Somogyi Néplap, 1967. április (24. évfolyam, 78-102. szám)
1967-04-30 / 102. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, IMI. áprflh MÁJ U S FÁK S ohasem lehet elfeledni, milyen szívszorongva vártuk mi, gyerekek, a kimondhatatlan édes- ségű Májust. Közülünk némelyik már a március 15-i ünnepen mezítláb jelenít meg a főtéren; de ma persze nem azért, mert jó idő volt, sokkal inkább a szűkében lévő lábbelit akartuk megkímélni... No de május elsején már szinte kivétel nélkül mindnyájan meztelen talpakat csattogtattunk a járdák foghíjas, langyos kövezetén. Ennek a napnak legkedvesebb szórakozása volt az útnak indulás korán, csapatostul — májusfát vizitálra. A Tisza fölött ekkor szakadoztak szét a hajnali párák, Négyesével-ötösével — akárcsak nem sokkal előbb a húsvéti locsolkodáskor — róttuk az utcákat, s a lányos házak előtt áhítattal álltunk meg. A kapufélfák tövében, a mohos léckerítések fölött virítottak a légé | . ágyról valló ősi jelképek, a szivárvány minden színében pompázó májusfák. Minél szebb volt a lány, s miinél szomjúbb a szerelem, annál több szín fényesedéit a gallyakon, s annál nagyobb, lombosabb is volt a fa. Néhol csak egyetlen csenevész fács- ka adta meg a tisztességet, másutt a zsúpfedél magasságával vetekedtek a gőgösködő nyárfasu darák. B alaá Eszrtáék szegényes háza elején díszlett a legkáprázatosabb, legszáv- dobbantóbh, eget ostromló májusfia. Bárányfelhőkkel kacérkodó ághegyű, s imitt-amott a pántlikáik közt egy-két álomtarka selyemkendőt is a reggeli szélbe lobogtató ... Bálái Eszter volt a falu legszebb lánya. Madonnákat idéző zsellértündér, a csontot ro- pantó paraszti nyomor csodának nyílt virága. Tiszai Jóskával járt jegyben, aki özvegy édesanyjával és három testvérével élt az alvégen, s jóformán egymaga hordta széles vállán a soiktagú család nem kevés gondját Jóska volt a »május varázslója«, aki a legénycimborákkal együtt vitte a szép napra virradó halk, holdas éjszakában a Tisza partján vágott, becéző büszkeséggel dcomá2ott fákat a lányos házakhoz. S valami íratlan törvény, különös szokásjog alapján — a leg- sudárabbakat mindig Esztinek, tgy ment ez évről évre, s mi, gyerkőcök, úgy hittük: a május meg a pántlikás fa úgy ösz- szetartozik, mint Jósika meg Eszti. Aztán jött egy tavasz, amely mindent felborított, minden eddigit meghazudtolt. Baljós volt már a március, szeles, borús. Tizenötödikén kigyulladt Kapusiék háza; déltől estig a fél falu az oltással volt elfoglalva, s játék, hamcur nélkül feküdtünk le aznap este. J ózsef napja volt éppen, mikor a tanítónk, aM Pesten járt, valamiféle rokonlátogatáson, hozta a hírt: — Megszállnak bennünket a németek! Egész álló nap masíroztak befelé a fővárosba. Nem akartuk elhinni. De még azon a héten pálcélszörnyek hasították fel a nagyutca sarát, és csukaszürke egyenruhás, seszőke katonák szállásoltak be a Polgári körbe. Este már részeg indulókkal kurjongatták tele a kocsmát. Ezt a neve napját Tiszai Jóska már nem ünnepelte itthon. ö Is meg a vele egy- ívásúak legtöbbje hónapokkal ezelőtt megkapta a behívót. Ahogy a nagyok mondogatták: frantkatonák lettek... Május első napján elmaradt a nyárfalombok szemérmes vallomása, — és szemlesütve mentek vízért a kútra a párjukért kesergő lányaik. Anyámtól egyre gyakrabban hallottam, amit soha addig: — Hagyd a pajtásokat, flam, na csavarogjatok. Maradj nyugton, semmi helye a csel- lengésnek! Gyerekvilágunk körül egyre szűkebb lett a korlát Nyáron nem törődhettünk a Tiszában, mert — úgy rebesgették — aknák úsznak a vízben. A parton bombáktól kettészelt óriás harcsák teteme hevert Össze! nem mentünk Iskolába. Laktanya lett abbéi is; s munka- szolgálatosokkal készíttettek »védelmi vonalat« a falu körül. Mondták, hogy közeledik a front. Nemsokára hét nap, hét éjjel vinnyogtak az aknák, zengett az ég, dübörgött a föld. Mikor minden elcsitult — hullott levélek aranypénzeit sodorta a szél az utcán, s köztük elszórt rohamsisakok acélgombái lapultak —, szokatlan színű köpenyben erős mosolyé katonák termettek köztünk. Sapkájukon, mint apró, piros virág, rubinto6 csillag fénylett. Ma sem tudom, hogyan, nekem a májusfák meg a lányok meg Jóska, a falunkból messzire került, rég látott, deli legény jutottak az eszembe. — Édesanyám, az idén miért nem tűztek májusfát? — kérdeztem. Anyám mosolygós szeme előbb tágra nyűt, majd, mint aki most döbben rá valamire, komolyan, halkan szólt: — Ne félj, kisfiam, jövőre lesz olyan május — meg olyan fa, mint még sohasem! ... O'van is lett. Mihelyt felvirradt, óvatosan osontam ki az ágybóí, attól tartva, hogy anyám rám szól; ne csavarogjak. De nem tette. Szelíden mosolygott, míg a csupor tejet a kezembe nyomta. Az utcán hamar megtaláltuk egymást a pajtásokkal. Végignéztünk a házsorokon: zászlók Integettek felénk, pirosak és háromszínűek. Egyszerre csak Tiszai Jóéka, a katonaviselt s pár napja hazatért első legény jött szembe velünk. Vakító fehér ingben s ünnepi fekete öltönyben. — Hát ti, mi járatban vagytok? — faggatott kedvesen. — Májusfát akarunk vizitéin! ... — feleltem valameny- nyiünk helyett nekibátorodva. — Az akad! No, csak menjetek — mondta. Ahogy a szép, barna arcába néztem, valami felötlött bennem. Nekiiramodtam, a Bajai Esztiék háza felé Végig a járda mellett májusifák bókoltak. De én csak futottam. Odaérve, egy pillanatra behunytam a szemem, s aztán, még lihegve a rohanástól, fölemeltem az arcom. O tt volt a Jőéka fája Kápráztató, sudár, lombos; tele szalagokkal, kendőkkel. Ághegye a háztetőn is túlmagaslott, s fölötte bárányfelhők szálltak. A levelei remegőn csókolták egymást, zdzzenve beszélgettek, sejtelmesen susogtak. Hogy mit, azt én még akkor hogyan is tudhattam volna. Azt csak Jóska értette és Eszter. Meg a május ... Jóba Tibor I (Mohácsi les*» Ferenc raját.) Jäjwmjit h zgtp pjíVzL cA szötmyrí (ítp Ananiász, mikor felesége meghalt, igen szomorú volt, de gyorsan megvigasztalódott. Fájdalma alig múlt, mikor újabb súlyos csapás érte. Megbetegedett és megdöglött a tehene. Ananiászt ezek után már nem sikerült meg vigasztalni. — Hogyan lehet — kérdezte tőle barátja. Kosztász —, a feleséged halálát olyan könnyen kiheverted, és most, mikor a tehened megdöglött, bánatodban nem tudsz uralkodni magadon? Gondolkozz csak, barátom, feleséged többet ért, mint egy tehén! Főleg, ha olyan házias, jó kis asszonyka, mint a te szegény boldogult hitvesed volt. — Hja — mondta elgondolkozva Ananiász. — Mikor a feleségem meghalt, sokan a falutól új asszonyokat ajánlottak nekem, de mikor szegény egyetlen tehénkém megdöglött, senki sem akart hozni még egy tehénfarkot sem... ilták Papadopolusz Szalonikiben sétál a tengerparton, ét bánatosan sóhajtozik. Szembejön vele egy barátja, és megkérdezi: — Mi van, cimbora, miért vagy ilyen szomorú? Papadopolusz végigtekint a tajtékzó tengeren, s kissé keserűen megjegyzi: — Azért, cimbora, mert erről a helyről, ahol most állunk, esett be az első feleségem a tengerbe, és ott pusztult szegény... A barát megértőén átöleli Papadopoluszt, és ekképpen vigasztalja: — Felejtsd már el, cimbora, hiszen most új feleséged van. Csinosabb, szorgalmasabb, mint az előző volt. (Folytatás a 7. oldalról) a munka Ügy látszott, fölösleges volt aggodalmaskodnom, az öreg Tóbiás egyáltalán nem hátráltatott bennünket, sőt nékem kellett rákapcsolnom, hogv győzzem a őket. Aztán egyszer csak látom, hogy Karcsi ott marad mellettem. — No, mi az, elfáradtál? — kérdeztem. — Dehogy. Azt mondta az öreg, maradjak itt, segítsek neked, behordja ő egyedül is. — Egyedül? De már ott is állt az öreg a fűrészműhely ajtajában, vállán egy vaskos, háromméteres fenyőtörzs, ledobta a gép elé, és lassú, cammogó léptekkel indult vissza a rönktérre. A hitványa bbjából kettőt is behozott egyszerre. Mi csak néztük. A betyár mindenit! Ki gondolta volna? Már annyit odahordott, hogy le kellett állítanom, üljön le egy kicsit pihenni. — Pihenni?..; Hát jól van — dörmögte, és hátra ballagott. — Majd szólunk, ha szükség lesz magára — kiáltottam utána. — Na, mit szóltok hozzá? Ugye, nem is jártunk vele rosszul? — Bivalyerős ember, meg kell hagyni — mondta elismerően a cinsír, vékony csontú Palovics Jóska. — Komolyan mondom, elgyőzne ez két fűrészt is egymaga — szólalt meg Karcsi, mintha tegnap nem ő ellenezte volna a legjobban, hogy Tóbiást befogadjuk. Délre Gucsiékat öt köbméterrel előztük meg. Elégedettek voltunk mindannyian, csak Gucsit ette a méreg. Mondta is ebédszünetben: — Na, mi van, Tóásókám, rákapcsoltatok? Látom, bírja az öreg. Olyan, mint egy medve... Bánom is én, mit beszélsz, gondoltam magamban. Tudtam róla, hogy milyen ember, nem törődtem vele. Kötekedő, rosszindulatú; az ilyet legjobb nyakon sózni, hogy elhallgasson, vagy pedig kikerülni, mintha nem is élne. Csöndben, szótlanul falatozgattunk, melegen sütött a nap, a tálcákból finom hazai kolbász, töpörtyű, disznósajt került elő, valaki bekapcsolta a táskarádióját, a telep kutyájának bőrkedarabkákat, kenyérhéjakat dobáltunk. A fűrésztelep nyers, gyalulatlan deszkakerítése vakított és gyantát izzadt a napsütésben. Alattunk, a völgyben gombafejű házak tetői piroslottak, arrébb, a tisztáson egy barnás folt suhant át, mintha menekülő őzike lett volna. Tóbiás félrehúzódva eszegetett, odament hozzá. — Hogy tetszik erre, mifelénk? Az öreg. morgott valamit — Nem könnyű munka, az igaz, de éppenséggel nem is ördöngösség. Nem lesz itt semmi hiba, látom, megy ez magának — mondtam, és mosolyogni próbáltam, hátha megenyhül az öreg. Szerettem volna szóra bírni. — Különben is, a hegyi levegő nagyon egészséges ... Karcsi és Palovics Jóska is odajött Karcsi cigarettával kínálta, de Tóbiás megköszönte, Intett, hogy nem dohányzik. Láttam, Jólesik neki az emberi szó, mintha valami szégyenlős hálaérzés rebbent volna át a tekintetén. — Hol lakik, a szálláson? — Nem, a faluban. Busszal járok — mondta Tóbiás. Gucsi Lajos is végzett az ebéddel, zsebredugott kézzel közelebb somfordáit — Jó erőben van, papa. Láttam, kettesével hordta a fatörzseket. Ml volt maga azelőtt? He? — Fogadjunk, hogy hármat nem tudna fölemelni! Az öreg nem szólt semmit nem is nézett Gucsira. — Ne piszkáld, mit akarsz vele?! — szóltam dühösein. Szerettem volna képen törölni. — Megeszem a kalapomat, ha hármat fel tud emelni — erősködött tovább Gucsi. — De még a tiédet is... — Csak nem lesz olyan bolond, hogy emelgesse a te kedvedért — mondta szelíden Karcsi. Ma már látom, határozottabban kellett volna Tóbiás mellé állnunk. Valóban Gucsi pofájába kellett volna másznom. Nemcsak a csoport érdeke, de a becsület is ezt kívánta volna. Tóbiás mintha unta volna a vitatkozást, lassan feltá- pászkodott, Gucsira nézett, dürunyögött valamit, talán azt, hogy »megpróbálom«, és jellegzetes, hintázó járásával a rakodó felé indult, ahol a teherautóval^ nemrég érkezett, egymásra dobált fatörzsek hevertek. Mi csak néztük. Mit akarhat? Kényelmesen lehajolt, megtapogatott két egymás mellett fekvő fatörzset, mintha méregetné, aztán a vékonyabb végeiknél fölemelte őket, jobb vállát alájuk igazította, majd bal kézzel egy harmadik fát nróbált átnya- lábolni. Izgatottan néztük Gucsi arcán a kétkedés és a káröröm széles vigyora látszott Már éppen segíteni akartam az öregnek, amikor az nagy nehezen bal vállára himbálgatta a harmadikat is. aztán kissé imbolygó, dülöngélő léptekkel megindult felénk. A cingár Palovics Jóska elismeréssel pattintott az ujjával. »A szentségit!« — hallottam Gucsi hangját Az öreg arca eltorzult az erőlködéstől, nyakán kidagadtak az erek, térded remegtek, a nagy teher bizonytalanul ingott vállain, féltem, hogy össze roskad. Éppen kiáltaná akart- tam, hogy dobja be, amikor a fatörzsek, kiszabadulva a kezek szorításából, öeszakuszálódtak a levegőben, és a földre zuhantak. Az öreg, aki valami göröngyben megbotlott maga is elesett és fájdalmában nagyot kiáltott. Rémülten szaladtunk oda; a törzsek közül, melyekből az egyik a bal lábán feküdt, próbáltuk fölemelni. De Tóbiás nem tudott talpra állni, sziszegett, jajgatot, sérült lábát nyomogatta. — Te nyomorult! — ugrottam Gucsihoz, és megráztam mellén a göncöt Szétválasztottak bennünket. Amíg a mentő érkezését vártuk, a telepdrodában fölvették a jegyzőkönyvet. A telepvezető kérdésére, hogyan történt a dolog, nem tudtunk mit felelni. Gucsi arca sápadt volt ijedten né-~ft rám. Már éppen beszélni akartam, amikor az öreg Tóbiás, aki az irodai heverőn kinyújtott lábbal fekütd, megtlőzot: »Baleset volt, kérem szépen, én vagyok a hibás». Csönd volt az irodában, az emberek lehajtották a fejüket. Meg akartam magyarázni a történteket, hebegtem valamit — ma már tudom, hogy nem lényeget, — de az öreg megint félbeszakított: «Tessék csak beírni, ón vagyok a hibás. Kár volt hármat fölemelni... »Gucsi megnyugodott, de úgy láttam, meg- kömyebbült a telepvezető is. Én magam annál nehezebb érzéssel néztem körül a hallgatagon pislogó embereken. i obiás csontrepedése hatna rosan begyógyult, de nem jött vissza a telepre, hiába vártuk. Kilépett. Somogyi Pál: i SZÉL Meghalt egy ember, és a szél tombol, nem hallgat el, nem borul le a földre gyászos döbbenetben mindegy neki, ember hullott le vagy vadkörte. Takács Imre: KUTASÁS A víz még mélyebben van, ez csak a fekete föld — teremne benne csörgő kukorica. A viz még mélyebben van, ez csak a sárga agyag — formálhatnánk belőle csörgő korsót. A víz még mélyebben van, ez csak a meszes kavics — itt üti meg a guta a barackfái. A víz még mélyebben van, ez csak a vörös kavics — ez lapította agyon Zöld Ilonkát, A víz még mélyebben van, ez csak a rozsdás homok — ki ne fusson alólad, vigyázz, a kút. No, itt már közel a viz, könnyezni kezd az ásó — eresztem a tisztábbik vödröt, máma iszunk.-él’ tgjjjekek Mi bajod ran hát vele? Papadopolusz szomorúan tekint hol barátjára, hol a tengerre: — Nem akar Idejönni sétálni ... cAr. alhirUíL izabn. Pullopulosz albérleti szobát vesz ki Athénban. A lakás tulajdonosa még a beköltözés előtt kiköti, hogy megkívánja a teljes csendet, nyugalmat Egyúttal megkérdezi újdonsült albérlőjét töl: — Gyereke van7 — Nincs. Nőtlen vagyok, uram. — Zongora, rádió, lemezjátszó? — Az sincs! A lakástulajdonos szeme gyanúsan kezd forogni: — Akkor bizonyára játszik valamilyen hangszeren, vagy talán magával hozza kutyáját vagy macskáját? — Nincs, uram, semmiféle állatom, és utálom a hangszereket. Egyet azonban mégis be kell vallanom, mielőtt beköltözöm. A házigazdának torkában dobogott a szíve, és nagyot sóhajtott: — Hallgatom ... Pullopulosz enyhén elpirulva vallotta be: — Mikor levelet írok haza o szüleimnek, a töltőtollam mindig sercegni szokott. cA kMÄnidtö^alty — Hogyan nézhetem meg a híres Averoff-börtönt? — érdeklődik egy vidéki görög paraszt egy athéni járókelőtől A kérdezett arca váratlanul földerült, s így válaszol: — Nincs ennél egyszerűbb! Bemegy itt szembe az ékszerboltba, leemel a pultról egy aranygyűrűt, és — garantálom — pár percen belül ott lesz... • • • Aszpaszia néni látogatóba érkezik unokaöccséhez, és mikor az idegenkedve elhúzódik tőle, így kísérli meg magához édesgetni a gyereket: — Ha adsz egy puszit a nagynéninek, kapsz tőlem Hz drachmát! A gyerek tovább játszik búgócsigájával, majd megvonja a vállát, és az ajánlatot így utasítja vissza: — Dehogy adok, Aszpaszia néni! Ha engedek a mamának, és megeszem délben a főzeléket, tőle többet kapok! (Görögbő' fordította: Révész Mária)
