Somogyi Néplap, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1966. november 6. FÖLDES PÉTER: BARIKÁDON® F utótűzként terjedt el Moszkvában, hogy Petrográdon a nép felkelt az ellenfor­radalommal cimbo- ráló Ideiglenes Kormány el­len. Csupán annyi, hogy fel­kelt — ennél többet senki sem tudott. A hatóságok azt állították, hogy Petrográddal minden összeköttetés megsza­kadt. Ezpn a napon — a pravoszláv naptár szerint — 1917. október 25-ét írtak. Október 26-án kiderült, hogy nem az összeköttetésben van a hiba; azért nem ismerhetik meg a pétervári eseményeket, mert a moszkvai telefonköz­pontot és távírdát a junkerek tartják a kezükben. Október 27-én a junkerek a Kremlben lefegyverezték az arzenált őr­ző forradalmi katonákat, az­után gépfegyver elé állították, és csaknem egy ..szálig leka­szálták őket. Erre október 28-án reggel Moszkva vala­mennyi gyára beszüntette a munkát. A moszkvai repülőgépgyár műhelyeiből sem szűrődtek ki a megszokott sivítások, do­bogó, dohogó, csikorgó han­gok. A gyárudvar volt zajos. Az üzem valamennyi munká­sa ott szívta a mahorkát az udvaron. A fiatalabbak fel­háborodottan vitatták az ese­ményeket, az öregek nagy el­szántságról tanúskodó sercin- tésekkel szúrkálták a ha­vat ... Az oldalkapunál egy bgszö- gellésben kis csoport álldogált a többitől félrevonulva, öltö­zékük is más volt, mint a többié. Hevesebben is topog­tak a friss havon. Felhajtott gallérral fedezték a szél elől szomorkás fiatal arcukat; va­lósággal elbújtak a gallérjuk mögött Borongósan néztek a ritkán szitáló hó tüllfüggö- nyén át az udvar forgatagá­ba. Meg az égre tekiratgettek. A hófellegek oly alacsonyan lógtak a város felett, hogy úgy tetszett, a gyárkémények dár­dái lyukasztották lei őket. Az udvar tömkelegéből egy széles vállú fiatalember igye­kezett feléjük. Ugyanolyan ki­festett csukaszürke katonakö- penyt viselt, mint a kis cso­port tagjai. — Fiúk, képzeljétek! Forra­dalmi katonák ma hajnalban elfoglalták a Szimonovszkij- lőszerraktárt A gyári vörös gárda is elküldött már lősze­rért. Azok félig hátat fordítottak neki, mert a szél irányából közeledett. Csak ketten-hár- man siettek eléje, hogy mi­nél előbb hallhassák híreit. Kiss Lajos hadifogoly, au­tószerelő aggodalommal tekin­tett bajtársaira. — Hé, nem értitek? Moszk­vában is ki fog tömi a felke­lés! I — Á, ugyan — dünnyögte a csoportból valaki. H uszonketten dolgoz- ■ tak a gyárban bu- . dapestiek. Ebben az októberben kire a második, kire a har­madik orosz tél köszöntött. Aki már átvészelt egy itteni telet, azon könnyen fogott a hadifogoly-betegség. Olyankor szokott kezdődni, amikor az őszi páráktól elszürkül az ég. Lappangva keríti hatalmába a hadifoglyot. A szó elakadt a torkán, zavarossá válik a te­kintete. Félelem ömlik el zsi­geriben. És mikor hullani kezd a hó, könnyeket facsa- róan tör fel a kegyetlen tél­től való iszonyattal együtt a hazavágyás, az önmaga széná­sa. Nem tud másra gondolni, csak hazai emlékeire, otthoni képekre, illatokra, ízekre, és úgy érzi, számára mindez örökre elveszett, nincs értelme többé az életnek. Ha egy cso­portban több különösen érzé­keny ember akad, azok szél­sőséges hangulata áz egész közösséget hatalmába ejti. A huszonkét fiatal pesti munkásból csak hárman vet­ték körül Kiss Lajost. Össze­néztek. Kétségtelenül ütött az óra..., és az ő csoportjuk, •\ Részlet .a szerző Hatel Drez- to című könyvéből. a »pestiek«, amely a nyáron a gyár bolsevikjainak telkes támogatója volt, most a tet­tek idején az egész világnak hátat fordít. Elvesztette a hi­tét. Beteg. Elhúzódik... Az egyik fájdalmas magyar mégis odavetette Kiss Lajos­nak: — Lőszer, az van, süsd meg! F egy ver nincs, amibe bele- töltsed, a junkerek tegnap el­vették az arzenált. A gyár főkapuján teherau­tók gördültek be. Matrózok integettek, vörös szalag virí tott a sapkájukon. Matrózok? Moszkvában rit­kán láttak matrózt, a város­nak akkor még nem volt a tengerrel összeköttetése. — Hűha, talán kronstad- tiak! — Óriási izgalom fogta el a munkásokat. — Petro- grádról jöttök, testvérek? Csak nem éppen Petrográd- ról?! — Menekültek — sóhajtotta az egyik magyar. — Lám, ott is már mindennek vége van. — Igen, Petrográdról! — válaszolta a magyarokhoz leg­közelebb álló szónok. Egy hang sem hallatszott most a gyárudvaron, csak ne­héz lélegzetek reszelték a je­ges levegőt. — Petrográdon győzött a proletárt orradalom! — jelen­tette be ünnepélyesen a mat­róz. — A Téli Palotában le­tartóztattuk az Ideiglenes Kor­mány tagjait!. Előbb csak megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak, aztán ujjongva kiáltozott, tapsolt, integetett, hurrázott az udvar. — Most a munkások és pa­rasztok veszik kezükbe a ha­talmat! — kiáltotta a tömeg­nek a szónokoló. — Tehát ki az utcára, munkástestvérek! Döntsük meg az egész ország­ban a burzsoáziát, állítsuk fel' a szovjetek hatalmát, a mun­kás-, paraszt-, kaitanatanácso- két! A teherautóról a matrózok röpcédulákat és újságkötege- ket dobáltak a tömeg közé. — Fegyvert nem hoztatok? Fegyvert? — kérdezték sokan. Szemrehányóan tekintettek a tengerészekre. — Csak ami magunknak van. Nem tudtuk, hogy Moszk­vában nincs fegyver a mun­kásság kezében — válaszolta a matróz sajnálkozva. — De majd szereznek a moszkvai bolsevikok. A tömeg szétkapkodta a petrográdi újságokat, és kis csoportokra oszlott. Minden csoport egy-egy felolvasó kö­rül tömörül. A matrózok két teherautója eltávozott. Az, amelyik legközelebb állt a magyarokhoz, ott maradt, mert elfogytak az újságjai. Itt a ko­csival jött öt matrózt faggat­ták a munkások a petrográdi eseményekről, élményekről. A pesti autószerelő megkér­dezte: — Magyarok voltak-e ott a harcban? A tengerészek csodálkoztak: — Miféle magyarok? Miért éppen magyarok? Amikor megtudták, hogy a kérdező maga is magyar, ba­rátságosan a vállára vertek. — Honnan lehetne azt tud­ni, venger? — felelte az, amelyik az előbb szónokolt. — Volt ott mindenféle em­ber. Megmozdult a főváros egész népe.. Mint; a tengeri hullám, úgy özönlötték el a Téli Palotát Csakhogy ne feledjétek el, Oroszországnak két fővárosa van ... Kis Lajos a pestiekhez for­dult: — Halljátok? Minden re­mény megvan a győzelemre! Azok kesernyésen moso­lyogtak: — Nekünk már úgyis mind­egy. Akárhogy lesz is, úgyse látjuk mi többet az otthon­valókat — dünnyögte az egyik mosolygó. A szerelőcsarnok tetején kuporgok most felpattantak. Mind egy irányba mutogat­tak. Egyikük lékiáltott: — Junkerek jönnek erre! Négy teherautó megtömve velük! Most kanyarodnak be az- oldalkapu mellett vezető utcába! A matrózok szónoka tenye­réből tölcsért formált a szá­ja elé: — Ne engedjétek a gyár előtt elmenni őket! A város­ban valahol elvtársaitokat akarják megölni! F utkosás támadt. So­kan kövekkel, szer­számaikkal rohan­tak az oldalkapu felé. Mások tartóz­tatták ezeket — ne kezdjetek fegyvertelenül a junkerekkel. A gyári vörösgárdisták is él- állták az útjukat. — Nem tehet téglákkal menni puskák elten! — kiál­totta a vezetőjük. — Ti is csak ezt fújjátok? — Ezt. Dg azt is, hogy az utcát kell el torlaszolni! Ami már általános - helyes­lésre talált. — Emeljünk barikádot! Kövekét, vasdarabokat szór­tak ki a kapun az utcára. Az öreg portás a fülkéjéből saját íróasztalát hurcolta oda. Má­sok az utca köveit bontogat­ták. Már hallatszott a közele­dő motorzúgás, de az autókat még nem lehetett látni, mert a gyár előtt az utca kanya­rodott. Az út szélén, a kapun túl magas tetejű, ócska fabódé állott. Étedmószerárusotké volt valaha, de az alapja már egé­szen elkorhadt, megdőltek a falai, fedele fenyegetően haj­lott az utca fölé. Négy tartó­oszlopa közül már csak az egyik hátsó állta az időt, az tartotta lábon az egész épü­letet. Kiss Lajosnak az az ötlete támadt, hogy a bódét döntsék az utca kövére, ak­kor aztán a junkerek autói semmiképpen sem mehetnek tovább. A kapu mellett, a fal tövé­ben hosszú, súlyos vasgeren­da feküdt. Odaugrott, megra­gadta. — A bódé — hördült —, se­gítsetek! — Izgalmában .ma­gyarul kiáltott. Teljes erejé­ből emelte a súlyos vas ele­jét. Szeme sarkából látta, emberek sietnek oda, kony- nyebb is lett a terhe, meg tudott indulni vele, már a bódé sarkához ért ... A nehéz vasat először hát­ra-, majd teljes erőből előre- lendítették. A tartóoszlop ro­pogott, az egész építmény be- lerendült. — Na, még egyszer! — ki­áltotta a pesti autószerelő ki­fullad tan. Ekkor bukkant ki az utca kanyarulatából a junkerek el­ső kocsija. A nyüzsgő népet megpillantva lelassított. A hadapródok a kocsi tetejéről lövöldözni kezdtek. A kapu előtt az utca egy pillanat alatt kiürült, csak a bódénál állók nem tágítot­tak; süketek, vakok voltak az erőlködéstől. — Rajiíaaa!— bődült el Kiss Lajos. Alig bírta emelni már a gerendát, de az mégis len­dült, s az utolsó pillanatban ő is, a többiek is minden erejüket beleadták. A portásfülke tetejéről öt fegyver sortüze csattan éle­sen. A matrózok lőttek a jun­kerekre, hogy fedezzék a bó­déval küszködőket. A puska­tűz zajában nem tehetett hal­lani az oszlop hatalmas recs- csenését, de az ütés után méltóságteljes lassúsággal megindult a bódé, fedele hir­telen előrebókolt, és most már gyorsan rántotta magával a falakat,..---.'-*500 , / \ Z AGON BERTALAN: LÄZAD0. A junkerek autója csiko­rogva fékezett. A hadapródok leugrottak róla, és magára hagyva a kocsit, futottak visszafelé. Egy szemvillanás alatt mindannyian eltűntek. A szerelőműhely tetején állók lekiáltottak, hogy a másik három autó is visszafordul. Harsogva nevettek, ujjong­tak a repülőgépgyáriak. Az a matróz, aki szónokolt, Kiss Lajoshoz sietett, megölelte. — No, venger, ezt jól csi­náltátok! Hiába, látszik, hogy ti keményen összetartotok. — Mármint mi? Kiss Lajos csak most tö­rölte ki szeméből a haját meg a verítéket Csodálkozva bá­mult társaira; most látta csak, hogy a földre eresztett vas­gerenda körül a pestiek áll­nak — egytől egyik mind a huszonketten... Nem volt már fájdalmas az ábrázatuk. Elszánt volt, s a szemük is ugyanúgy csillogott, mint a többieké. „A FORRADALOMNAK HASZNOS TETTEKRE VAN SZÜKSÉGE” Beszélgetés Illés Béla Kossuth-díjas íróval Ülés Béla felgyógyult már betegségéből, úgy volt, hogy el is búcsúzhat a legújabb köny­vével híressé tett 339-es szobá­tól. Mégsem engedték haza or­vosai, mert meghűlt, s mert úgy gondolják hogy a lábado­zó író nyugalmát egyenlőre még bizosabban őrzi a kórház intézményes csendje és házi­rendje. A Kútvölgyi úti Álla­mi Kórház portáján nem is kell végigmondani, mi járat­ban vagyunk. Elég a név, már­is útba igazítanak: harmadik emelet háromszázharmincki- lenc — Sokan jönnek látogató­ba? — Félig tréfás, félig ko­moly a válasz: — Érdemes lett volna fölírni a neveket, hogy később, az utókornak bizonyí­tani lehessen, volt olyan kol­légájuk, akit már a kilenc- százhatvanas évek második fe­lében egyformán szerettek a magyar írók. LÁTOGATÁSUNK CÉLJÁ­NAK nagyon megörül, de nyomban figyelmeztet a ne­hézségekre: — Tulajdonkép­pen ötven év történetét kel­lene elmondanom személyes életemre és élményeimre ve­títve. Elszállt az idő, és saj­nos — azért sajnos, mert meg­öregedtem — idestova fél év­század történelme köt össze a nagy forradalommal és követ­kezményeivel, Október ered­ményeivel. A közeledő évfor­duló, a negyvenki lencedik, ter­mészetesen elém hozza az em­lékeket, ifjúságom és a későb­bi esztendők sok-sok élmé­nyét. Ügy vonulnak elém és előttem, mint a film toluló képei. De ezek igazi képek, a montázs, ami belőlük itt a 338-es szobában összeáll, ma­ga a történelem, a szocializ­mus első államát, majd vi­lágrendszerét megteremtő, megszilárdító és naggyá tevő valóság. S persze benne az én életem és írói pályám. — Amikor az orosz forrada­lom győzött, frontkatona mi- tarn. Hozzánk is eljutott az események híre, ennek ellené­re nem nagyon értettük mi történt Péterváron és Moszk­vában. Én legalábbis nem ér­tettem. Annyit azért sejtettem, hogy a történetek megrövidít­hetik a háborút, »mit gyűlöl­tem. A forradalom ellenségei segítettek jobban megérteni, máról is van sró, mi történt a sok ezer kilométernyi tá­volban, ami közvetlenebbül befolyásolja sorsunk alakulá­sát, mamit a szemünk előtt zaj­ló eseményei!. A tisztek és a törleszkedő, csillagokat áhító altisztek ugyanis vadul szit- •kozódtak, annyi borzalom­ról, kegyeden ül véres rém- tettről szónokoltak, olyan gyűlölettel piszkolták a for­radalmi munkásokat és pa­rasztokat, hogy ebből megtud­tuk — én is megértettem: — a háborús kormányt elkergető tömegek ugyanazt akarhatják, amit mi, a Monarchia katonái is szeretnénk. A további hí­rek, a békéről és a földről ki­adott dekrétumról hozzánk is eljutó értesülések megerősí­tették ezt a feltevésünket és vele az októberi orosz prole- tárforradalom iránti rokon- szenvünket. — EGY ESZTENDŐVEL KÉSŐBB, 1918-ban már mi magyarok is forradalmi hul­lámban voltunk, összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, s a kommunisták, a for­radalmi szocialisták már a polgári kormány megdöntésé­ért dolgoztak. Akkor jelent meg a szerveződő párt irodal­mi folyóirata, ' az Internacio- nálé, s benne igen elismerő kritika az én akkoriban meg­jelent brosúrámról. Számomra ez azért is emlékezetes, mert a cikk szerzője: Lengyel József. Negyvennyolc évvel ez­előtt Lengyel cikke sokat segí­tett, hogy a foradalmi évfor­dulón magamat is hasznos te­vékenységű forradalmárnak érezhettem. Recenzens és szer­ző egyébként nem ismerte egymást. Személyes találko­zásra közüttünk jóval később, már a Tanácsköztársaság bu- kása után Becsben került sor. Itt, igen nehéz körülmények között, de forradalmi hitüket megőrizve, közösen ünnepel­tek a magyar emigránsok. Némi kassai kitérő után én is itt éltem 1919 és 1923 között. — Azután a Szovjetunióba kerültem. Az első ünnepi fel­vonulást a Vörös téren Anato- lij Vasziljevics Lunacsarszkij társaságában nézhettem végig. Erre ugyanúgy emlékszem, mint a következő évtizedek valamennyi hasonló ünnepsé­gére, a lelkesen viharzó no­vemberi és májusi felvonulá­sokra, a nagyszerű tömegde­monstrációkra. S emlékezem mindazokra, akikkel együtt vonultam, vagy tapsoltam a moszkvaiak forradalmi tünte­téseit. Írók, színészek, párt­munkások, diplomaták, állami vezetők, magyarok és oroszok, németek, olaszok, franciák és sok más nép fiai, egyhitű, egyreményű harcosok népesí­tik be a szobám, ha a mö­göttem maradt november he­tedikére gondolok. Kun Bélát 1936. november hetedikén, a Vörös téren láttam utoljára. Otthagyta a vezetők csoport­ját, közénk jött, írókkal akart beszélgetni. Élmény volt őt hallgatni. Senki sem gondolt az elkövetkezőkre. — A forradalmi évforduló­kon üzembe helyezett gyárak egyre nagyobbak lettek. El­tűntek a rongyos emberek, akikkel 1923-ban találkoztam. 1940-ben, az utolsó háború előtti november hetedikén a megszépült Moszkvában, jó! öltözött, bizakodó emberek sé­táltak. Aztán jött a megpró­báltatás, a szenvedések és a nagyszerű győzelmek ideje. 1941 novemberében közkato­na voltam, részt vettem a moszkvai csatában. Akkor úgy ünnepeltünk, hogy megfogad­tuk: nem engedjük áttörni az ellenséget, megvédiük a hon­védő harcot irányító fővárat. Ez volt a legnehezebb hábo­rús november. Később is mondtam ünnepi beszédet, de emTé!_-zetem szerint a moszk­vai fronton elmondott szavak bizonyultak a leghatásosabb­nak. Segítettek harcolni, foga­dalmunkhoz hűnek maradni. Az élmény erejét tekintve eh­hez csak az első itthoni no­vember hasonlítható. Az az öröm, amit ml, kommunista emigránsok éreztünk, amikor 1945 őszén a felszabadult ha­zában, ahová negyedévszáza­don át vágyakoztunk, magyar munkások, parasztok és értel­miségiek százezreivel együ‘t ünnepeltük a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat. Mindezt Illés Béla valóság­gal tollba mondja. Úgy fogal­maz, mintha írna, az újság­írónak kérdeznie is alig kell. Csak írni a jól formált mon­datokat, amelyeket azon mód. ahogy elhangzanak nyomdába küldhet a szerkesztő. Termé­szetes tehát, hogy az interjú befejezéséről is az író gon­doskodik: — HA JÖL EMLÉKSZEM, 1922-ben Becsoen történi. No­vember hetedikén Landler Je­nővel ebédelhettem. Landler, mint annyiszor, arról beszélt, hogy dolgozni és tanulni kell, hogy a forradalomnak nem szép szavakra, hanem tudásra és hasznos tettekre van szük­sége. Ha értelmesen tudunk tanulni és cselekedni — biz­tatott Lanler —, hasznára le­szünk még Magyarországnak, a magyar munkásosztálynak. Lelkesen hallgattam, de köz­ben éhesen faltam az ebédet. Landler viszont alig evett. Ez is sokszor eszembe jut, és iri­gyen megrhosolygom az egy­kori fiatalembert, aiki meg tudta osztani figyelmét az étetek és a forradalmi hevület között. Régen volt, elmúlt. Ma már engem is csak az érdekel, amiről Landler akkor olyan szépen beszélt: biztatni sze­retném a fiatalokat, hogy a forradalomért — szép szavak helyett — tanú1 to»- ose­leke-Ht'»'-’­d. t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents