Somogyi Néplap, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

p Gergely Mihály: Vészi Endre: Kosztümös Pacsirta M ondja, telefonál­hatok innen Bu­dapestre? — Jé, az író elvtárs!... Megismertem rögtön! Elfogad­ta a tanács meghívását? ... Hogy ilyen elfoglalt ember!... — Most érkeztem, ezt. a be­szélgetést már nem tudtam otthon lebonyolítani. Az alacsony, dundj postás- kisasszony bátortalanul kacér mosollyal nézte, és kinyúj tóttá párnás, kurta kezét a kisabla- kon. — Isten hozta! Nem is hiszi, mennyire megszerette a falu a téli író—olvasó találko­zón! ... Hogy a tanács máso­dik meghívására is későn vá­laszolt, egészen elszomorod­tak ... Jaj, de mit is hagyom odakint állni, kerüljön bel­jebb! Ügyis most kezdődik az ebédidő, bezárom az első aj­tót. — Elnézést kérek, hogy éppen ebéd közben zavarom! — Ó, ilyen kedves vendég nem mindennap fordul meg nálunk! — Előjött hivatalából, bezárta az ajtót. Az író ész­revette, hogy a duzzadó kebel, az erős, remegő csípő móriká- lása neki szól. Aztán a szé­gyenlősen lesütött szempillák alól előkíváncsiskodó kandi tekintet végleg leleplezte a kisasszonyt. — Jöjjön ... jöjjön hát bel­jebb!... Milyen számot hív­jak? A kisasszony tárcsázott, be­szélt, sürgetett, majd félénken rámosoiygott. — Remélem, fél órán belül behozzák!... Addig talán ... menjünk be, a szobámban sokkal hűvösebb van! — Igazán nem akarom za­varni! Ebédeljen csak nyugod­tan. — Ráérek, úgyis stol majd a mama, ha kész az ebéd!... Tudja, ketten élünk itt... Csak szegény mama képtelen valamivel időre elkészülni. Mondom is neld gyakran: te aztán egy hétig meg nem ma­radhatnál a postán, ahol min­dent percnyi pontossággal kell elvégezni. — Kövérkés, fehér kezével felnyúlt a kontyához, gondosan megigazgatta. — Szóval mégiscsak eljött hoz­zánk! Meddig marad? — Talán egy hétig. — Olyan rövid ideig? — Tudja, milyen nagy idő egy hét?... Persze, minden attól függ. A kisasszony egy-egy rebbe­nő mozdulattal szemöldökén simított végig, majd ruháján talált valami elrendeznivalót. Mosolya lassan neki bátorodott. — Mitől?... Ó, mesélje már, olyan izgalmas lehet a maguk munkája! Tudja, ré­mesen szeretek olvasni, a zon­gora mellett az a nagy szen­vedélyem, és sokszor elkép­zelem magamnak az írót, mi­lyen lehet, hogyan dolgozik, miféle szokásai vannak ... Szóval mitől függ, hogy meny­nyi egy hét? — Hát... hogy nem hagy­ja-e cserben az embert a sze­rencséje. Összehozza-e a vé­letlen érdekes emberekkel, ügyekkel. A nő einevette magát. — Al/ or ez magának most olyan, mint egy izgalmas va­dászat? — Lehet mondani... Tu­dom, kicsit kegyetlen, komi­dul önző magatartás. — Ott állt a harminc-valahány éves nő. Közelről inkább csinos, teltött galamb alakjához illett a kisláinyosan pufok arc. Egy­általán nem kívánta, egészen más volt a zsánere, mégis nyúlt érte, és magához .karol­ta. Rugalmatlanul lágy csípője volt a nőnek. — Jaj, ne!... nem sza­bad! ... Nem vagyok én olyan!... — Milyen? A nő értetlenül, zavartan mosolygott, aztán blúzát kezd­te libegtetni a kivágás fölött. — Istenem, micsoda hőség! Jöjjön! — Előresietett. — Be­szólok a mamának, hogy ráér az ebéddel.. . Vagy ha meg­hívhatnám? ... — Köszönöm, már ebédel­tem. — Én meg igazán várhatok, jót is tenne, hogy fogynék egy kicsit, ugye? ... Csak ne szeretnék olyan borzasztóan enni!... Rögtön jövök! — Pil­lanatok alatt visszatért. — Erre tessék! A szoba le volt függönyöz- ve, a szemnek hozzá kellett szoknia a homályhoz. A hiva­tal után itt valóban kellemes volt, de a szoba levegője nyo­masztóan áporodott. Tele volt zsúfolva nagymamáktól örö­költ bútorokkal, térítőkkel, nippekkel, zongorával, a fala­kon rengeteg kép, köztük egy-egy színes reprodukció. Az ágy fölött nagy szentkép, holdfény, Olajfák-hegye. — Ö, tudom, maguk művé­szek a magamfajta, egyszerű ember otthonát nehezen vise­lik el. A nő kanapéra ültette, ma­ga is arra telepedett le, s mi­közben beszélt, egyre közelebb fészkelődött hozzá. — Miből gondolja? Ó, csak úgy!... — Idegesen nevetgélt. — Pedig magam is imádom a művészeteket! Csak volna pénzem, nem reproduk­ciókat gyűjtenék! — Felhevül- ten repkedő keze, mintha vé­letlenül történne, megnyugo­dott a férfi vállán. z író pillantása ekkor egy különös képre esett. Szinyei Merse Pacsirtájának nagyméretű, színes lenyomata volt, de va­lami valószínűtlenül megvál­toztatta a kép hatását. Türel­metlenül az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, s végre megláthatta a tágas mezőben fölfelé emelkedő pacsirtát bá­muló, gyönyörű meztelen asz- szonyt — gyerekesen ügyetle­nül felöltöztetve. Valaki le­mezszerűén merev kosztümbe öltöztette a nézőnek hátat fordító asszonyt, de a satíro- zás alól is diadalmasan sü­töttek elő vonalai. — Miért öltöztette föl sze­gény Pacsirtát? — Mert... tudja, milyenek a helybeliek. .. Egy kukkót sem értenek a művészethez, annál többet a megszólás- hoz! ... — Pedig nagy kár érte! Olyan isteni alakja van Pa­csirtának. A kisasszony zavara elmúlt, a férfi mellé lépett, mintha ő is a megmásított képet nézné, de forró, puha testével egé­szen hozzádőlt — Ismerné csak ... itt élni ezek között a sivár lelkű em­berek ... A másik szobában megszó­lalt a telefon, Budapestet kap­csolták. A férfi hamar végzett, és elköszönt. Már mindent tu­dott egyhetes útja első sze­replőjéről. AZ ELMARADT ÉBREDÉS C tolatjátok meg nagyváros vekkerei, ti parányi fémka- k-7 kasok: meghalt az emberetek! Valóban, elment az öreg, mégpedig hajnali fél ötkor, elmulasztva — és hosszú élvek óta első ízben! — az aggályosán pontos ébredést, amelynek kényszere napról napra belényilalt, mint valami idegfájdalom. A vekkeres ember évtizedek óta megszokta már a haj­nali ébredést. Mivel régóta magányosan él, a vekkerre bíz­ta magát, talán nem is az ébresztés miatt, csak azért, hogy valami hangra nyissa ki szemét. Majdnem fél évszázadot dolgozott szakmájában, amikor váratlanul nyugdíjba küldték. Váratlanul, mert ugyan ki az, aki ne tartaná az ilyesmit váratlannak? A törvényszerű és a váratlan itt nincs ellentmondásban egymással. Nem kel­lett többé a régi beosztás szerint élnie, s mint ahogy ilyen­kor lenni szokott, a keretbe foglalt idő szétnyom la öröknek látszó formáit, és alaktalanul hömpölyögve ellepte embe­rünk mindennapjait. Az idő látható lett, érzékelhető, még­pedig túlsúlyban, fölöslegben. Emberünk elhatározta, hogy átrendezi életét, és ezzel megzabolázza az időt. Fölösleges a hajnali fél öt; azelőtt, kietlen sötét téli hajnalokon amúgy is ábrándozott róla, hogy egyszer majd fittyet hány a csön­getésnek, orrára húzza a dunyhát, és alszik a jó melegben teljes kivilágosodásig. Elegendő lesz hét órakor fölkelni. Viszont az este kitágítható. A kilencórai lefekvést tízre, fél tizenegyre lehet elhalasztani, különös tokintettel az ezután beiktatott rendszeres mozi- meg színházlátogatásokra. 1 \ c a beidegzés zsarnoki kényszere kidobta agyából az ' elhatározást, s az új életet megelőző estén szokás sze­rint megint fölhúzta az ébresztőóra riasztócsengőjét, s így hajnali fél ötkor- ugyanúgy ébredt, mint máskor. Mikor tudatosan ráeszmélt, hogy a szürke félhomály mögött a vég­telen idő térsége várja, betölthetellenül sok idő, s megkí­sérelt tovább aludni, nyugtalan lett, és érezte, az álmosság felszikkadt a szeméből. Ez viszont lehetetlenné tette, hogy este végigülje a mozi utolsó előadását, amelyre éppen fenn­maradási izmainak tomásztatása végett váltott jegyet. Így az egész nap rosszul múlt el, a helytelen időgazdálkodás szorító jában. Vigyázott hát a vekkerre: nem húzta föl a jelzőberen­dezést. Akkor meg éppen erre riadt föl, és pontosan fél öt­kor: az elmaradt csöngetésre. Fogta az órát, és a szekrény­be rakta a fehérneműk közé. Másnap távch ciripelésre éb­redt, és megint csaik fél ötkar, mintha az ingek közül csön­getne ki az óra, beléjük fulladva, de mégis hallhatóan. Így került ki a vekker a kamrába. De a hajnali ébresztés csak nem maradt el. Kiderült, legközelebbi szomszédja is éppen erre az időre állítja be óráját; Egy darabig tűrte ezt, de aztán átment a szomszédjá­hoz, és békésen elpanaszolta keservét. A szomszéd megér­tette az öregembert, és ezentúl az előszobából óbreszítelte magát. De a vekkert, ha nem is tőle, de valahonnét mindig hallani lehetett. A szomszéd házból, a szomszéd utcából. Emberünk gyanakvása nőtt. Csák nem1 járhatja sorra a vekker-tulajdonosokat? Sokan vonnák a hajnali fél ötkor kelők. És az ok is nyomós, hogy éhresztessék magukat. így hát beletörődött ebbe. Visszahozta tehát vekkerét a kam­rából, visszalépett az ébresztőórások népes társadalmába; A temérdek időt meg úgy próbálta pusztítani, hogy min- - de-níéle hasznos meg haszontalan munkát keresett ma­gának. Az idő abroncsai nem szorították, végtelen uta­kon kószált benne ébredéstől elalvásig. Míg aztán az utolsó reggelen hiába kiáltozott a vekker korrekt ezüsthangon éb­redést. A vekkeres ember szembeszállt vele, és ezúttal elő­ször megtagadta az engedelmességet. f.K/1 AGRONÓMVS. Fia­talember tele lelkesedéssel, tervekkel. Szereti a hivatá­sát, s szereti Violát, a tanító- kisasszonyt. Viola magas, sző­ke, piros arcú. Az iskolában a gyerekek Viola néninek hív­ják, pedig csak húszéves. Lá­nya az özvegynek, akinek há­rom fiát vitte el a háború. A nagyabbik lánya Pesten él — soleszor küld neki csomagot, kopasztott libát, kövér tyú­kot, kis zsák diót. Az agronómusnak még egy mondatot kellett megfogal­maznia férfiasán, mégis ked­vesen: »Viola néni, legyen a feleségem.« Kerülgette a sza­vakat, egy kicsit hümmögótt is, míg azok helyükre nem álltak. Hiába: a fogalmazás nem volt soha mestersége, leánykérésben pedig nem volt gyakorlata. Violának sokkal könnyebben ment, mivel csak annyit kellett felelnie: igen. A FIATALOK egymás mel­lett ültek abban a sugárzás­ban, amelyet az ilyen kérdés­felelet teremt meg. Géza mondta, milyen rendes dolog a mi életünkben, hogy nincs hozomány. Ügy érti: a letűnt világban hány lelket, hány szí­vet ugrasztott szét. A hozo­mánytól, ettől a sokszor előre kialkudott anyagitól is füg­gött: házasság lesz^e a sze­relemből. Családban hallott históriákat sorolt fel, olvas­Bodó Béla: Hiányaiból idézett, szidta egy kicsit a régi hozományvadá­szokat, — mintha csak a ma­ga tiszta szívét akarná mu­togatni. Azt mondta: én té­ged úgy szeretlek, ahogy vagy, még ha egy párnád sincs, mert nékem aztán iga­zán nem kell hozomány!! Hát úgy fognak élni —így beszélt, s a füle piros volt, cseresznyepiros —, úgy élnek majd, mint két gerle. Ö, a Gé­za gerle reggel munkába in­dul ki, a földekre. Viola ger­le pedig az iskolába. Este ta­nul, Viola a konyhában sü- rög-forog, aztán tálal — ó, ezek a vacsorák kettesben! Akkor ő rágyújt, Viola ger­le szépen elmosogat, majd odaül melléje, egészen közel hozza a széket, és talán stop­pol vagy varr. »Az agronó­musnak kiutalt új lakásban is lehetnek idillek...« Ja, igaz. ö, Géza gerle egy kicsit korábban kel, mert reg­gel is belekukkant a terveze­tekbe, persze Viola gerle is fölkelhet vele korán, legalább kitakarít. Vannak asszonyok, akik estére hagyják a takarí­tást, de ez nem helyes. És ugye nem baj, hogy ő, Géza gerle néha vasárnap délután Fotó: Cservenka Ferenc Fiatal költők mindig születnek. Először versek­kel az irodalmi folyóiratokban, majd — a tehetség eget kér fos kap) — kötetben jelentkezik a fiatal költő a nyilvánosság előtt és a Parnasszuson. Az első kötet, akármilyen vékonyka is, általában sors­döntő esemény. Avatás. Lehet, hogy egy stopén ívelő pálya kezdete, felavatása. Erre a fontos eseményre készül Pesten egy fiatal magyar költő. Huszonnégy éves, első verses­könyve áprilisban Spártai suhanó címmel jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Szatmárnémetiben született, szülei Baranyából és Somogyból, Marcaliból származtak el. Az idén vég­zett az ELTE bölcsész karán magyar'—orosz szakon. Jelenleg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat saj­tószerkesztője. Versei 1962 óta eddig az Elet és Iro­dalomban, a Rádióban, a Kortársban, az Új írás­ban és az Alföldben jelenitek meg. A neve — amellyel bizonyára találkozunk még — Sumonyi Zoltán. Sumonyi Zoltán: A RÁADÁS Ez a ráadás a legszebb Firenzében. Hogy - niegtoldhattuk lopva még egy nappal. Ma már messze kéne járni, s én csak nézem-: a Vecchio-torony bizzdful az égen, — s a Dávidok! parittyával meg karddal, a Dávidok, parittyával meg karddal! Ö, ha így lehetne kimért időmön túl maradni még egy napra, még egy percre! Lábamnál füvek, fák, elém folyó fordul, így járnék közöttük ámulva, bolondul, s a sir utáni lét mit érdekelne, a sír utáni lét mit érdekelne?! kimegy az itteni meccsre, tu­lajdonképpen ez az egyetlen szenvedélye. Viola bizonyosan talál magának munkát arra az időre is, a ház körül min­dig akad valami, nem unatko­zik majd. Aztán itt van a bevásárlás. Géza úgy véli, leghelyesebb, ha a pénz, mindkettőjük fize­tése az asszonynál van, hiszen úgyis Viola fog majd vásárol­ni. Van a faluban bolt és he­tipiac, esetleg házaknál is lehet venni friss tojást, rán­tani való baromfit. A moso­gatást meg legjobb közvetle­nül ebéd után... és így to­vább. Géza pontos volt, még a különböző időket is fölmér­te, mintha csak egy csatorná­zási vagy öntözési tervet ké­szítene. — Meglátod, drágám, az egész világ irigyelni fog min­ket, olyan boldogan élünk majd. FIOLA GERLE eltűnődött ezen. Hát iskola, főzés, taka­rítás, bevásárlás, mosás, var­rás — nem sok ez egy ger­lének? Amikor Géza elhallgatott, a maga szelíd szavával mondta: úgy véli, hogy majd Géza vá­sárol be, szívesen segít a mo­sogatásnál . esténként meg­ágyaz. néha fölvikszeli a pad­lót, ke éti a mosógépet, álta­lában . 3gosztják a házimun­kát — kettesben könnyebb is, vidámabb is. — Nem kell félned, itt nem nevetnek ki, reggelenként ki- rázhatod a porrongyot — mondta Viola —, a szomszéd­ban Druba bácsi, a felsősök tanítója még a szőnyegeket is kiporolja az udvaron, arról nem beszélve, hogy néha 6 dagasztja a kenyeret, ment nagyon szeretik a házi süté­sük így beszélt Viola, Géza pe­dig nyomban felelt rá —így meg úgy —, a közös nevező nem akart kialakulni, sőt, már-már élesedtek a szavak. Géza gerlének éppen a legne­hezebb pillanatban jutott eszébe; — Tudod mft? Miért kell anyácskádnak egyedül laknia a falu másik végén? Költöz­zön hozzánk. Ű takarít majd­bevásárol, meg is főz — mi­lyen remekül főz —, mos, va­sal, foltoz, igazán nagyszerű.' Viola csodálkozva fölemelte a szavát: — Ügy, hiszen az előbb még azt mondtad, nem kell haztv> mány. Hai mégis kell?... Ekkor lépett be a mama, a» / özvegy. Kicsi öregasszony. Három fiát elvitte a háborúi A nagyobbik lánya Besten SE

Next

/
Thumbnails
Contents