Somogyi Néplap, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-11 / 292. szám
p Gergely Mihály: Vészi Endre: Kosztümös Pacsirta M ondja, telefonálhatok innen Budapestre? — Jé, az író elvtárs!... Megismertem rögtön! Elfogadta a tanács meghívását? ... Hogy ilyen elfoglalt ember!... — Most érkeztem, ezt. a beszélgetést már nem tudtam otthon lebonyolítani. Az alacsony, dundj postás- kisasszony bátortalanul kacér mosollyal nézte, és kinyúj tóttá párnás, kurta kezét a kisabla- kon. — Isten hozta! Nem is hiszi, mennyire megszerette a falu a téli író—olvasó találkozón! ... Hogy a tanács második meghívására is későn válaszolt, egészen elszomorodtak ... Jaj, de mit is hagyom odakint állni, kerüljön beljebb! Ügyis most kezdődik az ebédidő, bezárom az első ajtót. — Elnézést kérek, hogy éppen ebéd közben zavarom! — Ó, ilyen kedves vendég nem mindennap fordul meg nálunk! — Előjött hivatalából, bezárta az ajtót. Az író észrevette, hogy a duzzadó kebel, az erős, remegő csípő móriká- lása neki szól. Aztán a szégyenlősen lesütött szempillák alól előkíváncsiskodó kandi tekintet végleg leleplezte a kisasszonyt. — Jöjjön ... jöjjön hát beljebb!... Milyen számot hívjak? A kisasszony tárcsázott, beszélt, sürgetett, majd félénken rámosoiygott. — Remélem, fél órán belül behozzák!... Addig talán ... menjünk be, a szobámban sokkal hűvösebb van! — Igazán nem akarom zavarni! Ebédeljen csak nyugodtan. — Ráérek, úgyis stol majd a mama, ha kész az ebéd!... Tudja, ketten élünk itt... Csak szegény mama képtelen valamivel időre elkészülni. Mondom is neld gyakran: te aztán egy hétig meg nem maradhatnál a postán, ahol mindent percnyi pontossággal kell elvégezni. — Kövérkés, fehér kezével felnyúlt a kontyához, gondosan megigazgatta. — Szóval mégiscsak eljött hozzánk! Meddig marad? — Talán egy hétig. — Olyan rövid ideig? — Tudja, milyen nagy idő egy hét?... Persze, minden attól függ. A kisasszony egy-egy rebbenő mozdulattal szemöldökén simított végig, majd ruháján talált valami elrendeznivalót. Mosolya lassan neki bátorodott. — Mitől?... Ó, mesélje már, olyan izgalmas lehet a maguk munkája! Tudja, rémesen szeretek olvasni, a zongora mellett az a nagy szenvedélyem, és sokszor elképzelem magamnak az írót, milyen lehet, hogyan dolgozik, miféle szokásai vannak ... Szóval mitől függ, hogy menynyi egy hét? — Hát... hogy nem hagyja-e cserben az embert a szerencséje. Összehozza-e a véletlen érdekes emberekkel, ügyekkel. A nő einevette magát. — Al/ or ez magának most olyan, mint egy izgalmas vadászat? — Lehet mondani... Tudom, kicsit kegyetlen, komidul önző magatartás. — Ott állt a harminc-valahány éves nő. Közelről inkább csinos, teltött galamb alakjához illett a kisláinyosan pufok arc. Egyáltalán nem kívánta, egészen más volt a zsánere, mégis nyúlt érte, és magához .karolta. Rugalmatlanul lágy csípője volt a nőnek. — Jaj, ne!... nem szabad! ... Nem vagyok én olyan!... — Milyen? A nő értetlenül, zavartan mosolygott, aztán blúzát kezdte libegtetni a kivágás fölött. — Istenem, micsoda hőség! Jöjjön! — Előresietett. — Beszólok a mamának, hogy ráér az ebéddel.. . Vagy ha meghívhatnám? ... — Köszönöm, már ebédeltem. — Én meg igazán várhatok, jót is tenne, hogy fogynék egy kicsit, ugye? ... Csak ne szeretnék olyan borzasztóan enni!... Rögtön jövök! — Pillanatok alatt visszatért. — Erre tessék! A szoba le volt függönyöz- ve, a szemnek hozzá kellett szoknia a homályhoz. A hivatal után itt valóban kellemes volt, de a szoba levegője nyomasztóan áporodott. Tele volt zsúfolva nagymamáktól örökölt bútorokkal, térítőkkel, nippekkel, zongorával, a falakon rengeteg kép, köztük egy-egy színes reprodukció. Az ágy fölött nagy szentkép, holdfény, Olajfák-hegye. — Ö, tudom, maguk művészek a magamfajta, egyszerű ember otthonát nehezen viselik el. A nő kanapéra ültette, maga is arra telepedett le, s miközben beszélt, egyre közelebb fészkelődött hozzá. — Miből gondolja? Ó, csak úgy!... — Idegesen nevetgélt. — Pedig magam is imádom a művészeteket! Csak volna pénzem, nem reprodukciókat gyűjtenék! — Felhevül- ten repkedő keze, mintha véletlenül történne, megnyugodott a férfi vállán. z író pillantása ekkor egy különös képre esett. Szinyei Merse Pacsirtájának nagyméretű, színes lenyomata volt, de valami valószínűtlenül megváltoztatta a kép hatását. Türelmetlenül az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt, s végre megláthatta a tágas mezőben fölfelé emelkedő pacsirtát bámuló, gyönyörű meztelen asz- szonyt — gyerekesen ügyetlenül felöltöztetve. Valaki lemezszerűén merev kosztümbe öltöztette a nézőnek hátat fordító asszonyt, de a satíro- zás alól is diadalmasan sütöttek elő vonalai. — Miért öltöztette föl szegény Pacsirtát? — Mert... tudja, milyenek a helybeliek. .. Egy kukkót sem értenek a művészethez, annál többet a megszólás- hoz! ... — Pedig nagy kár érte! Olyan isteni alakja van Pacsirtának. A kisasszony zavara elmúlt, a férfi mellé lépett, mintha ő is a megmásított képet nézné, de forró, puha testével egészen hozzádőlt — Ismerné csak ... itt élni ezek között a sivár lelkű emberek ... A másik szobában megszólalt a telefon, Budapestet kapcsolták. A férfi hamar végzett, és elköszönt. Már mindent tudott egyhetes útja első szereplőjéről. AZ ELMARADT ÉBREDÉS C tolatjátok meg nagyváros vekkerei, ti parányi fémka- k-7 kasok: meghalt az emberetek! Valóban, elment az öreg, mégpedig hajnali fél ötkor, elmulasztva — és hosszú élvek óta első ízben! — az aggályosán pontos ébredést, amelynek kényszere napról napra belényilalt, mint valami idegfájdalom. A vekkeres ember évtizedek óta megszokta már a hajnali ébredést. Mivel régóta magányosan él, a vekkerre bízta magát, talán nem is az ébresztés miatt, csak azért, hogy valami hangra nyissa ki szemét. Majdnem fél évszázadot dolgozott szakmájában, amikor váratlanul nyugdíjba küldték. Váratlanul, mert ugyan ki az, aki ne tartaná az ilyesmit váratlannak? A törvényszerű és a váratlan itt nincs ellentmondásban egymással. Nem kellett többé a régi beosztás szerint élnie, s mint ahogy ilyenkor lenni szokott, a keretbe foglalt idő szétnyom la öröknek látszó formáit, és alaktalanul hömpölyögve ellepte emberünk mindennapjait. Az idő látható lett, érzékelhető, mégpedig túlsúlyban, fölöslegben. Emberünk elhatározta, hogy átrendezi életét, és ezzel megzabolázza az időt. Fölösleges a hajnali fél öt; azelőtt, kietlen sötét téli hajnalokon amúgy is ábrándozott róla, hogy egyszer majd fittyet hány a csöngetésnek, orrára húzza a dunyhát, és alszik a jó melegben teljes kivilágosodásig. Elegendő lesz hét órakor fölkelni. Viszont az este kitágítható. A kilencórai lefekvést tízre, fél tizenegyre lehet elhalasztani, különös tokintettel az ezután beiktatott rendszeres mozi- meg színházlátogatásokra. 1 \ c a beidegzés zsarnoki kényszere kidobta agyából az ' elhatározást, s az új életet megelőző estén szokás szerint megint fölhúzta az ébresztőóra riasztócsengőjét, s így hajnali fél ötkor- ugyanúgy ébredt, mint máskor. Mikor tudatosan ráeszmélt, hogy a szürke félhomály mögött a végtelen idő térsége várja, betölthetellenül sok idő, s megkísérelt tovább aludni, nyugtalan lett, és érezte, az álmosság felszikkadt a szeméből. Ez viszont lehetetlenné tette, hogy este végigülje a mozi utolsó előadását, amelyre éppen fennmaradási izmainak tomásztatása végett váltott jegyet. Így az egész nap rosszul múlt el, a helytelen időgazdálkodás szorító jában. Vigyázott hát a vekkerre: nem húzta föl a jelzőberendezést. Akkor meg éppen erre riadt föl, és pontosan fél ötkor: az elmaradt csöngetésre. Fogta az órát, és a szekrénybe rakta a fehérneműk közé. Másnap távch ciripelésre ébredt, és megint csaik fél ötkar, mintha az ingek közül csöngetne ki az óra, beléjük fulladva, de mégis hallhatóan. Így került ki a vekker a kamrába. De a hajnali ébresztés csak nem maradt el. Kiderült, legközelebbi szomszédja is éppen erre az időre állítja be óráját; Egy darabig tűrte ezt, de aztán átment a szomszédjához, és békésen elpanaszolta keservét. A szomszéd megértette az öregembert, és ezentúl az előszobából óbreszítelte magát. De a vekkert, ha nem is tőle, de valahonnét mindig hallani lehetett. A szomszéd házból, a szomszéd utcából. Emberünk gyanakvása nőtt. Csák nem1 járhatja sorra a vekker-tulajdonosokat? Sokan vonnák a hajnali fél ötkor kelők. És az ok is nyomós, hogy éhresztessék magukat. így hát beletörődött ebbe. Visszahozta tehát vekkerét a kamrából, visszalépett az ébresztőórások népes társadalmába; A temérdek időt meg úgy próbálta pusztítani, hogy min- - de-níéle hasznos meg haszontalan munkát keresett magának. Az idő abroncsai nem szorították, végtelen utakon kószált benne ébredéstől elalvásig. Míg aztán az utolsó reggelen hiába kiáltozott a vekker korrekt ezüsthangon ébredést. A vekkeres ember szembeszállt vele, és ezúttal először megtagadta az engedelmességet. f.K/1 AGRONÓMVS. Fiatalember tele lelkesedéssel, tervekkel. Szereti a hivatását, s szereti Violát, a tanító- kisasszonyt. Viola magas, szőke, piros arcú. Az iskolában a gyerekek Viola néninek hívják, pedig csak húszéves. Lánya az özvegynek, akinek három fiát vitte el a háború. A nagyabbik lánya Pesten él — soleszor küld neki csomagot, kopasztott libát, kövér tyúkot, kis zsák diót. Az agronómusnak még egy mondatot kellett megfogalmaznia férfiasán, mégis kedvesen: »Viola néni, legyen a feleségem.« Kerülgette a szavakat, egy kicsit hümmögótt is, míg azok helyükre nem álltak. Hiába: a fogalmazás nem volt soha mestersége, leánykérésben pedig nem volt gyakorlata. Violának sokkal könnyebben ment, mivel csak annyit kellett felelnie: igen. A FIATALOK egymás mellett ültek abban a sugárzásban, amelyet az ilyen kérdésfelelet teremt meg. Géza mondta, milyen rendes dolog a mi életünkben, hogy nincs hozomány. Ügy érti: a letűnt világban hány lelket, hány szívet ugrasztott szét. A hozománytól, ettől a sokszor előre kialkudott anyagitól is függött: házasság lesz^e a szerelemből. Családban hallott históriákat sorolt fel, olvasBodó Béla: Hiányaiból idézett, szidta egy kicsit a régi hozományvadászokat, — mintha csak a maga tiszta szívét akarná mutogatni. Azt mondta: én téged úgy szeretlek, ahogy vagy, még ha egy párnád sincs, mert nékem aztán igazán nem kell hozomány!! Hát úgy fognak élni —így beszélt, s a füle piros volt, cseresznyepiros —, úgy élnek majd, mint két gerle. Ö, a Géza gerle reggel munkába indul ki, a földekre. Viola gerle pedig az iskolába. Este tanul, Viola a konyhában sü- rög-forog, aztán tálal — ó, ezek a vacsorák kettesben! Akkor ő rágyújt, Viola gerle szépen elmosogat, majd odaül melléje, egészen közel hozza a széket, és talán stoppol vagy varr. »Az agronómusnak kiutalt új lakásban is lehetnek idillek...« Ja, igaz. ö, Géza gerle egy kicsit korábban kel, mert reggel is belekukkant a tervezetekbe, persze Viola gerle is fölkelhet vele korán, legalább kitakarít. Vannak asszonyok, akik estére hagyják a takarítást, de ez nem helyes. És ugye nem baj, hogy ő, Géza gerle néha vasárnap délután Fotó: Cservenka Ferenc Fiatal költők mindig születnek. Először versekkel az irodalmi folyóiratokban, majd — a tehetség eget kér fos kap) — kötetben jelentkezik a fiatal költő a nyilvánosság előtt és a Parnasszuson. Az első kötet, akármilyen vékonyka is, általában sorsdöntő esemény. Avatás. Lehet, hogy egy stopén ívelő pálya kezdete, felavatása. Erre a fontos eseményre készül Pesten egy fiatal magyar költő. Huszonnégy éves, első verseskönyve áprilisban Spártai suhanó címmel jelenik meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Szatmárnémetiben született, szülei Baranyából és Somogyból, Marcaliból származtak el. Az idén végzett az ELTE bölcsész karán magyar'—orosz szakon. Jelenleg a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat sajtószerkesztője. Versei 1962 óta eddig az Elet és Irodalomban, a Rádióban, a Kortársban, az Új írásban és az Alföldben jelenitek meg. A neve — amellyel bizonyára találkozunk még — Sumonyi Zoltán. Sumonyi Zoltán: A RÁADÁS Ez a ráadás a legszebb Firenzében. Hogy - niegtoldhattuk lopva még egy nappal. Ma már messze kéne járni, s én csak nézem-: a Vecchio-torony bizzdful az égen, — s a Dávidok! parittyával meg karddal, a Dávidok, parittyával meg karddal! Ö, ha így lehetne kimért időmön túl maradni még egy napra, még egy percre! Lábamnál füvek, fák, elém folyó fordul, így járnék közöttük ámulva, bolondul, s a sir utáni lét mit érdekelne, a sír utáni lét mit érdekelne?! kimegy az itteni meccsre, tulajdonképpen ez az egyetlen szenvedélye. Viola bizonyosan talál magának munkát arra az időre is, a ház körül mindig akad valami, nem unatkozik majd. Aztán itt van a bevásárlás. Géza úgy véli, leghelyesebb, ha a pénz, mindkettőjük fizetése az asszonynál van, hiszen úgyis Viola fog majd vásárolni. Van a faluban bolt és hetipiac, esetleg házaknál is lehet venni friss tojást, rántani való baromfit. A mosogatást meg legjobb közvetlenül ebéd után... és így tovább. Géza pontos volt, még a különböző időket is fölmérte, mintha csak egy csatornázási vagy öntözési tervet készítene. — Meglátod, drágám, az egész világ irigyelni fog minket, olyan boldogan élünk majd. FIOLA GERLE eltűnődött ezen. Hát iskola, főzés, takarítás, bevásárlás, mosás, varrás — nem sok ez egy gerlének? Amikor Géza elhallgatott, a maga szelíd szavával mondta: úgy véli, hogy majd Géza vásárol be, szívesen segít a mosogatásnál . esténként megágyaz. néha fölvikszeli a padlót, ke éti a mosógépet, általában . 3gosztják a házimunkát — kettesben könnyebb is, vidámabb is. — Nem kell félned, itt nem nevetnek ki, reggelenként ki- rázhatod a porrongyot — mondta Viola —, a szomszédban Druba bácsi, a felsősök tanítója még a szőnyegeket is kiporolja az udvaron, arról nem beszélve, hogy néha 6 dagasztja a kenyeret, ment nagyon szeretik a házi sütésük így beszélt Viola, Géza pedig nyomban felelt rá —így meg úgy —, a közös nevező nem akart kialakulni, sőt, már-már élesedtek a szavak. Géza gerlének éppen a legnehezebb pillanatban jutott eszébe; — Tudod mft? Miért kell anyácskádnak egyedül laknia a falu másik végén? Költözzön hozzánk. Ű takarít majdbevásárol, meg is főz — milyen remekül főz —, mos, vasal, foltoz, igazán nagyszerű.' Viola csodálkozva fölemelte a szavát: — Ügy, hiszen az előbb még azt mondtad, nem kell haztv> mány. Hai mégis kell?... Ekkor lépett be a mama, a» / özvegy. Kicsi öregasszony. Három fiát elvitte a háborúi A nagyobbik lánya Besten SE
