Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-09 / 33. szám

Szerda, 1966. február 9. 5 SOMOGYI NÉPLAP- r Átadták rendeltetésének a kardosfai erdészet bőszénfaifagyártmányüzemét A folyamatos termelés Nagy fába vágta fejszéjét a műszaki erdészet, a Dél­somogyi Állami Erdőgazda­ságnak korábban csak gép­javításokkal, út-, vasútépí­téssel foglalkozó részlege, amikor elvállalta a bőszénfai fagyártmányüzem és a hoz­zá tartozó szociális épület megépítését. Az tizemet a napokban adták át rendelte­tésének. Az építőrészleg — az apróbb szépséghibáktól el­tekintve — most is jó mun­kát végzett. Nem kisebb fel­adat várt a műszaki erdészet dolgozóira, mint a nagy csar­nok fűtő- és szellőzőberende­zésének elkészítése és a tá­roló, rakodótér kialakítása. Jól választottak a szakem­berek, amikor az üzem he­lyét a bőszénfai vasútállomás mögötti területen jelölték ki. Az út és a vasút közelsége a legkedvezőbb szállítási le­hetőségeket biztosítja. Emel­lett központi helyet foglal el a nagy erdőségekben. A két épület műszaki átadása után akadt néhány igazítanivaló, hátravolt még a szalagfűré­szek beállítása, bekötése is. Azóta a gépek egy része üzemképes állapotban van, a többi a hét eleji próbafű- részelések után folyamatosan kapcsolódik be a termelésbe. A környező erdőségek fa­anyagának egy részét a há­rom és fél millió forintos beruházásból épített fagyárt- mányüzemben dolgozzák fel. Bányaszéldeszkán, bútorlé­cen kívül frízt és félkész parkettát készítenek. A ki­dolgozatlan faárut vasúton szállítják el a megrendelők­höz. A rönktéri és raktáro­zási szállításokat nem kis- vasúttal, hanem újszerű gu­mikerekű kocsikkal oldják meg. A kocsikat kis teljesít­ményű traktorokkal vontat­ják. A fagyártmányüzem csar­nok- és szociális épületének készítése közben történt egy­márclus /-én indul meg két szépséghiba is. Az üzem­csarnok egyik végében köz­vetlen a műszaki átadás előtt építettek be egy nagy telje­sítményű daraboló fűrészt, amelynek betonból levő ak­nájában még az utóbbi na­pokban is jócskán gyűlt ösz- sze csapadék. Bár a próbafű- részelés napja után még nem tervezték üzemeltetését, a nagy teljesítményű fűrész a későbbiekben is gondot okoz­hat, hiszen a felgyülemlő víz megakadályozza, hogy ott elektromos gépet működ­tessenek. Az építők most egy újabb cementréteseel szeretnék megóvni a fűrész alsó részeit a felszivárgó nedvességtől. A két épület víz- és villanyszerelési mun­káit a Somogy megv-si Taná­csi Építőipari Vállalat vé­gezte. Az egyébként ragyo­góan berendezett szociális helyiségek harmóniáját ront­ja a szerencsétlenül összeállí­tott mos .ató. Két-három csapból ugyanis nem a pa­dozathoz rögzített mosogató­edényekbe, hanem azok szé­lére folyik a víz. A mosdó­ban a tükröket ugyancsak a Tanácsi Építőipari Vállalat dolgozói rakták fel úgy, hogy egy-egy szeg falba verésével hat-hót helyen leszakították a friss vakolatot. A szépség­hibákat remélhetőleg rövide­sen eltüntetik. Az üzem folyamatos ter­melése csak március 1-én kezdődik meg, mivel a sza­lagfűrészek mellett dolgozók nagyobb része szakmai tan­folyamon vesz részt. Azután negyvenöt embert foglalkoz­tat majd a félkész faárut előállító telep. A Dél-somogyi Állami Er­dőgazdaság úgy tervezi, hogy az év végéig tovább emeli a telepen foglalkoztatottak számát, jövőre pedik két mű­szakra térnek át. Nagy József NEM KELL FÉLTENI JANCSIT! Alacsony termetű, piros­pozsgás arcú, mindig vidám ember Papp János, a göllei tsz fuvarosa. Legutóbb az iparcikkbolt­ban találkoztam vele, kis csa­ládjával együtt tért be, asz- szonykája vásárolt valamit. Amikor meglátott, vidáman jött felém. Nem ismertem meg azonnal. Csak néhány szó után: »Emlékszik? Három év­vel ezelőtt itt, a művelődési otthonban szellemi vetélkedő volt. Maga vezette, én lettem az első.« — Igen, igen, tudom már — feleltem, és egy kedves es­te emléke idézödött föl ben­nem. Zsúfolt nézőtér, izga­tott fiatalok a színpadon. Tu­dom, milyen nehezen sikerült a fiatalokat rávenni, hogy a nyilvánosság előtt szerepelje­nek, részt vegyenek a vetél­kedőn. Pontosan emlékszem­középiskolások, egyetemisták vagy már érettségizettek voltak a bátrak. Egy legény szerényen állt köztük, de nem látszott rajta a »kisebbségi érzés-", ö volt Papp János, a göllei tsz-tag. Akkor még le­gényember, nyolc általános­sal a háta mögött. — Nem kell félteni Jan­csit! — mondták a pedagógu­sok —, sokat olvas, művelt fiatalember. —Zsongott a né­zőtér, legtöbben Jánosnak drukkoltak. És valóban, a fiatalember beváltotta a hoz­zá fűzött reményeket. Maga mögé utasította azokat, akik magasabb iskolát végeztek. Az első díjat büszkén vette át. Ekkor hallottam több né­zőtől: x-Kár érte, jó eszű, in­telligens gyerek, mégis pa­raszt maradt.-» A mostani találkozás meg­győzött arról, hogy Papp Já­nos megelégedett, révbe ju­tott ember. — Fogatosként dolgozom a tsz-ben. Boldog vagyok a kis családommal, érdemes Göllé- ben a■ közösben dolgozni, az idén is negyven forintot fi­zetnek a munkaegységért. Nemrég adtam le egy hízott tehenet és egy bikát, jócskán kaptam érte. És ma sem üres az istállóm. Szórakozásom változatlanul a könyv. De a Csiky Gergely Színház elő­adásait is kivétel nélkül meg­néztem ebben az évadban. Kocsis vagyok, és kultúrem- berként élek... Almomban újra megjelent előttem a fogatos. Száz ko­csin ült, kétszáz lovat hajtott. Amint fölébredtem, arra gon­doltam, száz tsz-nek éppen száz Papp János kellene .. D. Z. Villan yszerelőket VESZ FÖL az ÉM Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat a kaposvári, siófoki, nagyatádi és marcali építkezé- I seire. Jelentkezés személyesen vagy írásban a vál- i lalal villanyszerelő részlegénél, Kaposvár, Május 1. utca 57. (35477) i Mostoha körülmény között Lidérces álom? Az első pil­lanatban annak rémlik. Az ember meggömyedten, viasz­sárga arccal áll a félhomály­ban. Mögötte durva deszká­ból ácsolt priccset bújtat az elviselhetetlenül nyirkos fél­homály. Nagy foltokban pe­nész virágzik a falon, rátele­pedve az ott felejtett, kivén- hedt kalapokra is. A prices és a répahalom között, egy rozzant ládán mosatlan tá­nyér árválkodik. Amikor sarkig tárul az is­tálló ajtaja, fény csapódik a mostoha valóságot rejtő sa­rokra is, s az ember úgy ér­zi, mintha legalább negyven évet visszalépett volna az időben. Az elképedés fogal­mazza meg az első kérdést: — Maga itt él? A nyolcvanhárom esztendős Tobak Mihály szürke, fásult hangon válaszol: — Itt. — Kis szünet után hozzáteszi: — Kihozzák az ennivalót rendesen. — Majd megszületett az első gyerek. A hátam mögött vasvillára támaszkodva áll a fia, Tó- bak Gábor. Szigorú arcán va­lami konok közömbösség ül. — Mikor volt utoljára a lakásban? — A nyáron, amikor nem voltak itthon a gyerekek, be szoktam menni a szobába. Most nem megyek. A mennyezetről időnként nagy cseppekben hull a le­csapódott pára. A jászol előtt egy tehén meg két hízóbika kérődzik. A fia, aki másodmagával él a kétszoba-konyha-előszobás lakásban, idegesen tör ki: —• Már mondtam neki, hogy jöjjön be, teszünk egy ágyat az előszobába, de mit csinál­jak, ha nem akar bejönni? — Nem szeretek én be­menni — mondja halk szóval az öregember. — Miért? Hallgat egy ideig, aztán egészségi okok­ra hivatkozva kitérő magya­rázatot ad. A körzeti «•Én gondozom az állatokat.« hirtelen más témára vált, va­lamit élénkül a hangja is: — Én gondozom az állatokat. Vi­zet a menyem húz, én már nem bírok elmenni a kúthoz. — Mióta él az istállóban? Megint az előbbi fakó hang felel: — Már gyerekkorom óta kint lakom. S arról mesél, hogy gyer­mekkorában a bedegkéri ha­gyományok értelmében a fia­tal házasoknak az istállóban volt a helyük. A lakásba csak akkor költözhettek be, ha ápolónő 1964 júliusában kelt jelentésében többek között azt írta, hogy egy ideig neki is egészségi okokra hivat­kozott, később aztán bevallot­ta: ha bemegy, nincs helye se­hol. A kony­hában is meg a kamrában is csalt azt hall­ja, hogy men­jen ki. Utoljára hat évvel ezelőtt volt a lakás­ban, amikor tüdőgyulladás­ban szenve­dett. Mihelyt felgyógyult, ismét kikerült az istállóba. Egy időben még en­nivalót sem kapott. A 260 fo­rint tsz-járadékból vásárolt magának élelmet. A fiától kérdem: — Tud nyugodtan aludni éjszakán­ként? — Nem. Nem szeretem, ha rágyújt éjjel a pipára. Fé­lek, hogy elalszik, a parázs meg felgyújtja az istállót. A felesége azt mondja, hogy nincs soha baj vele, "N Ti rr f „Fonok ur, utazunk haza..." Két magabiztos fiatalem­ber állított be a napokbun Péter Lajosnak, a Finom- mechanikai Vállalat marcali részlegvezetőjének irodájába. Ök mondták a címben idé­zett, köszönésnek és búcsú­zásnak is szánt jelentést, amely nemcsak nagyvonalú­ságukról, hanem arról is vallott, hogy nemigen isme­rik a felelősségérzet fogal­mát. De hogy helyesen alkot­hassunk véleményt, ismerni kell az előzményeket. A Finommechanikai Vál­lalat marcali telepén a múlt év elején adta át rendelteté­sének az új irodaépületet a Somogy megyei Tanácsi Építőipari Vállalat. A kály­hákat a Zalaegerszegi Cse- répkályhagyár készítette el és rakta össze. Még tavaly, a fűtési idény kezdetekor ki­derült, hogy a kályhák több­sége hibás, használhatatlan. Hiába fűtöttek szinte éjjel­nappal, az irodák mégis jég­hidegek voltak. Többször sürgették a kály­hák kicserélését, megjavítá­sát, de a gyár csak akkor volt hajlandó szakembert el­küldeni Marcaliba, amikor a Somogy megyei Döntő Bíró­ság erre kötelezte őket. A gyár kiküldötte, amikor meg­látta a rengeteg hibás kály­hát, csak annyit tett, hogy V ______________________ j egyzőkönyvben rögzítette észrevételeit, s megígérte, hogy december közepéig min­dent rendbe hoznak. Eltelt az év, az ígéretet azonban az ismételt sürgeté­sek ellenére sem váltották valóra. Végre január 31-én két ember érkezett a gyár­ból, ők azonban még jobban megijedtek, mint előző tár­suk. Hiába javasolta a telep­vezető, hogy lássanak mun­kához, rakják át a kályhá­kat, s közben kérjenek a vál­lalatuktól cserepet, erre nem voltak hajlandók. Vajon miért jöttek el Marcaliba, ha egyetlen cserepet sem hoz­tak magukkal? Talán tanul­mányi kirándulásnak szánták az utazást? Maradt tehát minden a régiben. A sok ezer forint költséggel készült kályhák ma már olyan rossz állapot­ban vannak, hogy az irodák dolgozói kénytelenek naponta sárral bekenni tetejüket, hogyha már nem melegíte­nek, legalább ne is füstölje­nek. — Főnök úr, utazunk ha­za! — így búcsúzott el a Za­laegerszegi Cserépkálvhaevár két embere Marcaliból. Siet­tek, mert ment a vonatuk. És így megy el sok tíz- és százezer forint felelőtlen em­berek hanyag munkája kö­vetkeztében. Szalai László __________J c sak ha néha elmegy a kocs­mába. és iszik egy kicsit, ak­kor háborog az istálló ellen. Az asszony ezt annak tulajdo­nítja, hogy a faluban felbiz- tatjók. Nyugodtan, szinte moso­lyogva beszél, s közben vé­gigkalauzol a lakáson. Kel­lemes meleg, tiszta levegő fogad. Mégis fojtó ez a le­vegő. mert az emberséget, a szeretetet na­gyon régen ki­költöztették a szobákból. Ré­gi kegyetlenség emlékei kísér­tenek. A sor­sába beletörő­»■►Teát főztem magamnak.« dött apán kívül az édesanya is szóba kerül. Húsz-egyné- hány éve — pontosan senki sem tudja megmondani, mi­óta — külön él a család'ól Annak idején közjegyző előtt szétosztották a földeket, az asszony máshová költözött. Most a falu végén egy roz­zant viskóban húzza meg ma­gát. Búcsúzáskor megkérdem a fiától, szereti-e a szüleit. Ér­zelem nélkül válaszolja: »Na­gyon.« — Mikor beszélt utoljára az édesanyjával? — Egy hónapja. Vagy ta­lán kettő is van már, amikor találkoztunk az utcán. — És miért nem látogatja meg? A kérdést ideges kitörés fo­gadja. Szinte vág a hangja. Azt mondja, hogy kisemmizte a vagyonából. Nem kapott tő­le semmit, sem ő, sem a le­származottja. Még meg aka­rom kérdezni, hogy az élete semmit sem ér? De fölösle­ges. Ez a család, bárhogyan hangoztatja is a szeretetet, valójában nem tudja, mi az. Tobak Gábor még gyorsan tájékoztat, hogy jól megélhet­ne az anyja a 260 forint öreg­ségi járadékból meg abból a nyolcszáz négyszögöl háztáji földből, melyet a tsz-től kap. — Mennyi idős az édesany­ja? — Hetvennyolc éves — az­tán sietve hozzáteszi: — De azért malacot nevelhetne, meg tarthatna baromfiakat is. Tobak Gábor amúgy is vér­szegény érveit pillanatok alatt szertef oszlat ja a valóság. A gyenge asszony naphosszat az ágyat nyomja. Egy hónapja leesett az ágyról, neki a roz­zant bádogtűzhelynek. Sebe még most sem hegedt be tel­jesen. Neki talán csak any- nyival jobb a férjénél, hogy száraz lakásban lakik, s vö­dör helyett lavórban mosa­kodhat. Az egész telet ágyban töltötte a csont-bőrre sová- nyodott asszony. Kosztja hol van, hol nincs. Az idő mú­lását szinte észre sem veszi. Nem tudja pontosan azt sem, hogy elmúlt már a karácsony. Csak arra emlékszik, hogy az állatorvos bekopogott hozzá, süteményt hozott. — Ma mit reggelizett? — kérdem tőle. Kétszer is meg­ismételteti a kérdést, mert na­gyothall. — Teát főztem magamnak. — És mit ebédelt? — A Nagy Lajos felesége hozott egy kis káposztás tész­tát. Vacsorája pedig csak akkor lesz, ha valaki elmegy neki a boltba puha kenyérért Mindig akad, aki segít rajta. Hol az úttörők jönnek el fát vágni, hol a szomszédok kö­zül néz be valaki hozzá. — A múlt tél, az jobb volt — meséli elfáradt hangon. — A fiamnál laktam Szentlőrin- cen, de hát ott sem szíveltek. Akkor azt mondtam neki: vi­gyél engem haza, fiam, nem akarok senkinek a lába alatt lenni. S Tobak Mihály vonatra tette az édesanyját. Azóta volt itt néhányszor, legutóbb ak­kor, amikor a háztáji föld ter­mését kellett áruba bocsáta­ni. A falu évek óta felháboro­dottan szemléli ezt az ember­telen bánásmódot. A maga módján segít is. De ez kevés. A gyerekekben a tanács több­szöri figyelmeztetése ellenére sem ébred föl a szánalom szüleik iránt. A szociálpoliti­kai állandó bizottság február elsejei környezettanulmányá­ban ezt írja a két öregről: » .. szükségesnek tartjuk szo­ciális otthoni elhelyezésüket, mert öregségük miatt sóját maguk eltartá­sára és gondo­zására képtele­nek. Gyerme­keiket kötelez­ni lehet a szo­ciális otthoni elhelyezés költ­ségeinek vise­lésére.« Ha a család nem ad he­lyet a lakás­ban, adhatna a társadalom, a terheket azon­ban minden­képpen a gye­rekeknek kell viselniük. Hi­szen jó mód­ban élő, jól ke­reső emberek. Anyagi lehető­ségeik megvan­nak, csak a szív hiányzik... Kercza Imre Foto: Grábner Gyűl* »■Nem szeretem, ha rágyújt éjjel a pipára.«

Next

/
Thumbnails
Contents