Somogyi Néplap, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
Vasárnap, 1966. november 6. 5 SOMOGYI NÉPLAP Csapa ev katonája volt FEBRUÁRBAN iol.il isE HETVENEDIK ÉVÉT. De testtartása, mozgása, szeme még mindig nem az öreg emberekre jellemző. Ha nem mutatná a születési adatait, nem hinném el, hogy eljárt fölötte hét évtized. Csaknem ötven év távlatából úgy beszél az akkori nagy napokról, mintha csak pár hónapos eseményt elevenítene föl. Arcát beszéd közben átjárja a gyenge pír, szinte látszik rajta, hogy újból levetítődik előtte egy-egy csata, ahol eldőlt a proletár szovjet haza sorsa. Még mindig ég és él benne a forradalmi tűz, a láng még mindig izzik, ahogy csak kevesekben. Mert Kulcsár Ferenc, vagy ahogy Marcaliban szólítják. Feri bácsi olyan utat tett meg, amelyet kevés hazánkfia járt meg. Mindössze tizennyolc éves legény volt még, amikor a császári és királyi hadsereg katonájaként orosz földre lépett, megkóstolta a harcoló magyar baka keserű sorsát, szívta a lövészárkok véráztatta földjének szagát, s élte a bunkervilág nyomorúságos napjait és éjszakáit. 1916-ban bekerítik az egységet, s orosz--gsagoa esik. Égy ne táborból a másikba kísérik a cár katonái. A fogolyéletet nehéz volt megszoknia, s hol az egyik, hol a másik táborból szökik meg. Ám mindig elfogják, s visszakísérik a drótkerítés ' nögé. Kijev, Murmanszk, Szentpétervár után Tulába kerül, s itt szabadítják ki a forradalmárok a lágerból, de csak rövid időre, mert közben a fehérek újból elfoglalják a várost. S a forradalommal szimpatizáló hazánkfiát újra Murmdnszkba vinnék, de ő közben leugrik a mozgó vonatról. Aztán Archangels, Penza, Kazány volt életútjának egy -orv állomása. 1918. NOVEMBER 7-e élete nagy napja. Ekkor lép.u. be a kraszriaja gvardiba, a vörös gárdába. December 24-én esett át mint gárdista a tűzkeresztségen, s mindjárt győztesen, mert a harcokban mintegy 1500 feliért ejtettek foglyul a szovjetért harcolók. S pár hét múlva Pessziben vannak, itt csatlakoznak Csa- pajev sok győztes harcot vívott alakulatához. * S TEJSZÁLLITOh LENUIiLUKSMGNAK Az Ikarus székesfehérvári gyárában egyhónapos határidő rövidítéssel készítenek el 51 tejszállító kocsit a lengyel megrendelők kérésére. A 6500 literes tejszállítókból az első huszonhatot már elszállították. A tejszállítókra lengyelül írják a tej, »Mleko« szót. Az öregeket ünnepelték Somogydörőcskén (Tudósítónktól.) A napokban rendezték meg először az öregek napját So- mogydöröcskén. Az ünnepség gazdái a község társadalmi és tömegszervezetei, valamint a November 7. Termelőszövetkezet vezetői és tagjai voltak. A község 135 idős embere közül csupán hárman nem tudtak részt venni a művelődési otthonban megrendezett kedves ünnepségen. A megjelenteket Schäfer Jakab tsz-elnök és az általános iskola úttörői üdvözölték, majd dr. Takács Imre 'járási főorvos mondott köszöntőt. Méltatta a munkában megöregedett idős emberek munkáséletét és államunknak, társadalmunknak az öregek iránt tanúsított erkölcsi megbecsülését, anyagi támogatását. Ezután a termelőszövetkezet disznótoros ebéden látta vendégül a megjelenteket. A legidősebbeket, a 87 éves Ferber Jánosáét, a 84 éves Hegedűs Józsefet, a 83 éves Müller Györgynét és a 82 éves Erbár Ferencet egy-egy ajándékkosárral is meglepték a vendéglátók. Ebéd közben és után a Kaposvárról hozott zenekar cigányzenével, délután pedig a Fővárosi Operettszínház hét művésze • 'órakoztatta az idős embereket. A műsor befejeztével az ünnepeltek közül egyre többen kapcsolódtak be a vidám nótázásba, s közülük soKan táncra is perdültek. A délután 2 órakor kezdődött Ünnepség este 8 óráig tartott. 1919. február 22-ét is a felejthetetlen napok közé sorolja Feri bácsi. Ezen a napon érkezett Lenin ahhoz a csapathoz, amelyben ő is harcolt. Hallgatták a nagy forradalmár izzó hangulatot teremtő szavait, s nem sokkal utána megalakították a nemzetközi lovashadosztályt. A csen, román, szerb, horvát, kínai emberek mellett ott harcolt az alig húszéves Kulcsár Ferenc is a vörös zászló alatt száguldó lovak hátán. A nemzetközi hadosztály a feladatok nagy- ját is vállalja: összecsapnak a fehér Gyenyikin számbelileg erős seregével. S amikor a túlerő legyűrte őket napokra, akkor sem ültek ölbe tett Írezekkel, kitörtek a fogolytáborból, s újból kezdték a harcot. Végül is Harkovból kiverték Gyenyikin seregét egy viszonylag nagyobb vörös csapattal együtt. Aztán Nyikolajevszk, Odesz- sza, Szevasztopol következik. S közben mindig ísgyverropo- gás s szüntelen harc. Majd Kolcsak csapataival kellett szembefordítani a fegyvert. Nehéz küzdelem volt. De a orradalmi lendület s a szívósság és az elszántság erőt adott akkor is, amikor igen nehézzé vált a helyzet. Mert sokszor volt szinte kilátástalan a küzdelem. De bíztak rendületlenül. S ennek a nagy bizalomnak egyik felejthetetlen dátumához kapcsolódik 1919. november 7- ének emléke. Ekkor lép be az Oroszországi Kommunisták Pártjába Kulcsár Ferenc. S így harcolja végig a lovashadosztály tagjaként a forradalom változó csatamezőit mindaddig, amíg győzelmesen nem lobog mindenütt a forradalom vérvörös zászlója. 1921-BEN JÖN HAZA. Itthon megbélyegzett emberként tartotta nyilván az űri rendszer. Sorsa a hányatott forradalmársors volt a Horthy- M agyarországon. Egész 1945-ig. Azóta ott van Feri bácsi mindig, ahol lennie kell az új rendért s a néphatalomért. Amikor a helyzet úgy kívánta — 1956-ban — újra fegyvert markolt. Munkásőrként védte a rendszert. Egy sereg kitüntetés tulajdonosa. Két éve a Szovjetunióból hoztak neki egy csillogó jelvényt. A gárdisták jelvényét. Azt őrzi a szekrénye fő helyén. Meg-megsimogatja kitüntetését Feri bácsi, Csapa- jev egykori katonája. Fonal László Arany lakodalom A férj szólal meg- előszűr. Huncut mosoly csillog a szemében. — Az én asszonyom mellett úgy elszaladt ez az ötven év hogy észre se vettem. Ha nem hiszi, nézze meg a társamat. , Hajlott hátú, -pergő beszédű »óhulárés« asszony az a társ, aki mellett észre se lehetett venni fél évszázad elmúlását, ö így mondja: — Az én emböröm mindig ilyen mókás volt. Ez még a szomorúságot is el t.’.dta hessinteni a csuda nagy kedvével. .. » mm' " -vi / »k. iákat« ötven év előtti udvarlójáról: — Tudják, ez az ember már akkor is olyan szépen tudott mesélni, hogy p-rja nem volt ezen a környéken... Egymást nézik most. Pénzes néni szeme gyanúsan csillog az. üveglapok mögött. Zuhogva törnek elő az emlékek, mélyről, nagyon messziről. A vallomásnak beillő mcnia'ck visszaidézik az első napot. — Akkor négyen voltunk az az esküvő utáni ebéden. Mi és a tanúk. Ez a mostani, ez volt igazi lakodalom... előtt. Ha akarják, még most is teszek sonkát az asztalra, mert van mitől. Maguk nem is tudják, hogy milyen nagy szó ez! A mi gyerekeink egy szál ruh.ban meg gatyában jártak iskolába. A táskájukat én varrtam festőkékből. Az én gyerekeim sohasem vihettek uzsonnát magukkal. Térül-fordul és olyan boldogan, hogy belül örülni kell, letesz az asztalra egy hatalmas sonkát. — Kettőt vágunk mi, lelteink, minden évben. Két olyan hízót, hogy megnézi az egész sor... »Az én emböröm« éppen szivarra gyújt, és csöndesen mosolyog a bajusza alatt. — Akkor bizony úgy mondták még nekem, hogy Gábris, ennek az öregasszonynak meg úgy, hogy Marika. Úgy bizony. .. A mondat végén sodorint egyet a bajuszám de az mar sehogy sem akar tűhegyesen állni. A férj: Pénzes Gábor hetvenhat éves. A feleség: Pénzes Gáborné született Shiffer Mária hetvenegy. Itt, Vízváron kötöttek házasságot 1016. október 25-én. Gábor bácsi agy mondat erejéig újra a múltat idézi: — Akár hiszik akár nem, szép lány -volt ám akkoriban ez a Mariska. Olyan csillogó -villogó szemei voltak, hogy elnéztem volna n -phosszat is. Mariska néni megtörli a szemüvegét, és egy mély sóhaj után csöndes szóval mond Több mint két évtizedes kommunisták mind a ketten. Egyszerre lettek tagjai a pártnak. A cselédből lelt napszámos és a napszámos asszonya. Nem kérdezem, hogy miért, maguktól mondták: »Mert nekünk ott volt a helyünk! Abban a pártban. Ezt így éreztük akkor, és így érezzük most is ...« Az utolsó mondat Gábor bácsié: »-Tudtuk, hogy a mi pártunk, értünk van...« Hogy mit kaptak az élettől? Nagyon sokáig semmit. Gábor bácsi az esküvő másnapján összeeszkábált egy aszt-.l- féle alkalmatosságot. Éveken át az volt az egyetlen bútordarab a lakásukban. — Szerettük volna, hogy több legyen, de nem futotta rá. . . Mariska néni: — Most öregkorunkban bárki megnézheti a lakásunkat. Igaz, hogy egyszerű, de nem ke'l szégyenkeznünk senki J önnek a lányok. Színes kartonruhájuk még a nyarat idézi. Kezükben tartják a táskát. Szó nélkül nyitják szét. Beidegzett mozdulatok. Inkább ösztönösen, mint tudatosan csinálják. Megszokták már. Így van ez minden műszak befejezése után. Sorban állnak a portán, s mutatják a táskákat. Az öreg portás is inkább a táskákat nézi mint a- belsejüket. Szórakozottan, közömbösen mondja a jól begyakorolt mondatot: — Köszönöm. S közben arra gondol, hogy hihetetlenül sok kacat elfér ezekben a kisebb, nagyobb női táskákban. Egy egész kis rakomány, kölnivíz és rúzs, tükör és fényképalbum, zsebkendő és pénztárca. Meg papírok. Sok-sok papír. Soha nem tudta elképzelni, mit rejthetnek ezek a táskák. S változik-e időnként tartalmuk, vagy mindig ugyanaz? Belülről még soha nem látta ezeket a lomtárakat. Az asszony nem használt soha táskát. Ha mentek valahová — ritkán történt, hogy együtt mentek — fölvette a sima kartonruhát — általában mindig sötét színűt viselt —, s a pénzt az ő zsebébe csúsztatta. így volt ez rendjén. Családi szokásnak is lehet nevezni. TaSKaK K ísértést érzett, hogy oe- lenyúljon egyszer ezekbe a táskákba. Hasonlót a gyerek érezhet, amikor új játékot kap. Miután jól szemügyre veszi kívülről, kíváncsi a belsejére is. így volt most a táskákkal az öreg. De hogyan nézzen bele? Mondja valakinek, hogy menjen be a kis szobába, s pakoljon ki mindent az asztalra? Az már nem jó. Egyedül kellene szétszedni és visszarakni ezeknek a táskáiknak a tartalmait. Akikor, amikor senki sem látja. Míg ezen gondolkodott, folyvást jött az emberáradat. Nyíltak és csukódtak a táskák. Egyikbe nagyobb volt a rendetlenség, mint a másikban. Amikor elsuhannak előtte a táskás lányok, mindig ezt érzi. Később már nem a táskák belsejét nézi, hanem a formáját, az alakját. Hogy simulnak ezek a kis bőrtasakok a ruhákhoz. S hogy összevágnak. Az egyik hosszúkás, lapos, molyán előkelő formája van. A másik púpos hasú, s olyan szíja van, hogy a kézben is meg a vállon is lehet hordani. A mint így nézi a táskákat, azt veszi észre, hogy egyikben megcsillan valami. De a mozdulat nem hagyja, hogy szemügyre vegye: halk kattanás, s a titkos csillanó tárgy bezárkózik a barlangjába. Nem tud ellenállni a kísértésnek: — Egy pillanat. A sor megáll, minden szem feléje néz. Azok is hátrafordulnak, akik már túljutottak az ellenőrzésen, azok is ágaskodnak, akik még ezután kerülnek sorra. Az arcokról egy- fCi.ua kérdést lehet leolvasni: történt valami? Valakit elcsíptek? Feltűnik az embereiknek, hiszen ez a fajta »szenzáció« már teljesen eltűnt a gyárból. A? érdeklődésben volt valami kajánság is. A lány visszalépett. Pír öntötte el az arcát. — Tessék. — Mutassa még egyszer a táskáját. Bosszús volt. Nem tudta mire vélni ezt a bizalmatlanságot. Az öreg portás szeme előtt pedig továbbra is ott csillogott az a fényes tárgy. Keményen, szinte visszautasítóan csattant a táska csatja. A portás belenézett. Látta, hogy a fényes ‘árgy öngyújtó. De nem enged_ ^ccSUkOU. i oien/ben erezte magát, s élvezte, hogy hivatalosan is szemügyre veheti a áska tartalmát. Nem talált -enne semmi különöset. Az öngyújtó volt különleges. Nikke- lezett karcsú testében — olyan aivs^ »ott, mmc a táskák - — óra ketyegett. Mellette egy letört végű golyóstoll feküdt, meg egy fél doboz cigaretta. A kezével intett,' hogy mehet. A táska diadalmasan csattant, s a tűsarkok tovább kopogtak. De a portás szeme előtt ott maradt a fényes tárgy. A fényes öngyújtó. Csóválta a fejét, de úgy, hogy azt a kifelé igyekvő emberek rezgésnek is vélhették. Megszokta már ezeket a táskákat, de alakjuk, tartalmuk alapján még soha nem próbálta osztályozni ( az embereket. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy a tulajdonosuk egész felépítését magukon viselik. J iitek a táskák sorra. Már nem is embereket látott, csak előkelő tartású lapos meg hasas táskákat. Észrevétlenül fogytak el az emberek. Akkor felállt, megtörölte izzadt homlokát, s bement a szolgálati helyé'e. Dóznit vett elő, cigarettát csavart, s a zakója zsebéből kis dünnyögések közepette elővette jókora öreg réz öngyújtóját. Rágyújtott vele, s jóleső érzéssel fúita a füstöt... Kercza Imre Most az aranylakodalom ünnepén a rokonokon, gyerekeken, unokákon és dédunokákon kívül bekopogta . köszönteni a falu úttörői, a nöta- nács és a pár.czerve-et képviselői. Másnap hajnalig tartott az »igazi lakodalom.« Az ünnepeltem u .egekkel együtt ropták a táncot. Tisztelik, szeretik őket Vízváron. A falu véleményét idézem: — Jó család, jó emberek.,. Nemcsak a házasságuk elején később is akadt életükben jócskán nehéz nap. Olyan percek, amikor szívre, hűségre és ahogy itt mondjam: »proletár« oeosületre volt szükség. Mert olyan ez az élet, hogy néha nehéz a vizsgán megfelelni. Másoktól tudom, hogy Pénzes Gábor osztotta a földet. Azt is, hogy igazságosan. Hogy a Pénzes házaspár volt a magja az első termelőszövetkezetnek. Hogy az ókulárés hajlott kis öregasszóny akkor is mert nemet mondani, amikor nagy tudású emberek hallgattak. Föl merte nyitni a száját a túlkapások ellen a beszolgáltatások idején. Azt is mások mondták cl, hogy Gábor bácsi gyakran györnyörködik egy szép kitüntetésben. Előveszi, tartja a tenyerén és nézegeti. A hűségéért, a kitartásáért kaph. Éppen most tíz éve. Az ellenforradalmárok itt is megtiltották a munkát. Egyetlen ember merte megszegni a tilalmat: idős Pénzes Gábor. Szántott és vetett egész idő alatt. Százhúsz hold búzát vetett el azon az őszön. A nagy család nyugdíjasai mindketten. Elégedett, békés életű öregek. — Minden szép volt ezen az ünnepen — mondja ölbe tett kézzel Pénzes néni —, de egy ember nagyon hiányzott. Mind a ketten sokat gondoltunk rá. — Ki az az ember? — Egy proletárból lett pártmunkás Daru János a neve. Ö nevelt belőlünk kommunistát. Akkor, régen gyalogosan járta a falvakat. Akkor még tudott járni. Nemrég mondták neki az orvosok, h~gy érszűkülete ran, és az egyik lá- b^t.. . De üzent nekünk. Azt kívánta, hogy legyünk nagyon, naivon boldogok. És dinnyék el. e~en a nähern nekünk ez az üzenet volt a le-ve-vobb ajándék... Németh Sándo»
