Somogyi Néplap, 1966. július (23. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-12 / 163. szám

Kedd, 1966. július Ti 3 SOMOGYI NÉPLAP Életkesdők Hogyan lépjenek Azzal búcsúztunk el, hogy lelhívnak telefonon, ha törté­nik valami. Az azóta eltelt egy hónap alatt azonban senki sem keresett a Kaposvári Ruha­gyár ifjúsági szalagjáról. A lépcsöházban tikkasztó a hőség. A munkateremben csak a huzat nyújt némi enyhülést. Míg a második emeletre ka­paszkodom, azon gondolko­dom: mi történhetett, amit nem akartak megmondani. Mert sehogy sem tudom el­hinni, hogy egy hónap alatt semmi említésre méltó ese­mény nem volt a szalagon. o A munkateremben ezzel fo­gad Vörös Julianna: — Volt egy időszak, amikor az egész szalag bűnösnek érez­te magát. — Mi történt? — Tartottak egy gyűlést, megdicsértek bennünket, hogy a múlt hónap tizedikéig tizen­egy százalékkal túlteljesítettük tervünket Aztán két-három nap múlva lerobbant a szalag. — Hogyhogy lerobbant? — Nem ment úgy a munka, atoogy szokott, s amit csinál­tunk, abban is sok volt a hiba. — Tehát lazítottak egy ki­esőt? Pálosi Katóim ezt válaszolja rá: — Több volt a munkánk. A déluitánosok délelőtt, a délelőt­tösök pedig délután javították a hibákat. Bejött három beta­nított és három szakmunkás, s azok javítottak. — Hogyan kezdődött a hi­ba? — Azt hiszem, mindenki lu­das benne. Fazonnál készültek a kabátok, és senki sem csinál­ta lágy, ahogyan kellett volna. — Nem értettek hozzá? — Inkább hanyagság volt — Csúnya munka volt — mondja Soós Laci —, majdnem minden ötödik kabát visszajött. — És nem gondolkodott ei rajta senki? Csend. Csak a varrógépek Vijjognak. — Nagyobb volt a követel­mény ennél a fazonnak Ké­sőbb már jól ment — A tanulság? — Én azt hiszem, egy kicsit gyönge a szakképzettség. Még nagyon sóikat kell tanulni. Hi­szen van rá lehetőség. Senkit sem szórnak olyan gyorsan egyik munkahelyről a másik­ra, hogy ne tudná megtanulni. o — Az volt a baj, hogy min­denki csak azt nézte: meglesz-e a száz százalék, azzal nem na­gyon törődött, milyen mun­kát végzünk — mondja Bor­sos Jánosné. — Amikor idejöt­tem, én se nagyon tudtam varrni. Márpedig aki nem tud, annak nagyon nehéz ám! I — Mi lesz ezután? — Ha annyi selejttel dolgo­zunk, mint abban a néhány napban, akkor egyik nap le kell állnia a szalagnak, hogy midenki selej tét javítson. Ez pedig nagy kiesés lenne. — A pénz miatt? — Mindenféleképpen. Se­lejtes árut én sem vennék meg a gyermekemnek ,a boltban. Meg ha javít az ember, ak­kor nem keres. A szalagnak ez volt az első nagyobb hibája. Elismerik, tudják, hogy rajtuk múlott minden. S szeretnének is javí­tani. És tudnak is, hiszen ha összességében nézi az ember múlt havi teljesítményüket, nincs miért szégyenkezniük. A normájuk 59,8 százalék volt, s ők 80,7 százalékra teljesítették. A minőségre sem panaszkod­hatnak. Az első osztályú áru részaránya két százalékkal több volt. mint amennyit várt tőlük az üzem. Ez kétségkívül szép ered­mény. Érdemes róla beszélni. De arról a néhány rossz nap­ról is. Hiszen csak együtt, ösz- szefogva tudják kijavítani a hibát. Mert az üzemben na­gyon figyelik őket. Az új sza­lag — igy beszélnek róluk — hírei mindenhová gyorsan el­jutnak. o Műszak váltás után a párttit­kár szobájában ülünk. Király Gábor ezt mondja: — Ha újra megszervezzük a KISZ-t, ne úgy legyen, mint eddig volt. Én négy éve va­gyok a vállalatnál, sok rosszat tapasztaltam a KISZ-szel szemben. Szeretném, ha egy kicsit több szabad kezet ad­nának azoknak, akik a fiatalok ügyeit intézik. Mert korábban volt itt KISZ, s mégsem volt. — Azt altarjuk, hogy az if­júsági szervezet keze elérjen mindenhová, ahol fiatalok dol­goznak — válaszolja a párttit­kár. — Biztosan lesznek most is problémák, de nem kell megijedni. Harcolni kell. Nem szabad feladni a reményt. Az újjáalakuló KISZ-szervezetnek az lesz a feladata, hogy úgy formálja a fiatalok szemléle­tét, s olyan életet teremtsen az üzemben, hogy a gyárat tart­sák második otthonuknak. Aztán jönnek a kezdeménye­zések. Hirtelen megfogalma­zott elképzelések. Ilyenek: jó lenne házibajnokságot rendez­ni valamilyen sportágban; le­hetne divatbemutatót tartani: a gyár ruháiba felöltöztetni néhány gyereket, s megmutat­ni a város lakóinak. — Sókan vagyunk itt fiata­lok. Miért ne lehetne irodalmi színpadot alakítani? — kérdi Bojtár Sándor. Tervek, elképzelések. Az em­ber úgy érzi, valami megmoz­dult a fiatalokban. Akarnak tenni valamit azért, hogy job­ban érezhessék magukat, egy­másra találjanak. o Hogyan képzelik el ezt a fia­talok? Fönn a munkaterem­ben erre kerestem választ. Horváth Valéria így kezdi: — Nagyon sokféle fiatal van itt Nehéz lesz összefogná őket, de épp ezt kellene csinálni. Először egy kicsit furcsa lesz mindenkinek. — Miért? — Nem nagyon fogadnak szót. Nincs még összeszokva a társaság. Ha csinálni akarunk valamit, akkor mindenkinek sokat kell vállalnia. Mert azt is figyelembe kell venni, hogy sokan vannak vidékiek. Nekik nagy áldozatot jelent benn ma­radni. De én hiszem, hogy ók is vállalják. — Mi lenne az ifjúsági szer­vezet legnagyobb feladata? — A nevelés. Néhányon na­gyon fiatalok közöttünk. És csintalanok. Meg aztán össze­tartásra is nevelni kell s arra, hogy az adott szó mindenki előtt szent legyen. Ha válla­lunk valamit, azt meg kell tenni. — Volt már olyan vállalás, amelyet nem teljesítettek? — Nem. De nem is szeret­nénk, ha lenne. Nekünk leg­először munkával kell bizonyí­tani. Az lenne jó, ha azt mon­daná minden vezető: ezek a fiatalok megteszik a magukét. De vannak még közöltünk olya­nok, akik nem veszik komo­lyan a munkát. — Hogyan érti ezt? — Azokat a kabátokat, ame­lyeken annyi volt a javítás, nem a szalag utolsó embere rontotta el. Ha valaki hibát követett el. nem lett volna sza­bad továbbadnia azt a darabot. De továbbadták. Tudja, mi len­ne az igazi? Ha mindenki a saját meósa lenne. Ne akkor hozzák vissza, amikor már kész a kabát, mert akkor sokkal több a vesződság is vele. Hat valaki elrontotta, javítsa is ki. o — Mit várna egy újjáalaku­ló ifjúsági szervezettől? — Nem sokat. — Fölöslegesnek tartja? — Nagyon fontosnak tartom. Maradiság Több üzemben és vállalti t- nál szóba került ripor­tok és tudósítások fölvétele közben, milyen kárt olcoz a vaskalaposság, a maradiság. Nemrégiben riportot írtam a konzervgyár legjobb targoncá­sáról. Riportalanyom elmond­ta, hogy nem is olyan régen lo­vas kocsival, kézikocsival fu­varozták az üres üvegeket, a befőtteket az üzemben. Most a villástargonca könnyedén eme­li magasba a rakodólapon levő hatszáznyolcvanhat üveget. Sok ember nehéz fizikai mun­káját takarítják meg az új ra­kodási módszerrel. S mégis egy évvel ezelőtt többen ellenez­ték a bevezetését. Valósággal harcolni kellett a maradi szem­lélet ellen. Pedig amihez ra­gaszkodtak a vaskalaposok, se könnyű, se kényelmes munka nem volt. Ládákban vitték a készárut a raktárba, s úgy rak­ták gúlába az üvegeket. Most a fürge targoncák emelnek tor­nyokat játszi könnyedséggel a hatalmas raktárban. Akik ak­kor ellenezték a rákodólapcs módszer bevezetését, azóta hí­véül szegődtek. Az elismerés szépséghibája, hogy jóval a bevezetés után, született meg. Tavaly szorgalmazták elő­ször a Somogy megyei Útépítő Vállalatnál a cement­stabilizációs útépítés alkalma­zását Kézzel-lábbal hadakoz­tak ellene a vállalatnál. Rész­ben igazuk volt, mert beveze­tésének nem volt meg néhány föltétele. Sokkal nagyobb volt azonban az újtól való félelem. Addig-addig halasztották a ha­táridőket, hogy csak az év má­sodik felében jutottak el ta­pasztalatcserére az ország más vidékére. Természetes, hogy ezek után már nem sok út épülhetett a megyében ezzel a módszerrel. Hogy miért gördítenek aka­dályt új módszerek bevezetése elé? Csak néhány okot sorol­nék fel a sek közül. Olykor a tájékozatlanság, máskor a kel­lő képzettség, tudás hánya, az ellenkezés alapja. A szűklátó­körűség, a kényelmesség, a ré­gihez való ragaszkodás is sze­repet játszik Az Épületszakipa­ri Vállalatnál sok helyen ta­pasztalható a megszokott mód­szerhez való csökönyös ragasz­kodás. S ami a szakszervezet­nek és a pártszervezetnek és munkát ad: elméletet ková­csoltak a hozzá nem értő, a beosztásukhoz azonban ragasz­kodó csoportvezetők, munkák- sok: — így volt ez tavaly is, miért nem jó most! em lehet belenyugodna az ilyen kerékkötő né­zet terjesztésébe, hiszien ta­valy sem volt jó, hogy szab­vány, technológia nélkül ter­meltek, akkor legföljebb el­nézték. A maradiak azt az ol­dalát nem vizsgálták a kérdés­nek, milyen kárt okoz a vállai latnak az akadékoskodásuk* mennyi pénzt dobnak ki az ab­lakon. Számtalan példát lehet­ne sorolni az újítások beveze­tését gátló körülmények közüL Mennyi hasznos energiát, okos ötletet, tudást lehetne haszno­sítani, ha mindenhol zöld utat adnának az ésszerűbb, olcsóbb és jobb módszereket kidolgo­zóknak. A múltkor azt mondta nekem egy újító: — Nagyon örülök, hogy el­ismerik a munkámat, azt azon­ban nem tudom elfeledni* hogy mindenki legyintett, ami­kor neki kezdtem! Utólag könnyű okosnak lern ni. Az igazi segítség az, ami­kor azonnal fölismerik egv- egy javaslat, módszer, újítás hasznát, s szíwel-lélekkel har­colnak érte. A harmadik ötéves terv ide­jén, a gazdasági élet új me­chanizmusának bevezetésével sokkal jobban kibontakozhat a dolgozók alkotókészsége. Az új iránti fogékonyság sze­repe jelentősen megnő. A rna- radiság elleni harc, a jó mód­szerek gyors bevezetése érde­ke lesz minden vállalatnak, hiszen nem a mutatók teljesí­tésén mérik a tevékenységet, hanem a nyereségen. IKK inden szinten erótelie- 1 sebben kell fölvenni a harcot a maradiság ellen még 1968 január elseje előtt. Lajos Géza tovább? Az tudja legjobban összefog­ni a gyerekeket. De eddig még nem sikerült ez. Persze ez nem jelenti, hogy most ne sikerül­hetne. — Mi a siker titka? — Olyan gyerekek vállalják a vezetést, akik szeretik, és szívvel csinálják. Főképp, ahol annyi fiatal van — mondja Gergely István. — De ahhoz az kell, hogy mi is akarjunk valamit tenni — folytatja Csörsz Orsolya —, mert ha mindenki csinálni akar valamit, akkor az megy is. De akkor ne úgy kezdjük el, mint a brigádszervezést. Mert most csak névleg vannak meg itt a szalagon a brigádok. Kétszer benn voltunk társadal­mi munkában, azóta nincs semmi. Még brigádgyűlést sem tartottunk. — Szólt ezért valaki a bri­gádból? — Nem. Az útkeresés mindig sok ne­hézséggel jár. Ez a száz fiatal azonban keresi, kutatja, ho­gyan lehetne jobban. Hogyan lépjenek tovább? S ha kere­sik, s őszintén akarják, amit elhatároztak, biztosan meg is teszik. Kérem Imre ITATÁSOS MAKADÁMBURKOLAT Iharosberényben a Táncsics Mihály utcát 410 méter hosszúságban itatásos makadámburkoiattal látják el. A szűk utcában fedett csatornarendszert készítenek, így egy árokszélességet nyernek. Ké­pünkön: Előkészítik a betongyűrűket. AHOL SOK A GOND — AZ EMBER SOKSZOR NEM TUDJA, hogy mit csi­náljon. — Baj van? — Baj... Nem éppen. Nem is tudom, minek lehetne ne­vezni. Egy pillanat! — Kúti László főagronómus a kombáj- noshoz fordul. — Hát akkor menjenek, amíg az idő enge­di, csinálják. Az iroda előtt álló kombájn elindul, nyomóban a két asz- szony, Rózsa Józsefné és Ta­kács Józsefné elkerekezik. Az árokpart szélén állnak a köz­ség vezetői, Péter Lajos tsz- elnök, Barczi Sándor tanács­elnök és Frankó László, a já­rási mezőgazdasági osztály munkatársa. Nem mondják, de látni rajtuk, hogy a gyors átszervezés utáni izgalom még i bennük vibrál. — Éppen most érkezett meg a kombájn Somogysámsomból bíbort csépelni. Nem sok van, meglesznek vele egykettőre. Csakhogy elindultak ... — Rossz volt a gép? — A! — tagadólag legyint. — Ahogy megláttam, hogy ideért, ezt a fél utcasort vé­gigrohantam, hogy találjak két embert, aki kimegy segí­teni. — A főagronómus a há­zakra mutat, aztán fáradtan leejti kezét. — Senki sem volt... — Kinn vannak, kapálnak. Már aki itthon van. — Mert nálunk nemigen van olyan, család, ahonnan ne járnának el máshová. A raktártól hívtam el ezt a két asszonyt. De kell keresni még kettőt, mert ezeknek dolguk van otthon is este, biztosan nem lesznek ott végig. — Nehéz, na! Nehéz... — Persze nem is lehet cso­dálni! Itt úgy el volt rontva minden, hogy... Ajaj .. Mit mondjak? Tavaly szeptember­ben már nem volt takarmány! Mindannyian új vezetők va­gyunk. — Az tény, hogy most más­képp megy a munka, szebb a határ. Éppen a napokban mondta az egyik ember «Tud­ja, gazdász kartárs, csak el­néztem. A közös kukorica szebb, mint a háztáji. Nem volt még ilyen ...« — A szervezési problémák tették tönkre ezt a gazdasá­got. Mert eladósodás nincs. Sőt az is baj, hogy rettenete­sen hiányzanak a saját gépek. Több mint ezer hold a szántó, és 3,8 traktoregység van! — De milyenek azok is! Ott van az a -pufogó«, átszereltük gumikerekűre, mert szükség van rá. Aztán — tessék, ép­pen itt jön. Erre a Belorusz­ra negyvenötezer forintot köl­töttünk. Sétálgat. Rossz. — A gépállomásról éppen most várjuk a főagronómust. Kellenek a gépek a szalma­lehúzáshoz, a tarlószántáshoz. AZ ARATASRA terelő­dik A SZŐ. A rendrevágó alig megindult, eltörött a fő­tengelye. Azóta úgy dolgoz­nak, hogy hol egyik, hol má­sik gazdaság segíti ki őket. — Most Somogy szentpál ról volt itt néhány napig, meg Horvátkútról a múlt vasár­nap. — A gabonabetakarításnál jelenleg egy kombájn dolgo­zik, szerencsére ez jól megy. Tsz-tagok ülnek rajta: Mór János, Dornok Béla. Szorgal­masak. Ügy szervezték meg a munkát, hogy egyikük mindig el is szállítja a szemet. Hiába, kevés az ember. Az árpa lefogyott, rendben van hatvan hold búza. Sze­retnék, ha a másik kombájn végezve a bíborral, segítené ezt fölszedni. S akkor jó két nap alatt végeznének. — Az ember szüntelenül tö- ■ ri a fejét, hogy mit csináljon. — Közben a kézi aratás is megindul. Elég jól sikerült megszervezni, hetvenöt-nyolc­van kaszást hoztunk össze a faluban. — No, igen. Ez az, amit az előbb mondtam. Ha az egé­szet tekintjük, sok mindenben javult a helyzet. Persze nagy baj, hogy nem tudunk fizet­ni. Az a hat forint előleg jó­formán kell az SZTK-ra. Mégis azért nyugodtabb a hangulat. — Igen. Mert az sem vitás, hogy jó szóval nagyon sok mindent el lehet érni. — Valahogy tényleg úgy van, hogy minden csoportban akadnak néhányan, akik húz­zák, viszik a többit is. Akik esetleg elkeserednek, tétováz­nak. Ott van például Bencze Gyuláné. Talán a legagilisabb az asszonyok között. Ha vala­mi nehézség adódik, nem lehet úgy szólni neki, hogy ne se­gítsen. Aztán Pintér Laci, Horváth István, Mihálovics Ferenc, Rákóczi János, Ágos­ton János, Szalai Ferenc. Szó­val vannak azért jó páran ... — És az öreg Pintér bácsi? Kinn van most is. Sarkalja a táblákat, vágja a széleket. Biztos vágyóik benne, hogy amíg el nem végez, nem jön haza. Pedig nem is tag. De ha hívja az ember bármi munkára — már amit el tud végezni —, mindig jön. — Ezért bízik az ember, bí­zunk valamennyien. Nem do- logtalan falu ez! Csak sok mindéi el volt rontva, és helyrehozni a rosszat, kialakí­tani valami jobbat nem megy könnyen. És nem megy segít­ség nélküL Asszonyok ballagnak haza­felé, fogat kocog az úton. A bakon a hatvanöt esztendős Kovács János. Kettő kivételé­vel valamennyi fogatos ilyen idős. A fiatalok nagyon hiá­nyoznak. — Biztos vagyok benne, ha csak egy kicsit is jobbra for­dul a helyzetünk, többet tu­dunk fizetni, csak az elsőnek kell hazatéVni. Jönni fog utá­na a többi is. EZEN AZ ESTI BESZÉL­GETÉSEN a csákányiaknak még sok gondja-baja szóba került. A tervek is, amelyeket az új vezetők szövögetnek a gazdálkodás megjavítására. Mert tudják, hogy elsősorban a saját erejüktől függ, hogyan juthatnak ki a hullámvölgy­ből. De szükségük van a se­gítségre is. Törekednek, igye­keznek; a felelősség indította nyugtalanság a holnapért ben­ne volt minden mondatukban. De a jó szándék, az akarat né­ha így is kudarcba fullad. Mikor odaértem, akkor in­dult ki a másik faluból jött kombájn bíbort csépelni. De alig indult el, elszakadt az ékszíj, és csak másnap cserél­hetik ki. Ismét egy nap késés. Újabb rettegés: csak ne essen az eső ... Másutt is feszült izgalom kíséri a mezei munkát, hát még ebben a községben, ahol amúgy is annyi a gond, annyi a helyrehozni-, kijavítaniva­ló... Vörös Márt* Esti beszélgetés Csákányban j i

Next

/
Thumbnails
Contents