Somogyi Néplap, 1967. május (24. évfolyam, 103-127. szám)

1967-05-14 / 113. szám

Mi történt veled, Ist­Szakadt az eső. Vakítóan nkáaott az ég, és amint el­érte a legelőn magányosan álló öreg tölgyfát az isten ostora, olybá tűnt a nagy csattanás, mint egy mesebe­li óriás hatalmas, fájdalmas ordítása. A lángok belemar­koltak a fa üstökébe, és mo­hón nyelték az ágakat. Az ember, akit a vihar út­közben ért, megállt egy pil­lanatra. Belebámult az ázott végtelenbe Végignézett ázott ruháján, valami förtelmeset mormogott magában, és el­indult a fa felé. Fekete, lomha, nehéz fel­hők úsztak el fölötte, és mint a vajúdó asszony kínjában, nagyokat nyögött az ég Lassú szél kerekedett, majd mind vadabbul száguldott keresztül az elhagyatott me­zőn. Láthatatlan kezével be­lekotort a keresztekbe, és mint a polyvát, szórta szét a telt kalászú kévéket. — Ítéletidő! — sziszegte az ember. Fázósan összébbhúzta ka­bátját, köpött egy nagyot, ez­zel is jelezve, hogy számára ennyit ér most minden, és dühtől fűtötten ment tovább, haza a tanyára Az eső szűnni kezdett, és mind hidegebb lett Egyszer csak bekövetkezett az, amire Tóth István számított. Elő­ször néhány szem pattogott ázott kalapján, aztán mind több és mind nagyobb. Most már nemcsak a hidegtől és attól a belső felindultságtól — ami ma déltől benne la­kozik — borzongott a háta, hanem attól, a gazda fülé­nek borzalmas sírástól is, amit a jég okozott. Ott áll­nak a nemrég még nevető, üdezöld kukoricatövek meg­tépázva, címer nélkül. Né­melyiküket még a földbe is beletaposta a vad természet Állnak és sírnak, mint az ember. Épp olyan tehetetle­nek most ők is a vad vi­harral szemben, mint Tóth István, az ember. — Pusztulj! Pusztulj! — rázta az öklét Tóth, és hogy halálát ne okozhassa a jég összekunkorodva lefeküdt a fénylő, lucskos gyepre. Késő délután volt, ami­kor Tóth István ázottan be­tért a tanyára. Bodri, a jó öreg komondor is csak a vackából üdvözölte. A ház most még elhagyatottabbnak tűnt. A felesége nem jött elé­be, és amikor benyitott, ak­kor is így fogadta: — Hát megjöttél? — Meg! Miért, talán za­varok? — Nem! — Nem? — Mi van veled? Mi tör­tént? — Semmi! Fázom! Hozz inkább száraz ruhát: Az ember átöltözött és le­ült az asztalhoz. Az asszony odarakta eléje a párolgó, il­latos csirkepaprikást. Az em­ber utánanyúlt, de félúton megállt a keze. — Ez is neki készült, mi? — Kinek? — Neki a hétszentségit! Neki, aki miatt levágtad a csirkét... — A csirkét? A csirkét megfogta a Bodri kutyád, azért kellett levágni..; — Megfogta a kutyád, a Bodri... azért kellett levág­ni. Értitek ti, asszonyok a csíziót. Neked meg talán azért kellett lefeküdni vele, a Hattai Danival, mert elfá­radtál, nemde? Elég volt a hazudozásból, elég! Mindent megtudtam. Nekem többé nem hazudhatsz! Érted?! Bodri vinnyogni kezdett az ajtó előtt, és kint, farkával nagyot csattantva tűzkígyó szaladt át az égen. Az asz- saony odaszaladt az ablak­hoz, és amint meglátta a kö­zelben égő szalmakazlat, fel- sikoltott. — Ég a Gyopárék szalma­kazla! — Na és? Mit csináljak? Úgy sem lehet eloltani eb­ben a megveszekedett idő­ben. Ismét vad szól kerekedett. Megrázta a rozzant ablakke­retet, mint tyúk a szemét­ben, úgy fötört az égő kazal­ban, melynek fekete-vörös lángjai a sáros földet szá- rogatták. — Félek! — mondta az asszony —, nagyon félek et­től az éjszakától. Borzalmas idő van kint. Az ember ügyet sem ve­tett az asszonyra, csak ak­kor ordított, amikor látta, hogy még nem kész az ágy. Küínváné behúzta, magamö­S z a I a i János: gött az ajtót. Bement a szo­bába, és megállt a tükör előtt. — Na, ezt is elintéztem! — mondta magának, miközben megigazította a haját. Sokáig állt a tükör előtt. Danira gondolt. Sokszor ő maga sem tudta megérteni: miért jár mindig az eszében Dani, de mostanában egyre világosabban látja. Szereti Danit Ezt abból is tudja, hogy ha hozzányúl a férje, akkor úgy érzi: utálja az urát, és azt a másikat, az el­érhetetlent szereti. A konyhában csörömpölés hallatszott. Kányáné össze­rezzent. Arca halottsápadt lett, ás szive a torkában do­bogott: — Jaj, csak nem az uram? A macstoanyá vogás meg­nyugtatta. Az uráról most ismét eszé­be jutott Dani meg Tóth. A tanyai Tóth István, akinek a fejébe szökött a vér, amikor megmondta nekj_ a nagy új­ságot Az ő ura biztosan lé­gy intene az ilyesmire, és azt mondaná: — Asszonypletyka! Áh, gyámoltalan ember az ő férje. De a Dani, az más! Csak az meg nem akarja észrevenni. Tavaly csépléskor is mi történt? Dani óknál csé­peltek. Ebédszünet volt Ott feküdt ő is az almafa alatt Ügv tett, mintha aludna, pedig nem aludt Danit fi­gyelte, aki a gép körül szösz- mötölt valamit Ügy emlék­szik mindenre, mintha ma lett volna, Dani az alvókat nézte, ő meg rafináltan meg­fordult, hogy a fél combja kilátszott Dani nem figyelt. Még egyszer megfordult, és most már feljebb csúszott a szoknya. Dani elment — Pedig milyen közel volt a pelyvás! — sóhajtott Ká­nyáné. Tegnap itt volt nála Kiss- né. Beszélgetett erről is, ar­ról is. Egyszer csak azt mondja Kissné: — Te, ez a Kovács örzse biztosan szerelmes a Dani­ba. Mintha villám csapott vol­na belé. — Miből gondolod? — Abból, hogy vasárnap, amikor elment Dani mellett a templomban, akkor, mint­ha rámosolygott volna ... — És Dani? — Az meg, mintha vissza- mosolygott volna Örzsére... Ajtó nyílott, megjött a fér­je. — Julis, Julis! — Na! — Esik az eső, cudar idő van. Ügy sem tudok mit csinálni, átnézek egy kicsit Berkiékhez. — Ultizni? — Ühüm..! — Ühüm..: — Jól van, menj. Később én is átnézek..: 3. Förtelmes zenét dobolt az eső a tetőn. Az ember mozdulatlanul feküdt az ágyban. Az asszony is. Egyikük sem szólt, de mindkettőjük arcáról, tekin­tetéről, gyűrött homlokáról le lehetett olvasni, hogy be­lülről valami feszíti őket. Az asszonyban ilyen kérdések viliózták: — Ki beszélhetett István­nal? Ki feketíthette őt be előtte? Kinek nem tetszett, hogy ők megértik egymást, hogy boldogan élnek? Az ember is kérdéseket méricskélt: — Vajon igaz lehet az, amit Kányáné mondott? Igaz lehet, hogy az ő felesége a Háttá Danival...? — Elhiszi^e a férjem, amit mondtak neki? Nem, nem hiheti el! — Csak tudnám biztosan. Ha egyszer rajtakapnám őket! Az isten sem mentené meg... — Dani kívánatos, szép ember. Magas, fekete hajú. Egy rakoncátlan tincs min­dig a szemébe lóg. Erős, erő­sebb, mint Pista, de azért nem cserélném el Pistáért — Talán itt, talán épp ezen az ágyon. Ezen az ágyon, ahol én fekszem, a hitvesi ágyon, ahol..» — Belebolondul az ember ebbe a... — Erzsi, hé, alszol? — szólalt meg az ember. — Nem! Miért? — Csak! — Elfújjam a lámpát? — Mit bánom én ... Az asszony fölkelt. Sötét lett a szobában, csak a gon­dolatok cikáztak, villogtak az agyakban. Berkiéknél még fönt vol­tak. Négyen ültek az asztal körül és kártyáztak. Az asz- szonyok néha oda-odafigyel­tek a kártyázókra, különösen akkor, ha pénz csörgött. Kü­lönben ők is jól szórakoztak. Nemcsak a cérnát, hanem a nyelvüket is szaporán öltö- gették. Minden szóba került. Egyszer csak Kányáné azt kérdi a többiektől: — Hallották? — Mit? — Valóban nem hallották? El sem akarom hinni, hisz már az egész falu beszéli.. # — Mit? — Hát azt, hogy Kovács örzse, a tanyai Tóth István felesége a Háttá Danival ci- cázik. — Jó gusztusa van. — Kinek? •— Hát az örasének. — Azt hittem, hogy a Da­ninak. — És mit szól ehhez az ura? — Mamlasz az. Már az egész falu tud az esetről, csak ő nem. — Olyan, mint az apja. — Már ó is tud róla! — kacsint Kányáné. — Megmondta neki? ■— Hát, ha nem jött rá magától... — Aztán ki látta? —' Bolond ember- az, aki nyíltan csinál ilyesmit... — Hé, asszony! — zavarta meg a pletykázókat Horváth Vince. — Készülj! Megyünk haza. — Befejeztétek? — Én be, de folytathatom még, ha adsz egy kis -énzt. — Elvesztetted a pénzt? Azt a sok pénzt?! — A húsz forintot? — Az is pénz manapság. Nyolcnapi cigarettapénz. És ért egy este elvesztetted ... Horváthné még akkor is lármázott, amikor kiléptek az ajtón. Kint még nirndig tom­bolt a vihar. Horváthék nagy üggyel-bajjal tudtak csak ha­zamenni, pedig a szomszéd­ban laktak. Az ember nyugtalanul for­golódott. — Kimerült szegény. Hosz- szú lehetett az út a vihar­ban. Agyonfázhatott — gon­dolta magában az asszony, amint a másik ágyról a fér­jét figyelte. Az ember időnként valami érthetetlent mormogott, az­tán vadul cibálta a dunnát. Álmodott. Borzalmas volt az álma. örzse ott állt a tornácon. Ünneplőbe öltözött. Azt gondolta, hogy István me­gint a faluba ment. Téve­dett, mert István ott állt az egyik bokor mögött és figyelt, örzse mosolygott. Egyszer csak, mintha repülni akarna Kitárta két kezét, lábujjhegy­re állt. A megfeszült izmok szebbé tették a lábait, daga­dó keble úgy remegett, hogy Istvánnak kedve lett volna most mindjárt megszorítani. Bodri vakflcanitott egyet, majd farkcsóválva futott az érkező ember elé. — Dani! — futott ki Ist­ván száján. — Hát mégiscsak eljöttél? — El, szivem. — Ügy vártalak. — István? — Elment Nyugodt le­hetsz. Bízik bennem. Nem gyanakszik. Semmit sem gyanít. — Pedig ha tudná .: ■ — Jaj, ne is mondd ... örzse átölelte Danit. Be­mentek a szobába Becsukó­dott mögöttük az ajtó. Még így a csukott ajtó mögül is kihallatszott kacagásuk. — Csókolóznak, cicáznak ..: A keserves úristenit ennek a világnak! — rántotta szét a bokrot István. Óvatosan, hogy észre ne vegyék, az ajtó felé kúszott. Már bent volt a konyhában. A szobából örzse hangját hallotta. — Ne! Várd meg, majd ha a feleséged leszek... — Nem tudok várni! Meg­öl a szerelem. Szeretlek, ör­zse, nagyon-nagyon szeret­lek ... Hirtelen kicsapódott a szo­ba ajtaja. — Cafat! Te, te cafat.:.! — bömbölte István. Kés villant, hörgés hal­latszott, majd minden el­csendesült. — István! Mi van veled? Ébredj, hé?! István felriadt. Álmosan a mellette ülő asszonyra pislo­gott. (Kon Mária rajza.) ván? — Semmi! — felelt az em­ber és a fal felé fordult. 6. A falióra egykedvűen ke­tyegett. Kint még mindig tombolt a vihar, és oly bor­zasztóan mennydörgött, hogy örzse félelmében, amennyire csak embertől telik, összeku­porgott. Az álom végül rajta is győzedelmeskedett. Bodri csaholásba kezdett. Azt az embert fogta, aki az imént fordult be a tanya ud­varára. Alig támolygott. Lát­szott rajta, hogy nagyon el­fáradt. Sudár termete mint dacos fa küzdött a viharral. Hajadohfőtt volt, és így látni lehetett göndör haját, amit úgy összekuszált a szél, de egy tincs a szemébe lógott. Az ablakhoz ment. Megzör­gette. — Hé, István, itthon vagy-é? A kérdésre nem jött vá­lasz. — István, hé... Az asszony' fölébredt. Az izgalomtól a szíve á torká­ban dobogott. — Dani! Hogy kerülhetett ez ide? Mi lesz, ha István megtudja, hogy itt van? Jaj, édes istenem, csak menne el... István mocorogni kezdett. Dani ismét zörgött. — örzse ... — Ha jól hallottam, ne­ked szóltak! — Nekem? — Neked hát! Engedd csak be a gavallérodat. — Én? — Hát ki az isten, talán én engedjem be?! Az asszony felkászálódott. Magára rántotta a ruháját, s lábára meg egy rossz cipőt húzott, és kiki4Jtott a jöve­vény megnyugtatására. — Várjál, mindjárt me­gyek! Gyufa sercent, kulcs for­dult a zárban. — Már azt gondoltam, nem vagytok itthon. István is itthon van? — Itthon! — Hű, de megveszekedett idő van kint.:. — Kerülj már beljebb. — Jó estét, István! Ne ha­ragudj, hogy éjnek idején za­varok, de gondoltam ... — Nem zavarsz. Aztán mi járatban vagy errefelé? — Csúnya idő van kint. Dörög, villámlik, csapkod az istennyila, esik az eső meg a jég, mintha a hideg pokol szabadult volna a földre. Ítéletidő van kint. Sok ház­ról még a tetőt is levitte a szél. Nálunk az állatok úgy megvadultak a vihartól, hogy a Sárinak a csikója megszö­kött az istállóból. Errefelé jött Azért jöttem: nem vol­na-e egy esőkabátod. s. — Varrni van. — Lennél szíves kölcsön» adni. Mégiscsak kár lenne azét a nyamvadt csikóért..: — Ott van a fogason, a konyhában... — Köszönöm. Holnap visz- szahozom! — Ráérsz vele. Nem sür­gős ..: „ , — Hát jó, akikor ma]d al­kalomadtán beadom. Dani elment. Az asszony gyorsan a dunyha alá bújt — Elment? — El! — jó trükk ez gz esőkabát. Óvatos. Már a konyhában megkérdi: »-István itthon van?!« Jó, hogy itthon van. Most legalább maga Is meg­győződhetett róla, hogy mi történik a háta mögött. Most tagadd le, most, te cafat! István kiugrott az ágyból. — Takarodj a házamból, te, te mocsokféreg ...! Taka­rodj! — István ... Kint villámlott és felnyö­gött az ég. 7. Lassan világosodott. Az ab­lakon beszűrődő fény meg­világította Istvánt. Alit és maga elé bámult. Olyan volt, mint aki megzavarodott. Két ! szeme véres volt, arca sá­padt, és ökölbe szorult keze ?megett. Egys^r csak hír­eién a földre vágódott. , — Erzsók! Örzsi! Erzsi­éin! Karjai átölelték az asz- szonyt Kicsit fölemelte, a szemébe nézett, és ujjai re­megve simogatták a formás kezet. — Erzsók! Nem akartam! Hidd el, nem akartam! Sze­retlek.! Szeretlek...! 8. Szép nyári reggel volt: Madarak csiviteltek, és a vi­har nyomát csak a megtépde- sett növények, a letört koro- nájú fák őrizték. A vihar főleg a fiatal fákat tördelte le. Az emberek már korán ki­mentek a határba, hogy meg­nézzék. milyen nagy kárt okozott a vihar az ő földjü­kön. Ha összetalálkoztak, ak­kor sóhajtva mesélték, hogy az ő kukoricájuk teljesen odavan. A másik meg art panaszolta: ez az átkozott vihar tönkretette a szőlőjét, de a barackfákat is. Az egyik ilyen hatáméző csoport ott ment el Tóthék tanyája mel­lett. Beköszöntek, csak úgy szokásból gondolván, hátha van valaki az udvaron, akit ők nem látnak. És ha ilyen­kor nem köszönnek, akkor tudják, hogy mi következik ebből. Estére már mindenki arról beszél a faluban: any- nyira felvágnak, hogy még nem is köszönnek. Ezért hát köszöntek, nem törődve az­zal: kapnak^» feleletet. — Ügy látszik, nincsenek itthon — szólalt meg Buj­dosó Imre. — Az meglehet — dünyö- gött Csizmadia Péter. — Füstöl a kéményük. — Az ám! Méghozzá a szo­bai. — Vajon mit csinálhatnak? Nyáron a szobát tüzelni? — Törődök is én vele, akármit is csinálnak. 9. Kocsis János, a postás, mint mindenkor, ma is pont-' ban fél tizenegykor kint volt az állomáson. Ma a vonat is pontos volt Ez pedig nagy csoda. Átvette a csomagokat, a leveleket, nyakába akasz­totta a gurtnit, már tolta is maga előtt a tragacsot. A postán kiöntötte a zsák­ból a levelet és szortírozni kezdte. Egyszer csak a kezé­be került egy levél. Tóth Istvánnak volt címezve. Dűnnyögött valamit magá­ban, valami olyat, hogy pont amikor sietni akar, akkor kell kimenni a tanyára is. — Majd kiküldőm az asz- szonyt! — gondolta és ezzel bele is gyömöszölte az újsá­gokat meg a leveleket a tás­kába. Az asszony porolt az em­berrel egy verset, de azért csak kivitte a levelet. Először bekiabált az ud­varba, de mivel nem felel­tek, hát bement Ajánlott le­vél, át keli adni — bosz- szankodott Kocsisné. A ku­tyától is tartani kell, igazán kijöhetnének! Kopogott az ajtón. Semmi válasz. Megnyomta a kilincset Bement A konyhában senki. — Hé, van itthon valaki! Nem felelnek. Benyit a szobába. Egy pil­lanatig, mintha megmereve­dett volna. Maga sem tudja, hogy keveredett ki onnan a szobábó1, csak azt tudja, hogy futni keli, hogy minél előbb el kell hagynia ezt a tanyát 10. Néhány óra múlva egy autó állt meg a tanyán. Négy ember szállt ki a kocsiböl. Benyitottak a konyhába, majd a szobába. A szobában bűz terjengett Az ágyban ott feküdt a halott asszony, és mellette ott állt István. Éppen etette az asszonyt. — Mit csinál? — kérdezte a rendőr. — Enni kell neki, hogy meggyógyuljon! 11. Szombat délután volt. Idős és fiatal asszonyok, férfiak gyülekeztek a tanyán. A ko­porsó ott állt a tanya kö­zepén. Rajta a felirat: »Tóth Istvánná élt 23 évet«. Ami­kor a pap a búcsúbeszédet mondta, valamennyi asszony­nak potyogott a könnye. Né­melyek még fel is sóhajtot­tak. A kop>orsó mellett ott állt Tóth István is. Két rendőr fogta. — Megbolondult — súgták egymásnak az asszonyok. — Etette a halott felesé­gét. Befűtött, hogy ne fáz­zon ... — Talán nem is volt igaz az az egész Dani-história. — Ugyan! Ok nélkül nem ölte volna meg! Nem bi­zony. Biztosan meg volt rá az oka! — szólt közbe Ká" nyáné. A kántor énekelni kezdeti.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents