Somogyi Néplap, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

Hétfő, 1966. április 4. 3 SOMOGYI NÉPLAP KULCSEMBEREK Nem szándékom szembeállí­tani két vezetőt, de nézeteik csatáját szívesen végigdruk­kolnám. Lehet, hogy még ők sem sejtik e közelgő küzdel­met, s csak akkor emelik ma­gasra szemléletük lándzsáját, ha e sorok napvilágot látnak. Még izgalmasabb lesz az ütkö­zet ... Rajta hát! Beosztásuk azonos, jogaik, kötelességeik is. Nézőpontjuk nem egészen. Kár, hogy nem hallhattam mindegyikük sza­vát, bizonyára szenvedélyeseb­ben adhatnám vissza a legap­róbb mozzanatokat is. Közös dologról van szó, tehát mind­két vélemény egy-egy vb-ülé- sen hangzott el, ahol művelő­dési témáról tárgyaltak. A két vezető: Marosi József, a ta- bi és Ruda Gyula, a fonyódi járási tanács elnökhelyettese. Ruda Gyulának a témáról val­lott nézetét saját fülemmel! hallottam, és lelkesedtem érte; Marosi Józseféről korábban ugyan, de csak jegyzőkönyv­ből értesülhettem. Más az idő­pont tehát, más a forrás, de azonos a téma: a mezőgazda­sági szakemberek szerepe, rész­vétele a kulturális forradalom­ban, a népművelésben, a párt ideológiai irányelveinek vég­rehajtásában. Amikor a tabi jegyzőköny­vet lapozgattam, eszembe ju­tott egy részlet a Népszabad­ság valamelyik vasárnapi szá­mából. Köpeczi Béla írta, hadd idézzem most emlékezte­tőül:-A kultúrának ma is sok szenvedélyes munkása van, mégis úgy tűnik, mintha az ér­telmiségi közvéleményben hát­térbe szorult volna a nép mű­velésének gondolata. Sokan ezt a feladatot ma csakis az álla­mi szervekre és a hivatásos népművelőkre kívánják bízni, s ném tartják személyes ügyük­nek.« Nem tudom, hogy a küzdő felek ismerik-e ezt a részletet, merítettek-e az ideológiai harc eszmei fegyvertárából. De any- nyit elárulhatok, hogy csak egyikük érti a fenti észrevéte­lek lényegét. Nos hát idézzünk a jegyző­könyvből. Előtte elég annyit, hogy a tabi vb-ülésen többen kifogásolták: hanyatlott a me­zőgazdasági - ismeretterjesztés; a mezőgazdaság szakemberei, a mezőgazdászok nem tekintik saját ügyüknek a népművelést, idegenkednek tőle. Marosi Jó­zsef a jegyzőkönyv tanúsága szerint ezt mondta: "A mezőgazdászok a terme­lj, szervező mu" kiért kapják a fizetésükéi. Ha meg telelő eredményeket ér ek el a ter­melő munkában, akkor elége­dettek lehetünk ve ük. Véle­ményem szerint tár a cl V mi munkát nem lehet várni tőlük. Vannak népművelési ügyveze­tők, ak.k azért kapják a tisz­teletdíjat, hogy népművelési munkát végezzenek . . .« Elcsattant tehát az első ágyúlövés, a lövedék azonban gellert kapott, s erejét vesztve visszahullt egy fonyódi nyilat­kozat nyomán. Ruda Gyula ugy?nte e^t mondta: »■Sa,;no^ még nem általános az igény mezőgazdászainkban, hogy teljes erőkifejtéssel rés At vegyenek a népművelésben, a me ző g azd as ági is m e r e lí er j e~ z- tésben. Pedig kulcsemberek ők, s önmaguknak, a rzakem­bereknek is segítenének ezzel, jobb emberi közelségbe kerül­hetnének a tsz-tr.gokkal. Érde­mes erre több gondot fordí'a- ni. Mezőgazdászaink szemléle­tét, felfogását kell megváltoz­tatni, és leszoktatni őket a szel­lemi igénytelenségről. . .« Két azonos beosztású járási vezető véleményét mondtam el. Mindegyikük voltaiképpen azt az igazságot hangsúlyozta, hogy baj van, általában nem lehetünk elégedettek a mező- gazdasági szakemberek tudat- formáló tevékenységével. A két vélemény azonban ezen túl is igen sok érv ős követel­mény felsorakoztatására ad le­hetőséget. Egyik — és talán mindenek­előtt való észrevétel — az, hogy a TIT és más szervezetek tapasztalatai szerint mintha elszürkülne, visszahúzódna, háttérbe vonulna ez az értel­miségi réteg, s ezzel elsősor­ban önmagának árt. De hát nemcsak a közösségi életre gondolunk, nemcsak az állan­dó önképzés igényére, hanem arra is, hogy ha egy ember tud valamit, azt a mi társadal­munkban kötelessége átadni másoknak — tiszteletdíj nél­kül is, jóllehet nem kívánjuk ezt —, hisz visszatérül... Tu- datosabbá válik a munka, a tervezés, kiterjedtebbé a szak­értelem, gazdaságosabbá, gyü­mölcsözőbbé a termelés, s könnyebbé annak az ember­nek a munkája is, aki saját közösségében elindította ezt a folyamatot. Még nem értenénk ezt a törvényszerű összefüggést? A tabi járásban azt mond­ják: ha elmaradt valami a köz­ségek művelődési tervéből, az rendszerint a mezőgazdasági előadás volt. Megnéztem a sta­tisztikát: az egész járásban összesen tíz tagja van a TIT agrártudományi szakosztálya - nak, de ebből csak négy a mezőgazdász, a többi állator­vos. Lehet, hogy a TIT-tag- ság önmagában nem fejezi ki a lényeget, mégis elgondolkoz­tató ez az arány. Barcson is arról panaszkodnak, hogy a mezőgazdászok nem szívesen vállalnak előadást, nehéz be­vonni őket. Talán egyedül a kaposvári járásban vannak jó eredmények, elmélyült mező- gazdasági szakpropaganda. Es nem titok: Fonyódon sincs minden rendben, ott is vissza­esés mutatkozik. Mégis ... Igen, mégis a fonyódi nézet csatázik a tahival, s egy per­cig sem vitatható: győztesen kell kikerülnie a küzdelemből. Miért? Mert fölismerték, hogy meg kell keresni a bajok gyö­kerét, mert föl akarják rázni — és nem eltompítani — a mezőgazdasági értelmiséget. Igényt akarnak táplálni ben­nük önmaguk iránt, és kiásni őket a leszűkítetten értelme­zett szakma bűvös gödréből. Ezt ragadtam ki Ruda Gyu­la szavaiból, s e szavak ro­konszenvesek, előreiátóak vol­tak. Miért mondtam azt, hogy két vezető ember nézete csatázik? Mert onnan indul el minden. Mert aligha várhatunk válto­zást a visszahúzódó, önmaguk­kal szemben is igénytelen me­zőgazdasági szakemberektől, ha a vezetés a fék és nem a robbanómotor szerepét tölti be, ha leállít, és nem ösztönöz, ha gátakat ver, s nem zöld utat biztosít a fejlődésnek. A mű­velődés, a tudatformálás elő­rehaladásunk föltétele — va­lahogy így fogalmazza a párt. S akikről most szó esett, a mezőgazdasági értelmiség kép­viselőd. S ők valamennyien e forradalmi harc kul esem be­járon Béla A-Jenei házaspár Talán éppígy ültek a kony­hában akkor is, mint ahogy most. Csak akkor úgy kezdő­dött, hogy bemutatkoztunk egymásnak, s mint ahogy friss ismerősök között lenni szo­kott, akadozva indult a be­szélgetés. A végén aztán ne­hezen tudtuk abbahagyni. Emlékszem, az országúiig kí­sértek ki, hogy ezzel is nyújt­suk az időt. Négy év szaladt el azóta. — Éppen magáról beszél­gettünk ... A konyha most is barátsá­gos meleg, mint akkor. Ta­vasz volt akkor is, akárcsak most, de jólesett fűtött he­lyiségbe lépni. Az udvaron ott áll a kis kemence. De a ház!... — Nem voltam biztos ben­ne, hogy jó helyen járok. Megszépültek. — No, még nem egészen. Ebben a tavaszban szeretnénk befejezni. A parkett már itt van, még nagy a felfordulás. Éppen ma jártam Bogláron, bútort nézegettem. Két szoba utcára. Hatalmas háromszárnyú ablakokkal. A belső szobában egy öreg ágy és szekrény. — Ezeket el­ajándékozom. Teljesen újra bútorozko- dunk. Két éve kezdtünk hoz­zá. Szegény apám szeretett volna végre végleg ha­zajönni. Em­lékszik talán, meséltem ak­kor, hogy kinn ólt Kanadában. Nagyon kíván­kozott haza, de nem érhette meg. Ott te­mették el... Jenei Imréné elhallgat. A gyász csöndet ékel közénk. Mondattöredékek idéződnek föl bennem. Az egyszerű kis házat valamikor régen az ö apja építette. Arról álmodott, hogy ezt a változtatást, ezt a «•hajtást« — hogy ne egy. ha­nem két szoba legyen az ut­cára — majd egyszer megcsi­nálja. Az egyre nehezedő élet idegenbe sodorta. A ház el­készült, de ő sosem lehet már lakója. — Ez az egy, amitől nem akarok megválni. Az asszony az előszobában függő, parádésan díszes régi petróleumlámpára mutat. A lámpa régi, de villany világít benne. — Pedig mondták ám az fR asszonyok: minek? Vegyek ide is valami szép csillárt! De nem. Ezt meghagyom. A konyhában pelyhes kis- csibék csipognak. Négy évvel ezelőtt a tsz-asszonyok első országos tanácskozásán ő volt ott Somogytúrról. Ott hallot­ta, hogy tenni kellene vala­mit a baromfitenyésztésért, és elhatározta, beszól az asszo­nyokkal. — A legtöbb házban lehet hallani ezt a csipogást. Kell foglalkozni a háztájival. Jó befektetése ez annak, amit az ember a szövetkezetben keres. Azt hallotta-e, hogy az Imre már nem brigádvezető? Éppen szólni akartam, hogy igen. Sőt, azt is tudom, hogy nehezen fogadták el vissza­lépését, mert valóban olyan ember, aki motorként dolgo­zik a közösségben. De elfá­radt egy kicsit. Mégis örül­nek, hogy így történt, mert a kertészetben nagy szükség volt olyan emberre, mint ő. Ügy magyarázták, azzal, hogy odakerült, sok gondot levett a vezetők válláról. De nem mondtam el mind­ezt. Jenei Imre belépett az ajtón, végzett kint a jószágok­kal. — „Szóval lemondott? — Nehéz volt már nekem. Így jobb. A munka nem árt, szeretek én dolgozni. — És ügye, ott menyecskék között vagy! — vág közbe az asszony. — Ez is igaz... — Viszi is nekik a cukrot! Erről a tréfás hangról is­mét rájuk isméiéit. Akitor is volt valami, ami miatt úgy maradtak meg emlékezetem­ben, hogy ilyenek. Derűsek* olykor heccélődőik. — Persze ő olyan ám — fordítja a szót komolyra az asszony —, hogy meg sem tudná állni, hogy ne tartsa rajta a szemét mindenen. Mondtam is már neki, hogy furcsa szemed van, mindent észreveszel... A vezetők örülnek neki, ott van mindig a gyűlésen, mert azt közben el is felejtettem mondani, párttitkár Mint a jó kútra, messzi vi­dékről elzarándokoltak húsz évvel ezelőtt Tabra. Mi von­zotta azokat a munkás- és pa­rasztfiatalokat, akik nem ta­nulhattak tovább, mert szü­leik nem bírták a költségeket? Az, hogy itt szervezték meg a megye első dolgozók iskolá­ját. Akiket eddig elzártak a tudástól, most szabadon me­ríthettek belőle. Hőskorszak­nak számít az indulás, erről szól ez a riport. Régi anyakönyveket bányász elő Benedek Lajos, a Tabi Ál­talános Iskola igazgatóhelyet­tese. Az esti iskola első osz­tályának névsorát keressük. Csak a másodikét találjuk meg. A hivatalos pecséten ez áll: M. Állami Fiú és Leány­iskola Dolgozók Iskolája, Tab. Tizenegyen folytatták a tanu­lást a másodikban. Olvasom a neveket, hátha ismer közü­lük valakit Juhász Károly igazgató és Benedek Lajos. — Szerencsés János képke­retező, a presszóval szemben van a műhelye... — Kadlicskó Mária ápolónő a szociális otthonban. — Vörös Lajos osztályveze­tő a járási tanácson. Frankberger Mihályt pedig én ismerem. Főelőadó a Fo­nyódi Járási Pártbizottságon. Hogy ki volt a legjobb ta­nuló? Az anyakönyvek sze­rint Vörös Lajos. Jeles ered­ménnyel végezte az iskolát. Sok emberrel beszéltem, mindenkitől megkérdeztem, ki rvezte meg a dolgozók is­/Újig röppeni kóláját. Húsz év távlatából nehéz megállapítani. Néme­lyek az azóta elhunyt Zatsko Károly igazgatót, mások dr. Bodai Kálmánt tartották az új típusú iskola elindítójának. Cserhalmi Sándor az egyet­len a tantestületben, aki taní­totta az 1946 őszén beiratko- zókat. — Jó gárda volt, nagyon nagy tudásszomjjal ültek be az iskolapadba. Télvíz idején térdig érő hóban (hol volt még akkor buszjárat!) jöttek az iskolába. Béndek János, Csiz- mazia Gyula Kányáról gyalo­golt be mindennap. — S hol volt az esti iskola? — Ugyanebben az épület­ben. Főszolgabírói hivatal volt régen, a felszabadulás után megkapta az iskola. A tantes­tület tagjai döntötték szét az elválasztó falakat, s alakítot­ták ki a tantermeket. Érde­mes volna följegyezni egyszer ennek az épületnek a törté­netét — mondja Juhász Ká­roly igazgató. Cserhalmi Sándor megiga­zítja aranykeretes szemüve­gét, lapozgatja az osztálynap­lót. Látszik, hogy az emlékei között kutat: —- Nagy akarat fűtötte az osztályt. Benedek Erzsébet Ba- latonszemesről költözött Tab­ra, hogy elvégezhesse az is­kolát. Orbán János kerékpá­ron járt be Andocsról. Rán- csik Margitra egy háztartás gondja nehezedett (rokkant apa, hat testvér), s jó ren­dűén végzett. Hőstett volt tő­le a tanulás. Pedig nem úgy volt akkor, mint ma. Hat hó­nap alatt végeztek el egy osz­tályt. Ha szombaton befejez­ték a második osztályt, hét­főn kezdték a harmadikat. Szünet nem volt. Két év alatt tanulták meg a négy polgári anyagát. S hogyan emlékeznek vissza azok, akiket ez az iskola bo­csátott szárnyra? Kadlicskó Máriát H. Kiss Imrénének hívják. Ápolónő a szociális otthonban. A rende­lőben beszélgettünk az esti iskoláról. — Mindig szerettem volna iskolába járni, a nevelőszü- leim azonban nem bírták fi­zetni a tandíjat. Negyvennégy­ben beiratkoztam a magán­iskolába. Kaposváron kellett vizsgáznom németből. Meg­nézték, milyen származású va­gyok. Napszámos gyereke? Elbuktattak. Aztán negyven­hatban szólt nekem Horn László tanár úr: — Akartál tanulni, most be­iratkozhatsz, indul egy isko­la... — Emlékszem, hogy az öreg Szerencséstől megkérdezték, miért tanul negyvenkét éves fejjel. Azt vágta rá: Hogyne tanulnék, amikor az inasom­nak is polgárija lesz! Frankberger Mihály, a Fo­nyódi Járási Pártbizottság fő­előadója akkor került Sérsek- szöllősre, amikor földet ka­pott a nagynénje. Elkelt a se­gítség, mivel a férje hadifog­ságban volt. — Tizennégy hold földben dolgoztam. A negyedik osz­tályt végeztem Tabán, öt ki­lométert gyalogoltam minden­nap oda, ugyanannyit vissza Krisztuspapucstoan. S kenye­ret csak ritkán láttam. Frankberger Mihály azóta is tanul. Két és fél éves repülő- tiszti akadémiát, esti egyete­met, pártfőiskolát végzett. S most ő tanít: esti egyetemre járó felnőtteket Fonyódon. o Vörös Lajos életútja is ér­dekes. Tizennyolc évvel ez­előtt bekerült a tabi jegyző- ségre, s azóta is a közigazga­tásban dolgozik. Most a pénz­ügyi osztályt vezeti a járási tanácson. Tizenhárom éve osztályvezető, tíz éve párttag, sokáig ő volt a párt titkár. Azért kérte a fölmentését, »~ert a munkásőrségnél sok az elfoglaltsága. A tanácsok meg­alakulása óta járási tanács­tag. Ö se fejezte be 48-ban a tanulást. Azóta leérettségizett, öthónapos tanfolyamot vég­zett a pártfőiskolán. — Ez a társadalom csinált belőlem embert • • • Itt kaptam lehetőséget a tanulásra... A tanító eljött hozzánk a negye­dik elemi után, kérte apá­mat, hogy fogjon tanulásra. Nem futotta rá, nagy volt a család. Amikor megjöttem a hadifogságból, a földben dol­goztam. Szervezték a dolgo­zók iskoláját, jelentkeztem. Emlékszem, hogy télen dél­után ötkor, nyáron délután hatkor kezdtük a tanulást. Kint voltunk aratni apám­mal. Amikor megpihentünk, letettem a kaszát, s nekiáll­tam a leckének. — Milyen volt az osztály? — Szegény gyerekek jártak oda, nagyon összetartottunk. A két kányái mindennap tizen­két kilométert gyalogolt. Egy­szer elvitte a tavaszi áradás a töltést. Ezek belegázoltak a vízbe, s pontosan ott voltak az osztályban órakezdésre... Mind tanulni akartunk. — S hogy bírták? — Ha valaki elhatározza magát, nem hátrál meg Üj lehetőség volt ez az iskola, megpróbáltunk élni vele. Tu- tyiban és krisztuspapucsban gyalogoltunk, akár fújt, akár esett, hogy tanúit ember vál­jon belőlünk. Így volt. ök voltak az elsők. Erezték-e akkor, hogy úttörők? Nem hiszem. Mégis élt bennük a vágy, hogy méltóképpen ünnepeljék meg a szívós munkával megszerzett tudást. Ban- kettot szervezlek. A menü, a következő volt: tejfölös és rántott csirke uborkával. A fiúk bort, a lányok süteményt vittek. S hogy hol rendezték meg az ünnepélyt? Az egykor úrikaszinóban. Ők ültek a bársonyfotelokban. Azoknak a helyén, akik nem engedték tovább tanulni a Kadlicskó Máriákat, a Benedeit Erzsébeteket, a Csizmazia Gyulákat és a többieket. Lajos Géza hogy decemberben lett — Nem most. Már egy éve. — Már egy éve, hogy az vagy? Szörnyű, hogy szalad az idő! — S a faluban mi történt, mióta utoljára találkoztunk? Egymásra néznek, Jenei Imre összeráncolja homlokát — Hát... sok jót nem mondhatok. Valahogy akado­zik, döcög. Jobban kellene menni. De hát én nem tu­dom ... Keressük az okát, hogy máért. Igaz, hogy belép­tek azóta a fizetnivalók. De itt vannak például a gépek. Valami szervezési hiba lehet szerintem, hogy nem hoznak annyit, mint kellene. Sokat gondolkodtunk már azon, hogy hogyan, mit kellene csi­nálni ... — És az asszonyok? — for­dulok Jeneméhez. — Mert ugye, változatlanul maga a nőtanács elnöke? — Igen. Próbálkozunk. Em­lékszik, akkor azt mondtam* az a tej, hogy szegények va­gyunk. Az a babtermelés ta­valy sikerült először, amiről akkor beszéltem, és amiből lett egy kis pénzünk. Lemez­játszót vettünk. Szombaton lesz egy családi estünk... Közben kannába tölti a te­jet. Jenei Imre elkerekezik vele a csarnokba. Nem biztat­ja, hogy igyekezzék, mert színházba mennek, mondván* öt perc múlva úgyis itt lesz. Tévedett. Tőlük jövet az úton találkoztam vele, valakivé! beszélgetett. Valami hivatalos dolgot beszéltek meg. Most csak a kapuig kisért az asszony. De közben még gyorsan elmondta, hogy az idén az asszonyokkal mákot is termelnek. Először. Ebből a pénzből csípnek el megint egy kicsit a nőtanácsnak. A nagy ablakok szélesre tár­va. Hadd száradjanak a falak. Négy éve találkoztam velük utoljára. Szorgos törekvésük, a fal melletti kemence és az előszobában függő ódon lámpa a régi. De a lámpa alatt tele­vízió van, s talán egy hónap múlva meglesz az új bútor... V.M.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents