Somogyi Néplap, 1966. május (23. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
To Huu: 4 LURKÓ Bárány Tamás: FEGWER ROPOGÁS A DOMBON N egyvenöt Tavasz. A tanító egy kis völgyhajlatban bandukolt, két dombház közt, s éhes, kegyetlenül éhes. Pedig reggelizett hajnalban, amikor elindult — de hát az már régen volt Tán öt óra lehetett, amikor útnak eredt; mos! dél vám Valahonmét harangszót libbent feléje a dudorá- Kzó szél. Fáradtan megáll, hogy kifújja magát »-Istenem hány napi vándorút még hazáig?-« Ebben a pillanatban tompa dörrenés reszketted meg . levegőt Mi ez? Bujkáló németek? Vagy bombáznak? Az isten vemé meg őket, hát nem volt még elég? Nekilendült, s futva igyekszik föl a kis kapiatán: tudni akarja, mi történt! Majdnem a dombocska tetején van már, amikor gépfegyver-kelépelést hall. Elveti magát, eleget tanulta a vetődést S akárcsak nemrég a fronton, kúszni kezd. Ügy ér föl a dombtetőre. Ott előrekémlel. A dombocska túlsó lábánál lövészárkot pillant meg, rtt-obt fejeket, puskacsöveket; meg-megmozdulnak. A gépfegyver még most is kelepek Óvatosan fölemelkedik, s fedve magát, a bőkről; védelmét kihasználva, lassan közelébb lopódzik a lövész- árkokhoz. Amikor a közelükbe ér, a fegyverropogás elhal Lassítja lépteit, ügyek Két ágas fán egy keresztrudat lát, gépfegyverheveder függ rajta. Alatta tűz ég. Innen származott hát a harci zaj! Egy bekor mögött megáll, figyel. T íz—tizenkét éves gyerkőcök ugrálnak elő az árkokból, talán tizenöten, húszán. Az egyiknél giéppdsztoly van Tán tizenöt éves. Odaóvakodiik a tűzhöz, megvizsgálja a gépfegyverhevedert. — Jöhettek! — szól aztán hátra a többiekhez. Azok egy pillanat alatt ott teremnek. — Most ezt! — kiáltja az a kölyök, akinek puska van a hátán, s egy páncélökölből kiszerelt robbanótöltetet mutat fel, hogy ő most ezt akarja a tűz fölé erősíteni. Egy másik — a hevedert veszi le éppen a rúdról — így kiált: — Előbb ezt e! Maradt itt még patron! Kidobjuk a magját, aztán leszorítjuk a fogóval. Ez szól csak igazán A géppisztolyé« tagadóan int. — Most kézigránátot robbantunk. Az még nem volt Jani, a kézigránátokat! — int az egyik kisebb fiúnak. Aztán a többihez fordul. — Ti meg hozzatok rozsét! Ferke, hozz szalmát! Ferke dohog. — Csak akkor ha én robbantok! A géppisztolyos: a — Robbantottál már? — Még nem. Azért akarok! A géppisztolyé« legyint. — Hát robbants! — és vállat von. Pelkötöznék egy kézigránátot a rúdra, majd jókora nyaláb szalmát dobnak atája a tűzre. Egyetlen hatalmas ugrással közébük veti magát. Első mozdulatával a kézigránátot tépi le a rúdról, aztán a tüzet tapossa szét iszonyú indulattal. Hát semmi nem volt elég nektek, semmi?! A gyerekek csak most ocsúdnak fel. __ Mit csinált, mi?! — kiáltja a puskás fiú. Ott hadonászik fegyverével az orra előtt. S zó nélkül kitépi a gyerek kezéből a puskát, a tusát kettétörve a földre dobja. A gyerek lehajol érte. __ Hagyd! — üvölt rá, s megint felkapja a puskatust. M intha csak ásó volna, földet hány vele az újból izzani indult tűzre. Arca eltorzul, a fogát csikorgatja. A gyerekek félkört vonnak köréje, és sötét pillantásokkal méregetik. A tűz most végre elalszik; ekkor fölegyenesedik, s hirtelen rámered a körülállókra. Oly vad a tekintetük logy szinte visszahőfcöl. Egyikük zsebe vészesen kiduzzad. Odaugrik, belenyúl: sét marókra való góppisatolygolyót szed ki belőle __ Te! __ üvölti, s ütésre emeli kezét, de a mozdulat j erme reked. Nevelni kellene ezeket, nem ütni. A gyerek rémülten kapja el fejét, s elíramodük. N yomában megindul az egész falka. Legelöl a géppisztolyé«. »Te csibész«! — csikorog, s pokoli dühvei veti magát utánuk. A gyereksereg száguld, ő rohan a géppisztolyé« után. /alarm görcsös elszánás hajtja. De a gyereket nem éri rtol. _ Hirtelen megáll; minden akaratát egyetlen üvöltésbe üríti. — Megáll jatok! S tudja, hogy engedelmeskedniük ke®. Valóban, a falka lassít, Megáll. Még a géppisztolyos sem tudja kivonni maigát e vad indulat megnyilatkozásának roppant hatása alól — tétovázik ő is. Odalép hozzá, megragadja, magához rántja, s egyetlen mozdulattal —- melyhez a végső erőt az elszántság^ adja, liszen halálosan kimerült már a hosszú úttól s előtte a hosszú éhezéstől a fiú majdnem akkora, mint ő! — ki téli kezéből a fegyvert. Hirtelen mozdulattal végigmotozza két zsebét, aztán ellöki magától a fiút. És sarkon fordul, indul vissza a kövesútra. Idegei még most is pattanásig feszültek, lélegzete zihál, s szinte .ámolyog. A kölykök lassan falkába verődnek mögötte, és óva- ;osan elindulnak a nyomában. Úgy tesz, mintha észre se k'enné őket. Pedig tart tőlük; mégiscsak húszán vannak. M ost már hátra-hátrapillamt, és keményebben markolja a géppisztolyt. A falka egyre közelebb óvakodik hozzá. Széles, mély patakmederhez ér: fából rótt szükségeid ível át raj ta. A híd közepén megáll. És a géppisrio’vt, hirtelen mozdulattal a vízbe hajítja . . Negyvenöt, tavasz. Bihari Sándor: EGY CSERÉP FÖLD Levetettem kabátot, nyakkendőt, cipőt, ideültem az ablakhoz, nézem, hogy egy cserép földben hogyan kelnek a paprikamagok; vasárnap délután van, a feleségem alszik; Suharto tábornok tegnap átvette a hatalmat Indonéziában, és megerősítette a Kommunista Párt betiltását, elgondolom, üldözött is lehetnék a földön; miután a magok gyönge gyökeret eresztettek a földbe, sápadt hurkokat tolnak fel a levegőbe, tehát megkap as zko dnak az időben is; megvagyok, bár érzek minden lehető veszélyt, nem szorongok, amiatt sem, hogy holnap nehéz munkám lesz; este megérkezik Lajos bácsi a fadobozokkal, beléjük ültetem majd a palántákat, ha megerősödnek, kertet rendezek be az erkélyen, apám nagyon szerette az erős paprikát, mióta őszülök, én is nagyon szeretem ; este a televízió híradója újra könyvégetést, elfeledhetetlen szemű gyerekeket mutat, akiknek semmiféle humanizmus nem tudja visszaadni sem a féllábukat, sem az édesanyjukat, már ismerem a tehetetlen dühöt, ami ilyenkor elfog, de aztán ismét nyugodtnak látszom, mint most, s talán aludni is fogok éjszaka; holnap egy milliméterrel kintebb lesznek a földből a halvány paprikas zárak, számon tartom, de nem mondom senkinek, mert hatalmasabb érveket várnak beszélgetéseitek; s holnap befejezem negyedik verseskönyvemet; tisztes polgár és partizán vagyok ebben a században, a gondolatok népszámlálása kimutathatná, hogy nem vagyunk kevesebben a gondolatok mészárosainál és öngyilkosainál, érveim nem alkalmiak, az elárvult létezést védik minden alkalommal, megcáfolhatatlanok, a gyilkosok fiai is otthont találnak bennük, ha elfelejtik#apjuk mesterségét, ezekben a földbe fúródó gyökerekben és az időbe kivetett hurkokban bízom, nem nehéz köztük és napjaim és napjaitok között hasonlóságot találni, felnevelkednek, termésük kemény húsú lesz, vitaminos, tüzes ízű .és rakéta alakú. Hanoiból, a Dzsuiika negyed bő' indultam el én véres Huéba, hol élt egy aprócska öcsém, aranyos kicsi kópé, « libegő tüzecske legény, hogy táncol a táska a hátán s a sapka, a csálé, a fején! . . . — Hallod-e bácsika — súgja —, futár vagyok, úgy nézz, bizony ám! Mang Cábati jól megy a dolgom, ha keresnél, ott a tanyám. És eliramlik sző nélkül az öcskös, de futtában visszakiált: Viszontlátásra, elvtárs! . . . s illan kacarászva tovább. Fut, fut a lurkó — így futnak a felhők, így fut a víz meg a szél, így fut a perc is, a hónap, az évszak . . . Nyáron jött róla levél. . .. Egy reggel, alighogy a nap kelt, útnak eredt a gyerek, cédula volt a zsebében, harci parancs, üzenet. Cikázva a frontvonalak közt meggörbülve szaladt, hol a rizs hányja kalászát és dongnak a vasdarazsak. Előre, ne félj a golyótól! Sürgős! — És szinte repült a fiú, Sorozat. .. beleroppan az ég is, láng lobban, hegyes és iszonyú. A csálé sapka leperdül, árnyék zuhan el feketén, zázzen a rizs, letörött a kalásza, vér csepp ég a hegyén — — Luom, te vagy az? Kicsikém! Ladányi Mihály fordítása FÖLDES QYÖRQY: ^cw aJlb IwLgjg P iroska kissé moleUen, gesztenyebarnán és immár harmincévesen tizenkét esztendő óta tölti ki a vállalatnál a bérjegyzékek rubrikáit. A mamával lakik Pest környéki kertes, családi házukban, s tulajdonképpen semmi gondja sincs, csak éppen nem talált még olyan férfira, aki az anyakönyvvezetőhöz vezette volna. Nemrég baráti beszélgetésünk közben így ecsetelte Piroska a helyzetet: — Nem mentem még férjhez. de nekem nem is sürgős — mondta egy kicsit bánatosan s egy kicsit büszkén is. — Vagy nekem nem felelt meg a fiú, vagy én nem tetszettem neki. És ha már nagyjából stimmelt is az ügy, rendszerint közbejött valami. — Ilyen az élet — mondtam, mert valóban ilyen is: ritkán »stimmel« minden. Piroska egyetértett velem, de nem kesergett, inkább vidáman végezte munkáját a bérelszámolóban. Egy napon még vidámabban végezte: tizenkettes tető- találata vidította fel az átlagosnál nagyobb mértékben. — Képzelje, tizenkét találatom van a totón — lelkendezett boldogan, s a nyakamba borult örömében. Aztán elmondta a hivatalban, ahol mindenki az ő nyakába borult, ki örömében, ki irigységében, de Piroska ezzel mit sem törődött: meghívta az egész bérelszámolót ünnepi bankettre egy divatos kiskocsmába. Nagy volt a vígság: kilencvenhat ezer forint nem kis pénz — mondogatták a kollégák egymás között, s bár Piroska szemérmesen hallgatott a nyeremény összegéről, mindenki tudta, hogy azon a héten a tizenkét találatra kilencvenhatezer forintot fizetett a totó. Csak ezen az egyetlen estén kétezer forintot költött el Piroska, aki valósággal beleszépült a nyereménybe. Annyira beleszépült, hogy Menyhért, akit a hivatalban csak Menyusnak becéztek, s egyébként a társvállalat főkönyvelője, hirtelen fölfigyelt Piroskára, noha korábban a szimpla és az udvarias jóna- poton kívül nem méltatta figyelemre a lányt. Menyus most már kezétcsókolommal köszönt, és délután ötkor egyre gyakrabban megvárta Piroskát. Sőt megvárta reggel is, ami érthető, hiszen alig rövid utcányira lakott a lánytól, amit eddig Menyus csodálatosképpen sohasem vett észre. Piroska az egyik délután, útban hazafelé, így szólt Menyushoz: — Mondja még nekem, Menyus, van női egyenjogúság vagy nincs? — Most már van. igenis van! — erősí tgette Menyhért némileg dadogva, miközben azon elmélkedett, hogy vajon mi célja lehet Piroskának ezzel a szokatlan kérdéssel. — No, ha van egyenjogúság — mondta Piroska —, akkor én magát most meghívom a cukrászdába egy-két Hubertusra. És mivel Piroska nemcsak női egyenjogúsággal , bírt. már, hanem a totón nyert rengeteg pénzzel is rendelkezett. gyakran meghívta Me- nyust hivatalba menet és hivatalból jövet egy-egy rumra, feketére, sőt olykor egy pohárka ginre is. Esténként Piroska szerezte be a színházjegyeket, Piroska fizette a vacsorákat, és ő egyenlítette ki szombat esténként is a mulatóhelyeken fogyasztott ételek és italok tetemes számláit. Különösen hangzik, de Menyus alig néhány hét alatt egyre szebbnek látta Piroskát, amiben a pletyka szerint a totónyeremény játszott jelentős szerepet. De csak a rosszmájúak illették Menyust számítónak vagy hozomány- vadásznak, és csak azok hangoztatták. hogy Piroska kilencvenhatezer forintja hatott a fiú lírai lelkületűre. Egy konyakban dús nyári este után Piroskáék kertes háza előitt italtól és szerelemtől mámorosán búcsúzott Menyus Piroskától: — Imádlak, Pirikém — lihegte most tegezve először a lányt, majd félénken átölelte, s megcsókolta a homloka kellős közepét. Megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, aztán többször is. Már nem csak a homlokán. Amikor Menyus érezte, hogy heves és meg-megújuló rohamait Piroska nemcsak tűri, hanem viszonozza is, azon nyomban, ott a zöld kerítés előtt, a holdvilágos éjszakán megkérte a lány kezét. Mit is szólhatott volna akkor szegény Piroska! Megremegett a boldogságtól, beszaladt a kiskapun, egy pillanatra szembefordul a fiúval, és így susogta lágyan. szerelmesen: Majd holnap megbeszéljük a részleteket, drága Menyuskám! Aludjon jól. így mondta szerényen, halkan. Mert a lányok nem tegezik mindjárt vissza a fiúkat. Csak valamivel később. Másnap meg is beszélték: két hét múlva esküvő, Menyus Piroskáékhoz költözik, a mama is örül, hiszen jól elférnek hárman majd a kétszobás, tágas kerti lakban. N em merném nyugodt lélekkel állítani, hogy Menyus kiszámította volna, mennyit költött el Piroska a (kilencvenhatezerből, vagy arra gondolt volna, hogy még legalább hetvenezer forintja maradt a lánynak. De az kétségtelen, hogy baráti körében jó néhányszor szép és biztató tervekről beszélt: majd tavasszal vesz egy Wartburgot, hadd legyen min furikázni szombatonként Piroskával a Balatonhoz. De ha Menyus nem volt is olyan anyagias, hogy kicsinyes számítgatásokkal foglalkozott volna, annál inkább részletes számításokkal örvendeztetett meg engem Piroska, amikor ismertette velem a hadihelyzetet. — Huszonötezer forintot költöttem el eddig szórakozásra, kozmetikáira, ruhákra és egyebekre. — magyarázta szomorúan, könnyeivel küszködve. — Nem kell izgulnia, Piriké, maradt még elég! — nyugtattam meg a lányt, és óva intettem attól, hogy eddigi könnyelműségével tovább Szekeres Emil rajza. szórja a totón nyert ezreseket. Figyelmeztettem, hogy ha továbbra is úgy herdálja a pénzt, mint eddig, hamarosan elúszik a küencvenhatazres totónyeremény. Az utolsó fillérig ... — Már késő — felelte Piroska atyai intelmeimre, s bánatos szeméből megeredtek a könnyek. — Egyetlen fillérem sincs má r ... Piroska telesírta zsebkendőjét és az én két vállamat, majd arra kért, szerezzek neki kétezer forint kölcsönt, hegy megtarthassák az esküvőt, mert a látszatot továbbra is fenn kell tartani. Hiba volt azt hinni, hogy Piroska végzetes könnyelműségével rövid néhány hónap alatt kilencvenhatezer forintot költött él. Pontosan csak huszonötöt költött! Csak eny- nyit nyert ugyanis a tizenket- találattal. — Én sohasem mondtam — szipogott Piroska —, hogy kilencvenhatezret nyertem. Etet csak a kartársak mondták a vállalatnál... A derék lány ugyanis egy héttel előbb nyerte a huszonötezer forintot, de néhány napig elhallgatta, majd éppen akkor jelentette be a tizenkét találatot, amikor már a következő heti kilencvenhat- ezer forintos nyereményt fizette a totó. Megértő lélek vagyok, megszereztem a kölcsönt, Piroska megtarthatta a látszatot és az esküvőt is. De hogy miből fog majd Menyus a tavasszal Wartburgot venni, arról h -1 - vány fogalmam sincs.
