Somogyi Néplap, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
Fekete Gyula: A z 1945-ös előjegyzési naptáramban március közepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságon? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcan-tízen — valamelyik debreceni utcán, s balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászontarisznya billeg, zsebemben frisspecsétes írás arról, hogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos »-Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden intézkedést-« tegyek meg. Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jól emlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is: első fizetési előlegem az életben. Némi szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal ezelőtt! — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyar bajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, s matatva az udvart: »Kurica, kurica!...-« Megfogtam ' náci egy tyúkot Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast Szabadkoztam, ameny- nyire kétes szótári nyelvtudósomból tellett: »Vójna, vójna ... nyenáda, tavaris« —, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. >Mnóga, mnóga!« — s elvettem az egyiket Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látva, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: »Nyicsivo!« — s elballagott a tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt. hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsibogón még egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz, négyöt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sok kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egynapi kosztot is? ...) Tiszta már a háttere a képnek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancfnokai — éppen értekezletet tartottak — állomáshelyükre visz- szamenet vigyenek el né- hányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két- három nap viszontagságos utazást. N agy előcsarnokra emlékszem, vörös transzparensekre, vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a semmiből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete, »mintha csak tegnap történt volna«. Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést. Papp László: NEM ŐRZI FÉNYKÉP Nem őrzi fénykép csontos arcát, de emberségét őrzöm én. Ahogy jött: nem volt a szilajság, fakó fény ült tekintetén. A pihenőre beszállásolt harcokban elnyűtt katonák között oly szótlan és sovány volt. Nézte a kis parasztszobát, a vetett ágyat, hol a hosszú utak, véres harcok után tíz nap jó csönd és béke várja, s játszhat majd a harmonikán. Egy fölégetett ház, egy vérző asszonyarc képe űzte őt kisöpörni végképp a földről minden barbár gonosztevőt. Néha mesélt: két éve már, hogy nem látta (él-e) a fiát. Logaritmusról magyarázott, én akkor voltam kisdiák. Sakkoztunk — így lettünk barátok, és a szememben egyre nőtt: megmutatta a leponyvázott katyusát a házunk előtt. A Körös partján kóboroltunk, de ö a Dnyeperről beszélt.-Sok ott a rom ... sok lesz a dolgunk«... Építész volt, s bízott, remélt. Mikor az ezred fölszerelve, pihenten útra készen állt, ittak a végső győzelemre; nem hitte senki a halált. Köpenyben, hátizsák a vállon, jött búcsúzni — hajnalodott.-Mindent köszönni« — szólt anyámhoz. Az utcán már a motorok. Zúgtak, sürgették, és a vendég tűnődve elmosolyodott. Magához vont, hallom ma is még, ahogy a szíve dobogott, s indult Viktor, úgy, mint a többi. Megverekedni Berlinért. Ideje ezt is megköszönni. Ha egyáltalán odaért... Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel felszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetűs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. »Da zdrasztvujit. ..« Jól van, külön-külön már érteném, de igy együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? Mert ha -zdrasztvujit«, minek ott a -da«? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy katonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, s egyenesen felénk tart. Magyarul kérdez — köréje torlódunk egy pillanat alatt. Felírja a nevünket, s azt is, ki hová »ohájt« menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, »sztársi-lejtynant« —, bár az igazat megvallva, nem a rangjelzését néztem én. Búzaszőke, finom arcú lányka (valamiből rögtön megérez- tem, hogy lány, nem asz- szony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tűnődőn-álmodozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy, mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl kell írnia, és máris otthagy bentiünket. Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke sztársi-lejtynant. Legyünk türelemmel — mondja —, fél órán belül indulás. Meet, hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezősködőknek, nem siet vissza, sőt mintha ő is éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a fél órára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, ahogyan csak idegen anyanyelvű szép nők tudják tömi a magyart. — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka magúktól ... — megrázza a fejét — maguk rejszerere jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni — s az utolsó pillanatban rá- érezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyámra, s arra is, milyen átlátszó és sület- len próbálkozás ez —, fülig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a »da« és a »zdasztvujit«? — Éljen, azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan és előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csizmámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat. Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyába .szorult, tátogó orrú bakancs. Kár hogy nem a lábamra szabták, csak kuburcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmonikaszárú csizmácskáit is — merő nevetség. — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rám mosolyog. — Nem, nem. Orosz vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvában. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok, hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt. sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? j Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy, vagy miniszter vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De ő ezeknél mérhetetlenül nagyobb hatalom, mert lány, fiatal és szép — s ezzel vége is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után azért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja, elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda nehejtz volt? — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon ne- hejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget. Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzó-illeszkedéssel, mert az »nagyon nehejz«. — De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — .. .nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseiket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszkál bennem a gyanú: hátha apja vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokonszenv egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi? falusi? — Moszkvai? Moszkvában lakott? — Á ... ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Felkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott is született?... Úgy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. — Hirtelen komolyodik el, s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be. — Nem tudok .. . nem tudom, rejgen... Két év óta nem tud a családjáról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: testvéreinek — nem emlékszen már) nyoma veszett, szülőfaluja elpusztult a voronyezsi területen ... IFJÚMUNKÁS SOLYMÁR JÓZSEF: cÁz első Láfty, A falunak mindig megvan a legszebb leánya. Nem ritka, hogy egyszerre több is, mert megoszlanak a vélemények, és hát bál-milyen fontos kérdés ez, népszavazást mégsem lehet elrendelni ebben az ügyben. Rendező barátommal elhatároztuk, hogy dokumentum- filmet csinálunk szülőfalum legszebb leányairól. Tizennégytől nyolcvanig megnézzük, hogy a különböző korosztályokban melyiknek hogyan alakult a sorsa, hiszen a legszebb leányt nemcsak az udvariás időszakában, hanem később is megkülönböztetett érdeklődéssel figyeli mindenki. Elindultunk hát tájékozódni. Podgyászként se felvevőgépet, se magnetofont nem vittünk magunkkal, legyenek a beszélgetések mennél meghittebbek, családia- sabbak. A községben hamar híre ment a tervnek, s főleg a lányos házaknál megtörölték a széket, ha bementünk. De felbolydultak a régi emlékek is, fekete kendős nénikék szája sarkában megjelent az emlékezés kacér mosolya. Régi viták újultak ki, már-már elfelejtett vetélkedések tüze lobbant ismét lángra. Egyetlen korosztály volt csak, a hatvannégy-hetvenöt éveseké, akik ha megkérdeztük, ki volt köztük az első lány, szinte gondolkozás nélkül, egyöntetűen válaszolták: a Cinbaba, ő ,voit a legszebb. — Miféle furcsa név ez? — Csakugyan, honnan is tudnád? Hát amikor mi eladó lányok voltunk, akkor kezdtek a vásárokon újfajta babákat árulni. Porcelánból vagy kaucsukból, én nem is tudom. De nagyon szépek voltak. Akkor ragadt rá a Cinbaba név Oláh Marira, mert ő még szebb volt a hajas babánál is. — Most hol lakik? — Az alvégen. A cifrakereszt után a harmadik ház. A fiát biztosan ismered, Oláh Jóska, Forgó Margitot vette feleségül. — Margitot? Ö az osztálytársam volt. — Ok azok. Nagyon szépen élnek. Van egy lányuk. Már technikumba jár. Mentünk tehát az alvégre. A cifrakereszt után a harmadik házba. Mivel először egy gubancokba ragadt szőrű, mérges kis pudikutya fogadott bennünket, nem mertünk beljebb nyomulni a kapuból. Meg kellett várni, amíg kijött a házból a fiatalasszony. — De ritka vendég — csapta össze a kezét Margit. — Az Uramat keresed? Ö most a bányában van. — Nem. Az anyósoddal szeretnék beszélni. — A mamával? Tessék, gyertek beljebb. Mivel csak a konyhát fűtötték, oda vezettek bennünket is. Zománcos tűzhely volt benne, világoskék festett bútor, gyári falvédők, egy divány, a sarokban pedig televízió. Látszott, hogy a nap nagy részében itt tanyázik az egész család. A berendezés egyetlen régi darabja egy öreg láda volt, ezen ült az idős parasztasszony. akit. kerestünk. Az egykori szépség nyomai még mindig meglátszottak rajta. Igaz, a szép arcokon még a ráncok is másképp rendeződnek. Kendő nélkül volt, ősz haja is megőrzött valami eleven csillogó fényt. Amit furcsálltunk: nem kelt föl a ládáról, nem jött elénk, csak a fejét fordította az ajtó félé, s arcáról semmi örömet, inkább a mai időkben már szokatlan riadalmat és tartózkodást lehetett leolvasni. Köszöntünk illedelmesen, ő fogadta, de a feszültség ott maradt az arcán. A menye megmondta, ki vagyok, erre elmosolyodott. — Nem ismertem meg a hangodat. Nem is csoda. Sohasem vagy itthon. — A hangomat? — akartam kérdezni, de Margit, a fiatalasszony megelőzött. — A mama nem jól lát. Azért nem ismert meg. — Rossz a szemem — mondta az öregasszony is. — Szemüveget kellene hordani — szólalt meg a rendező gyanútlanul. Csend támadt, a mama sóhajtott. — Sajnos, nem ilyen egyszerű — szánta el magát a menyecske a beszédre. — Az urammal több orvosnál jártak már. Pesten is voltak a professzornál. Az sem tud segíteni. Szemidegsorvadása van a mamának. Túlságosan váratlanul ért bennünket ez a közlés. Csak néztünk egymásra, nem mert egyikünk sem megszólalni. — Magához jöttek — mondta a menyecske, aki át akarta segíteni a beszélgetést a nem várt buktatón. — Mit akartok, gyerekem? — Keressük a falu legszebb leányait. Azt mondják, a maga »bandáiéban« Mari néni volt az első lány. — Rég volt az. — Azt is mondták, hegy Cinbabának hívták (Folytatás a 8. oldalon)
