Somogyi Néplap, 1967. január (24. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-08 / 7. szám

YVES FARGE ELSZEGŐDÖTT A FICKÓ A Pelabou-farm ott talál­ható, ahol a falu véget ér. Míg a többi házak összebújnak, és ügy veszik körül a templo­mot, mint a kotlóst a csibék, ez a tanya elkülönül. A kör­nyékét nem csinosítják, nincs előtte egy szál virág vagy diszbokor. A földje tül zsíros a burgonyának, túl száraz a lucernának és túl kötött a bú­zának, zabnak. A látogatót Pelabou anyó hangja állítja meg. — No, ml van? Az anyó akkor is mennydö­rög. ha nincs miért. Nyolc­száz méternyire lakik innen az öreg nyugdíjas vasutas, mégis tisztán hallja Pelabou anyó siralmait, valahányszor kelet felöl fúj a szél. Két fia volt az öregasszony­nak. Michel, az idősebbik egy napon tömi, zúzni kezdett, beszállították a városba, és so­hase látták többé. Jacques pe­dig, a fiatalabb önszántából ment a városba dolgozni, s amikor katonáskodás után megnősült, és visszaköltözött a faluba, nem volt hajlandó többé gazdálkodni. Vett egy teherautót, és azt vezette, ő lett a falu első számú fuvaro­sa. Hiányzott hát a fiatal férfi­erő, és Pelabou anyó úgy dön­tött: föl kell fogadni valakit. Egy tél végi estén elhívta ma­gához Savigjion szomszédot, akinek sok hektár búzája, szőlője mutatja, hogy ért a gazdasághoz, és Pelabou anyu­nak különben sincs másban bizodalma, csak Savi to on-ban. At is jött a szomszéd, leült a kormos mennyezetű konyhá­ban, padlódeszkáit a mosóié tette tönkre. Felhajtotta a bort, amit Pelabou anyó tett eléje a durván faragott asz­talra. Aztán megivott még egy pohárral. — Ismerted Gíuseppet, aki nekem rendbe hozta a lege­lőm kerítését? — Az olasz? Nekem nem kelL — Akkor talán szót érthet­nél Antoine VaugnerayvaL Nem mondhatnám, hogy ég a kezében a munka, de legalább tudja róla az ember, hogy ki­féle. Pelabou anyó dühbe gurult. — Egy Vaugneray fiút dol­goztassak, hogy aztán elme­sélje a környéken: Pelabou- éknál nem halad a dolog?! Hát ezt hogy képzeled, Sa­vi gn on? Pelabou- anyó. Tetőtől tal­pig fölmérte a férfit. — Jó termés volt az idén? — Ne is firtassa — zsém­beskedett az öregasszony meg­rántva a ló zabláját. Aztán megkérdezte: — Maga itt dol­gozik a környéken? — Ma itt, holnap kisegítek a temetőben. Mostanában mindenütt talál munkát a ma­gamfajta. — No, estefelé szóljon be hozzánk — és Pelabou anyó elmagyarázta, merre van a gazdaságuk. Épp vacsoránál ültek, ami­kor a Fickó megjelent az ajtó­ban. Mindjárt odatelepedett az asztalhoz. Neki is tálaltak levest. Oly fürgén járt kezé­ben az ónkanál, hogy még egy tányérral megevett, mi­re a többiek befejezték. Az­után kért egy harmadikkal és amikor előkerült a hatalmas, kerek sajt, jó vastag szeletet vágott belőle magának. Fel­hajtott egy pohár bort, és nézte maga körül a többieket. betegek a csirkék, esténként pedig megjavítom a szerszá­mokat, rendbe hozom az ekét, meg íűzfakosarakat is fonok. — De nekem nincs szüksé­gem senkire. — De hisz maga engem fel­fogadott! — A férfi izgatottan kihúzott a zsebéből egy leve­let. — A szakszervezet szer­ződtetett engem magához. — Tisztuljon innen, minél előbb, annál jobb. __— Az idegen lehuppant a bőröndjére, két kezébe fogta a fejét, és úgy siránkozott, — O, szegény Spanyolor­szág, szegény Spanyolország! Ez is csak azért van, mert menekült vagyok. Én kaszá­lok, aratok ... — Mondtam, amit mond­tam. — Pelabou anyó meg­fordult, és jó hangosan be­húzta maga mögött a kony­haiajtót Armand egy nagy ká­vésbögrébe vastag szelet ke­nyeret áztatott Asztalbontás utánI ki-ki ép- __________________L pen in­dult a dolgára, amikor egy különös figura jelent meg az udvarban. Nehéz bőröndöt ci­pelt a vállán, s megállva a lépcső alján, leengedte elő­ször a sarkára, majd a fene­kére. Megemelte baszk sap­káját zsebkendőt vett elő, és megtörölte homlokát amelyen izzadság gyöngyözött — No, mi van? — Pelabou anyó állt a küszöbön, és ösz- szefont karral vizsgálta a fur­csa jövevényt Armand Guichard, az elsze­gődött fickó segítőkészen oda- állt a gazdaasszony mögé. — Merre van a napszámos háiókamrája? .— kérdezte az idegen. — Mit képzel maga, hol van, szállodában? Pelabou anyó haragja a szokásosnál még e»" fokkal erőteljesebben mennydörgőit — Aki dolgozik, annak aludnia is kell. Ez az ón ha­zámban éppen úgy van, mint errefelé. A jövevény valóban furcsa volt. Sovány, koromfekete ha­jú, ás a kiejtése éneklő. Ide­genszerű. — Hát ez meg hogyan te­rült ide? — érdeklődött Ar­mand Guiehard. — Maga meg tűnjön innen —• reccsen tett rá Pelabou anyó, és a jövevényhez for­dult — Én mindent megcsiná­lok, amit csak kell — mond­ta az idegen. — Kaszálok, ka­vicsot hordok, krumplit ka­pálok, tehenet gondozok, és úgy tudok fejni, hogy meg se éra az állat Énnálam sosem Másnap délelőtt, / PeT _______________11 labou anyó v isszatért a piacról, már ;ól fenn járt a Nap. Biztosra vet­te, hogy mindenkit a mezőn talál. A meglepetéstől tátva maradt a szája, amikor Ar­mand Guichard-ot a tűzhely mellett találta. — Hát maga? — Nem ébresztettek föl. Én legalábbis nem hallottam. — De most aztán iramodás az istállóba almozni, abrakol- ni, gyerünk! 1— Jól van, megyek már. Tízóraizni nem fogunk? — Az ember először dolgo­zik, aztán eszik. — Nálam másként szokás. A motornak is olaj kell, hogy járjon. — Felállt, s mint aki világéletében ott lakott, a konyhaszekrényhez lépett, sza­lonnát szelt magának, a koc­kákat a kenyérre helyezte. •— Meg sem várja, amíg ebédet készítek mindnyájunk­nak? — Éz csak arra van, hogy ki tudjam várni. Ne féljen gazdasszony, mindjárt hozzá­látunk, s akkor majd káderül, hogy ki vagyok én. Az ebéd után Armand sem­mi hajlandóságot nem muta­tott, hogy felálljon az asztal­tól. — Gondolja, hogy kóstol gá­ténak vettem föl magát? — dörögte Pelabou anyó. •— Jól van, megyek már — mondta az ember, s belebújt a mellényébe. Aztán odalé­pett a falhoz, a szegen fa­talpú cipő lógott, leakasztotta, Pelabou anyó rádördült: — Az a fiamé! — De hát én se dolgozha­tok mezítláb a trágyalében! — Csináljon, amit akar, az a fiamé! — Akkor megyek a cipész­hez. Előlegezzen ötven fran­kot ai fizetésemre. . _elöntötte a P elabou anyot düh , a ká_ romkodások, szidalmak özönét zúdította a fiatalemberre. Az csak hallgatta, majd kihasz­nálva a pillanatot, amikor szava egészen elakadt a ha­ragtól, félvállról így szólt: — Ügy látom, nem fogjuk megérteni egymást Megfordult, lassú, nyugodt léptekkél átvágott az udvaron, és eltűnt az út porában, mint­ha csak nyomába eredt volna a szerencsétlen spanyolnak. Az öreg nyugdíjas vasutas az est leszálltáig hallgatta Pe­labou anyó mennydörgését. S aztán már csak azért nem, mert akkor nyugat felől kez­dett fújni a szél. Fordította: Zilahi Judit »Yves Farge (1899—195S) kiváló francia Író, politikus és publicis­ta. Novellákat, regényeket Irt. A fenti elbeszélést Egyszerű szó­val című kötetéből vettük. Köz­életi munkásságának elismerése­képpen a Béke-világtanácsba Is beválasztották. Ellen Niit: KASSÁRI ESTÉK Jó messze lent alattam szirtfok rol visszapattan a sárga labda, a Hold. Ott lent ugrálva lebeg. szeme, szája nevet — Az ég fölé hajolt. Ketten csó nakba szánunk, evezünk, evezünk: a fokig meg sem állunk — és elhozzuk a labdát. Észtből fordította: Képes Géza Az öi eg kissé elbátortalano- dott, széttárta karjait, majd keze fejével végigtörölte a bajuszát, és fölnézett a vén­asszonyra. — Írhatnál a mezőgazdasági szakszervezetnek. Ott foglal­koznak elhelyezéssel. Írd meg nekik pontosan, mire kell a munkáskéz. I Hosszt! hetekig j *££“ a azután elfeledkeztek az egész­ről. Eljött a nyár, a nagy do­logidő. és Pelabou anyó már napkelte előtt felült a sze­kérre. hogy bevigye a piacra a frissen szedett káposztát, paradicsomot, salátát. Egy jú­liusi délelőtt, amikor már el­költötte a tízórainak szánt vére-hurkáját. megitta hozzá a pohár fehér bort, és a ke­ményen alkudozó vásárlókat szidva hazafelé tartott az üres szekéren, megpillantotta a fickót, akire szüksége volt. Magas, széles vállú ifiú, de a lába vékony, lötyögött rajta a hő st.úi-1 ntidvá". Odasodró­don p ' «"M"iáhor„ és kö- i-rnn.yedén meg kérdezte: — No, hogy vagyunk? «— Hazatérőben — felelte MOLNÄR JÓZSEF: AZ ÁBRAHÁM HEGY TÉLEN VERES PÉTER KÖSZÖNTÉSE Veres Péter Kossuth-díjas író hetvenéves. Szavunk ün­nepi csengésű, de nem az ünnepre s az ünnepalthez szóló. Inkább amolyan som- mázásféle: sűrítése — ameny- nyire a szűkös terjedelem en­gedi — életútja s írói mun­kássága legfőbb tanulságai­nak. Közmondásos pontosságiát, ahogyan az élet- és szellem- világ megannyi jelenségének, a legapróbbaknak is, lebírha- tatlan szívóssággal nevet ad, hiába próbálnák utánozni. A szemlélet, a stílus változásain azonban átüt s kötelez a lé­nyegi igazság: sose add föl a világ vallatását, hogy érzék­ieted, gondolataid hálójába fogd, tetten érd a teljes éle­tet legjobb tudásod szerint. Aki erről lemondott: mester­sége, hivatása, emberléte leg­főbb törvényeit szegte meg. Veres Péter eszmélésétől kezdve szüntelenül vallatta a világot — hogy változtathas­son a világon. Életútja — a nagy agrárproletár falu, Bal­mazújváros villanytalan vis­kói közül az irodalmi-szelle­mi élet központjába: sokak­ban a rendhagyó esetek hök­kent csodálkozását kelti. Pe­dig nem afféle tüneményes »karrier* ez, melynek ívét a személyes becsvágy mohósá­ga húzta volna meg. Maga­tartásában, írásaiban egy­aránt egy réteg szószólója, életének, szenvedéseinek, leg­jobb tulajdonságainak mű­vekbe sűrítője, az irodalmi maradandóságba mentője volt. E réteg: a valahai szegény­parasztság zárt közössége, hol az »elnyomás« szónak be­tű szerinti értelme volt: a jogfosztottság, a társadalmi kiszolgáltatottság, a minden­napi betevőért folytatott örö­kös harc a természettel és az élet uraival egyszerre; e sors osztályosait olyan tömb­bé tömörítetté, mely a belő­le kiszakadt író magatartását is egy életre szólóan megha­tározta. Az induló Veres Pé­ter írásai: e sarsközösség ki­nyilatkoztatásai. »Én nem mehetek el innen, soha, se­hova« — vallja egy korai versében. Törvényéhez hű maradt: lélekben soha övéi­től el nem távolodott, de kö­zéjük akarta hozni a nagyvi­lágot, mindent, ami szép, ne­mes és amit érdemes, dacol­va a közönnyel, hatósági veg- zaturákkal. Jelképes, hogy el­ső nagyobb írása, Az Alföld parasztsága a Markó utcai börtönben születik 1936-ban. Egy év se telik el, s a nagy magyar publicista, Bálint György e szavakkal hívja föl a balmazújvárosi pa­rasztíróra a figyelmet: »Ve­res Pétert két napig faggatta a balmazújvárosi csendőrőrs. Kezét, lábát merőlegesen ki­nyújtva, arcát a mennvezet felé fordítva, órákig tartó görcsös mozdulatlanságban kellett a nyomozók kérdéseire válaszolnia. Súlyos vádponto­kat kellett tisztáznia: miért érintkezett Móricz Zsigmond- dal és Illyés Gyulával? Kéz­iratait és könyveit elkoboz­ták.« Igen, a hatalom fölfigyelt rá, miért világos egy kuny­hóablak a balmazújvárosi szegénysoron; megérezték, messze lobog annak a fénye, ámde hiába próbálták kiolta­ni. Érezték, a szellemi hon­foglalás. melynek Veres Pé­ter előőrse és serkentője volt, valamiképp az igazi, a törté­nelmi honfoglalás, a felszaba­dulás kicsikart előlege. Amint az író legjelentősebb műve, a Számadás önéletrajz ugyan, de egy szegényparaszt eszmé- lését hűségesen fölidézve a tömegek, a hárommillió kol­dus történetét, akaratát fo­galmazta meg. Azt, ami a nép valójában volt, és amivé len­ni akart. Ez, a történelmi helytállás, Veres Péter sor­sának és életművének másik fontos, kire-kire kötelező ta­nulsága. Igen. még ma is nehéz el­dönteni, mivel tett többet: azzal-e, hogy megírta osztá­lyostársai életét olyan hite­lességgel és részletességgel, hogy műveiből, a Szűk esz­tendőből, a Számadásból, a Próbatételből és a trilógiává bővülő Balogh család törté­netéből a késő korok olvasó­ja is elevenen maga előtt láthatja majd e napjainkban már múltba fordult világot — vagy azzal, hogy a földre­form egyik előkészítőjeként és irányítójaként, forradalmár politikusként részt vett a szegényparasztság tengermé- lyi életének megváltoztatásá­ban, hogy valóban és végle­gesen múlt legyen, amit írá­saiban megörökített És miután a felszabadulás megtörtént, népe — az ő sza­vaival élve — véglegesen a »nemzetbe emelkedett«. A folyamat máig se ért véget, figyelmeztet, az író,. A hódi-'11, tás még nem teljes: a »szel­lem napvilága« még nem ér el mindenüvé. Ezért foglalko­zik ma a régi frissességgel és szívóssággal a tudomány, a művészet, a szellemi élet megannyi problémáival: vi­szi övéinek mindazt »ami szép, ami nemes és amit érdemes«. így lesz Olvasó­naplója, a Számadás folyta­tása mindegyre táguló szel­lemi önéletrajz. De eközben se feledkezik meg róla, hogy ma is van­nak némák, hallgatagon dol­guk tevők, akik magukért szólni restellenek. Helyettük s a nevükben szól, igazukra újra és újra figyelmeztet mint a hasonló című, már a hatvanas években írt regé­nyében. S ha ismét a múltat, a régi cselédsor nyomorúsá­gát idézi föl, mint a Tiszán» túli történetekben, nem az emlékekben merítkezik meg, s nem egy volt világba ré­ved vissza, hanem a közös­ségi együttélés ma is érvé­nyes és megszeghetetlen sza­bályrendjét kutatja,- erkölcsi törvényeire figyelmeztet. A hetedik évtized küszöbét átlépő Veres Péter gazdag ember. Gazdag, mert mérhe­tetlenül többet adott, mint amennyit kapott. Iszákja ma is kifogyhatatlan, mint ahogy a mesebeli szegényember ta­risznyájából is mindig Jut kinek-kinek madárlátta ke­nyér. Mindenkinek, aki élni akar vele. B. Nagy László Vallató Géza: Az én utam az én utam egyenes azokkal jöttem akiket szeretek oz én utam egyenes azokkal járom akik szeretnek «: én utam egyenes azokkal tartok akik szeretik a proletárt parasztot-

Next

/
Thumbnails
Contents