Somogyi Néplap, 1966. augusztus (23. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-28 / 203. szám

DCapósak népnuLüéízeii cikke ink ERSKINE CALDWELL; cÁ kiiLám^ /W apkeltekor egy né- ' 9'L aki éppen a nagy istállóba tar­tott, hogy megetesse az ösz­véreket, beszólt Henry Max­well ezredesnek. Maxwell ez­redes telefonált a sheriffnek. A seriff bevitte Jimet a vá­rosba, bezárta a börtön cellá­ba, azután hazatért, hogy megreggelizzen, Jim körüljárta az üres he­lyiséget. Begombolta ingét, majd lekuporodott a priccs- re, és megkötötte cipőfűzőjét. Reggel minden olyan gyor­san történt, abhoz sem volt ideje, hogy egy pohár vizet felhajtson. Fölkelt, odalépett a sarok­ban álló vödörhöz, de a se­riff elfelejtett abba vizet töl­teni. Ekkorra már nagy ember­csoport verődött össze a bör­tönnél. Jim az ablakhoz ment, és kinézett, amikor meghallotta a zsivajt. Épp abban a pillanatban egy autó állt meg az épület előtt, és hat vagy hét férfi szállt ki belőle. Özönlöttek az embe­rek a börtön felé mindenfe­lől. — Mi tOrtént nálatok ma reggel, Jim? — kérdezte va­laki Jim a vasrácsok közé dug­ta az állát, s végigpillantott a tömegen. Minden arcot is­mert Mielőtt kitalálta volna, miként tudhatnak arról az emberek, hogy ő itt van, va­laki más is megszólította. — Ugye, baleset volt, Jim? — Nem tetszik nekem, bogy az államnak baja van veled — mondta a másik. A seriff bukkant elő, bá­dogcsajkát hozott Utat tört a tömegen keresztül, kinyi­totta az ajtót és beadta a csajkát Mögötte, a válla fö­lött többen bekukucskáltak a cellába. — Itt a reggelid, Jim, a feleségem csinálta. Jól ten­néd, ha ennél valamit, fiacskám. Jim a csajkára nézett majd a seriffre és a nyitott börtönajtóra, s a fejét rázta. — Nem vagyok éhes — mondta. — A kislány, az éhes volt borzalmasan éhes. A seriff kihátrált az ajtón, megragadta pisztolyát. Oly gyorsan hátrált hogy a mö­götte áHó emberek lábára lépett — Csak ne légy elővigyá­zatlan, fiacskáim — szólt. — Ülj le, és nyugodj meg szé­pen. Becsukta az ajtót, rázárta a lakatot. Néhány lépést té­ve az utcán, elővette pisz­tolyát, és megbizonyosodott róla, hogy hány töltény van a tárban. Közben a tömeg egyre közelebb nyomakodott az ablakhoz. Valaki odament, s megkopogtatta a rácsot, er­re Jim odalépett, és kiné­zett. — Hogyan történt a dolog, Jim? — kérdezték sürgetően. — Bizonyára baleset volt, ugye? — Nem — felelte Jim, s ujjait a rácsra fonta. — Felkaptam a puskámat, és megtettem. A seriff ismét megjelent, hogy lássa, minden rendben van-e. Jim a vasrácsok közé fúr­ta a fejét; úgy tűnt, már csak a füle gátolja, hogy egészen kiférjen. — A kislány azt mondta, hogy éhes, és én már egy­szerűen nem állhattam to­vább. Nem bírtam tovább, hogy folyton ezt mondja. — No, nyugodj meg Jim, fiacskám — szólt a seriff, aki éppen odanyomakodott a cellához, de a következő pil­* Erskine Caldwell amerikai író. 1903-ban született. Alkalmi munkás­ként bejárta az egész országot, és bőséges ismeretet szerzett a hét­köznapok életéről. Fanyar humor­ral és olykor már naturalisztikus eszközökkel ábrázolja az amerikai Dél parasztjainak, mezőgazdasági proletárjainak sorsát, támadja a fanatikus vallásosságot, a fajgyű­löletet. Dohányföldek és Esten föl- decskéje című regényei nálunk Is Igen népszerűek. tanaiban valaki a könyökével eltaszította. — Üjra meg újra föléb­redt az éjszaka kellős köze­pén, és hajtogatta, hogy éhes. ■Egyszerűen nem áldhattam tovább. — Ugyan, Jim, átjöhettél volna hozzám, hogy adjak néki valami ennivalót. Tu­dod jól, az utolsót is odaad­tam volna. A seriff isméi megpróbált a cellaablakhoz jutni. — Ez nem lett volna he­lyes — mondta Jim. — Egész évben keményen dol­goztam, s kerestem annyit, hogy eltartsam mindnyájun­kat. — Megállt, végignézett a hullámzó tömegen — ré­szes arató voltam, s keres­tem éppen eleget, csak el­vették tőlem. Nem mehetek koldulná azok után, hogy megkerestem a magunknak valót, ök meg jöttek, és el­vették. A kislány meg föl­ébred, és mondja, hogy éhes, én meg nem állhattam tovább. — Az azért mégsem megy, lelőni egy kislányt, csak úgy — vetette közbe valaki. — A kislány azt mondta, hogy éhes. Mást se mondott az utóbbi hónapokban. Már nem bírtam tovább. — Át kellett volna külde­ned mihozzánk. A feleségem meg én majd elláttuk volna valahogyan. Az mégsem he­lyes, megölni egy ilyen ki­csi kislányt. — Megkerestem a ma­gunknak valót, s már nem bírtam tovább. — Aztán egyszer csak fel­kaptad a puskádat, és lelőt­ted? — Igen. Amikor ma reg­gel fölébredt azzal, hogy öles... — Az államnak most meg­gyűlt veled a baja, Jim — mondta valaki -—, de nincs igazuk. — Nem tehetek róla — mondta Jim. — A kislány ma reggel már megint úgy ébredt. /f környék hemzsegett C/U a férfiaktól meg a fiatalabb fiúktól. Mindnyájan tolakodni pró­báltak, hogy hallják Jim szavait. Elterjedt a híre az egész városban, hogy Jim Carlisle lelőtte nyolcéves kislányát, Cl arát. — Kinek a birtokán volt Jim részes arató? — Henry Maxwell ezredes­nél — válaszolt egy férfi a tömegből. — Maxwell ezre­desnél dolgozott Jim már kilenc-tíz éve. — Nem rendes dolog Hen­ry Maxwelltől, hogy elveszi Jim részét Van neki bőven magának is. Nem tisztesség az! A seriff megpróbált be­avatkozni. — Ülj le szépen a priccs­re, és pihenj egy kicsit, Jim, öreg fiú — mondta. — Dobd le a cipődet, és nyúj­tózz egyet, fiacskám. Ám a tömeg újra csak el­tolta az ablakból. — Jim, miért vette el Maxwell ezredes a te része­det is? — Azt mondta, jár neki, mert az egyik öszvére meg­döglött egy hónappal ezelőtt. — De nem te ölted meg az összvért, ugye? — Nem. összeesett az is­tállóban — felelte Jim. — A tájékán se voltam az is­tállónak, mikor ez történt. A tömeg egyre jobban tü- 1 ekedet!,. Az elöl állóka* egészen odaszorították a rácshoz, mert a hátulsók is megpróbáltak halló távolba ke­rülni. Azokat, akik középen voltak, annyira egymáshoz szorították, hogy lépni, for­dulni se tudtak. Jim a rá­csok közé szorította arcát, ujjait oly szorosan kulcsolta a vasrudak köré, hogy a» vér is kiszállt belőlük. A tömeg­ben egyesek kiabálni kezd­tek. Egy férfi utat tört ma­gának kifelé, beült az autó­jába, és elhajtott. A kiabá­lás erősödött. A szemközti üres telken egy férfi felállt az autója tetejére, és torka- szakadtából üvöltött, hogy ráfigyeljenek. — A kislány ma reggel megint azzal ébredt, hogy éhes — mondta Jim maga elé. Gyapotszállító kocsik jöt­tek az úton. A tulajdonosok, amint meglátták a csoporto­sulást, leszálltak a bakról, átadták a gyeplőt az ott őgyelgő négereknek, és ma­guk is csatlakoztak a kiabá­ló, vitázó, lüktetve hullámzó tömeghez. f> bben a pillanatban visszaérkezett az a férfi, aki autójával oly gyorsan elhajtott Ki­szállt, felnyitotta a csomag­tartót, és kihúzott egy fe­szítővasat, amely olyan hosz- szú volt, mint ő maga. — Feszítsük fel a ceS&t, és engedjük ki Jimet — kiáltotta el valaki. Az üres telken álldogáló tömeg is megmozdult A fér­fi, aki az autó tetejéről be­szélt leugrott a földre, s az egész csoport csatlakozott a börtön előtt állókhoz. Valaki, aki éppen a legközelebb volt felkapta a hat láb hosszú feszítővasat A seriff hátrálni kezdett — No, no, csak vigyázz, Jim, fiacskám — mondta. Aztán megfordult és sietően elindult az úton a háza félé. Fordította: Zilahi Judit Hajnal Gábor: NYÁR VÉG Tejfehér viz tejfehér én egymásra dőlnek párába bútt a parti hegy vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség. Ontsd fényedet már rá te Nap szívemen oldd a görcsöt. Nyár végi áhítat lebeg a párás fényű reggelen helyemet sehol se lelem hívnak az őszfejű hegyek borús szemű hegyi tavak felhőket ringatnak a mélyben fenyőillat száll észrevétlen álmomba s dallal hívogat. Kerék Imre: KÉZENFOGVA Míg él, mindenki fogja valaki más kezét: apjáét a gyerek, mikor botolva lép; ;gy jő barátét a fid» kit nem lát viszont i it eltévedt golyó talált: ■ajtársáét a katona; ug szárnyalnak a zöld tavaszban - edvese kezét a lány; ;ymás kezét ősz házasok xdrogyasztó évek; után. ölcsőtől koporsóig ;y megyünk, kézbe-kés* a rész és egész összemosódik. Sas Ervin: ÜVEGGYÖNGYÖM régi kedve, üveggyöngyöm elvesztettem mégis Őrzöm napsugárban szikrákat hány benne zárva ott az a lány akinek már neve sincsen akinek már mivé sincsen behálózták rezgő évek vad pirosak hideg kékek velük fonódik a tájra kotözódlk a világra üveggyöngyöm messze sorolj kedvesemnek ólébe huBJ csillagot vem a szemében simul] meg a tenyerében A külföldiek körében nagy az érdeklődés a magyar nép­művészeti cikkek iránt. Vallató Géza: SEBEZHETETLEN Zsoldosok őrzik az éjszakát, szögesdróton vérzik el a hold. Gőzöl a síkság, mérget öklend, arcára repeszpetét rakó fémsárkányok bűze leng. Tankgólemek őrzik az éjszakát, bölcsőre táncol a célgömb. Vas ver a vervinágú húsba, bajonettek terelik a rettegést kigyófogú rácsos odúkba. Szadisták őrzik az éjszakát, kmpagodák csúcsán csont törik, s a gázba fúlók hörgő jaját megláncolt pálmafák nyögik. Ajánlás: Ne feledd, keselyűkezed dörzsölő, fekélyben fészkelő, ne feledd: — Küldhetsz bár millió banditát, a bambuszokra sebezhetetlen hajnal tűzi piros zászlaját. Simon Lajos: UNOKATESTVÉR Elszorult a szívem, ijedtem­ben elejtettem a töltőtolla­mat, amákor a hölgy megállt az íróasztalom mellett. Köszö­nés nélkül érkezett, merev tekintettel mustrált, majd na­gyon határozottan így szólt: !— Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére ... Ettől még nagyobbakat dob­bant a szívem, elhűlt ütő­eremben a vér, mert sokat ol­vasott ember vagyok, egyéb iromány között jócskán jutot­tak a kezembe bűnügyi histó­riák, láttam néhány kémfilm- met is, s azokból tudom, hogy az ügynök előre megbeszélt jelszót sziszeg a foga között, midőn kapcsolatot teremt az újdonsült pácienssel. A köny­vekből és a filmekből tudom, hogy az ügynök például igy szól: — Sárgul már az uborka! Erre az újdonsült így felel: — Nem való az már salá­tának! Erre egymás markába csap­nak, ebből a bárgyú párbe­szédből is megtudták, hogy egy húron pendülnek. A harminc év körüli hölgy, Kis Antalnénak az unoka- testvére, aki egyáltalán nem olyan, mintha a kémfilmek­ből lépett volna elő, csak állt, s mint aki nem biztos a dol­gában, ujjaival idegesen ját­szadozott, majd az előbbinél egy kicsit bizonytalanabbul megismételte: — Kis Antalnénak vagyok az unokatestvére! Kis Antal- né küldött ide, mert égbeki­áltó panaszom van. Tetszik tudni, van nekem egy nyara­lóm. Azaz nem is nyaraló az, csak egy telek, arra építet­tünk egy kis vityillót, ami nem sokkal nagyobb egy für­dőkabinnál. De jól tessék fi­gyelői, mert most következik az én panaszom. Harmadik szomszédunk, Veres Sándor bácsi engedély nélkül hor­gászpadot akar állítani az én telkemen. Tulajdonképpen en­gem nem zavarna a dolog, ha olyan hallgatag természetű ember votoa az öreg, mint a jóravaló pecázók, de ennek a Sándor bácsinak olyan csúnya szája van, olyan ocsmány ká­romkodásba kezd, ha elkerü­lik a halak, hogy az még a férfiember fülének is sok. Hát nem égbekiáltóan nagy az én panaszom? Megmondtam a hölgynek, hogy a panasza nem éppen ég­bekiáltó, de mert igaza van, mindenképpen megakadályo­zom, hogy Veres Sándor bácsi az ő telkén káromkodjék a halakra. Erre a hölgy nagyon vidáman mosolygott, finom kis tenyerét az enyémbe csap­ta, és így szólt búcsúzóul: — Kis Antalné nagyon bol­dog lesz, ha elmondom, hogy jóindulattal foglalkozott az ügyemmel. Mikor egyedül maradtam, rádöbbentem, hogy irtózatos erővel feszíti a fejemet, vala­mi. A rejtély feszítette az én fejemet, a nagy rejtély: Ki lehet az a Kis Antalné, aki­nek itt járt az unokatestvére? Pattanásig feszült aggyal kezdtem fölidézni magamban valamennyi Kis Antalné ne­vezetű ismerősömet. Ismerek egy Kis Antalnét, annak te­metőcsősz az ura. Másik Kis Antalné nevezetű ismerősöm­nek egy nagy község kitűnő termelőszövetkezetében állat­gondozó a férje. Ismerek egy Kis Antalné nevezetű tanító­nőt, megismerkedtem egy Kis Antalné névre hallgató ma­szek zöldségessel, sőt ismerek egy Kis Antal nevű borbély is, de az agglegény. Föltéptem az ajtót, és meg­iramodtam Kis Antalné uno­katestvére után. Még utolér­tem. Szelíd, könyörgő hangon megszólítottam: — Tessék már elárulni, ki­csoda az a Kis Antalné? Csodálkozva néz rám a hölgy: — Hát nem emlékszik rá? — Sajnos. — Hiszen ... Hiszen ,.. Kis Antallal iskolatársak voltak! — Iskolatársak? Hol? Szégyenlősen nevetett: — Ne tessék neheztelni, hogy így mondom, de... Kis Antal még azt is említette, hogy első elemista korukban együtt ültek.., a »szamár- padban«. Majdnem megbüntettek csendháborításért, akkorát ne­vettem. Alig tudtam kinyögni, annak idején rossz magavise­letéin miatt csakugyan ültem a -szamárpadban«, de teljesen egyedül, hogy ne rontsam el a többieket Kis Antalné uno­katestvére ettől élsápadt: — Ezek szerint nem intézi el Veres Sándor bácsit? Megnyugtattam, hogy -elin­tézem-, már csak Kis Antal- néra való tekintettel is. A hölgy visszanyerte arc­színét, és nagyon aranyos mo­sollyal mondta: — Kis Antalné nagyon há­lás lesz, hogy jóindulattal ke­zelte az ügyemet Majd be­küldőm, hogy személyesen is megismerkedjenek... ŰJ KÖNYVEK Bóka László: Válogatott tanulmányok Csaknem 1600 oldalas vas­kos kötetben láttak napvilá­got Sík Csaba szerkesztésében Bóka László legjelentősebb irodalomtörténeti írásai. Túl­nyomó részük a XX. század kortársi irodalmának lénye­gét, problémáit, ellentmondá­sait és előremutató jellegét fürkészi a tudós buzgalmával s a szépíró együttérző testvé­riségével. A magyar irodalmi szemhatár középpontjába ter­mészetesen Adyt és József Attilát helyezi, róluk van a legtöbb és legsúlyosabb mon­danivalója, de érdemük sze­rint értékeli a Nyugat-nem­zedék ma is elevenen ható tagjait is a szocialista iroda­lom előfutárait Különösen megkapóak hevenyészettnek tűnő arcképvázlatai a szá­zadelő íróiról, művészeiről. Vladimir Neff: A királyi kocsihajtó Egy nagyszabású regényfo­lyam befejező része ez a kö­tet: a nagypolgárrá felka­paszkodott prágai Nedobyl család tündöklésének és bu­kásának igaz krónikája Itt érkezünk el az utolsó felvo­náshoz: a gyáros dinasztia igyekszik átmenteni vagyonát a szocialista átalakulás szá­mára fojtogató körülményei között. Ideig-óráig sikerül is kaméleonkodó ügyeskedéssel felszínen maradniuk, kihasz­nálniuk az átmeneti helyzet nehézségeit, a munkásosztály sorainak megosztottságát, de végül is színt kell vallaniuk* s ekkor már nincs számukra megállás a lejtőn. A bukás­nak akadnak sajnálatra mél­tó áldozatai is, de ezek — leginkább a forradalmi kör­író rangjára áhítozó harma­dik utas író — saját maguk gyengeségének tulajdoníthat­ják kuiarenhat. r

Next

/
Thumbnails
Contents