Somogyi Néplap, 1967. április (24. évfolyam, 78-102. szám)
1967-04-16 / 90. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. április IC FÖLDES PÉTER: Az aranykezű — Megvettem már... — emelem tiltakozóim kezem a vendéglőbeli lottósember kínálására. Közben ráesik a pillantásom gömye’dt alakjára. .Mintha másvalaki állná ma előttem. Borotvált, frissen . nyiratkozott, vakító fehér inggel, jó sötétkék öltöny feszül rajU. Csak kesernyés szájasarka nem változott, amelyet nyámmogva meg-megnyal időnként — Hja, gálában nem megy az üzlet — legyint — Ügy látszik, részvét híján kisebb a vendégek nyerniaka- rása. Mit- csináljak, a húgom ezüstlakodalmára mégsem mehettem topisán. Na, de ma nem panaszkodhatok. összehajtja és a hóna alá csapja a bőrmappát, amelyen gumiszalaggal rögzítve íeküsznek a löttócédulák. Az asztal másik oldalán levő székre int — Szabad? Megebédelnék — és letelepszik. — Kismenü a Vili bácsinak — szól oda, elhúzva asztalunk mellett a pincér, a* A lottósember azonban az asztallapra támaszkodva utánafordul. — Ma nem! Dehogy! Étlapot! A pincér megtorpan, visz- szafordúL — Tessék, az étlap. Csak nem nyert maga, Vili bácsi, a lottón? A lottósember nem alulról a harmadik volt, éppen az, amelyiknek a sorszámából a 21 jött ki. Miközben elvettem a pénzt, szörnyű lelkiismeret-furda- lásom támadt. Lám, ez tudja, érzi, melyik a nyerőszám. Határozott ember, biztos a dolgában, a világon minden engedelmeskedik neki. Visszafordultam: »Válasszon inkább másikat. Azt én kiszemeltem magamnak.« Egészen lehetetlen képet vághattam, mert csak bámultak rám, A Karcsi: »Mit akar? Kínálta, megvettem, az enyém, és kész!« Nem is tudtam, mit teszek. »Három másikat adok érte« — nyöszörögtem. Karcsi a két nőre nézett: »Márpedig én nyerek vele, ezt biztosan tudom. Mit szóltok hozzá?« »Ötöt adok!« — hebegtem végső elkeseredésemben. Karcsi hirtelen felém fordult. »Na, ha azt alkarja, hogy jót tegyek magával, hát harminchárom forintért visszaadom, amíg meg nem gondolom a dolgot« A cédula tízszeres árát kérte! És, uram — el se fogja hinni... az »Angyal kalandjaiban« nem követnek el nagyobb képtelenséget —, én reszkető kézzel legomboltam neki a pénzt... — De szerencséjére visszakapta. Hiszen nyert kétszázat. — Miiit? — egész testében összerázkódik. Egy fillért, egy keserves fityinget, egy megveszekedett vasat se! A Karcsiék a hátam mögött rögtön visítva összeröhögtek. »Mondtam, hogy én nyerek ezzel! — bömbölte a Karcsi. — Lányok, ezt megisszuk!« Uram, mindig hittem, hogy vannak emberek, akik nem véletlenül nyernek, akik tudnak nyerni. De hogy ebben a formában, arra nem gondoltam .. . — Na, de hát akkor honnan a kétszáz? — kérdeztem. — Csak ne legyen türelmetlen — pislant rám féloldalt, kesernyésen a lottósember. — Nem az én mesém végére vár, hanem hogy kiszolgálják. De már úgyis befejezem. Szóval, ma a húgom ezüstlakodalmán kitett magóért, minden volt, ami a legdrágább... Vagyis nem adtak mást. mint töményt. Aztán bejöveim ide, ebédelni, de előbb — gondoltam — valamit behozok a kismenű árából, és elindultam a mappával az asztalok között. Hát kit látok itt — a Karcsit! Megint a nőkkel persze. Meg kellene mutatni ennek, hogy azért engem se a gólya költött.. S ahogy tűnődve kibámulok a tükör-ablakon, egy vadonatúj Moszkvicsot láttam az étterem előtt... Én meg idebent véletlenül gálában — na, legalább egy kis bosz- szúságot hadd szerzek ennek az alaknak. Kihúztam masam, és oda az asztalához. Elragadtatva hálálkodtam neki, dicsőítettem nagyszerű, biztos kezét... hogy micsoda szerencsét szerzett énnekem! »Nézze csak ezt a gyönyörű Moszkvicsot, amit azzal a cédulával nyertem! És szépen megkérleltem, húzzon nekem egyet az eheti cédulák közül, mert most már csak egy öröklakásra van szükségem, altkor örök időkre kész ember vagyok! És így tovább — hogy pukkadjon meg, amiért a »nyertes« cédulát kiadta a kezéből rongy harminchárom forintért! A nők erre — képzelheti — »Jaj, ez a Karcsi, hogy milyen zseniális! Amit te csinálsz...!« Karcsi kidülleszteéte a mellét, de közben a szeme is dülledt. Azért gépiesen kihúzott egy cédulát, és kegyesen a kezembe nyomta, A nők erre zúgolódni kezdtek: »Ne légy bolond!« meg: Drága Karcsi... miért őneki adod a szerencsét a te aranykezeddel ...« Ö pedig akkorra már úgyis alig bírt magával. »Adja csak ide azt!« — szólt rám' határozottan, és ellenállhatatlanul visszavette a cédulát De erre — képzelje, uram —, hála a sok töménynek, ami éppen bennem volt... az egyszer én is feltaláltam magam! »LefPIPI Ang°l bélszínt vá- 1C1C1 savanyúságot meg bort is rendel, kenyér helyett zsömlét kér, s engedi elmenni a pincért Csak akkor vesz elő, tesz az asztalra — tennyerét rajta tartva — két ropogós százast: — Kerek kétszázat nyert? — kérdem. — Most nem is volt húzás. — Nahát (így mondja), nekem ma volt. Azt mondják, ugye, a színésznek a színű pádról a közönség egy csomó káposztafej, mert ha tudatára ébredne, hogy őt most figyelik ... A bankpénztárosnak a bankjegy nem pénz, hanem színes papír. Én is így vagyok a lot- tócédulákkal. Portéka ez. Papírlap, ami három harmincat ér, néha négyet is; ha a kuncsaft hölgytársaságban van, és mutatni akar. Nekem nem másfél millió és nem Trabant és nem bala- tonboglári felépített nyaraló. Ilyesmi egyetlenegyszer jutott eszembe. A múlt héten fogott el valami gyengeség, nyugtalanság. Ha még azt mondhatnám, hogy anyagilag éppen összecsaptak a fejem felett a hullámok. De nem. Rámjött! Ki tudja, hogyan. Eszembe jutott, hogy itt ez a mappában mind szerencsecédula, és csak jól kellene választani közülük. Tudniillik én arra nem is gondolok, hogy valaha el tudnám találni a számokat, inkább a jutalomsorsolás! Egy cédula, aminek jó száma van, például sok bonne a hármas meg a hetes. Vagy a sorszám számjegyeinek az összege: 21. Szóval ezen morfondíroztam. Elkezdtem összeadogatni a cédulák sorszámainak a számjegyeit, és mit tesz isten, alulról a harmadiknál éppen kijött a 21! Spekuláltam, hogy ezt meg kellene venni, kitölteni. De lemondtam- róla, nekem a három harminc is számít. No és akkor..., tetszik ismerni azt a Karcsit? — Miféle Karcsit? — Miféle? Azt én se tudom. Nagyokat eszik, iszik itt, mindig nők vannak körülötte. Határozott, lófellépésű, na. Szóval odalépek az asztalához: »Lottó??« Az egyik nő: »Karcsi, vegyél«, a másik is: »Te biztosan nyersz!« Karcsi kivette a kezemből a mappát, végigpergette az ujjai közöttt a cédulákat, és határozott mozdulattal kihúzott közülük egyet. Majd hanyattestem — /OA eeemiberben gyakran ( / J kéményseprőt látok. AX Eszembe jut Fenyvesi úr, aki mestere volt ennek a szakmának. N.- ben. Ott, ahol 1944 decemberének egyik ködös délutánján lehullott egy öt ven- kilós bomba: első és utolsó SUHA ANDOR: az egész háború alatt. N. kisváros volt, álmos tespedt- ség, mit bombáztak volna itt? Lehetséges, hogy ez a bomba is csak véletlenül oldódott ki egy arra repülő gépből. Mindenesetre lehullott a földre, pontosabban Fenyvesi űrra, aki éppen akkor tá- molygott ki a bíróság melletti kocsmából. »Szép derűsen sétált át a másvilágra« — mondogatták később az emberek. Lehet, hogy nem volt igazaik. Fenyvesi úrból csak annyit láttak, hogy minden délután részeg. De az emberek felületesek egymás megítélésében ... Nem kiabáltak többé Fenyvesi úrnak a gyerekek, hogy »kéményseprőt látok, szerencsét találok«. Fenyvesi úr sem talált. Igaz, ő nem is a szerencsét, hanem a boldogságot kereste egész életében. Akkoriban N.-ben érettségi bizonyítvánnyal ritkán mentek az emberek kéményseprőnek. A városházán a hivatalnokok felének négy polgárija volt, és a hatelernis altiszteknek azt mondták: János, vigye át ezt a dosz- sziét... Fütyült Fenyvesi a városházi tintanyalókra. Nem kellett neki a könyökvédő. Apjától örökölte a mesterséget, a fekete ancuggál, a kis létrával és a kotró seprűvel együtt. Valamint a havi ezerpengős jövedelmet. Elvett egy szép űrilányt feleségül. Az asszony mindenkinek mesélte, hogy férje érettségizett ember, mert szégyellte a férfi kormos arcát. Ezért a meséért a köznép kinevette, az úrinép is, mert mégiscsak kéményseprő volt Fenyvesi. Eleinte vissza-vissza jártak az asszony lánykori társaságába, aztán a férfi azt mondta, menjen Amálka egyedül, nem érzi ő ott jól magát. Tizenhat kéményseprő legénnyel dolgozott, a város fél fertályán ők kotorták a kormot a kéményekből. Embereit jól fizette, így Is sokat hoztak a konyháira. A munkába eljárt, abból nem engedett, neki nem fájt, hogy agyonmosott keaén este a társaságban, ott feketéink mestersége címere. Felesége nagy vircsaftot vitt, cseléd, mosónő, szakácsnő, kertész, mert a kertes villához ilyen ember is kellett Fenyvesi a koromból összehordott mindent. Aranybányává változtak a házak kéményei. Ha a férfi nappal nagy ritkán összetalálkozott a városban feleségével, látta, (Szekeres Emil rajza) hogy az asszony elpirul, és nyakán összébb húzza a perzsabundát A kéményseprő szerelmesen mosolygott, fekete arcából elövillant szép fehér fogsora. ázasságulk tizedik évében kezdett inná. Társaságban voltak, egy egész keveset ittak is, aztán hazatértek. Az asszony gyorsan levetkőzött, tusolt, aztán lefeküdt. A kéményseprő gyorsan mellé bújt A nő ekkor megszólalt; 76 jmn'uhJú O005DÖ 000030 (Szekeres Emil rajza) gyen — jelentettem ki —, de én hairmincháram forintot fizettem, amikor még csak sejteni lehetett, hogy aranykeze van; most, hogy már bizonyos, háromszázharmin- cat kérek, és egy fillérrel sem kevesebbet! De nem ám!« »Kétszáz« — mondta erre ő a maga határozott módján. A lottósember itt felsóihajt — Szerencsefia az az ember, képtelenség ellenállni neki ... Ivy hát csak kétszáz lett... PRŐ «- Kérem, nyissa ki az ablakot, megfulladok! Egyébként is, hogy rakta le a ruháját? Nadrágja a földön, inge az asztalon! * * * A férfi kinyitotta az ablakot, fölemelte a nadrágját belebűjt, az ingát is fölvette, és elment a kocsmába. Egy hónapig minden áldott este berúgott. Egyik hajnalon apámmal együtt állítottak be hozzánk. Fenyvesi úr sírt, anyámnak kezet csókolt, és azt mondta: nemze- tes nagyasszony, maga drága nagyasszony. Négy gyermeket szült, egyedül mos, főz, takarít és szereti a férjét — Azután még egyszer: — Nemzetes nagyasszony! Mondja, hogy csinálja maga ezt? Honnét van ilyen szép lelke? Anyám háborgott egy kicsit, de azért tetszett neki a bók, mert érezte, hogy szívből jött, és ezért a szeszt sem tudta devalválni. Ml, gyerekek ott az ágyban nem értettük a hajnali képet. Anyám kiküldte a férfiakat, felöltözött kiment a konyhába, korhelylevest főzött tojást sütött. Nekünk Is jutott belőle, örültünk és vártuk, mikor jön megint Fenyvesi úr. Nagyon szerettük a tojásrántottát. Nyolc év múlva jött, amikor mi más örömök után futkostunk, nem is örültünk neki. Anyám se főzött korhelylevest, fáradt volt. A kéményseprő elmondta a monológját, és eltávozott. Délelőtt találkoztam vele a városban. Sietett egy másik kémény felé. Köszöntem neki, és eszembe jutott, amit apám mesélt hajnalban, amikor eltávozott tőlünk. kéményseprő lányát megkérte egy hadnagyocska. A kau« ciót, ötvenezer pengőt is összekaparta, egyébként nem vitte volna a lányát a katonatiszt. A fiú már egy éve járt hozzájuk, evett-iVott, és birtokolta a kisasszony szerelmét. A minap baktat Fenyvesi az utcán, a gyerekek kiáltanak utána: »Kéményseprői látok ...«, amikor feltűnik a vőlegény két huszártiszt társaságában. Apósára néz, aztán elmegy mellette, mintha sosem látták volna egymást. Aznap éjfélkor a vőlegény néhány muzsikus társaságában éjjelizenét adott a menyasszonynak. »... Hány csillagból van a szemed, Zsófiként?« Sír a hegedű, remeg a férfihang. Kinyílik egy ablak, és lentről felszáll egy sóhaj: »Zsófikám, kis bogaram, cte szeretlek ...« ' — Komolyan? — kérdezte egy borízű férfibasszus. Aztán piszkos víz loccsant a tiszt arcán, végigcsorgott a snájdig extra mundéron. Káromkodás, kardcsörgés, odabenn lánysírás, asszonyszitok. — Maga őrült, részeg disznó! Tönkretette a lányom boldogságát! Megsértette a tiszti becsületet. Megérdemelné, hogy bárbajra hívják és ledöfjék, mint egy kutyát Azután egy pofon csattant odabent, majd kkkint Az egyik muzsikus kapta a tiszt úrtól, mert a holdfényben úgy vélte, hogy rajta vigyorog a brácsás. A benti pofonról nem lehetett tudni, ki adta, ki kapta. Az asszony kihajolt, és bocsánatot kért A tiszt soha többé nem ment hozzájuk > enyvesi tizenhat le- ( .A— gényével tovább ko- ' 1J-' torta a kéménye** két. Délutánonként beült a kocsmába, szótlanul berúgott, azután tántorogva elindult haza. Ha az utcán a gyerekek csúfolták, szótlanul megsimogatta buksi fejüket, és cukorkát osztott nekik. Hazatért és lefeküdt a cselédszobában, egy rossz dikó- ra. Otthon sem szólt senkihez. Lehullott egy ötven- kilós bomba: első és utolsó az egész háború alatt. .. lehullott a földre, pontosabban Fenyvesi úrra, aki éppen akkor támolygott ki a bíróság mellett lévő ■ kocsmából. -Szép derűsen sétált a másvilágra« — mondogatták később az emberek. Letoeu hogy nem Volt igazuk.;.
