boldog és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott.

EGY KIS NYELVMŰVELÉS

Feheruuaru reá meneh hodu utu reá

A cím nem egyéb, mint a Tihanyi Alapítólevél leghosszabb magyar nyelvű szószerkezete. Az 1055-ből származó, ritka becsű latin nyelvű oklevélben számos szó és szószerkezet jelöli meg az apátság birtokának határát. Egyike a szószerkezeteknek így (»lefordítva« a szövegrészt): »a Fehérvárra menő hadútra« (vezet a határvonal).

A kis részlet nyelvünk akkori állapotáról — többek között — a következőket vallja: szavaink töve magánhangzón végződött, (út szavunk utu-nak hangzott), hang- rendszerünk különbözött a maitól (had szavunk hódúnak hangzott), a melléknévi igenév mai -ő képzője egy -eph-féle végződés volt.

Ezúttal azonban nem a hangrendszerbeli változásokra, sem szavaink alakbeli változására, hanem a mondatszerkesztés egyik vonására szeretnénk az olvasó figyelmét ráirányítani.

A címül írt részletben ugyanis kétszer is előfordul a reá szó, amely nem egyéb, mint mai -ra, -re ragunk előzménye. Egy évezreddel ezelőtt tehát névutó volt, s Ilyen szófaji minőségében fejezte ki a valami felé való irányulás helyviszonyát. Nyelvünknek egyik érdekes jellegzetessége, ahogyan a valóság elemeinek a kapcsolatát jelöli, s hogy az erre szolgáló eszközökben milyen fejlődés kísérhető nyomon évszázadok folyamán.

A középkorban néhány önálló szavunk válik puszta viszonyítást jelölő raggá. Jó példa erre a -kor időhatározórag (újévkor), amely azonban azóta sem mondott le önálló főnévi voltáról, hiszen ’korszak’ jelentésben mai alapszókincsünknek a tagja maradt. Raggá válva érdekes módon megőrizte egyalakúságát, azaz nem illeszkedik: nincsen -kör alakja. Nem úgy, mint egy másik, ugyancsak a középkorban raggá alakult szavunk: a szer, amely ’mód, sor, fajta’ jelentésű főnévből keletkezett. Kezdetben ez sem illeszkedik (háromszer), de aztán belesimul rangrendszerünk magas—mély soraiba: háromszor, négyszer, ötször.

Gyakoribb jelenség, hogy ebben a korszakban névutóból lesz rag. Mai -bői, -bői ragunk a Halotti Beszéd korában, 1200 körül még névutó volt: beleül. A sírba helyezett halottról mondja a Halotti Beszéd Könyörgése: »kit Ur ez nopun ez homus világ limnuce beleül mente«, azaz: ’akit az Ür ezen a napon e hamis világ tömlöcéből kimentett.’ Raggá illeszkedett formáját olvashatjuk kódexeinkben a XIV. század végén: farkasbalol, sőt rövidebb alakját is: vylagbol (világból). Erre az időre már raggá vált a reá névutó is: dologra, feldre.

Ennek a fejlődésnek egyik jellemzője a rövidülés is. Ahogyan a reá-ból -ra, -re lett, akképpen lett a belé, beli, bélén formákból -ba, -be, -ban, -ben.

A névutóból raggá válás folyamata -megalassult. Nem így a névutók keletkezésének a tempója» A név- útók ugyanis önálló szavak ragozott alakjaiból,,, keletkeznek, s mint ilyenek »süllyednek« puszta viszonyító nyelvi jelekké. Néhány névutónk a középkorban keletkezett. Jellemző példa rá az után, amely az út főnév birtokos személyragos (uta) és -n határozóragos alakja. Érdekes fejlemény, hogy helyviszonyt kifejező szerepének megtartásával időviszonyt is jelöl. Ugyancsak a középkorban keletkezett a képpen, amely a kép Tcülső, felszín, mód’ jelentésű főnév határozóragos alakja. Azóta raggá vált.

A gyarapodás folytatódik a századok sorár.. A XVI. században válik névutóvá a múlva határozói igenév: »Sok idő múlva« — olvassuk Bornemisszánál. A XVIII. században lesz a számra is névutóvá, s máig mértékhatározásra szolgál: »kilószámra fogyasztjuk a gyümölcsöt« — mondjuk ma is. Ebben az időben keletkezik a nézve, a számára, a szemben, a nyomán, a folytán névutó.

Határozóinkat ilyenformán egyre gazdagabb alakrendszerrel tudtuk kifejezni. Más szóval: a valóság részei közötti viszonyokat egyre árnyaltabban tükrözhette beszédünk és írásunk. Ez a fejlődés híven követte a gondolkodás fokozódó differenciáltságát, s tette nyelvünket egyre hajlékonyabbá.

A múlt század második felében újabb lendületet vett névutórendszerünk bővülése. Sok határozószóban homályosult el (vagy van elhomályosulóban) az eredeti határozói jelentés. Ennélfogva sok az átmeneti jelenség, mint például az esetén, kapcsolatban, kedvéért, szempontjából, területén, vonalán stb. formák esetében.

Az is megtörtént, hogy »magasabb fokon« megismétlődött egy névutó kialakulása. Az útján egyike az átmeneti formáknak, s alaktanilag teljesen megegyezik az után-nal, de a birtokos személyragnak későbbi, mai formájával alakult. Jelentésében azonban igen eltér tőle, hiszen a közvetett eszköz határozójaként használatos: »A látogató egy perc alatt annyi mindenről értesül, amennyiről szavak útján egy félév alatt sem« — írja Illyés Gyula a Puszták népében.

Tanulság végett idézünk néhány egyéb példát a mai nyelvből: »Érvényes jogszabályok alapján hoztak döntést«; »A bírói les címén nem adta meg a gólt«; »A könnyebb megértés kedvéért részletesen fejtette ki gondolatait«; »Ünnepség keretében adták át a kitüntetéseket«; »»A vállalat új járművek segítségével javítja a közlekedést«; »A mezőgazdaság területén nagy változás ment végbe«; »A közoktatás vonalán jelentős fejlődés mutatkozik«; stb. A kiemelt szavak a névutó szerepében használt rágós főnevek példái.

A nagy bőség láttán méltán elgondolkodhatunk rajta, vajon hasznos-e ez a gyarapodás nyelvünk jelene és jövője szempontjából? Kétségtelen, hogy az újszerű alakulatok nem idegenek nyelvünk sajátos kifejező rendszerétől — mint a történeti áttekintésből is láthattuk. Sokszor azonban lazává, pongyolává, bürokratikus jellegűvé válnak mondataink a névutószerű szószerkesztéssel: visszaélünk nyelvünk rendszertani sajátosságával. Idézett példáink is igazoliák aggodalmunkat. Egyrészt a tömörebb rágós megoldásokat szorítja ki a kevésbé gondos fogalmazás. (Helyesbítve a fenti példákat: »Nagy ünnepségen adták át...«; »A vállalat új | járművekkel javítja a közlekedést«), másrészt hagyomá' , nyos, jó névutóinkat helyettesíti szószaporító dagályossággal. Bizonnyal megtenné a végett ebben a mondatban: »A könnyebb megértés végett részletesebben fej- tette ki elgondolását, s a miatt ebben: »A bíró les miatt nem adta meg a gólt.« Dr. Szende Aladár