Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

r A z állomás elárusító pa­vilonja előtt rövid ideig tűnődött, hány forintért vásároljon csokit unokájának, a négyéves Adrikénak. Túlsá­gosan olcsóval sem akart be­állítani mérnök fiához, külö­nösen most, hogy nagy ké­réssel keresi föl, de azért tíz forintot is sajnált adni egy szelet édességért Így aztán végül öt forintért vett egy Ti­bit. Zsebre tette, és nem siet­ve, inkább ráérős lépésekkel indult a városba, fia lakása felé. Hetek óta készülődik az út­ra. De ha.a felesége nem no­szogatja szinte minden reg­gel és este, most sem indul eL Asszonyának jutott eszébe, hogy fiát fölkeresse, és segít­séget kérjen tőle a házépítés­hez. Hiába ellenkezett, hogy bizonyára megvan nekik is a miaguk kiadása — bár jól keresnek mindketten, és csalt egy gyerekre van gondjuk —, felesége nem hagyta nyugton. Miért ? Nem tudnak segíteni a szülei- • ken? Azért Vesződtünk vele, taníttattuk, a legnehezebb időkben gimnáziumba járat­tuk, szinte a szánktól vonva meg a falatot, aztán az egye­tem tetemes költségei, és még a bútorvásárláshoz is adtunk húszezer forintot! Hát most, hogy bajban vagyunk, és te­hetik, torlesszenek valamit! Hiszen nem is véglegesen, kér­jük, csupán kölcsön, a tava­szig. Sőt, Jelentős hányadát már a zárszámadáskor vissza tudjuk adni. Nem tudott szólni az as»­szony érvei ellen, mind iga­zak voltak. És a házzal sem lehet várni. Igaz, jövőre ter­vezték újjáépítését, addigra összejött volna talán a rá va­ló, de a félig tégla/-, de in­kább vályogépület összedőlés- Sel fenyeget Félő, hogy nem éri meg a tavaszt. Jó lenne minél előbb tető alá húzni, és legalább egy helyiséget lakhatóvá tenni benne. Téglát már vettek bontásból, a faanyag egy része használhatónak mutatkozik — bár ezt majd csak a bontáskor tudják meg igazán —, így talán a köl­csönnel sikerülne januárban felhúznia Nem egészen negyvenezer forintjuk van együtt Három éve gyűjtögetnek rá, úgy szá- mltgatják, hogy talán hatvané hetven elég lenne egyelőre. A többit majd apránként év­ről évre ráérnek befejezni. Legalább húszezret szeretne tehát kérni a fiától. De ha a kérésre gondol, nyelvbénító szorongás fogja el, és legszí­vesebben vissza is fordulna. Sosem szeretett kérni, még kölcsönt sem vagy bármilyen szívességet igyekezett is anélkül élni. Inkább szeré­nyen, de a sajátjából boldo­gulni. Vajon hogyan fogadja a fia? Meg a menye... Rendes emberek, jól élnek, évente egyszer-kétszer hazalátogat­nak, karácsonyra, húsvétra képeslapot írnak, ha "utazgat­nak vagy nyaralnak valahol, sosem feledkeznek meg az üd­vözletről. Aztán az anyagi­akkal hogyan állnak?... Nem is a fia mondta, valahogy ilyesmiről nem esett szó köz­tük, hanem a keze alatt dol­gozó falubeli fiú, hogy gépko­csira gyújt. Már meg is ta­nult vezetni. Ügy hallotta azonban, hogy csak a tavasz­ra lesz együtt a szükséges ösz- szeg, akkor szeretne vásárol­ni. Ezek szerint tehát van némi megtakarított pénze. Igazán adhat a tavaszig, mindegy, hogy a takarékban van, vagy a szülei használják. Biztosan megérti, derék gyerek volt, tisztességtudó, szülőszerető. Az üzemben is kedvelik, öröm hallani, hogyan beszélnek ró­la — szokta mondogatni a fa­lubeli gyerek. A levelet legkésőbb tegnap­előtt meg kellett kapniuk. Egy kicsit tartott tőle. hogy va­lami elfoglaltságot, vendég­séget, ilyesmit zavar meg a látogatása, esetleg kirándulni készültek, igazán nem szeret­ne alkalmatlankodni. Ritkán járt náluk, a hat év alatt, mi­óta egybekeltek, és ezt a la­kást megkapták, mindössze A KOI háromszor. És mindig csu­pán egy-egy napra: reggel jött, délután utazott vissza. De sohasem csöngetett be üres kézzel: kopasztott ka­csát, csirkét, jó néhány to­jást mindig csomagolt a fele­sége. Most is dagad a kopott aktatáska — a gyereké volt még gimnazista korában — a két kacsától, meg húsz tojást is hoz egy külön dobozban. R övidet csönget, nem akar nagy zajt csap­ni érkezésével. Sie­tős léptek, fordul a kulcs. Menye kék melegítőben tárja ki előtte az ajtót Láthatóan megörül ér­kezésének, készséggel veszi ki kezéből csomagját — Kezét csókolom, papai Meg tetszett érkezni? Ügy megörültünk a hímek, hi­szen olyan régen járt már ná­lunk. Tessék csak, ide a kar lapját a kabátot is le lehet vetni, meleg a lakás. Tessék bemenni a szobába, mindjárt készítek egy kis harapnivalót Az öregnek nem tetszett so­ha a »kezétcsókolom«, amo­lyan nyafka városi szokás­nak tartotta, trrakhoi illőnek. Még a nők között valahogy elnézte, de sohasem hallotta szívesen, hogy egy felnőtt asz- szony neki így köszönjön. Mégsem szólt érte, nehogy megsértse a menyét. — Az aktatáskából majd szedd ki azt a kis húst. Anyá­tok küldte, ma reggel vágta len — Jaj, igazán minek paza­rolják, hiszen itt Is lehet kap­ni. Persze, az nem olyan. Na­hát, milyen finom lesz! Ho­gyan fog örülni Béla! Mind­járt hazaérkezik ám, csak reggel beugrott egy-két órára az üzembe. Valami újításon dolgoznak, és véletlenül csak most. vasárnap reggel érnek rá valamennyien. De már itt is van] Alacsony, apjához hasonló­an amolyan egy tömbből fa­ragott, keménykötésű fiatal­ember lép be. Az öreg kedv­telve nézi. milyen elegáns: szürke ruha, fehér Ing, nyak­kendő. Orkánját hanyagul egy szinte újnak látszó világos- szék hátára dobja. ON A fiatalasszony szendvicse­ket tesz az asztalra. Kettébe vágott zsemlék vajjal, szalá­mival, sajtdarabkákkal díszít­ve. Gyorsan megterít, papír- szalvétát is rak a férfiak elé. Aztán négy üveg, párás ol­dalú sörrel tér vissza, látszik, hogy most vette ki a hűtő­szekrényből. — Tessék, papa, bizonyára megszomjazott az úton! Puhán csordul a sör, hirte­len emelkedik a habja. — Egyébként írni akartunk ebben a kölcsönügyben, de az­tán megkaptuk a levelét az érkezésről. Anyánk hogy van? Köszönöm a kérdésedet Tu­dod, a lába... De egyébként megvan. Csókoltat mindnyája­tokat — Köszönöm. A rokonság? Ismerősök? — Nincs semmi baj köztük. Pillanatnyi csend ékelődik közéjük. Halk autóduruzsolás hallatszik az utca felől, aztán gyermekek zsivaja szűrődik be a félig leeresztett redőny rései között — Szóval, kocsit veszet Az­tán nem félsz? Annyi baleset­ről hallani mostanában. — Ugyan, apám! Ha ezt te­kintenénk, az utcára sem mernénk kilépni még gyalo­gosan sem. A mai modem élethez szervesen hozzátarto­zik a kocsi. Hogy kimozdul­jon, világot lásson az ember. Jó, persze, maguk más világ­ban, más körülmények között nőttek fel, ugye, de azóta nagyot változott minden. No, egészségére! A zárszámadás milyennek ígérkezik? Meglesz a munkaegység betervezett ér­téke? Akadoava folyt a társalgás a két férfi között Aztán nem­sokára asztalhoz hívta őket az asszony. Csontlevest, rántott szeletet készített Amikor az ebédet befejezték, az öreg felállt, megköszönte a szíves vendéglátást, és ké­szülődni kezdett. Hiába marasztalták, hogy ráér a későbbi vonattal is hazamenni, a jószágokra hivatkozott meg hogy nem szeret későn lefe­küdni, holnap is korán kel, mint minden reggel. Fogta az üres aktatáskáját, illendően el­búcsúzott, és az állomásra in­dult Fia vele ment Apja szabad­kozott ugyan, hogy maradjon csak, ne fárassza magát, de nem hallgatott rá, ki kísérte az állomásra, sőt a jegyét is megváltotta. Az árát sem akarta elfogadni, de apja nem tágított: szigorúan kezébe nyomta az előre kiszámított összeget Sokan tolongtak az állomá­son. Vonatok érkeztek, indul­tak gyors egymásutánban, on­tották és szívták magukba az utasokat — Alighanem jön az enyém Is — hit az apa a vágányok kusza szövevénye félé. —- Is­ten áldjon meg; fiam! — Minden jót, apóm, kelle­mes utazást! Anyámat csókoj- tatom, minden rokonomnak, ismerősnek üdvözletemet kül­döm. Megáll, da látszik rajta, hogy még mondani akar va­lamit A mozdony lihegő teste már feltűnik, apja Is mozdul­na, amikor végül megszólal: — Akkor a kölcsönt... a húszezret... Aztán ha a ta­vasszal építkezni akarnak, visszaadjuk. — Persze.;. Jól van .fi — Vasárnap lemegyek érte. Előre is köszönöm, majd meg­találom a módját, hogy meg­háláljam. Még egyszer, csóko­lom anyámat, jó utat, igye­kezzen ülőhelyet kapni! Az utolsó szavakat már nem hallotta az apja. Fekete ka­lapjával, zömök alakjával be­leveszett a felszállók tülekedő forgatagába. Somogyi Károly Szirmay Endre: NÉGYSOROSOK »SZAKA Nanmesszfnfi !égg*a>0 a «h felen o Mt a szél a nádon búsan citeráz; akár töprengek, akár fütyörészera, nem tudom, hogy ma este merre járva — Csókolom! Na, apáim, ld mert mozdulni a falujából? Hogy a csudába? Nem fél, hogy megáll az élet otthon, míg távol van? Na de Igazán örülünk, hogy egy kis hírt hallunk hazulrőL Tessék, gyújtson rá. Szivecském, egy kis harapnivalót készíts a par fiának! Kemény kézfogással üdvö­zölték egymást Csókolózm nem szerettek, már amikor / tizennégy éves korában el­búcsúzott a gyerek hazulról, akkor is csak erősen és hosz- szan megszorították egymás DlVtXf CS TI1AQ SzOrkö szárnyak robognak lomba az örvény torkára mocskos lé tolul; minden hívó fény szikrázó virága a felbuggyanó vörös iszapba huU. ÜRES ÜT Lehull a levél as engedelmes fákról^ emlékké fonnyad az aranyhajú nyárs a messze kígyózó, deres mezei ú* a hajnali ködben vajon kire várt MERTEK Annyit sem ém már, mint I U a Irrttti— vagy a homokból kifordult gyökér; az elmúlás ködöt szitáló ezüstje félelmedtől a felejtésig ér. TÁRSBÉRLET kezét. — A kislány? — Egy barátunknál vám Pé­csett, egy hét múlva hozzák haza. Már nekünk is nagyon hiányzik. — Pedig szerettem volna látni. Egy kis édességet is hoz­tam neki. — Ej, papa, minek pazarol­ja a pénzét? Vagy olyan sok van? Mert akkor adhatna ne­künk is belőle. Tréfán kívül. Na, csak kölcsönbe gondol­tuk, a tavaszig. Harmicezer hiányzik még. Tízet adna egyik barátom, így ha húsziat tudnának kölcsönözni... Tet­szik tudni, kocsira gyűjtünk, és most nagyszerű alkalmi vé­tel kínálkozik. Hatvanért. Harminc már együtt van. A tavasszal megadnám, április végéig minden bizonnyal. A jogosítványt egyébként már megszereztem, és most úgy vagyok, mint hajdan a pa­rasztember, ha eladta a lo­vát, és még nem vett helyette másikat. Tudok vezetni, de nincs • mit! Pedig ha lenne, magukat is el tudnám vinni gyógyfürdőbe, ide-oda, meg meg gyakrabban haza is lá­togathatnánk, mert így elég körülményes aa mazás» díszesebb síremlékeket persze még életükben el­készíttetik a megrende­lők, illetve a leendő lakók, és ez érthető: látni akarják saját két szemükkel, ha már annyi sok pénzt kifizetnek érte. Így nem lepődött meg Barna Imre építőmester, ami­kor B. Nagy István és Szőke András beállítottak hozzá, ök ketten, annak ellenére, hogy tőszomszédok, csuda jó barátságban élnek. Ezért ha­tároztak úgy: éltük végezté­vel is együtt pihennek majd. Menjenek át a kocsmába megbeszélni a részleteket. — Lőre ez! — köpte ki B. Nagy István a kocsmai bort. — Az enyém mellett jobban menne a megbeszélés. — Meghívta a komáját és a mestert, kóstolják az övét. — Ihatnánk inkább az enyémet — jegyezte meg Szőke András. — Azt is megkóstoljuk — előzte meg a vitát a kőműves. Ahogy befordultak B. Nagy István portájára, megjelent a szomszédban Szőke András asszonya. — Aztán szép is legyen, tartós is legyen — vetette oda a kőművesnek, majd az urára pirított: miért nem a saját portájára hívta a ven­dégeket? — Jövünk mindjárt — nyugtatta meg az ember, és bementek a másik házba. Ott annak rendje és módja sze­rint megállapították: B. Nagy bora az idén is kiváló. Nem sokat beszéltek a kis kőmű­vesmunkáról: különb legyen, mint a többi, ez a lényeg. Mire azonban idáig értek, annyiszor néztek a pohár fe­nekére, hogy megfeledkeztek az ígéretről. S zőke András bora kósto- latlan maradt. Egy nap­ra rá, hogy a kőműves befejezte a munkát, a két asszony iszonyúan összeve­szett. Embereik, bár delelőjén járt a nap,, ott hortyogtak a házukban, mert kimentek a temetőbe megnézni a munkát, s B. Nagy István magával vitt egy demizsont ismét csak a sajátjából. B. Nagy István­ná ezt nem hagyta szó nél­kül, még kevésbé Szőke And- rásné, merthogy öt különben is szurkolta a regi sérelem. i Jankóvich Ferenc: TÜKÖRBE NÉZŐ Alig bocsátva egypár bugyborékol, alszik a lapos rétség, ege fáradt. Kezdi a rozsda megkapni a fákat: színeket érlel, esti prücsköt ríkat. Tükörben látom magam s a világot.. Engem is megkapott az őszi rozsda: hajam fehérre, arcomat pirosra, kedvem búbánatosra festi bágyadt titkos ecsettel kotorászva mélyen, más arcképekbe önti át személyem: parázs tüzemmel melegítve mást — Jobb is nekem, magam ha másban élem: átadva lelkem, vérem áramát — s ahogy hűlök, ti úgy hevültök át Csanády János: VISSZATÉRNI Visszatérni szüntelen a mondhatatlan nevű földhöz —* fejsze, ásó, ásó, kapa, földszagú eső ha öntöz# alacsony az ég, a felhő, minden zaj beszéde tiszta értelem — ahogyan Jár háztól bárig# kút nyikorog, kapu koppan, istállók anyaga dobban, kutya köszön: ismerős lépked el a ház előtt, ahogy zümmögnek a méhek, napsugáron korcsolyázva térnek a kaptárhazába; ■ ahogy kopog a kenyér piros héja alkonyatbán, s anyám kezétől az asztal a régi életro kél — • föl virít egyszerre árva gyermekkorom biztonsága. cAéujcl fa gijwm tk (Molnár Edit fölvétele.) A KRIPTÁBAN Kinek a bora jobb? Odáig fajult a dolog, hogy a két asszony megesküdött az ősz- szes szentekre: az ő uraik nem fognak egymás mellett pihenni. Mi legyen azonban a szép sírhellyel? Divat mostanában a lakáscsere, így először arra gondoltak, miért ne lehetne ugyanezt megtenni egy krip­tával. Hátha akad két olyan ember, gondolták az asszo­nyok, akik közös sírba men­nének, és a sajátjuk már el­készült. »összeköltözők, figye­lem! .. .■* A községben talál­tak olyanokat, akik meghall­gatták az asszonyokat, de alku nem jött létre, mert se­hogyan sem tudtak megegyez­ni. Ezután a tanácselnök pró­bálkozott a békítéssel, behí­vatta a haragosokat, mind­hiába. Dühében azt találta mondani: akkor — a társ­bérletekhez hasonlóan — vá- lasszák le a kriptát. Persze nem gondolta ko­molyan, az asszonyok azon­ban hálálkodva köszönték a tanácsot. Föl is keresték nyomban Barna Imrét, az építőmesteri. Az szabadko­zott, szépen megcsinálta a munkát, minek azt bántani? De hát a megbízás, az meg­bízás, rendes pénzt ígértek érte, így elfogadta. — Legalább két sor téglát húzzon a felibe — követelte B. Nagy Istvánná. — Három sor is kevés teszi — toldotta meg Szőke And- rásné. következő napon Barna Imre összepakolta szer­számait, és elindult a temetőbe. Utolérte őt a két ember, akik féltek az asszo­nyoktól, de hogy mégis te­gyenek valamit, kieszeltek egy tervet. Barna Imre szí­vesen támogatta az ötleteti hisz bántotta őt is a dolog. Ennek nyomán csinálta meg a furcsa leválasztást. Ahogy az asszonyok kérték — három sor téglával, ugyan­akkor azonban elégtételt is véve a háborgókon, a válasz­fal alján — oda úgysem néz­nek be! — kihagyott egy jó­kora nyílást. Így majd ha el­jön az idő, bár titokban is, de azért össze-összejöhet az a két jó barát — ha tud. B» K. I

Next

/
Thumbnails
Contents