Somogyi Néplap, 1967. február (24. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
Yasárnap, 1961. február 19. SOMOGYI NÉPLAP V. Vencov: KERTÉSZ SÁNDOR: HÄZAK Á SZÖVŐNŐ ARCKÉPÉ M AD ARASZ EMIL A kerületi múzeum igazgatója ünnepélyesen fölemelte a kezét, Erre a jeladásra a takarítónő hátat fordított a tömegnek, és kinyitotta a terembe nyíló ajtót A falakon a helyi festőművészek alkotásai függtek. Az igazgató kézen ragadott egy lila ruhás, pocakos embert, és a nézők felé fordult: —• Maga Arnold Geraszi- movics Krjuk látogatott meg bennünket, ő az egész területünkön híres-nevezetes kritikus. Hamarosan jellemez néhány vásznat. Hogy úgy mondjam, megtanít bennünket látni ... Kérem, Arnold Geraszimövics, fogjon hozzá, tudja, nekem el kell szaladnom: az egyik teremben a teve csontvázának az állkapcsa leesett... Pardon, még egy megjegyzés: ne üljünk le a székekre, azok kiállítási tárgyak! Amint a lila ruhás kritikus egyedül maradt a tömeggel, először végigment a falakon függő képek előtt. Azután kinyitotta a száját, és egy pillanatra elgondolkozott, pontosan úgy, mint akinek nem jut eszébe, hányadika van. Majd a ceruzájával rámutatott arra a képre, amelyik magára vonta a figyelmét; és beszélni kezdett: — Így tehát előttünk van egy kép, a szövőnő portréja. Első pillantásra egy egyszerű asszony. De ne siessenek, hogy ebből immár levonják a következtetéseket. Ama színes foltok egybekötve lényének lelkesült- ségével bizonyos feszült expressziót kölcsönöznek az arcképnek... — Mifenét? — Hallgass, inkább írd fel magadnak ezeket a szavakat, majd odahaza megnézzük a szótárban, — Ekképpen taglalva a szövőnő mentes a banális akadém izmustól. A művész — az egész területen híresnevezetes kritikus a táblácska felé hajolt —, bizonyos Peszkin, az építészeti részleg ácsmestere a tarkán lüktető kolarittal, a kontúrok összefogottságával be tudta nekünk mutatni az él- munkásnő őszinte lelki nagyságát Tekintetét a jövőbe vetíti. A szövőnő szemében új teljesítmények akarata tükröződik. Kicsoda 5? ö a mi korunk embere, a miénk, a mai népé. Ha figyelmen kívül hagyjuk csipkés pelerinjét és szemérmetlenül meztelen vállát. :. hm akkor előttünk áll egy szerény ... Ebben a pillanatban lépett be a terembe az igazgató a teve koponyájával a hóna alatt Egy pillantást vetett arra a képre, melyről a kritikus annyi hévvel beszélt káromkodott és eltűnt. — Ez a vászon — folytatta a kritikus — megeleveníti előttünk a szövőnő lelki életét és társadalmi tevékenységét. Kicsoda ő? Szak- szervezeti szervező? Biztosítási társadalmi munkás? A szülői munkaközösség elnöke? Bárki is, ő ... — Itt van, ni! — szakította félbe az igazgató a lila ruhás kritikus szavait amint befutott a terembe egy új képpel. — Nem függesztették föl! A kis táblát oda szögezték, a szövőnőt pedig kifelejtették. Fogja csak a kalapácsot, fiatalember! Egy pillanat, és kicserélem a képeket.:. — Hát kinek a képe az, ami a falon lóg? — Ö, az nem az igazi! Szenykovnak, az egyik gyári munkásnak a harmadik felesége, ismeretlen ember mázoJmánya. Nincs neki művészi értéke... Csupán azért tartottuk meg, mert csoda cifra rámája van ... Most pedig, látogatók, Arnold Geraszimovics beszélni fog önöknek Jelkinának. az igazi élmunkás szövőnőnek az arcképéről... De hová mennek? Oroszból fordította: Pogonyl Antal öt éve hunyt el Madarász Emil, a neves költő és író. Több mint fél évszázados irodalmi pályafutása alatt igen változatos témakörben különböző műfajú alkotások sorozatát bocsátotta olvasói elé. Tekintélyes életművének, művészi pályájának legfőbb jellemvonása a közösségért végzett munkával, a politikai harcokkal történt szoros egy- befonódás. Századunk elején kapcsolatba került a munkásmozgalommal, első versed a Népszavában láttak napvilágot. Ez a pályakezdet egész életét meghatározza. A Tanácsköztársaság idején fontos megbízatással a fronton harcolt, majd emigrációba kényszerült. Előbb Bécsben élt, később, 1923-tól csaknem negyedszázadon át — 1946ban történt hazatéréséig — a Szovjetunióban alkotott és dolgozott Íród evékenységének első szakaszában adta ki a Város című novellás és verseskötetét Jelentős és termékeny íróvá csak a Szovjetunióban, az emigráció esztendeiben válik. Az egykori tanítóból hivatásos forradalmárrá érett költő életművének kialakulása semmiképpen nem lehetett könnyű és zavartalan. Az 1906 és az 1932 között eltelt emberöltőnyi idő voltaképpen a forradalmárrá érlelődésnek, a tapasztalatok összegezésének, a témák és az élmények feldolgozásának kora Madarász művészi pályáján. A felszabadulásig írott műveinek lényeges tartalmi s egész tevékenységét meghatározó gondolati-érzelmi alapmotívuma, hogy valamennyi írása a munkásmozgalom és a szocializmus ügyének támogatását szolgába. Írásait kifejezetten az egyszerű embereknek, a munkás- és parasztolvasóknak szánja, s ezért már-már a népdalokra emlékeztető formákat választ, s tanító-felvilágosító célzatú mondanivalóját ezen a közvetlen közegen át fejezi ki. Nevezetesebb munkái közül Csepel c. veTseskötétében a hazától távol is a magyar munkásokra emlékezik. 1938- ban jelenik meg először az a műve, amely a legismertebb és legnépszerűbb: a Csihajda matróz című poémája. 1942-ben jelenteti meg a Szégyelld magad, magyar című, a második világháborúban játszott szomorú szerep fölött kesergő verseskötetét A szülőföldtől elszakitot- tan is nemcsak nyelvében, hanem műveinek tárgyában is magyar költő tudott maradni, aki egyben a Tanácsköztársaság bukása után elhallgattatott eszméknek lankadatlan hirdetője. 1953-ban Itthon újból megjelent Csihajda címmel né- nies hangütésül, a Tanácsköztársaság emlékét idéző poémája végre eljutott azokhoz az olvasókhoz, akikre a távolból is gondolt s irodalmi életünkben és közvéleményünkben küzdelmes és példamutató pályájához méltó megbecsülésre tett szert. Kedvelt műfajából, a poémából még jó néhányat nyújtott át olvasóinak: Tegnap és tegnapelőtt, Hűség, Árulás. A dohányszín-ruhás ember címűeket,, amelyek a harcoló nép névtelen hőseinek arculatát rajzolják. Pályafutása vége felé írta A kék ház című, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényét a századelő éveiről, bizonyítva, hogy az író a bensőséges hangulatú nrózának is kiváló , művelője. Madarász Emil életműve szocialista irodalmunk megbecsülendő értéke és tanulságos példája. W. A. Polner Zoltán A fiatal szegedi költő neve kulturális mellékletünkben is rangos, megkapó hangulatú versek fémjele. Üjabb, a múlt évnegyedben megjelent gyűjteményes kötete (A szívetekre bíhárom verse zom) hitvallás, elkötelezett* é*i társadalmunk jobb világot kereső élete, gondjai, felelősség« mellett. Ebből a kötetéből idéVallató Géza: TAVA S ZVÁ R Ó A tavaszt tőled várom. Tőled téged várlak. Ügy várlak! Zuhog a hó, És a szél szomorú. Fúgái jagyhúron pendülnek. De orgona búg majd a kertben, Ahol virágot szedek Neked és v Anyámnak. zünk: SZÉP KÖTELESSÉG Tizenkét órát tanítok ma is, mire megjövök, alszik a fiam, feleségem. Éjfélig írok, s a tülökdudás falu utánam kandikál a szélben. Szép kötelesség embert formáló, komoly jelenedre tanítani téged, hazám. Jönnek a vadrepcés gyepsorokról fiaid elém, s gondolatokat pszánt homlokuk barázdájába szavam. Szemükből a mezők fekete tücskei szólnak, s a földet túró göcsörtös kezek esetlenül forgatnak ceruzát, tollat. .Szép kötelesség. A táj ormótlan cserepébe beleégették egész életük. Ostorsuhintó nyaraik horpadt ereszéről emlékek füzére csüng, és jönnek a búzakeresztelő csendből, hogy megtanulják kimondani a földet. ahol két kezük munkája nyomán már múltat oldanak, és jövőt kötnek. Szép kötelesség, hebírhatatlan sorsúk igazához önként elszegődik a szív. Nem a betűk kóbor vágya izgat, hanem a láz, amely országot hevít. Pedig mind elmennek az ég felé kanyargó dűlőkön a konduló alkonyaiban, s mégis meghatódva élek köztük, boldog vagyok. hogy mindent elmondhattam. PÁRBESZÉD Te, Ballá Jani bátyám, aki most éltes fejjel szorongsz a padban, megvannak-e még faragatlan, mezítlábas emlékeid a szétázott utakról, amiket komyadó múltadba tapostál a tanyák között a Marosnál valamikor még egyedül?! Voltál kaszák nyüvője, s ha éveid közül el is veszelődött, most mégis megérted a költők halálba hajszolt életét. Tudod, tanár úr, nagy kereszt mindé, én már csak azt mondom, de akkor ott Balatonszárszón a tehervonat nemcsak egy fáradt embert, egy mindenből kisemmizettet, hanem egy tiltakozó nemzét testét zúzta szét. Így szóltál, BaXla Jani bátyám, és elmentél hajnalig szántani. NAPONTA Távol tőled: harminc kilométer, ■ közel hozzád: késő éjszaka. Elmegyek a karod melegével s arcod csendjével térek haza. Vesszőfutás hiányod a szélben nyaram csillagívei alatt. Életeddel elborítsz egészen s magam ölöm, hogy ne bántsalak. Ha szegy elled, hogy szeretlek... (Gravezza.) Tizenhat évvel ezelőtt lettem a feleséged. Ma csak azt mondhatom, köszönöm. Köszönöm, hogy szerettél, hogy dolgoztál értem, hisz mindig azt mondtad, érteni dolgozol (ma már tudom, nem értem dolgoztál!); köszönöm, hogy őszinte voltál, hogy semmit vagy majdnem semmit nem tagadtál előttem. Köszönöm, hogy megvallottad (bár nehezen!), amikor ott a folyóparton, a barátod nyaralójában összevesztünk, és te elkóboroltál, egész délután nem láttalak, este pedig enyhén il- luminált állapotban az ágyamhoz lopództál, megvallottad, hogy nőkkel kószáltál a fül- lesztő délutáni hőségben, végig a folyóparti halászkunyhók mellett, és a nők közül az egyik hajlandó is lett volna veled lefeküdni. Megvallottad, hogy a testem már nem ingerel, már csak tisztaságot és józan szeretetet adok neked, de megvallottad azt is, hogy neked erre és csakis erre van szükséged, hisz negyven felé már az ember nem átdorbézolt éjszakákra, de kiegyensúlyozott, józan, tiszta munkára vágyódik. És tőlem ezt kapod, vagy ahogy te gondolod, csakis ezt. Hogy úgy gondoltad, a testem már nem azt, a testet jelenti számodra, melyet tiszteltél, becézgettél és szerettél, amelytől nemcsak a folyóparti veszekedésünk alkalmával, de máskor is elfordultál már. (Hisz erről is tudok, bár te ezt már nem vallottad meg!) Gondolom, talán egy harmincöt éves asszonytestnek is vannak szépségei, erről persze ostobaság beszélni és főleg kettőnknek. Túl aljasnak kellett volna tartani magadat, hogy míg én a gyerekkel a Mátrában voltam, te a barátnőim közül kiválasztottál valakit, mint egy szarvasbika a tehéncsordából, és... De hagyjuk! Nem tudom, ki volt az, nem is érdekel, csupán tudom, hogy jó ideig játszottam magamban a szégyen és a harag félelmetes társasjátékát, mikor néha összejöttünk egy pohár borra, beszélgetésre ismerőseinkkel. Vajon melyik volt az, kinek a felesége (vagy húga, lánya!); aztán rájöttem, ostoba játék és értelmetlen; az a nő is csak kíváncsi volt, mint te. És ez is körülbelül négy évvel ezelőtt történt, nem sokkal a folyóparti veszekedésünk után. Akkor nagyon rossz volt. A gyerek betegeskedett, te ideges voltál a munkád miatt (egyetlen tisztességes megbízást sem kaptál a tervezőirodában, így prémiumot sem, fizetésed sem emelték); talán azért viselkedtél úgy, talán azért csaltál meg. Rossz évem volt. Később, egy év múlva megváltoztak a körülmények, s nem téged akarlak bántani ismét, de ehhez neked nem sok közöd volt. Áthelyeztek egy másik osztályra, ahol elfogadták és megdicsérték a munkád, magától értetődő jutalmakban részesítettek. Igaz, a te érdemed — tehetséges ember voltál. Bár apróságról van szó, de még leírni is kellemetlen, te nem rám gondoltál először az ilyen alkalmakkor, hanem magadra, aztán a gyerekre, a kollégáiddal rendezett bankettre, és csak végül rám. Ez a végül esett rosszul. Csak a gyereket lett volna jogod elém helyezni. De most nem is erről akartam írni nefted, csodálkozom, miért fecsegek ennyi ostobaságot összevissza, mikor annyi fontos mondanivalóm lenne. Ne haragudj, kicsit nehezein kezdem el, de a történtek után ez érthető. Ha egy hétnél tovább bírod ital nélkül, én soha nem írom meg ezt a levelet, de igy, azt hiszem, nincs más választásom. Ha a gyerek halála után eltelt két év múlva sem tudsz a rögeszmédtől szabadulni, akkor reménytelen önmagamat áltatni azzal, hogy egyszer majd belátod tévedésedet. A gyerek halálához semmi közöm. Megfázott, tüdő- gyulladást kapott, az orvos nem vette észre (ha valaki, hát ő a gyilkos, bár mentségére szolgáljon, hogy egyszerű falusi körzeti orvos volt), és hogy ez akkor történt, amikor ismét velem nyaralt, erről igazán nem tehetek. Viszont nem tudom elhallgatni, hogy pár héttel ezelőtt, mikor néhány napos hallgatásod után a köszönésen kívül ismét szóba álltái velem, és hogy a gyerekre terelődött a szó — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de te nem tetted, mert a józan, segítő szieretetemre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges, női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy, érted! A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója!) arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No de most már ez is csak apróság. Két éve nem beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl. Két éve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt a két-három borosüveget, és kezdetben az újságokban lapozgatva, később lemezt vagy a rádiót hallgatva megiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá, elég óvatosan üvöltözés lesz, vagy újra felöltözöl, és elmész hazulról. Sétálni vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kó- tyagosan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, ezért helyeztek eleinte figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig figyelmeztetésül én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nemcsak sértett és fájt, de hazug is voll. azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asz- szony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket. A mi fiunk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet és a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle »női fogással«, segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, de az ágyban vonzó és kíyánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét összeköt bennünket valami. Te erre is csak azt vágtad az arcomba: azért teszem, mert lel- kiismeret-furdalásom van. »Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?« Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, ha így beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és gyönyörűséget, amit tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen nem lesz. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, különben elhagylak. Azae visszaköltözöm vidékre, és különélünk. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint az idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig néhéz lesz elviselni és megszokni. * * * (Ji. A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, és ma én is meginnék veled egy üveg bort. Győrffi László
