Somogyi Néplap, 1967. július (24. évfolyam, 154-179. szám)

1967-07-22 / 172. szám

Szombat. 1967. július 22. 3 SOMOGYI N fi P ti A P 4 győztes Az örömhírt én vittem meg a fiatal kőművesnek: első lett a Ki minek mestere? me­gyei vetélkedőn. Sokáig bo­lyongtam az északnyugati vá­rosrész épülő házai között, mire megtaláltam. — Józsi, keresnek! — kiál­tott föl valaki az V/4-es la­kóház emeletére. Piros inges, gesztenyebama hajú fiatalember hajolt ki az ablakon, s intett, hogy rögtön jön. — Somogyi József vagyok — szorította meg a kezemet a hosszú arcú, kék szemű kőműves, aki az ősszel múlt el huszonhárom éves. — Hogyan jelentkezett a vetélkedőre? — Van itt egy srác, Bar­csa János KISZ-titkár. ö mondta, hogy jelentkezzünk. Magamtól nem indultam vol­na. A Schemperger-brigád csupa fiatalból áll, huszon­négy év az átlagéletkoruk. Hárman jelentkeztünk a ve­télkedőre: a brigádvezetőnk, Barcza, meg én. Egy éve dolgozik az ÉM Állami Építőipari Vállalatnál, lakóházakat épít a város új negyedében. Éppen az ötödi­ket. S közben tanul, most megy az építőioari technikum harmadik osztályába. — Nehéz volt a verseny? — Ä, sokkal nehezebbre «zámítottam. Azt gondoltam. Iből. hogy majd beneveznek a technikumba járók is, s erő­sebb lesz a mezőny. A vako­lás nem volt nehéz, itt ez mindennapos munka. A számtanpéldák egyszerűek voltak, a szakrajzból a jelö­léseket kérdezték. — Mit gondolt, hányadik lesz? Zavartan gyűrögeti a háta mögé rejtett kifakult svájci­sapkát. — Ötödik vagy hatodik ... — Hogyan lett kőműves? — Belecsöppentem. Rábe­széltek a haverok, akikkel együtt jártam iskolába. Je­lesen végeztem az általánost. Hirdetésre jelentkeztünk a fővárosban a 36. sz. iparita­nulóiskolába.- Kitűnő ered­ménnyel végeztem el. Kü­lönben gépipari technikus szerettem volna lenni. — Nem bánta meg, hogy kőműves lett? — Hát... most már nincs mit megbánni. Megszerettem ezt a szakmát. Hetediknek született a csa­ládba, s ezt a számot szeren­csésnek taria. öt évvel ez­előtt százötvenezer forintot nyert a lottón. Ebből épült fel Szemesen a házuk, ma­gának motort vett. S a mos­tani győzelmet is a szeren­cséjének tulaidonítia. Pedig a tudása és fölkészültsége ré­vén emelkedett ki a mezőny­Megérkezik a vállalat KISZ-bizottságának a titkára. Barátságosan kezel Józsival. — Látod, most megelőzted a brigádvezetődet, ö a má­sodik lett. Az egyhetes NDK- beli útra már most indul, a te szovjetunióbeli utad az ötvenedik évforduló idejére esik. Flohr László elmegy, s megkeresi a brigádvezetőt. Nemsokára vele tér vissza. Á kék svájcisapkát, zöld inget viselő, borostás állú fiatalember rámosolyog tár­sára: — Ez jobb, mint gondol­tam először. — Mit szól, hogy lefőzte a társa? — Nem vagyok megsértve, neki jól jött ki a lépés. — Az elmélettel húztam el — szól közbe a győztes. — Azt nyomtam, amire emlékeztem... ha az anyó­som nem töri el a lábát, át­néztem volna a szakkönyve­ket. — Cseréld el velem a szov- iet utat — kacsint a brigád­vezető Józsira. — Mégha ötezer forintot fizetsz rá, akkor sem. A győztest a Szakma ifiú mestere-mozgalom arany fo­kozatú, a második helyezet­tet az ezüst fokozatú jelvény­ével tüntetik ki. Megérdem­lik. I Lajos Géza A szolgálatban is együtt JÁTSZIK A ZENEKAR, két-három pár összebújva táncol a parketten, az asz­talkák mellett csendesen be­szélgetnek a vendégek. A sarokban egyszerre zűrzavar, hangos szóváltás támad, el­csattan egy pofon, aztán még egy. Pillanatok alatt kész a botrány. Ekkor odalép a ve­rekedőkhöz két egyenruhás ifjűgárdista, kérik a szemé­lyi igazolványokat. Hogy megakadályozzák a további verekedést, kihívják a rend­őrséget — Sajnos, gyakran előfor­dul hasonló eset, de azért vagyunk, hogy gátat vessünk a rendbontásnak. Higgye el, nagyon jó érzés, mikor elsi­mítunk valamit. Lévai Árpádné zsebében negyedik éve lapul az ifjú­gárdista igazolvány, ki tud­ja, hányszor húzta karjára a karszalagot, hányszor indult őrjáratra. — Bizony azt én sem tud­nám összeszámolni. Általá­ban minden szombaton és vasárnap, de előfordul, hogy hétköznapon is. Vajon asszony létére hogy tudja vállalni ezt a nehéz szolgálatot? Mit szól hozzá a férje? — Nincs problémánk, ugyanis én is gárdista va­gyok, szakaszparancsnok. A feleségem a helyettesem, együtt indulunk szolgálatba. MARIKA, a FELESÉG há­rom műszakban dolgozik a textilművekben, de számára ez nem okoz fennakadást. Ügy kéri a szolgálati beosz­tást, hogy az ne ütközzék a műszakkal. A férj a Húsipari Vállalat­nál dolgozik, van úgy, hogy éjfélkor kerül ágyba, hajnali háromkor pedig már mun­kába áll. A KISZ kongresszusára utaztak megyénk küldöttei. A fiatalok a pályaudvaron kis búcsúztatót szerveztek, Mari­kának is részt kellett venni az ünnepségen. Hatkor ért véget az éjszakai műszak, fél hétre a vasútállomásra kel­lett érnie. A textilműveknél felült a buszra, de az pár méter után defektet kapott. Arra jött egy ües taxi, meg­állította, s így kellő időre kiért... — Szolgálatban voltam, csak nem képzeli, hogy leké­sem?! Nemrég vásároltak egyen­ruhát, egy kicsit drága volt, de hát kell az is a biztos i fellépéshez Pedig .volna ho- ' va tenni a pénzt, lakásuk sincs még, negyedik éve há­zasok. Nem is tetszett elein­te a mamának, hogy a lánya esténként elmegy hazulról. »■Nem nőnek való mászkálni a városban!« De aztán bele­törődött Ha a férje is vele megy... — Most nyáron különösen szükséges a várost járnunk, vége az iskolának, szeretnek egy kicsit »kirúgni a hám­ból«. Általában nem rossz- indulatból teszik, jólesik egy kicsit »nagyfiűskodni«. Ilyen­kor elég egy komoly fis?vel- meztetés, de előfordul, hogy a rendőrség segítségét kell kérnünk. Marika húsz-, Árpád hu­szonnégy éves. Ebben a kor­ban igényli az ember talán legjobban a szórakozást. — Nekünk a szolgálat a szórakozás. Ha az ember nem érzi kötöttségnek, nyűgnek a megbízatását, akkor az igazi kikapcsolódás. — Rájuk mindig számítha­tunk, nincs olyan feladat, amivel meg ne bízhatnánk őket. Azt szeretnénk, hogy minden gárdistánk ilyen le­gyen — mondja Perus Béla, a városi Ifjú Gárda parancs­nokhelyettese. Az este a Szabadság parkban sétáltunk. Az egyik Dadon négy-öt »erős« fiatal­ember azzal foglalatoskodott, ki tudja előbb lefeszíteni a pad támláját. Zseblámpa villan, az ifjú­gárdista fiú kéri a személyi igazolványokat A lány addig segítség után néz, hátha szükség lesz rá ... Pintér Dezső POSTÁNKBÓL EMBERSÉGBŐL ELÉGTELEN Levelet hozott a posta szerkesztőségünknek So- mogysámsonból. Aki ir­ta, sok más lakossal együtt embertelenséget tapasz­talt július 14-én. Az tör­tént, hogy nem a megszo­kott délutáni időben ér­kezett meg Marcaliból a kenyeret szállító autó, hanem csak este 8 óra után. Az önkiszolgáló bolt akkor már zárva volt, s otthonról hívták el az eladókat, hogy ve­gyék át az árut. Ez an­nak rendje s módja sze­rint megtörtént, és ekkor­ra már ott álltak jó né- hányan az üzlet előtt, mert szerettek volna ke­nyeret venni a vacsorá­hoz, a reggelihez. A bolt dolgozói azonban határo­zottan kijelentették, hogy lejárt a munkaidejük, nincs kiszolgálás. Nem hatotta meg őket a sok kérő, szinte könyörgő ember, hajthatatlanok maradtak, s mint akik jól végezték a dolgukat, hazamentek. Ez történt Somogysám- sonban július 14-én. S hogy nem lehet napi­rendre térni az ügy fö­lött, az tökéletesen ért­hető. Valóban lejárt a bolti dolgozók munkaide­je. De ha egy parányi emberség lett volna ben­nük, akkor vállalják a maximum félórás többlet- munkát, s kiadják a ke­nyeret az embereknek. Ezt nem szabályozzák pa­ragrafusok, rendeletek, ezt kizárólag az ember embermivoltja szabályoz­za. Erről feledkeztek meg a somogysámsoni önki- szolgáló élelmiszerbolt dolgozói. Nagy kár, hogy igy történt. P. Gy. LEN­MYÜ­VŐK * '_ é. A nagy táb­lában elszór­tan dolgoznak. Szélesebb, kes­kenyebb csíko­kat hasítva ha­ladnak fölfelé a dombolda­lon, aszerint, hogy ki hány négyszögölet vállalt. — Hiába, ezen a terüle­ten nem bol­dogul a gép — jegyzik meg —, és egy kissé el is gyomosodott ez a tábla. — Az átve­vők nem bánják ám! Mert talán így, kézzel még szeb­ben lehet nyű ni... Aki csak te hette Somogy- bükkösdön, csaknem minden­ki vállalt egy darabot. Pong- ráczék végyen hajlonganak egymás mellett. Legelöl ha­lad az édesanya, Pongrácz Ferencné, mellette három gyermeke: Erzsébet, Ferenc és László. Az asszony gya­korlott mozdulattal fogja ma­rokra a lent, a gyerekek nagy igyekezettel követik példáját. Laci a legkisebb, 11 éves. Alig látszik ki jóformán a táblából. — Nem nehéz ez! Csinál­tam már máskor is — dicse­kedik. — Nem is bánom — szól Kiskorpád! aratás JANDR1CS ISTVÁN PÁRT- TITKÁR ezzel kezdi: — Már harmadik éve, hogy mi emberi erővel nem aratunk. Két kombájnunk és a kéve­kötő gépünk az elejétől fog­va munkában van. Az összes gabonát ezek vágják le. Arról beszélgetünk, hogyan dolgozik ilyenkor a pártszer­vezet mit tesznek elsősorban a kommunisták — természe­tesen párton kívüli társaik­kal együtt — a betakarítás sikeréért Elég a kérdést föl­tenni, s a válaszból kibon­takozik a teljes kép — a kiskorpádi Latinka Sándor Termelőszövetkezet idei ara­tásának szervezettsége. Az irányítást jelentősen megkönnyíti, hogy Horváth József tsz-elnök tagja a párt­vezetőségnek. Olsovszky Zol­tán főagronómus, a pártszer­vezet tagja a nagy munkák megszervezésében, az emberi helytállásra buzdításban az egész alapszervezetre közvet­lenül támaszkodhat — Mi kézzel semmit sem aratunk — ismétli meg nyomatékkai a párttitkár —% legföljebb kaszálunk ott, ahol annyira megdőlt a gabona, hogy a gépek nem bírnak vele. Nincsen már kaszafogható emberünk, ilyenkor bizony leginkább a kocsisainkat kell ezzel a teendővel megbíz­nunk. ök sarkalták az árpa­táblát is a kombájnok., meg­indulása előtt. Köztük van Karancz József, pártvezető­ségünk tagja, vele együtt ka­szált Bene József, Hőgye Mi­hály meg Tóth István. KOMBÁJNOSAIKRA KÜ­LÖN IS BÜSZKÉK. Első osz­tályú szakemberek — így di­csérik őket. Rajtuk a falu szeme. Érzik a rájuk háruló felelősséget. Benkö Lajos kommunista kötelességtudat­tal dolgozik SZK—lesével. Orbán Tibor szintén nem­csak vezetni tudja az arató­cséplőt, hanem kiválóan kép­zett szereiéként ismeri is bo­nyolult szerkezetét az utolsó csavarig. A párttag traktoros közül Markó István kapta azt a megbízatást, hogy von­tassa az aratógépet: vele dol­gozik gépkezelőként Ballér Ferenc. Személyes felelőssé­get vállaltak gépeikért, a munka jó minőségéért. Erre anyagilag is ösztönzik őket. A kombájnosok például jú­niusban egy-egy munkanapra számítva átlagosan 92 forin­tot kerestek, ezen felül hol­danként 5 forint prémiumot kaptak. Az aratógépesek a minőségi prémiumot termé­szetben kapják meg az ara­tás befejeztével. A pártveze­tőség egyetértésével határoz­tak a szövetkezetben úgy, hogy a vasárnapi munkát másfélszeresen díjazzák. Men­nek is a gépek ünnepnapon is — magyarázza Jandrics elvtárs, a pártszervezet titká­ra, aki beosztása szerint ép­pen kinek-kinek a teljesítmé­nyét, illetve járandóságát számfejti. — Azt még elkép­zelni is lehetetlen, hogy va­sárnap jó időben re dolgoz­zanak a gépi aratók, amikor beérett az összes gabona, hét közben pedig többször is esett az eső — teszi hozzá. Gyakorlatuk arra váll, hogy mindnyájan értik: a párttagok és pártonkívüliek együttes erőfeszítése kell minden munkához, kivált a gabona betakarításához. Mer­kei István és Szira István vontatósoknak most az a fő feladata, hogy a kombájnok­tól szállítsa be a szemet: ha távolabbi határrészről ket­ten nem győznék folyamato­san hordani, segítségükre siet társuk, Ballér József. A kombájnszérűnek berendezett gépszínben Papp Lajos irá­nyításával az asszonycsapat a villanyrostával megtisztítja a gabonát. Kovács György magtáros dönti el — a szem­termés nedvességtartalmától függően —, hogy melyik szállítmány hova kerüljön: a szövetkezet magtárpadlására, az állami raktárba vagy a vállalat szárítóüzemébe. Ebben a jól szervezett és fennakadás nélkül folyó mun­kában, Minek valamennyi szakaszában és minden terü­leten ki-ki pontosan tudja a dolgát. így kerül magtárba, padlásra az idén a kiskorpá- diak több mint ötszázhatvan holdnyi gabonatermése. Fedél alá kerül, ami megtermett. Matyók István, az egyik bri­gád vezetője mondja: — A belépéskor attól tar­tottunk, hogy egy-két év alatt annyira elgazosodik a határ, hogy még a minden­napi kenyerünk sem terem meg. S megtermett az idén is ... NEMCSAK A GABONA ÉRETT BE Kiskorpádon. Másfajta magvetésnek is itt van már az aratása. Kutas József oda édesanyjuk meg a gyerek munkát! \ A hőségtől szinte szédeleg _ az ember. — A meleg miatt jövünk ki korán. És meg is lehet ezt szokni. Míg beszélnek, újabb és újabb csomó len kerül a föld­re. Szép, szabályos rendben. — Szeretném, ha mielőbb lefogyna. Itt a cséplés, el akarok menni a gép mellé is. Ilyenkor lehet keresni! És tudja, azon van az ember, hogy minél többet dolgozhas­son most! A hetvenholdas táblára me­rőlegesen tűz a nap. Lassan, tempósan haladnak fölfelé a dombom. Előttük-, tanuljon I mögöttük a letkaritott, gondo- mindenféle 1 san összerakott termés. V. M. A barátság és a szolidaritás tábortüze Balatonbogláron Nemrégen a filmhíradóban kéntes Ifjúsági Építőtábor la­láttam, amikor a magyar kis­gyerekek játékokat csomagol­tak vietnami pajtásaiknak. Arra gondoltam akkor, vajon mit érezhet a vietnami kis­lány, amikor látja, hogy a baba arca sértetlen, ő pedig a napalm nyomait viseli ... — Ki akarja a háborút? / A háborút nem akarja sen­ki... / Mi akarja a háborút? / A háborút nem akarja semmi... / Vers, próza, dal váltogatta egymást hol szólóban, hol szavalókórusban. Közben ma­gasra nyúltak a lángok, pat­togott a szikra, bevilágította a balatonboglári Kállai Éva ön­A NEB vizsgálata két járásban (Tudósítónktól.) A csurgói és a tabi járási NEB a közelmúltban a köz­úti és á vasúti személyszállí­tás helyzetét vizsgálta meg. Az ellenőrzésnél megállapí­tották, hogy az utóbbi évek­ben lényegesen fejlődött az autóbusz-közlekedés mind a két járásban, a járatokat az utasok igényeihez igazítot­ták. A tabi járásban a most folyó útépítések befejezése íetúenger, lután már nem lesz olyan köz­ség, amelyiket földúton le­hetne csak megközelíteni. Problémákat is jeleztek: a siófoki vasútvonalon közleke­dő kocsik tisztasága erősen kifogásolható, a gyékényesi határállomáson pedig az utas­ellátás nagyobb ütemű fej­lesztésére lenne szükség. A MÁVAUT személyzeté­nek biztosítani kellene a tisz­tálkodási lehetőséget a csur­gói járásban — szögezték le az ellenőrök. kóinak és vendégeinek arcát a vörös fény. Csütörtökön es­te kilenckor gyulladt meg a szolidaritási tábortűz, a gen­fi egyezmény 13. évfordulójá­ra emlékeztek a középiskolá­sok. Erre az estére kis iro­dalmi színpad alakult a tá­bor lányaiból. Ki saját vers­sel, ki vietnami költő művé­vel követelte, szűnjön meg a háború, az oktalan szenvedés a világon. Az egyik lány egy amerikai katona hazairt leve­léből idézett: »Attól félek, hogy megszokom ezeket a mindennapos merényleteket, ezeket a borzalmakat...« A meghitt hangulatnak a megható pillanatoknak a viet­nami vendégek is részesed le­hettek, akik Tran Thanhnak, a DNFF budapesti irodája egyik vezetőjének társaságá­ban jöttek el Boglárra. Tran Thanh köszönte meg a tábor lakóinak a szép műsort s a magyar fiatalok Vietnamnak nyújtott testvéri segítségét Kifejezte reményét, hogy a világ békeszerető népeinek se­gítségével talán hamarosan olyan békésen élhetnek, mint a magyar nép, a magyar fiatalok. S. M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents