Somogyi Néplap, 1967. augusztus (24. évfolyam, 180-206. szám)

1967-08-27 / 203. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. augusztus 21, Hosszú heteket töltöttem azzal, hogy apróra kinyo­mozzam minden alapját Patkó Bandi somogyi éle­tének. Jártam Vásárosbé- cen és Szigetváron, Bako­nyán, és Dobszán, ahol még ma is hittel vallják magu­kénak a híres betyárt, akinek a neve csakolyan kedvelt volt a pórnép kö­rében, mint a kortárs röszkei betyáré, Rózsa Sándoré. A mikor 1825. január 13-án a Somogy hoz tartozó béci felső faluvégre hívatták a bábát, senki sem gondolta, hogy egy híres be­tyár születik. Tóth uram fia­tal felesége — a szép Pál Erzsébet — hamarosan meg­szülte fiát, akit Jánosra ke­resztelt a béci pap. Tehát nem Patkó és nem Bandi, hanem Tóth — mégpedig Felső Tóth János volt a be­tyár neve. Későbbi csatango- lásai idején ragadt rá a Pat­kó név, és lett belőle a nép ajícán Patkó Bandi, mert ez valahogyan jobban hang­zik. Sok test ­vére volt, öt gyereket szült Tóthné: három fiút és két lányt Köztük Jancsi volt a legverekedő- sebb. Följe­gyezték róla, hogy egyszer az apja fűzött zoltárosköny- vet hozott a szép hangú gyereknek, és Körgyi Jancsi el akarta orozni tőle. Erre a betyárjelölt úgy ta­lálta megütni a tolvajt, hogy két hétig bentről leselkedett csak a kinti világra. Már kora gyerekkorában együtt járt az öccsével — Pistával —■, együtt tizedelték a tojófészkeket a falu ud­varaiban együtt beszélték meg, hogy ha felnőnek, Rózsa Sándort utánozzák, akiről azt mondta az anyjuk, hogy »•ugyanígy kezdte, mint ők — apró garabonciáskodások­kal.-» , atkó Bandi Í2 esz­tendőt töltött mun­dérban. Amikor ha zajött Bécre, nem sokat időzött oda­haza, elszegődött Horvát- szentmiklósra a Batthyány gróf uradalmába. Ekkor már emlegetett legény volt a lá­nyos házaknál, különösen a szaplányomajori számadó gu­lyás fogadta szívesen, akinek Piroska nevű lányát hama­rosan feleségül is vette. Csakhogy a fiatalasszonyra a gróf is kivetette a háló­ját. Egyszer éppen akkor időzött nála, amikor Bandi váratlanul hazaért. Bosszút forralt a gróf ellen és meg is valósítja, ha Batthány uraság el nem tűnik a falu­ból délibb vidékre. Így lett Bandiból betyár. Saját szégyene-keserve ker­gette az erdőbe. A somogyi vidék akkoriban tele volt szinte bevehetetlen erődség- gel, farkas, őz, vaddisznó, szarvas és róka garázdálko­dik benne csordaszám. Dal­máciából jött át az ordas a Dráva jegén. Télen a farkas ugrasztottá a vadat, nyárcrv a bögöly vetette rá magát. Azért a betyár megélt ebben az erdőben hónapszám. Akkoriban még kicsi a bandája. Somogyból Gelen­csér Jóska, Csucsi Pisla, Bergán Jancsi, Mester Jóska tartozik hozzá. Baranyából csak Hajnal Jancsi lépett kö­zéjük. Az endrőci erdő volt a rendes tanyájuk. Akkoriban jelentették a szigetvári fő­szolgabírónak, hogy ... »Az el- híre'sedett rabló bandita Pat­kó igen kevés társával ál­landó tartózkodását az end­rőci erdőben tartja, itt szok­ta, rablási terveit készíteni, s csak innen indul ki azok végrehajtására. Rablási tervei egyes, legföljebb két, igen ritkán több esetre vonatkoz­va készülnek.« Itt említik először a »pat­kó« nevet is, amit mellesleg onnan kapott volna, nogy egyszer hirtelen haragjában az apró termelű, köpcös, ko­rom bajszú betyár megpat­kolt egy legényt, aki szidal­mazta istentelenül. Igaz-e? ütem-e? A zalátai italbolt­ban mesélte el egy öregem­ber, aki maga is jól ismerte Patkó Bandit gyerekkorából. — Még amolyan süvölvény legény voltam — mesélte az öreg a második két deci tiszta bor után —, amikor az anyám kiküldött az erdő szélére, ahol a nyájat legel­tették. Vigyek apámnak ebédre kenyeret, szalonnát. De éreztem én mindjárt, hogy sok a kenyér is, a sza­lonna is. Gondoltam, majd magam is belakom belőle, de az apám csak nem akart abroszt bontani. Várt egy da­rabig, majd az erdőből ki­vált egy alak és odajött megkérdezni: »Milyen az idő, öregapám?« Erre az én apám azt mondta neki, hogy »jó idő volna!« Akkor az alak füttyentett és még hárman jöttek elő. Egy szót sem szóltak, csak ettek apámmal együtt. Mikor letörölték a szalonnazsírt a bajszukról az ingük ujjával, bementek Adjon Isten, Lebukj csárdásné Hát ez a szilaj csikó kié? Bent van annak a gazdája, Most érkezett, nincsen félórája. Küldj« ki hát annak a gazdáját Vagy gyűjjön ki, vagy ággyá mög magit KI se megyek, meg sem adom magamat, Ha akarják, hajtsák el a lovamat. A lovamat nem annyira bánom, A rajta való szerszámot sajnálom, Szücs-elödje a bugyellárisom, Melyben vagyon százezer forintom. Százezret adtam egy csikóért Százezret adtam a szerszámért, Háromszázat meg egy barna jányért, Kit nem adnék az egész világért. * strófákat ' — hiteles fa vallomások szerint r~\ — még Patkó ■*" Bandi idejében köl­tötték, és maga a híres betyár is dalolta egy- egy nagobb mulatozása al­kalmával. A nótaköltő nép, a pandúrok fölé emeli a be­tyárt, mutatva, hogy mennyi­re hetykén viselkedik a ha­talom képviselőivel szemben. I.-« P az erdőbe. Akkor kérdeztem én az apámat, hogy kik vol­nának -ezek a jóemberek. Megfenyített, hogy hallgas­sak róla, mert Patkó Bandi volt, és ha kitudódik a do­log, akkor neki a fejét ve­szik, a betyárt is elfogják. Hát én hallgattam ... A Zöldág csárda volt az étkezőhelyük, mulatozó vendéglő­jük. Ennek a csár­dának két ajtaja volt. Az egyik az útra nyí­lott, itt jártak be a vendé­gek. A másik hátra, az ud­varra eresztette a pandúrok elől gyakran menekülő be­tyárokat. Reiner Ignác volt a csárda tulajdonosa. Még ma is emlegetik a környékbeli paraszok, hogy a Reiner Ná­ci urasan megélt a betyárok­ból, mert mindig hoztak neki a nyeregben egy fel hasított disznót, egy elejtett ürüt, jókora marhaszegyet. A borért, pálinkáért pedig forintban fizette hiányt liá­nul. A Zöldág csárdában tör­tént egy igen szomorú végű eset is, ami ha egyetlen is volt Patkó Bandi betyáréle­tében — mégiscsak gyikos- sággal végződött és elhomá­lyosította korábbi jó hírét. Történt, hogy Zsoldos Já­nos járásbeli pandúr őrmes­ter és legényfia fölkeresték Scherzet, aki Kanizsán volt gabonakereskedő. Fölvettek 420 kemény forintot a gabo­náért, és hazafelé betértek Batlíó János számtartóhoz, akinek messze híres bora volt. Így becsípve vágtak neki az éjszakai útnak. Amikor el­haladtak a Zöldág csárda mellett, ott meghallották a betyárok mulatozását. Z ol- dosban berzenkedett a pan­dúr virtus, és beküldte Pat­kóért a fiát. A betyárok ki­jöttek, a pandúrt fiával együtt megölték, felrakták a holtakat a kocsira és meg­csapkodták a lovakat. Más­nap hajnalban egy magános szekér érkezett Kisdobszára. A hajtószár az o: torra akaszt­va a szekérderékban pedig a két halott. Ebből az időből származik az a híres Patkó-nóta, amit ugyancsak Zalátán énekelt el remegős cérnahangján az én történetmondó öregem. Mielőtt közreadnám ezt a neves nótát, meg kell emlí­teni, hogy itt a Zöldág ven­déglőt Lebuki csárdának em­legetik már, merthogy itt al- konyodott le véglegesen Zsoldos János pandúr őrmes­ter és legényfia életlámpása. Nem messze van ide Kismaréiul, Kit a Kapos vize körülfolya Közepibe a lebuki csárda, Abba mulat hót betyár magába. Onnan, alól jönnek a zsandárok Már messziről fénylik a csákójuk Elöl jön a zsandárok káplárja Egyenesen a Lebuki Csárdába. Félelmet nem ismer, de nem is nagyon keveredik vereke- kedésbe velük. Az volt Patkó Bandi felfogása, hogy el kell kerülni a zsandárokat. Mu­tatja a nép ajkán élő Patkó­nóta azt is, hogy a zsandá­rok féltek bemenni a Lebu­ki csárdába, ha egyszer ott mulatott a betyár. Pedig a zsandárok sohasem jártak egyedül. Mindig négyesével portyáztak, és fegyvereik sokkal biztosabbak voltak, mint a betyárok előtöltös mordályai. Azért a sok lúd disznót győz elve itt is érvé­nyesült, mert a szegélylegé­nyek többen voltak és har- ciasabbak is a pandúroknál. Kiolvasható a verssorok kö­zül, hogy a betyár — akár­csak az Alföldön — nagyon megbecsülte a lovát. Azt már a nép költötte hozzá, hogy a betyár százezer fo­rintot adott volna egy csikó­ért. Hiszen éppen Zalátán me­sélték el, hogy Bandi szépsze­rével kiürítette az egyik módos gazda istállóját, elvitt onnan két pár lovat teljes szerszámmal, csakhogy egér- utat nyerjen. Így aztán ért­hető, hogy maga helyett a lovát ajánlja fel Patkó Ban­di, amikor a betyárokat szó­lítja a pandúrkáplár. Vigyék a lovat, csak őket hagyják békességben. És a zsandárok szívesen rátették kezüket a betyárparipákra,, mert azok gyorsak, kezesek voltak és a betyárűzésben jól felhasznál­hatták őket — a betyárok meg. úgy vélekedtek, hogy majd szereznek helyette má­sikat. Sőt! Nemegyszer az általuk kedvelt fakvakban az istállóban álltak saját lova­ik, csak el kellett menni ér­tük. Van a strófának egy sora, amelyik háromszázezer fo­rintos barna lányt említ. Ne­kem is mutatták az egyik faluban (nem írom ki a ne­vét, minek) azt a házat, amelyikben Patkó Bandi sze­retője lakott. Nem volt az olyan népszerű és nagy hatalmú fehércseléd, mint a Rózsa Sándor kitartottja, csupán annyira nevezetes, hogy alkalmanként hozzá tért meg egy kis pihenőre a folyton űzött betyárvezér. Bizony nem háromszázezer forint maradt ennél a me­nyecskénél. Patkó valójában nem a lova szügyelőjében rej­tegette a pénzét, hanem sze­retőjénél, és kiadta neki pa­rancsban minden alkalom­mal, hogy kinek mennyit adjon belőle. Aztán maga el­lenőrizte, hogy a menyecske ’Ägrehaitotta-e a parancsát. ért az szent igaz, hogy sokat segített a szegényeken. Nem messzánásból, in­kább virtusból. Mert- Patkó Bandi hiú volt a "arena M' hírnevére. Később már nem annyira a Piroska szégyené­nek megbosszúlása sarkallta, hanem időközben elharapó­zott hírnév meg a bandáján gyakorolt uralma. Annyira vitte, hogy ítélkezett is fö­löttük. Az egyik árulót pél­dául agyonlövette. Amikor pedig rájött, hogy saját test- véröccsének a fia is átpár­tolt üldözőihez — őt is le­lövette. Nem kímélt jenkit, és ebben már több volt a szegény nép védelménél. Ez már a vezér büszke ítélete volt. Mondják — még ma is élő tanúi — hogy maga költötte az alábbi strófákat sajátmagá­ról. Rongyos csárda kél oldalán ajtó Abban mulat az a híres Patkó, Csárdásnénak így adja föl a szót! Látott-e már egy lovon hét patkót? Lovam lábára négy van verve, Csizmám sarkára kettő van szögelve, KI volna hát a hetedik Patkó? Magam vagyok a hetedik Patkó! A kezdetle­ges verselés is arra vall, hogy inkább a hír­név kedvéért költötték, mint azzal, hogy a kimondott cél­lal, hogy legé- ténként, mula- nyek-lányok énekeljék es­tozás közben. A dallama is kezdetleges, in­kább vonta­tott, dallamta­lan versmondásnak illenék, mint magyaros nótának, amit pattogósán adnak elő két icce bor mellett. Nagyan szerette az édes­anyját. Minden róla szóló mesében ott szerepel Pál örzse — az édesanyja. Apját sehol sem említi, mert az ki­átkozta viselkedéséért. Az anyja mindig dédelgette. Egyszer a nyomában voltak a pandúrok, amikor éppen odahaza vesztegelt az »édes­nél. Az anya egy kis kam- raQa zárta, az ajtót besároz­ta, bemeszelte, s csupán egy kis ablakon keresztül érint­kezett a fiával. H ol halt meg, mi lett vele. Két község is magáénak mond­ja a sírját. Első helyen szerepel Béc, ahol született, de senki fia pontosan még nem mond­ta m^g, melyik a Patkó Bandi sírhalma. Annyi bizonyos, hogy nem tudta megbosszúlni Piroská­ját. Bár egyszer még Dal­máciában is járt a gróf után, nem sok sikerrel. Művelt ember volt — ezt látszik bi­zonyítani dalmáciai kirán­dulása. Valahonnan egy fé­nyes hintót szerzett, maga főúri kántust öltött, fényes kardot kötött az oldalára, forgós kalpagot tett a fejére. A társai is mind megyei hajdúkra hasonlítottak, kifé­nyesített vitézekre, akik elkí­sérték »urukat« a Batthyány- kastélyba egy kis mulatságra. A grófot annyira körülvették, hogy nem tudott szépszeré­vel hozzáférkőzni, hát csak egy kis udvari murit rende­zett a baronesszek nagy si- valkodása közepette, aztán elvonult fájdalmával együtt. Van azonban egy másik oldala is a Patkó Bandi his­tóriának. Ez pedig az a sok dal, nóta, betyárének, strófa, ami abban az időben és utána született a falvak né­peinek ajkán. Néhányat jó­magam is összegyűjtöttem, de ki tudná azt egyszerre pa­pírra vetni és hangjegyekben is lekottázni. Ahhoz idő, tü­relem és szándék kell, hogy megőrizzük a jövőnek egy népi kultúra kis töredékét. Kétségtelen, hogy gazdag a dallamvilága ezeknek a nótáknak, és addig kell vele foglalkozni, amíg élnek a ré­giek, kik hanggal is elmond­ják a betyárnótákat. Nem a betyárvilág dicsőíté­séről van szó, csupán annak az előttünk eléggé ismeretlen kornak az életéről, hiszer olyasmire is fény derülhe ezekből a tudósításokbó hogy milyen volt a somos nép sorsa, hogyan építkez+ei mit ettek, hogyan főztek, mi bői szereztek pénzt maguk­nak- Gáldonyl Béla Egy kis nyelvművelés AZ UTCANEVEK HASZNÁLATA ÉS HELYESÍRÁSA Másfél éve szóltunk már e rovatban a földrajzi ne­vek írásáról. A leggyakoribb földrajzi nevek, az utcák, utak, terek stb. nevének használatában, írásában mind­máig annyira nyüzsögnek ja hibák, még hi vatalos iratok­ban, sokszorosításokban is, hogy nem árt külön, részlete­sebben foglalkoznunk velük. Kezdjük azzal, hogy valami különös hanyagság, ren­detlenség terjed mostanában: ugyanazt az utcát az embe­rek egyszer uícá-nak, másszor út-nak mondják, írják. Fő­ként azóta van ez így, hogy a telefonkönyvben elhagyták az utcanevekből az utca szót (takarékosságból); csak az út, körút, tér stb. szót írják ki, azt, ami nem utca. Azóta meg­szaporodott az ilyen lompos beszédmód: »Arany Jánosban lakom«, vagyis ’az Arany János utcában’ (sokszor még a határozott névelőt is megtakarítják); »Most költözött a He­gedűs Gyulába«, mármint ’a Hegedűs Gyula utcába’. Néme­lyek esetleg írásban kiteszik az u. rövidítést, de sokszor abban sincs köszönet, mert kitűnik, hogy ez az u. őnekik hol ’utca’, hol ’út’. Pedig hát tudni illene, hogy az az u. csakis ezt jelentheti: ’utca’. Furcsán takarékoskodik, aki az út szót is megkurtítja u.-ra; hiszen gépelésében így is két leütésre van szükség. Már azt is tapasztalhattuk, hogy egy községi tanácsban nem tudták, utca-e, út-e, ahol az a hivatal van. Igen, mert faluhelyen egyik-másik utcának nincs meg a rendes hivatalos neve, persze névtáblái sin­csenek. Falvaink csinosodásával azzal is törődni kellene, hogy az efféle rendetlenség megszűnjön. Arra is jó volna vigyázni, hogy csak azt nevezzék úí-nak, ami valóban út, csak azt utcá-nak, ami valóban utca. A magyar nyelv értelmező szótára szerint az út (a mi értelmünkben); »[Beépített terület utcaneveiben] rend­szerint széles, többnyire egyenes és hosszú, gyakrán fák­kal szegélyezett utca.« Az utca pedig: »[Városban, falun] a házsorok között a közlekedés lebonyolítására kialakított, rendszerint aránylag nem széles, illetve kisebb fontossá­gú útvonal.« S lehetőleg ne nevezzünk el utat valaki útjá­nak (Nagy Lajos király útja. Mátyás király útja stb.), mert az effajta utcanevekből ilyen melléknevek lehetnek: »a Nagy Lajos király útjai házak«. A jobb nyelvérzékűek ezt mondják helyette: »a Nagy Lajos király úti házak«. Nem célszerű a tere (Rózsák tere stb.) használata sem, mert ebből meg a Rózsák terei melléknév lesz! (Egy hivatalos akadémiai szabályzatban ezt a formát használják helyet­te: Rózsák téri.) Már 1954 óta kötőjel nélkül kell fmunk az ilyen utca­neveket: Jókai utca, Petőfi Sándor utca, Váci utca, Petőfi tér, Szabadság tér; melléknévi alakban: Jókai utcai, Petőfi Sándor utcai, Váci utcai, Petőfi téri, Szabadság téri (nem: Jókai-utca, Petőfi Sándor-utca, Váci-utca, Petőfi-tér; Sza­badság-tér; Jókai-utcai, Petőfi Sándor-utcai, váciutcai, Petőfi-téri, szabadságtéri, mint 1954 előtt!). Innen-onnan másfél évtizedes ez az új helyesírásunk, sokan mégis szor­galmasan kiteszik a kötőjelet ezekben az utcanevekben. Semmi szükség rá; egyszerűbb a nélkül. — De nézzük meg pontosan a különféle utcanévfajták írásmódját! Termé­szetesen a hivatalos szabályzathoz igazodunk, nevezete­sen A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai­hoz; az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mel­lett működő Földrajzinév-bizottság dolgoztatta ki, elfo­gadta az Akadémia Földrajzi Bizottsága. és Helyesírási Bi­zottsága is; 1965-ben jelent meg az Akadémiai Kiadónál. Természetesen összhangban van ez a szabályzat A ma­gyar helyesírás szabályainak 10. kiadósával, csak részle­tesebben van kidolgozva, úgy, amint ez a meglehetősen bo­nyolult szakanyag megkívánta. A leggyakrabban előforduló utcanévtípusra helyesen írt példák: Ady Endre utca, Kerepesi út, Szabadság sugár­út, Lenin körút, Szilágyi Erzsébet' fasor, Marx tér, Haris köz (egy görög származású pesti kereskedőcsaládról nevez­ték el) stb. Melléknévi származékukat ugyanígy írjuk, meg­hagyva az eredeti nagy kezdőbetűt: Ady Endre utcai, Ke­repesi úti, Szabadság sugárúti, Lenin körúti, Szilágyi Er­zsébet fasori, Marx téri, Haris közi. Az Utca, út stb. szóval egyértékű közterületnevet ha­sonlóképpen kis kezdőbetűvel írjuk efféle utcaelnevezé­sekben: Anjou bástya, Lengyel sétány, Csepeli átjáró, Új­pesti rakpart, Martinuzzi kert stb. De: Martinuzzi-kert (kö­tőjellel) akkor, ha nem közlekedési útvonal neve volna, amilyen például a Fekete-erdő (erdős hegység a Német Szövetségi Köztársaságban). Az iménti utcanevek -i kép­zős származékában is megmarad az eredeti írásmód: An­jou bástyái. Lengyel sétányi, Csepeli átjárói, Újpesti rak­parti, Martinuzzi kerti. Még nemigen ismerős a következő szabály, azért erre különösen figyeljünk! Hogyha egy utcanév újabb föld­rajzi jelzővel egészül ki, az eredeti utcanév első szavának nagy kezdőbetűje megmarad, s természetesen az eléje ke­rült újabb jelző is nagy kezdőbetűs; például: Kis Diófa utca, Nagy Diófa utca (nem a diófa kicsiny vagy nagy, hanem az egyik Diófa utca kicsiny, a másik nagyobb), Ré­gi Posta utca (a XVIII. sz. végén még Posta utca volt ez a pesti utca, de aztán elköltözött onnan a postahivatal, így lett belőle Régi Posta utca), Alsó Erdő sor, Felső Erdő sor (a XIX. sz. elején még Waldzeile a neve, azaz egy házso­ros utca volt, másik felén erdő terült el; olyan házsor te­hát, amelyet az ottani erdőről neveztek el). Melléknévkép­zős származékok: Kiss Diófa utcai, Régi Posta utcai, Alsó Erdő sori stb. Ugyancsak nagyon vigyáznunk kell a következő típu­sú jelzős szókapcsolatból alakult utcanevek írására: Bécsi kapu tér, Fekete Sas utca (egy volt fogadóról), Kék Golyó utca (egy hajdani vendéglőről), Szabad sajtó út, Száz ház utca (arról a száz egyforma házról, amelyet a pesti VII. kerületben a múlt század második felében építettek azon a helyen). Melléknévi formájuk: Bécsi kapu téri, Fekete Sas utcai, Kék Golyó utcai, Száz ház utcai stb. Előfordul, hogy egy kötőjeles földrajzi név épül bele az utcanévbe; ilyenkor megmarad az a beépülő kötőjeles ildirajzi név eredeti alakjában: Nap-hegy utca, Nap-hegy pcső, Ferenc-hegyi út. Melléknévi formájuk szintén vál rtzatlaní Nap-hegy utcai, Ferenc-hegyi úti stb. Sajnos, még nagyon kevéssé ismerik ezeket a szabó­nkat, ezért aztán lépten-nyomon vétenek ellenük. Elis- nerem, aligha lehet nyomban megbarátkozni velük, pedig tökéletesen logikusak mai helyesírási rendszerünkben. Dr. Ferenczy Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents