Somogyi Néplap, 1966. december (23. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

Vasárnap, 1966, december 25. 5 SOMOGYI JíBYLAr ) VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR ( ESTE A KASTÉLYBAN ősi társa embernek a dal. Mióta munkája pergő ritmusára az em­ber dallamot s hozzá szöveget csi­holt, ének száll a bölc ő felett, si­rató az életút végén. A kettő kö­zött érzeimeink szeles skáláján mindig, mindenhová elkísér a mu­zsika. Korok, ízlések, divatok vál­toznak, az ember és a zene kap­csolata örök. S aki megismeri, kö­zel engedi magához a muzsikát — gazdagabb. Szebb és teljesebb így a világ. ívelő dallamok Tornyos kastély magasodik Ladon egy ódon park marn- mutfenyőivel és platánkoronái- val övezve. Iskola. Mellette erdészet. Mindkettőhöz kes­keny, salakos gyalogút vezet a parkon át lentről, a faluból. Koromsötét van, csak az eme­leti kastélyablakból szűrődik fény a fák közé. Bentről kelle­mes zongoraszó gyöngyözik, közeledőben mind erősebben. Valaha neves művészek adtak Itt knocertet — keveseknek talán épp ezen az emeleten. Most egy tanítónő ujjal nyo- mán kavarognak a dallamok. Néhányat! körülállják, hallgat­ják, csöndesen dalolgatnak. Es­te hét óra van. A lépcsőn már kísérőnk ts «dnad Stix József iskolaigazga­tó matematikatanár és ama­tőr kórusvezető. Három éve foglalkozik ezzel a kis, húsz­huszonöt tagú kórussal, ahogy ő mondja, éneklő csoporttal. Mert nem annyira a szereplés, inkább maga az éneklés a cél­juk; az, hogy a dal, a muzsika része legyen életüknek. Közön­ség előtt ritkán, évente három- négy alkalommal énekelnek, viszont a próbákról való hiányzás is ritkaság. Nézem az arcokat. Többsé­gük felnőtt, az egyik női szó­lamban Iáitok három-négy húsz év alatti kislányt Óvodai dol­gozók hatan; s néhány pedagó­gus, háziasszony és három diák mellett a többiek kétkezi dol­gozók a tez-ben, az erdészet­ben. Iskolai padokban ülnek. A kórusvezető felmutatott ök­lével jelzi és megadja a »-dó«-t. Szolmizálnak-, zeneiskolások a vizsgán se csinálhatják külön­ben. «Szekvenci ázzunk egy ki­csit«... — újabb, fokozatosan nehezebb gyakorlatok követ­keznek. Különböző alaphan­gokról puhán indítva föl és le­felé ível, intésre fokozatosan erősödik és vissza; szépen, fo­kozatosan halkul a dallamvo­nal, majd hármashangzatok következnek. »Ma-má-mo-nw" zümmögi a kórus, nem erősen, hogy a legapróbb hibát is ide­jében javíthassa a kórusvezető. Andante cantabile A tíz-tizenöt perces gyakor­lat fegyelme és figyelme ad kulcsot ahhoz, hogy megért­sem: miért sikerülhet egy ilyen kis létszámú falusi kórusnak olyan megindító egyszerűség­gel és tisztán, kifejezően elő­adni hamarjában két-három népdalt. «-Unisono-« — egy szó­lamban, ami gyakorlott, nagy kórusnak sem könnyű, már ami az egységes hangzást és a tisztaságot illeti. Szemük a karnagyon, és szemükben a sorsokat, százados tragédiákat idéző népdal minden szépsége, szomorúsága: »Az irigyek el-rabol-ták tő­lem, Így lett szegény i-ga-zán be- lő-lem.-* készülünk, egy operaelőadást szeretnénk látni együtt. A kó­rustagok már most gyűjtik a rávalót egy közös takarék- könyvben. Év közben? Családi esteket tartunk, névnapi ösz- szejöveteleket, amelyeken is­mét az együttiét, az együttes éneklés a legnagyobb öröm ... Persze probléma is akad. Né­hányan elköltöztek, és bizony helyük még üres. A jelenlegi iskolai énekkarból szeretném majd gyarapítaná a létszámot — válaszolta Stix József isko­laigazgató. Benne vágyók a kérdezés­ben, így amikor egy másik te­remben szólampróbával folyta­tódik a munka, a helyben ma­radó két szólamhoz fordulok. Azt szeretném, ha elmonda­nák, hogy mi az, ami egész na­pi fárasztó munka után ide vonzza őket, és amiért látha­tóan örömmel feláldozzák a szabad idejüket. Kieset József az erdészetben fizikai dolgozó. Ezt válaszolta: — A dal, az ének szeretete . . . Mi — feleségemmel és kislányom­mal —* hárman jArunk ide a csa­ládból, és őszintén szólva: várjuk a hétfő estét... Itt sokat lehet ta­nulni is. Kottr- ismeretet meg iro­dalomról, zenetörténetről is hal lünk. „Várjuk a hétfő estét’ Szünetig tart a népdalének­lés. A kórus vezetőjével két éve találkoztam, akkor írtam is módszereiről, terveiről. Most felhasználva a néhány percet, érdeklődöm, mi történt a két év alatt — Hát túl sok nem történt, önmagunknak énekelünk fő­leg, évente egy-két alkalom­mal műsort adunk a faluban; az ősszel Babócsán is voltunk. Minden nyáron egy közös két­napos túrára indul a kórus a családtagokkal együtt. Leg­utóbb a Közép-Dunántúlt ba­rangoltuk be, most Szegedre Kozma Le a pedagógus: — Mindnyájan szeretjük az ének­lést, és jó közösség ez a kis kó­rus. Egy kicsit a napi fáradtság levezetése, jóleső kikapcsolódás is itt lenni. Es az is lelkesítő, ha néha szerepelünk, ha látjuk, hogy másoknak is tetszik. Mint legutóbb Babócsán . . . Páhóki Katalin gimnáziumi tanuló; — Szigetváron is énekeltem az iskolai kórusban. Most bejáró va­gyok, és hiányozna, ha nem lenne énekkar. Ezért jövök ide . .. ősi társa embernek a dal. S aki megismeri, és közel enger di magához a muzsikát — gaz­dagabb lesz ennyivel. Szebb és teljesebb így a világ Wallinger Endre ÖTLETEMBER MÉG ANYA­KON írtam be jegyzetfüzetem­be a címnek adott szót. Akire vonat­kozik. azzal az Újpesti Cér­nagyár nagy­atádi telepén találkoztam. A munkaverseny­ről beszélget­tünk Bar tus Gyula telep­vezetővel. ami­kor belépett az irodába egy szén szál. de­res hajú férfi. Valami tervet adott elő, nem sokat értettem belőle. Ami mégis megra­gadott: milyen szenvedélyesen magyaráz. — Az ötlet­ember — je­gyezte meg a telepvezető a távozása után. S még hozzáfűzte magyará­zatképpen: — Horváth István, a főmechanikusunk ... Kinéztem az ablakon, s meglepetten vettem észre, hogy ez a majd kétméteres óriás botra támaszkodva jár. Tizenegy évvel ezelőtt motor­baleset érte. Azóta társa a bot. Másfél hónappal ezelőtt megint hallottam róla a gyárban. Felülvizsgálta a szá­rító terveit s kilencvenezer forintot «csinált,, azzal, hogy ésszerűbb megoldásokat aján­lott. Az így megtakarított pénzből éppen megépíttethet a gyár egy helyiséget. — Milyen ember? — kér­deztem a telepvezetőtől. — Gondolkodó típus az öreg Jesti. — Látja, hogy meghökkenek az új név hal­latán. — Még gyermekkorá­ban ragadt rá. Nagyatádon mindenki így hívja. Az öreg mindenhez ért a gépészettől az építészetig. Most például kutat fúrat a gyár, ő a műszaki ellenőre. Ezt a munkát ugyanolyan érdeklődéssel és felelősséggel végzi, mint bármi mást. Min­den vasárnap délelőtt bent van. Ellenőrzi a szerelőket, mindig talál elfoglaltságot. Ha letelik a munkaideje hét­köznap, addig nem megy ha­za, amíg minden nincs rend­ben. Katonás modorú, ke­mény ember, hirtelen lobban. Előfordult, hogy ő , is verte az asztalt meg a telepvezető is a vita hevében, múlva visszabotolt vezetői irodába: — Komám, igen bepörög­tem, most már rendben va­gyok ... A telepvezető azzal magya­rázza mindezt, hogy harcol azért, amit jónak lát. Neki nem szent semmilyen terv, hiába hagyták jóvá. Gondol­kodik jobb, ésszerűbb, ol­csóbb megoldásokon^ S ebben a régi gyárban éppen elég feladat vár megoldásra. — Különböző fórumokon fölvetődnek elképzeléseik, gondolatok. Vannak, akik aztán eleitik. A mi ötletem­berünk rajta marad a témán, mint a buldog. Nem sieti el. vissza-visszatérően foglal­kozik vele... Tóth István, a oárttitkár ezt mondja: — Az öreg Horváth az egész vállalatot a szívén vi­seli. Mondhatnám, hogy a gépek atyja. Bárhol bármi­lyen rendellenességet tapasz­tal, azonnal szól.., Nem párttag, de nagyon sok segít­séget ad alapszervezetünknek. Az ő munkaterületén megbe­csülik a párttagokat. A bé­rezésben, a jutalmazásban, az előléptetésben tükröződik ez... KÖZBEN MEGÉRKEZIK a riportalanyom. Elmondom ne­ki, mit tudtam meg eddig ró­la. Tiltakozik az ellen, hogy ő ötletember. KARÁCSONY KÉT NAPJÁN (A szoba hevenyészett rend­je azt mutatja, hogy lakói hu­zamosabb időre pihenésre szánták rá magukat. Nem tud­juk pontosan, hányán lakják a helyiséget, innen is, onnan is nyöszörgés, mocorgás hal­latszik. Az alvók nehéz álmá­val jár ez a sok zörgés.) Férfi (felriadva): Hány óra lelhet? (Hosszan liheg.) Nő (sokkal nyugodtabb han­gon): Menj ki, nézd meg. Férfi: Ma este nem gyúj­tottunk világot, és nem tar­tottuk meg a szabályzatot; nem sötétítettük el az abla­kot. Nő: Valóban. Azt akartuk, hogy végre meglássuk a csil­lagokat és a holdat. Férfi: Te se látsz semmit? Nő: Sötét van kinn. Férfi: Valami eltakarja az eget. Biztosan eső lesz. Nő: Mit gondolsz, mennyit alhattunk? Férfi: Ha az álmok törté­nésük idejét ki töl ten ék, akkor talán több évet is. Azt ál­modtam, hogy repülök, vala­miből szárnyaim vannak, és szállók, szállók egyre maga­sabbra. Ti a ház előtt álltok, s míg el nem tűnök a sze­metek elől, fehér kendővel in­tegetitek felém. Mondd, nem furcsa? Nő: Biztosan elmúlt már éj­fél. Csend van. Férfi (révülten): Már kará­csony lenne hát? Föl kell kel­nie mindenkinek, s kimegyünk a térre. (Egyre erősödő hangrobba­nások jelzik, hogy repülőgép közeledik. Bombázzák a kör­nyéket. Mindenki felriad.) Gyerekek: Félek! Fogd meg a kezem! Megrázott a villám. Férfi: Ügy látszik, még nincs éjfél. Még nincs kará­csony. * * * ( Újsághír: JOHNSON' ADOTT utasítást hanoi bom­bázásába. * * * ÜJSAGHfR: Gyűrű repü­lőgép roncsokból. Ung Van Khiem vietnami belügy­miniszter Dunaújvárosban értékes ajándékot nyújtott át a Ho Si Minh brigád ve­zetőjének, Szabó Jánosnak. Az ajándék az 1500. lelőtt amerikai repülőgép ron­csaiból készült gyűrű, amelybe „bevésték az 1500-as számot. * * * HANGOSAN KELLENE SÍRNI. Dr. Mark Hoékenga, a Dél-Vietnam egyik vidéki városában, Can Thóban dol­gozó amerikai kórházi orvos naplója a vietnami háború legszömyűbb oldalára vet fényt: a gyermekek és asszo­nyok szenvedésére. — A sebészeknek megint egyszer késő éjszakáig akadt dolguk. A legutóbbi három nap alatt 40—50 vietnamit kellett ellátniuk, egytől egyig sebesült civileket. A legrosz- s?abb a gyerekekkel. Teljesen kikészül az ember, ha eze­ket a kicsinyeket látja, ki­szaggatott belsőrészekkel, ösz- szezúzott csontokkal. Hango­san kellene sírni. Ma reggel három férfit hoztak be élet­veszélyes égési sebekkel. Va­lamit magyaráztak egy benzin- zinrobbanásról. Egy kicsit ké­sőbb 5 betegszállító autó egy negyedik sérültet is hozott. Ez már képes volt rá, hogy el­mondja, mi történt. Kommu­nisták. Egy kis csónakon ben- Zintartályokat akartak szál­lítani fölfelé a folyón. Radar fedte föl őket. Repülőgép jött, és elsüllyesztette a csónakot. Ha megmaradnák, eleresztik őket. Akkor pedig visszamen­nek kommunista alakulataik­hoz, és még elkeseredettebben harcolnak majd, mint eddig. Újra benzintartályokat visz­nek evezős csónakjaikban az ár ellen, és a mi katonáink megint megpróbálják, hogy megöljék őket. * * • (Karácsony másnapján es­te.) A Férfi, a Nő, a Gyerekek együtt: A mennyből a bomba helyett, A szörnyű madarak helyett, Az ejtőernyősök helyéit Szállj lg közénk, népünk védett Szent madara: Béke! Béke! Férfi: Valaki azt mondta a téren, hogy végre két napig béke van. Az emberek körül­vették, és a békéről beszéltek neki. Tran Van bácsi elme­sélte az egyszeri gyerek ese­tét, aki életében először járt Hanoiban, s hazatérve falu­jába csodálatosnál csodálato­sabb dolgokat mesélt a nagy­városról. — Hogy Hanoiban — mondta — a házak szebbek és nagyobbak, az utcák szé­lesebbek, mint nálunk. Ha­noiban a piacokon és az üz­letekben sokkal finomabb dol­gokat lehet kapni, mint miná- lunk. Hanoiban jobbak az is­kolák, okosabbak a diákok. És Hanoiban szebbek a lá­nyok is. Hanoiban sokkal be­csületesebbek az emberek, mint a má falunkban. — A falubeliek lassan már ráuntak erre a fecsegésre, de a le­gény csak nem tudta abba­hagyni, mindennap valami új csodát mesélt Hanoiról. — Ha­noi egén — mondta egyszer — a hold is sokkal nagyabb, sokkal fényesebb, mint a mi falunk felett. Az apja megsokallta az os­toba beszédet, és alaposan po­fon ütötte a fiát — No, látszik, hogy nem Hanoiban Vagyunk — szólt a rendíthetetlen fiú —, Hanoi­ban még a pofonok is külön­bek, mint nálunk. Aztán arra lettünk figyel­mesek, hogy Le Dúc — ő mondta, hogy a béke két nap­ját éljük — hangosan sír. Oda­mentünk hozzá, s megkérdez­tük, mi baja. De ő csak hall­gatott, nem szólt egy szót se. Hiába simogattuk, cirógattuk, becéztük, szótlanul tűrte fáj­dalmát. Majd egy pillanatban hirtelen a földre vetette ma­gát, s valamit ordibálni kez­dett. Aki legközelebb volt hoz­zá, azt mondta, hogy az eget káromolja. Lassacskán mind érthetőbbek lettek szavai. Föl­kelt, és rohanni kezdett. — Oszolj szét, sötétség! — kia­bálta, s mint aki belekapasz­kodott valamibe, húzni kezdte az est fekete függönyét. — Nap, Hold, halljátok! — sza­ladt az öreg, és kiabálta: — Napra ne jöjjön éjszaka! Na­pot nap kövessen! Nem aka­rom hallani újra a repülők hangját, a bombák robbaná­sát, a gyerekek szörnyű sikol­tását, az anyálc bőgő sírását Nap, Hold, halljátok! Az emberek megkövültén figyelték Le Dúc őrületét. Egy közülünk utánaszaladt, majd egyedül tért vissza. Le Dú­cot pár száz méterre tőlünk holtan találta a portján. A falu méltó temetést akar rendezni az öregnek. Levisz- szük a folyón a dzsungelbe. * * * Nő: Ma este se függönyöz- zük le az ablakot? Férfi: Tegnap azért nerc tettük föl az elsotétítőt, mert látni akartuk a holdat, a csil­lagokat. Ma megint föl kéne szerelni a szabályzat szerint a rámát, de én az eget szeret­ném látni s az első repülőt, amely bombákat hoz fejünk fölé. Látni akarom szörnyű testét, hogy bosszúm még kí­méletlenebb legyen. Nő: Feküdjünk le. Talán al hatunk éjfélig még valamit. » * * A Férfi, a Nő, a Gyerekek együtt: A mennyből a bomba helyett, A szörnyű madarak helyett, Az ejtőernyősök helyett Szállj le közénk, népünk védett Szent madara: Béke! Béke! Horányi Barna — A gondolkodás együtt jár a műszaki pályával. Énre rá­termettség kell. Ha az ember elvégezte az iskolát, az a fon­tos, hogy mindent lélekkel csi­náljon. Ez az orvosra, a tanár­ra, a mérnökre is vonatkozik. Ha elkészül az a munka, meg­látszik raj .a, ha alkotója be­leadta leikát, az akaratát. Sokat dobálta az élet, s ta­lán ezért tanult meg mindent. Harminncban végezte a felső­ipari iskolát Szegeden, aztán az egyéves villamossági tan- folyamot. Nagyon meglepőd­tek, amikor végzősként bú­csúztatták őket. Az igazgató figyelmeztette őket: «Az urak azt hiszik, hogy most tu inak valamit? Pedig tévednek. Ki hogyan sajátítja el a gyakorla­tot, úgy állja meg a helyét az életben.« Tavaly volt a har­mincöt éves találkozójuk. Akiit eljöttek, mind fontos gazdasági pozícióban vannak. Saját pályájuk igazolta a oú- csúztató szavainak igazságát. — Tizenegy évig dolgoztam üzemvezetőként az Épületsze­relő Vállalatnál. A faluvilla- mcsítás tartozott hozzám. A Nagyatádi Fonalgyár szintén rendelt nálunk valamilyen munkát így kerültem kapcso­latba ismét velük. Elmenőben volt a főmechani'kus, hívtak ide, eljöttem. Ennek éppen há­rom éve. Azt mondtam idejö­vetelemkor, hogy a segédmun­ásoktól is lehet tanulni. E|y műszaki embernek mindig nyitva kell tartania a szemét. Nem az a bölcs, aki a munka végén látja, hogy az nem jó' S szerintem az sem jó szak­ember, akit azonnal le lehet szerelni. Ha jó egy ötlet, föl­rétien meg kell valósítani... Én például nem szeretem a félmegoldásokat. Ha valamit csinálunk, akkor olyan legyei:, ahogy azt megírták a nagy­könyvben. Egy ötvenhat éves műszaki ember vallomásának éreztem az elmondottakat. Közben eszembe jutott a párttitkár megjegyzése. Ha az öreg Hor­váth bemegy valahova, min­denki felkapja a fejét, nem ég-e villany fölöslegesen. Meg­említem ezt a főmechanikus­nak. Olyan kiselőadást tart ne­kem az energiahordozókról, mintha a katedrán állna. A füstölgést így fejezi be: — Sokszor nem szakértelem­re van szükség, hanem szem­re. Mint ebben az esetben is. Én kiszámítottam, hogy negy­venezer forintot dobunk ki évente az ablakon, ha napon­ta két órával tovább égnek a fénycsövek a kiszerelóben. a cémázóban, mint kellene. Minden forint számít. Az el­pazarolt víz, gőz, szén,, áram kár a gyárnak. Nem mondok sokat, kétszázötvenezer forin­tot megtakaríthatnánk minden évben... Belsmelegszik a beszédbe. Hittel és meggyőződéssel ma­gyaráz. A tervezőkkel, az üzem vezetőivel folytatott vita jan 's ilyen szenvedélyesen érvel. NYÍLIK AZ AJTÖ. A fia­‘al Horváth lép be. Beasz pit mechanikus az édesapja mei- ett. A kék szemű fiatalember annyira hasonlít az öregre, hogy azonnal megismertem. Terveket hozott, megmutatja a papának. Egy pillanat alatt belemel egednek a vitába. Kat­tan a fényképezőgép: egyszer­re örökítettük meg az ötletem­bert és a nyomdokába lépő fiát. ■) Lajos Géza Befejeződött a brigádverseny Brigádversenyt hirdettek meg az Újpesti Cérnagyár nagyatádi tele­pének vezetői, társadalmi szervei a szeptember l-e és december 20-a közötti időszakban. Az új timisú verseny az eddigektől eltérően a munka mennyiségét, minőségén kívül figyelembe vette a takaré­kosságot (csökkentették-e a bri­gádok a hulladékot), a munkafe­gyelmet (késéseik, igazolatlan hi­ányzások), a balesetvédelmet, a, munka mennyiségén, minőségén társadalmi mu kát, a gyűl ‘eken, rende: vén veken v.-.ló részvételt, a brigádnapló ta tá rnái és kül <ak- ’át. a n'pokban érékeitek a bá­ron és fél hón-pos ver eny e ed- men , t. 1‘árom első helyezett bri­gád '0:o forint, egy pedig 800 fo­rint jutalmat kapott. A második helyen végzők hatszáz, a harma­dikok pedig négyszáz forintot kaptak. A kiszerelőben a Cordonelt- brigád bizonyult a legjobbnak, a cérnázóban a Szorgalom-brigád, a kikészítöben a Dózsa-brigád, a meóban pedig a Labor-brigád.

Next

/
Thumbnails
Contents