Somogyi Néplap, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-17 / 90. szám
SOMOGYI Nf i’LAP 8 Vasárnap, 1966. április 11. BERTHA BULCSO: CT D D E rős kátrányszagot árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő- . út kanyargóit, kifutott a dróthálós kapu alatt, és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant eló tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a katlantyút, és kitárta mindkét kapuszámyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökellésén kacagott. Hirtelen lefékezett a ráktár előtt, cigarettát tett a szájába, és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött ellő a fészerek árnyékából. Tenyérvédői húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát, és kezdték, lerakni a se- lejtvasaikat Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek könnyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt-a vízzel teli benzines hordónak, és locsolgatta. csuklóját. Cigarettája a szájába, s hogy a füst ne marja a szemét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok én muzsikálni — mondta Laji, és nevetett. — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te?! Laji a váffliát vanogaitta, és tovább nevetett Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nadrágszíjig, ott feQitta a szövet, és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az öntvények kárt tegyenek a lá- búkban. Rossz 'volt nézni á '"'forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat Mindamellett igen jókedélyűek voltak. Viccelődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialussza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke fiatalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöld színű, szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt Tetszett neki, hogy amíg a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti az ócsika benzineshordó posbadf , vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknő vájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasd arab okát. Poros svájcisapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. — Meg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr. — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt inár nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellódult a benzines- hordótól, egy homlok rántással orrára ejtette napszemüvegét, és odaballagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patt költ egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fony- nyadozó bodzabokrok zöldeiltek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy és távol a kohók meg a hűtőtornyok s köröttük a gyárépületek látszottak. • A bodzák közül egy lány tért az Útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete haján megcsúszott a ír. Integetett Mindannyian háttal álltak a Lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Fölegyenesedett, nyújtott karral intett vissza, és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — ű a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujzát, és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Biztatták, mert kedvelték a fiút A házasságnak egy akadálya volt; a szülők ellenezték. Ahogy Laji emlegeti: »-Az én nemzetségem nem szereti az ö nemzetségét." Lujza bekiáltott: — Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz- százhúsz kilósak; sok vesződgyelf rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva leszedegette; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsipegette mind, s megint felpillantott a kocsira, Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pillanatig, aztán visszament a vízzel teli benzinesliordóhoz, belemártotta jobb kezét, kissé megbillentve rákönyökölt. Folytatta a fütyörészést. A sofőr nem szerette, ha beleszólnak dolgaiba. Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locákolta, majd hirtelen abbahagyta, megkerülte a teherautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak, keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat, megdörgölte szőke, borostás állát Elnevette magát: A vörös hajú azt mondta; — Ne bánd, hadd menjen. A sofőr hökkenve állt, aztán idegesen felkacagott: — No, nézzék! — mondta. — No, nézzék! .. . A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — mondta —, gyerünk, fogjátok ezt a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte a tenyerét, és odament a három emberhez. — Na, majd segítek. Az egyik, anélkül, hogy hátrafordult volna, elhárította fél kézzel. — Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr fölegyenesedett, elhúzta a száját. Megkerülte a kocsit, és beült a kabinba. cAmik&tt IdJÁpihik, a. ImjyJb ő-L seggel járt a lerakodás. És rettenetesen tűzött a nap. Az emberek arcáról rácsöppent a verejték az égett, hómló öntvényekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később fölnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz ujjávál belecsimpasizkodik a dróthálóba, és enyeleg a lánnyal. Lujza meg esy bokor árnyékában ült és kaparászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról. Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett volna, s odaszólt a lánynak: — Eredj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé elbiggyesztette. lesütötte a szemét . lej in még jobban kivert a veríték: — Eredj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebre dugta a kezét, és kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyekkel? Lujza lassan fölemelkedett a fűről, végigsimította selyemruháját, és előbb Lajira nézett, aztán a sofőrre; egy kicsit elmosolyodott; de aztán megint Lajira tekintett, és kihúzta masát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, az ütközőre lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor indult el, s mert tudta, hogy Laji U meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott: időnként megrázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fütyö- részni kezdett, előresétált a fészer sarkáig, megállt, felpillantott; a kocsira. Laji nem fi— A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, saakikám, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, föltekintett Lajira. A fiú összeszorltott foggal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét, átballagott; a kocsi másik felére. Folytatta: — Elóg sok könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán kemény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá eseppekben a víz, csak kikezdi. — A legtisztább nőre célzott ezzel. — Hét nem így van? Tűzött a nap, és a raktár szigetelőpapírral borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget. — A fenébe is!... — mordult bosszúsan a sofőr. —, én nem veszem a nőket semmibe! — Belerúgott egy kavicsba; a kavics nekirepült a teherautó sál-védőjének, koppant. Utána csönd left A ^uior csak azt vette észre, hogy ott áll előtte Laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Hé! — kiáltott utána az egyik ember —, hová mégy? Szekeres Emil rajza. Délre járt, kegyetlenül perzselt a nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondták: Ho-hopp! — Az alkatrész a földire huppant, aztán felhajtották a kocsi oldalát, és beakasizitották a biztosítóláncot. Várta, hogy majd valamelyik odamegy hozzá, mint máskor, és szól: »Mehet, szakikéra!« Várt négy-öt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett Most se jött senki. Káromkodott, rükvercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az út ra, hogy egy üres ládát szétla- pított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az emberek a raktár felé mennek, és egymást kínálják cigarettával. A festőművészre nyilván gyanakodtak a ház lakói, mert amikor felmentem hozzá, a lépcsőkanyarokban és az ojtónyílásokban kíváncsi arcokat láttam. A művész éppen egy akton dolgozott aprólékos, pontos ecsetvonásokkal, s nekem úgy tűnt, hogy még egyszer föl akarja fedezni a világot, A modell már fáradt lehetett, mert amikor megálltam a festő mögött, azonnal kiesett a pózból. — Újra tanulmányokat festesz? — Olyasmit, nagyobb kompozícióknál néha bizonytalan vagyok.. . Először nem tudtam, hogy miért. Régebben ösztönösen sikerült minden ... Most tudatosabban szerkesztem a képeimet, és elakadok ... Azt hiszem, annak idején nem figyeltem meg elég pontosan a részleteket ... A festő megkínált egy szivarral, leültünk. A modell a derekára csavart egy népiszőttest, aztán leereszkedett a dobogó szélére. — Amikor feljöttem, néhány ajtó mögül utánam lestek ... — Lehet... Lakik itt egy dekoratőr, aki korábban kegyszerárus volt... A modelleket lesi... — És a többiek? — Nem. tudom... Kopogtak. Egy fiatal lány lépett a műterembe. — Az Alapnál mondták, hogy önnek új modellre van szüksége — szólalt meg a lány, és a jobb kezében lógatta a retiküljét. — Igén. Vetkőzzön le — mondta a festő, és újra hozzám fordult: — A modern embert akarom megfesteni... Az új generációnak egészen más a testalkata ... Jobb táplálkozás, sport, kiteljesedett élet... A lány mindent levetett magáról, és megállt a készülő tanulmány mellett. A festő szemügyre vette, és felcsillant a szeme: — No... Forduljon meg ... Még egyszer, de lassabban ... Egészen jó ... Állt már valakinek? — A főiskolán ... — Álljon pózba, valami görög istenre hasonlítson ... Ekkor a másik modellra siklott a szemem, aki a dobogó szélén üldögélt egy népiszőttesbe csavarodva. Az arca eltorzult a keserűségtől. A száját lebiggyesztette, és a »görög istent« bámulta, aki szépen kinyújtózott a fényben. Gyűlölet és keserűség hullámzott az arcán, öregedő arca volt. A ráncok vékony, elegáns kis árkokká rendeződtek a festék alatt. — Álljon a dobogóra — hallatszott a festő hangja, aztán még hozzátett egy fél mondatot —, álljanak oda mind a ketten. A »görög isten« föllépett a dobogóra, de a régi modell nem mozdult. — Monika, álljon fel maga is! — Nem — csak ennyit mondott a régi modell, aztán elhúzódott a dobogó széléről, és sietve öltözni kezdett. — Monika, mi történt? Sírt, és szótlanul öltözködött. A festőre ügyet sem vetett, csak »görög istenhez« fordult oda egy pillanatra, mielőtt kiment a műteremből: — Van még nyolc éved ... Halkan becsukódott mögötte az ajtó. — Hát én ezt nem értem... — mondta a festő. A »görög istennek« egyetlen arcizma sem rándult, állt a pózban, és ragyogott. Mónika után rohantam ... — Monika! Monika! — kiáltottam rá a ház előtt, mert valami nagyon fontosat akartam mondani. Monika megállt, és csodálkozó . rtetlen- 6éggel rám nézett. Én meg csak álltam ott, tehetetlenül, Imint a zátonyra futott hajók, és semmit sem tudtam mondani. | Elment. Mit is mondhattam Wolna? Talán azt, hogy félreértés az egész, vagy tagoltan, valami bölcset arról, hogy el- iramlik az élet mindenki fölött? Ezt Monika is tudta. Esetleg az öreg kegyszerárusról beszélhettem volna, akinek a történelem számolta fel az üzletét? Nem ■ tudom, és azt sem tudom, hogy mi lesz azokkal a modellekkel, akik megöregednek, mi lesz a kó- ristalányokkal, táncosokkal, sportolókkal, artistákkal? Nem tudom, mi történik velük, amikor hirtelen kilépnek a fényből... Somlyó György: LOUIS ARMSTRONG Császároknak annyi alattvalója nem volt a történelemben soha, amennyi néki harsány harcosa Amerika, Ázsia, Európa szikrázó éjében, mikor sikongva megfúvatik sok ezer trombita, ó, mily kínok mélyén születik a földrészek minden esti dáridója, a század mámora! Míg ő, rekedt s rikoltó hangok fekete királya, hangszerét illeszti dús ajakára, mely a fújástól kimarjulva kérges, mint testvérei, a szénégetéshez szokott kemény, fekete tenyerek. RUISZ GYÖRGY: ÖREGASSZONYOK
