Somogyi Néplap, 1966. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-16 / 245. szám

SOMOGYI NÉPLAP

8

Vasárnap, 1966. október H

FEKETE GYULA:

VATI JÓZSEF: ANYA

REICH KÁROLY GRAFIKÁJA

(Kan! ZmhZl

É ÉVRŐL Jim . SÉDÜNK. Finomodik a lelkünk, érlelődnek, kiforrnak, letisztulnak az érzéseink, szárnyakat kapnak, megemelkednek a gondolataink — egészben véve nemesedünk tehát, és megindító, hogy milyen erőltetett ütemben. Védjük a természetet, az állatot, a virágot, a fát, az erdőt, a forrást, a barlangot, a parkot, a műemléket, a városképet. Védjük továbbá az embert is, bár ez idáig azt nem annyira személy és terület szerint, mint a gemenci erdő vaddisznait; inkább csak elvileg védjük.

Szeretnék én Magyarországon kormorán lenni — azaz népiesebb nevén: kárókatona. Vagy nemeskócsag. Vagy kanalasgém.

Halásznék a Kisbalatonon horgászjegy nélkül és az emberek számára tilalmas időben is zavartalanul; költenék- költenék-költögetnék zavartalanul; pihennék, amennyit nagyon muszáj, és dolgoznék, amennyit csak jólesik, zavartalanul, mert — mint ritka madárnak — nem csupán életem és testi épségem védené az állam, hanem háborítatlan nyugalmam is.

De hát nem lehet Magyar- országon mindenki ritka madár. Az ember nem ritkaság, nem szorul tehát védelemre.

Ámbár, alighogy ezt leírom, rögtön gyanakvásom támad: mintha a kétségtelen ritkaságot sem védenénk mi, ha már egyszer ember formája van.

A GYEREKEKRE GONDOLOK. Erre a hazai márkájú ritkaságra; mint azt bizonyára tudják, a gyerek hét esztendő óta világviszonylatban . _ Magyarországon a '‘legritkább. " Ideje volna hát erre a ritkaságra is kiterjeszteni a társadalom védelmét és gondoskodását. Ez persze bajjal jár; hatályon kívül kellene helyeznünk jó néhány magyar szabadalmat. Amilyen például a parkosított játszótér, ahol a gyerekeknek hovatovább illedelmesen, karba tett kézzel kell ülniük, nehogy a parkot sérelem érje.

De van ilyen sajátos »-találmányunk« más is. Például sokszor eltűnődtem azon, hogy a Balaton déli partja valószínűleg a világ legjobb földrajzi, éghajlati, természeti adottságokkal rendelkező, és bizonyára a legnagyobb természetes gyerekstrandja Selymes víz, bársonyos homok, több száz méter mélyen a tóba nyúló sekély és veszélytelen partsáv. Ha kihasználnánk ezeket az adottságokat, és valahol kiépítenénk egy gonddal-szeretettel, hozzáértéssel megtervezett, méreteiben is impozáns gyerek- strandot — afféle liliputi vízi-világvárost — a szükséges szállodákkal, táborhelyekkel, ellátnánk szakképzett személyzettel, s minden elképzelhető, ide alkalmas játékkal, akár a történelem összes hajótípusainak törpe másolataival is, világhírű nemzetközi gyerek-nyaralóhellyé tehetnénk pár év alatt.

Nem mondom tovább, mit jelentene ez valutában is meg idegenforgalomban is. Mondhatnám pedig tovább, hiszen eleget tűnődtem rajta. De egyelőre hagyjuk az ábrándokat; láttam ugyanis egy nem tudom, nvnnyire érvényes távlati tervet, amely a déli Balaton-part rendezésére készült. Több száz milliós, talán milliárdos beruházást igényel, feltöltjük majd a tó iszapjával a déli partszegélyt, és közvetlenül a part mentén — séta-autóutat építünk rajta. Szükséges-e megindokolnom, hogyan tenné tönkre a világ legnagyobb és legkellemesebb természetes gyerekstrandját a vízparton végigcikázó, zajos, poros, motorgázos, gyerekekre és autósokra egyaránt életveszélyes autóút?,- ___, „unom, az elődeinK

i

s megtették a magukét. Már ma is kevés az olyan partsáv a Falatomnál, ahol a nagyvárosi zajból menekülő tízezrek viszonylagos nyugalmat és még kellemesnek mondható természetes környezetet találnak, ahol nem csattog-menny- dörög negyedóránként a tó legértékesebb részén, közvetlenül a partján a vonat, nem ontják a széngázat a mozdonyok, nem repesztik a levegőt sűrűn egymás nyomában száguldó autók — ha nem teszünk valamit a gépcentrikus, technomániás tervek ellen, ennek a kevés, nyugalmasabb helynek az évei is meg vannak számlálva.

Bámulatos, amilyen leleményesek vagyunk abban, hogyan üldözhetjük ki minden föllelhető zugból — költséget nem kímélve — a természet közelségére, a tiszta levegőre, a csendre, a felüdülésre vágyó embert. Egy újságíró például azon kesereg, miért nincs a Balatonon annyi motorcsónak, mint a Genfi-tavon? Megérdemelné, hogy hazai gyártmányú, durrogó Sirály* motorok gépágyúzajával és benzinbűzével övezve töltsön el két hetet a szabadságából.

N

incs menekvés? Derűs vasárnap reggeleken százezer városi ember fölkerekedik, hogy a környező erdőkben-hegyekben keressen egy csendes zugot. Ámde tízezer viszi a táskarádióját, s a táskarádiónak az az átka, hogy megszokottá vált napjainkban; meg a modernebb vonalú és a legkül- földibb táskarádió tulajdonosára sem figyel föl most már senki, ha csak nem a legerősebbre csavarja a gombot Természetesen a legerősebbre csavarja, és elkeseredett hangpárbajt folytat a magnókkal, a gitárokkal s a villamosított hétvégi házak érctorkú hangszóróival ...

Higgyék el, nem kérek én a magamfajtáknak több nyugalmat, több csendet, több levegőt, csak egy-egy napra any- nyit, amennyit a gemenci erdő vaddisznóinak egész évre biztosít az állami védnökség. És dehogyis akarok természetvédelmi területeinkről egyetlen rossz szót is ejteni Csupán megkockáztatom a kérdést: nem volna-e helyénvaló néhány »emb<*rvédelmi területet« is kijelölnünk?

TÁRLATON

STETTNER BÉLA: KŐFARAGÓK

SZABÓ ZOLTÁN: GONDOLKODÓ NO

Reich Károly, Csohány Kálmán, Reszler Károly, Stettner Béla

grafikusok, Sarkantyú

Simon, Ridotrocs László, Szabó Zoltán, Kon- far Gyula és Váti József festőművészek alkotásai közös kiállításon szerepelnek a Műcsarnokban. A tárlaton százötven festményt és

száznegyven grafikát tekinthet meg a közönség. A tárlatról őt művet mutatunk be olvasóinknak. Maár Marianne (MTI) felvételei alapján.

Sásdi Sándor:

EQY FÉRFI FC7TYÖRESZ

Ha négyszemközt mondja, azt is nehéz lenyelni, kiváltképpen az olyan nyakas embernek, mint Vince. Hogyne pirosítaná meg arcát a düh, amikor a népek előtt szégyení- tette a tulajdon felesége;

— Ha százszor, ha ezerszer brigádvezető vagy, akkor se parancsolsz nékem. De nem ám!

Szó szerint így; legalább három tucat asszony és ember előtt. A harminckét holdas kukoricatáblán, amelynek sem elejét, sem végét nem lehetett látni. És miért e szája- lást? Nagyrészt a kapa miatt. Igaz, hosszú nyelű, parádés szerszám; aki kézbe veszi, annak a derekát annyira megkíméli, hogy hajnaltól csillagköl- téig nótaszóval kapálhat vele. Vince sajátmaga faragta a nyelét és illesztette a kapájára. ' Könyvben olvasta, az is lehetséges, hogy a két év előtti jutalomutazáskor látta a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádibeliek, főként az öregebbje, irigykedve nézi a derekat megkímélő alkotmányt, és némelyik fogadko- zik: »Ha találok az Érczi-er- dőn jókora hosszút és kevés- bütykűt, levágom a cserfáról, le én!« Csakhát az a nyél olyan legyen, hogy belesimuljon a tenyérbe, a fája nem hirtelen száradó; szívós, merev legyen, mint a vas, amellett könnyű. »Vincénk, hadd próbáljam meg« — kérleli valamelyik, de Vince, aki a bri- gádjabelieknek a lelkét kitenné, mérgesen dobja a szót:

— Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, ebben a percben levetem, de a kapát nem adom!

Javában folyik a kukorica- egyelés, és hogy másfelé irányítsa a figyelmet, rákezdi:

— Két éve láttam a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a kukoricaszárat leszecskázza, a fejeket nemcsak letöri, de fosztja is.

Gadóék nagyobbik lánya, az, amelyik daueroltatja a haját, és olyan rövid szoknyában jár, hogy a hajolásnál a combja java része látszik, hangosan nevet:

— Vince bátyám, ide ne hozasson olyan masinát; a fosz- tást hagyja meg nekünk, mert nincs szebb, mint az őszi csillagok alatt nótaszóval kopozni a csöveket

»Szégyentelen — gondolja Mari — törleszkedtél tavaly az uramhoz, kényeskedve si- kongtad az őszi csillagok alatt: »Nyughasson, Vince bátyám, ez a brigádvezetőnek is tilos.«,

Süt a nap, verejték futja meg az arcokat, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy harso- gón dalol. Mari összecsukja a száját, valamiféle szitkot is mormog magában, amikor látja, hogy az ura tekintete megragad a dauerolt hajún. Ad- dig-addig, amíg melléje sündörög, súgnak-búgnak, aminek a vége az, hogy Vince a lány kezébe csúsztatja a féltett kapát.

Mari fújtat, mint a gőzgép, elkapja az ura karját:

— Nekem tilos kézbe fogni, más dolgozhat vele?

— Tartsd a szádat p így vissza az ember, és következne a többi, de motorbiciklijén a föld alól bukkan elő Janár Jani, a tsz-elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a föld megint elnyelte a Csepelt, gazdástul együtt — hogy Vince parancsba adja:

— Tizennégyen a konyhakertészetbe, paradicsomot kaccsolni!

Sorolja a neveket, Mariét harmadikként említvén, és akkor buggyan ki az asszony száján az, hogy néki a brigádvezető nem parancsol.

— Nem parancsolok? Éppen neked nem? Akkor ezt érdemied!

A pofon csattant. Vince adta, Mari kapta. Az asszony ledobta a kapát, Indult hazafelé.

Vége a dalolásnak, nem hallatszik más, csak a kapák csattogása, néha egy-egy nyögés.

Vincének hirtelenjében sürgős dolga akadt. A tanácsházán ajtót nyitogat, veri az asztalt bizonyos megígért, de meg nem kapott pétisó miatt,

alkanyaikor tolvajként nyitja otthon a kaput, kémlel a ház felé. Az anyja csendesen megkérdezi:

— Megütötted?

— Szégyenített a népek előtt.

— Kötötte a bugyrot, kézen fogta a kisgyereket, ment, vissza se nézett.

A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Reggel mondja az öregasszony:

— Éccaka hallottam a sóhajtó zásodat.

— Csak azért, mert a kisgyereket is elvitte...

— Nem csak azért... Igaz-e. fiam?

— Ne faggasson, eredjen a dolgára.

Eteti a baromfit, ki-be jár, Vince ül a pitvarszélen, beletúr a hajába, rángatja a bajusza rövid szálait, egy-egy sóhajtás is megnyitja a száját. Hallja, hogy az öregasszony szekrényt nyitogat, sublótfiókot huzigál, nagyünnepi, barna szövetruhában lép ki az ajtón, mintha misére készülne.

— Elmegyek, Vincém.

— Hová, édesanyám?

— Ha sietek, elérem a hatórás vonatot... Az állomásra menet, veszek a boltban a kis- unakámnak csokoládét, a nászasszonyomnak sósborszeszes cukrot... Sietek, nem akarom az éccaka megint a sóhajtozá- sodat hallgatni... Ne félj, hazahozom őket.

Inkább futott, mint sietett a gyalogúton, amelyre ráhajolt a harmatban ázott vadszegfű, méhet rejtő szopóka és a fénylő levelű lósóska. Vincze nézett utána. Először halkan, aztán egyre hangosabban fütyö- részni kezdett.

Jobbágy Károly:

SZONETT

melyet a költő Ürnője betegsége idején írt. lozzátok szólók, tündöklő mezők, erdők s hozzád, te ékes Napsugár! i.,ásd! — kedvesemre kések kínja vár, hát jöjjetek és segítsétek őt.

Ti pipacsok! — a virító erőt adjátok néki és erős sudár derekatok, fák, hogy ha jő a nyár, keményen álljon a világ előtt.

Vagy vegyétek el tőlem mindenem, a szemem fényét és csontos kezem erejét... el, az égés zségemet,

s adjátok néki. . . Mindent, ami van.

Habozás nélkül s boldogan,

mint ahogy én e pár sor éneket.