Somogyi Néplap, 1967. április (24. évfolyam, 78-102. szám)
1967-04-09 / 84. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1967. április •. A KÖLTÉSZET NAPJÁN Egy kis nyelvművelés Miként fogom V ersolvasó nép lettünk az elmúlt évtizedben. A könyvkiadói jelentések, a verseskótetek sok ezres példányszámai, a gyakori második kiadások ezt éppúgy bizonyítják, mint a költői estek sikere, részvevőinek tábora, nem egy poétánk szívet melengető emlékei. A költőket manapság egyre inkább szokás vendégül hívni, velük személyesen megismerkedni, verseiket tőlük meghallgatni. Nem egyedülálló az olyan alkotónk, aki egy-egy verse megjelenése után a kommentáló, elismerő vagy vitázó levelek sorát kapja. Mindez arra mutat, hogy a vers ma tényező lett hazánkban, s a költészet napja — melyet az idén negyedszer rendezünk meg a hagyományokhoz híven József Attila születése napján — ezt a kivívott társadalmi szerepet ismeri el méltó formában. A költészetnek ez a hazai ünnepnapja azonban arra is késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk: milyen elemiek hatottak közre nálunk a vers, a poézds e népszerűvé válásában? Vajon a szép szó varázsának, a nyelv zenéjének, a kulturálódó ember esztétikai igényeinek és a művészi öröm utáni vágyának lenne mindez köszönhető? Vagy a pihenésnek, a ki- kapcsolódás ösztönének, a gondokról megfeledkezni akaró emberi mozdulatnak, mely egy időre edzsongítani kívánja magát egy másik világ érzelmi hullámaival? A költészet mai előretörése összefügg azzal, hogy hazánkban az utóbbi években nagy mértékben megnőtt a gondolat respektusa, az értelem és ráció tisztelete, pontosabban annak a gondolatnak és intellektusnak a becsülete, mely szocialista együttélésünk távlatait és jövő feltételeit hivatott megteremteni. S ma már mind több ember ismeri föl, hogy ennek az alakuló új szocialista közösségnek összetevője lesz — a gazdasági és társadalmi élet eredményein kívül — a formálódó új embertípus magas rendű érzelmi kultúrája, erkölcsének és emberségének kifinomultsága is. A költészet ma gondolkodni, eszmélni, öntudatra ébredni segíti napjaink emberét, magatartás és erkölcs, közösség és magánélet bonyolult útvesztőiben igazítja el, ösztönzi az értelmes, emberhez méltó élet kiala- tására. A mai ember ugyanis nemcsak életforma és igények terén fejlődik állandóan, de humánuma megnyilatkozásaiban is, és érzelmi élete gazdagodásával mindinkább rászorul a vers közös emberi fölismeréseket megszólaltató ben- sőségére. A társadalmat formáló mai embernek mindinkább szüksége van olyan költészetre, amely a művészi forrna segítségével érzékiéiben szólaltatja meg számára az értelem és emberség igazságait. A mai versolvasó ember tehát voltaképp önmagát keresi a versekben: önön problémáit, kételyeit és bizonyosságait, saját és embertársai életének értelmét, szépségét. Költészetünk ma azért népszerű, mert java alkotásai segítenek az embereknek meglelni helyüket a világban, segítenek — a verslogika sokszor villanásszerű dialektikájával — rávilágítani arra, ami követendő, példaadó. A magyar lírának ebben az eszmél tető feladatvállalásában nagyszerű példája és hagyománya van: József Attila, aki először fogalmazta meg hitvallásul, hogy »a líra logika, de nem tudomány«, A József Attila-i életmű — többek közt — erre a zseniális költészetértelmezésre épül: arra a fölismerésre, hogy nemcsak értelmünknek, de érzelmeinknek, magatartásunknak, egész lelki világunknak gazdag logikája van, az összefüggéseknek olyan rendszere, amelyek a versek fényében világosodnak meg. Simon István:* Tavaszi szőlő vidéken Megálmodnám újra, milyen, ha narancsszín holdvilág van olvadozón a tengeren éjfélkor Taorminában, s ég az Etna krátere fenn. És Toshadó fenyőiben a Sarkkört a hav>as tajgán, de szándékom meddő, hiszen a Börcehát löszös partján nem hasonlít rá semmi sem, S hol is van a trópus nesze, mikor éjszaka a dzsungel sűrűjéből az ég fele borzongatóan huhult fel a dobhanggal kevert zene?! Ö, mert sehol a nagyvilág más táján a kikeleté színében nem hasonlít rád, vidékem, ha észak felé repülnek már a vadlibák, s hegyeink zsúpfödeleit bepólyálja még a szürke, de forrósul a szívem, mint kőkorsó, amit a tűzre öcsém tart, ha, bort melegít. Mocorognak már a meggyfás kaszálók és karós szőlők, s ameddig párásán ellátsz, éledezik a szülőföld, ez a partos, kicsi Hellász; ahol mégse csak vándorolnak néznek és ahol a szélnek ízét érzem, mint a bornak, s azt is tudom, miért kékebb erretájon a Sándor-nap; s hogy hang sincs afihoz hasonló, mikor haitik már a csé-csitt, csivitol a metszőolló — apám nyírja az otelló rőt, tavalyi venyigéit... • A szerzőt a hónap elején a József Attila-ó!J I fokozatával tüntették kL Gerebélyes László:* Ars poetica Mondhatnám én is, Engem csak a tavirózsák Szelíd közössége érdekel, Vagy a páfrányoké, Fenyők világa, Egy-egy a földi csúfságoktól Elvonatkozó Fautrier-kép, Klee-grafika, A hét tavak tájai, Gleccserek, Vagy a női testek tüneménye csak, Vagy épp a Viktória-tó!... Hohó! Megállj! De hiszen máris benne vagy a Tanganyika-vidék Problémáiban. Már ki sem látszom belőlük, Annyira nem közömbös nékem A fekete testvéreim — Amerikai fekete szegények. Kongói fekete szegények — sorsa S így már nem is a páradús hőség Gondolatától lep el verejték, Nem is a dzsungel királya, De az amerikai légibombázók Raja rettent, Nem skorpió — Fehér intrika iszonyít! S hiába is játszanék bújóscíít Egynémely bírálómmal, Maskara lenne rajtam, A szépség sűrűn-szőtt Elefántcsont-fehér Burnusza. • A szerzót a hónap elején a József Attila-díj első fokozatával tüntették ki. (Kiss Attila rajza) Simonyi Imre: Megyünk ketten Megyünk ketten, megyünk égve, föl északi hóra, Jégre, havat, jeget olvasztani magunkat mcgfagyasztanL Megyünk ketten, megyünk fagyva, gyújtogató déli napra, sugarát megüermtszteni, magunkat felmelengetni. Megyünk ketten marakodva, egymÁs ellen hadakozva, egymásért megsebescdve. ha ki ellenünkre kelne. Megyünk ketten egymás el en, s egymásért, ha kettőnk ellen valami harmadk támad: akár öröm, akár bánat. Megyünk ketten, ez a sorsunk: olykor, hogy egymásra rontsunk, olykor, hogy örömmel teljünk, langyos fűbe heveredjünk. Megvünk ketten. — S aki látja, lassú fejét megcsóválja: ilyet még nem látott ember: e :ek törnek egymás ellen, olykor tépik vad örömmel, olykor védik tíz körömmel, langyos fűbe heverednek, ottan is csak verck?dnek. S megyünk ketten. — S nem lesz vége se hajnalra, se estére: tépjük egymást vad örömmel, védjük egymást tíz körömmel. Jobbágy Károly: Eldobott villanólámpa Kalász Márton: Hajnali szekerek Apróság. Filléres vacak. Szűk életében egyszer villan, de olykor hővel, hogy az üveg olvad, és mcgpattogzanak falai, púpok nőnek rajta. El lehet dobni. Vége van. Hogy ebben az egyszeri fényben, mi állt sugárban, és miért, kiért pusztult el ez itt? Buta csoportkép? Vagy pedig egy feledhetetlen pillanat itta be szétszórt fényeit. . . Mitől függ? Értelmet mi ad mindennek? Ki tudja? Hiszen a ».feledhetetlen- hirtelen lehet szürke, szégyenletes, s á csoportkép — ereklye lesz, mit csókolgatnak szüntelen. Csak az ide peregjen úgy, hogy ezt vagy amazt igazolja s volt már értelme, hogy kigyúlj világíts győztesen, dalolva. Vagy elbuksz és csak köpnek rád s úgy emlegetnek: Buta szolga. Könyörülj rajtam sors! Legyen Igaz és megcáfolhatatlan villanó lámpa életem. * Ezüstben fürösztött hajnali földek; lucernák lilája s várakozó árpáknak éretlen aranya-zöldje — csillámlik, pezsdül az egész határ. Rétek a völgyben; halszínü, foszló párába rejtve a távoli fák. Tengeri csüngő zászlai zizegnek, matatgat, játszadoz velük a szél. Szekerek jönnek a fenti majorból; lendítik játékos-combú lovak. Bekötött kapák közt sikongó lányok s álmosan nyújtózó, telt asszonyok. Csuhé jós szatyrok a lőcsre akasztva, ruhába bugyolált csupor vizek. Lám, egy kis csitri a szekeres balján issza már ltotyogó, sűrű tejét. S zötyögnek, kocád nak lejjebb a lankán; farát kivillantja, táncol a ló. Onnan már láthatják túl özönölni a répaföldek sok smaragd sorát. Eltűntek. S nyerít ve. szökve inainak amott az elmaradt, bundás csikók. Zsibong a major — még utánuk hallik kalapácszengés meg géppuffogás. szólítani ? Nem tudom, más megfigyelte-e, nekem nagyon feltűnt az a furcsa szokás, hogy egyik-másik ember szívesen szólítja köaeli vagy kevésbé közeli ismerősét családi nevének becézett, birtokos személyraggal ellátott formájával: »Ide nézzen, Kovács- kám«; »Jó, hogy jón, Gárdos- kám-x; »Mit szól ehhez, Tá- paikám?«; stb. Vidéken szerencsére ritkábban találkozunk ilyesmivel, de Pesten egyre gyakrabban halljuk. Érdekes, hogy a nyelvhelyességi irodalom — legalábbis tudtommal — eddig nem foglalkozott ezzel a jelenséggel, pedig aligha lehet új. Néhány évtizedes múltja okvetlenül van; emlékszem, diákkoromban a népszerű Hacsek és Sajó-párbeszédeknek egyik jellemző fordulata volt ez a megszólítás: Sajókám. Az igazat megvallva elég nehéz pontosan, tudományos érvekkel okát adni, mi is az, ami helytelen ebben a megszólítási formában. Talán induljunk ki abból, hogy a felnőttek világában nem szokás egymást családi néven szólítani, csak kivételes esetekben. Régen például így kezdte a miniszteri kinevezés közlését az állam vezetője: Kedves Kovács! De — a másik végletben — ugyancsak a puszta családi néven szólította a munkásokat a munkavezető, esetleg a béreseket az intéző. Egyenrangúak esetében csak a gyerekek világában, főként az iskolában szokás ez a megszólítás, nemcsak a fiúk, hanem a lányok között is. Különben a felnőttek egymás közti kapcsolatában nem járja a puszta családnév. Ha nem bizalmas a kapcsolat, akkor a családnévhez az elvtárs, kartárs vagy úr járul: Kovács elvtárs, Kovács kartárs, Kovács úr. Ha meg bizalmasabb, barátibb a kapcsolat, a keresztnevünkön szólítjuk egymást, esetleg annak becéző formájával. Lehet hát, hogy ez a furcsa kapcsolat, a magyar nyelvben szokatlan, legfeljebb leereszkedően, lekezelően használt családnévi megszólításként és az egészen más funkciójú kicsinyítőképzőnek és birtokos szeméi yragnak a furcsa összekapcsolása teszi számunkra — enyhén szólva — nem különösen rokonszenvessé ezt a Kovácskám, Gárdoskám-íéAe megszólítást. Túlságosan bizalmaskodó- nak, szinte tolakodónak érezzük, vagy érzik a legtöbben. De ne beszéljek többes számban, lehet, hogy másnak nem ez a véleménye. Nem végeztem közvélemény-kutatást, de néhány irodalmi adat van a kezem ügyében. Egy idő óta ugyanis gyűjtöm — sok más között — ennek a jelenségnek az írásos dokumentumait is. Amit elsőnek idézek, tulajdonképpen nem is tartozik egész pontosan tárgyunkhoz. A Ludas Matyi egyik nyári mellékletében olvastam egy jól sikerült humoros írásban, hogy a kórházi nővér így szól a beteghez: »Na menjünk szépen, Kovácska... Mindjárt jön a vizit. ..« (1965. aug. 9. 1.) Ez a Kovácska — bár fura és szokatlan egy kissé — még nem Kovácskám. Talán a ketteske, hármaska-té\e kórházi megszólítás helyett használták alkalmilag (Aki már volt kórházban, tudja, hogy az ápolónővérek ilyen bravúrosan intézik el a címek, rangok problémáját. Hiszen ki tudja, melyik beteg milyen megszólítást szeret: úr, elvtárs, kartárs, bácsi? Hát még a női betegek? S a nevek találgatása helyett is biztos és állandó a névadó ágy szám.) A cikk írója sem mutat se rokon-, se ellenszenvet a Kovácska név iránt. De nézzük a következő idézetet. Íme, ezt olvasom az Élet és Irodalom egyik kedves írásában: »Szabadi úrral egy csapásra bizalmas viszonyba kerültünk. Vagyis hogy ő bemutatkozásunk e!sí percében a legbizalmasabb módon veregette vállon. — Siposkám — mondita —, idead hetvenötezer forintot, és magáé a villa. Én igen rozsdásan mosolyoghattam, mert egyrészt nagyon nem szeretem, ha Siposkámnak szólítanak, másrészt éppen nem volt nálam hetvenötezer forint. Ezer se volt. Sőt abban a pillanatban egyetlenegy forint se volt nálam ...« (1965. júl. 17.) Szóval ezt a megszólítási formát a fenti cikk írója, Sipos Gyula se szereti, sőt, r. - gyón nem szereti. Vajon Máté György szereti-e? Szellemes karcolataiiban elég gyakran kerül a szemünk elé, de nem éppen a legpozitívabb hőseit jellemzi vele. Általában humoros célzattal használja az ilyen, Juhailcám, Novajkám-féle megszólításokat, s úgy látszik, ő sem azonosítja magát velük. Lássunk néhányt sort egyik szatirikus írásából: »— Bolond kölyök — kiáltott ekkor az atya —, a haza lehetővé teszi neki, hogy ingyen tanuljon, és ő ellöki magától ezt a lehetőséget! Nem igaz, Ju- haikám?« (Népszabadság 1963. ápr. 7.) Vagy egy másikat, amelyből még jobban kiderül az író vélekedése: »— Drága Novajkám -»■ mondta akkor népiesen a megyei tanács h. elnöke —, ne nézzen engem gyengeelméjűnek. Maga eddig karmolt bennünket, hogy minél többet kicsikarjon Söjtör- sömjénnek. S az egészségházban és a kultúrotthon- ban közben terményraktárt rendezett be.« (Népszabadság, 1966. júl. 23.) Talán nem is kell mondaná, hogy ezt a »drága Novaá- kám« megszólítást mennyire tartja »népiesének az fró. Nyilvánvalóan tréfásan, ironikusan érti, s éppen fordítva gondolja. A kiváló humoristánál, Gádor Bélánál meg a filmesek zsargonjaként bukkanunk erre a kiíeiezésformára. A Filmesek falun című szellemes, ötletes karcolatban humoros célzattal Ecserikém- nek emlegeti a lótó-futó kellékest, a rendez? szóhasználatának megfelelően. Idézzünk ebből is egy mondatot: »Ecserikém, a fiatal kellékes vért izzadott, mert pesti fiú lévén, nem tudta megkülönböztetni a tyúkot a kakastól. amellett félt is tőlük«. Ügy gondolom, az eddigiekből már kiderült, hosv a most tárgyalt nyelvi jelenséget nem tarthatjuk nyelvünk virágának. Egye1 őre még csak fővárosunkban virít, éppen azért teszem szóvá, nehogy valaki vidéken is divatba hozza. Dr. Lőrincze Lajos kandidátus, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos osztályvezetője Sebők Vilma: SIMOGATÁS Lillafüredre mentünk, s a buszon megsimogattad egy gyerek fejét, magadnak élő ember vagy. tudom de az a mozdulat másról beszélt. Mondd, tudtad-e, hogy szöszke gyerekhajba bújtattam el didergő szívemet? Ősznek, halálnak nincs hatalma rajta, kezed nyomán örökké jó meleg.
