Somogyi Néplap, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-19 / 42. szám

I Szombat, 1966. február 19. 3 SOMOGYI NiPEAV Holnap is , aki ma épít AKI FIGYELEMMEL Ki- tesebben teljesítenie kellene, a képzettebb műszakiak, SERTE az építőipar helyze- Azt mondják az építőipari technikusok, mérnökök nem­tét, az észrevehette, hogy év­ről évre csökkent az ott dolgozók létszáma. A házila­gos és kisebb jelentőségű építkezésekhez ha került is ember, a legkoncentráltabb és legjobban gépesített, te­hát viszonylag legterméke­nyebb állami építőiparban egyre fogyatkozott a számuk. Ezt magyarázza az a körül­mény is, hogy itt következe­tesebben érvényesültek az országos munkán ormák, a bérügyi előírások, szigorúbb lett a munkafegyelem, és az építtetők mindjobban meg­követelték a jó minőségű munkát, a határidők megtar­tását. Mindez — minthogy akadt könnyebb vagy leg­alábbis könnyebbnek látszó munka — nem ösztönözte az állami építőiparban sokszor még meg sem melegedett munkást a maradásra. Azt is figyelembe kell ven­ni, hogy éppen az erősen központosított, állami építke­zéseken dolgozott és dolgo­zik ma is a legtöbb, család jától huzamosan távol élő munkás, ez az életforma pe­dig sok lemondással és kü­lönkiadással jár. Ezek után már azt is könnyebb megérteni, hogy a múlt év januárjától szep­tember végéig, azaz kilenc hónap alatt nem kevesebb, mint 32 000 ember hagyta el az állami építőipart, és 35 000 lépett be. Ha tehát számszerűen — kivételesen — kedvező volt is a mérleg, ér­demes alaposabban belegon­dolni, milyen kárt okoz az ilyen nagymértékű vándor­lás: 67 000 ember cserélt munkahelyet, és ha közben csupán átlagosan két napig nem dolgozott akkor i« leg­alább 130 000 munkanap men4 veszendőbe, egy kisebb vállalat egész évi munkaidő- alapja! Az építőipar teljes létszámához, a nem egészen százezf-rhez mérve pedig azt jelzi ez az adat, hegy há­romnegyed év alatt az ipar­ág dolgozóinak több mint egyharmada kicserélődött! És ezek az adatok már lénye­gesen kedvezőbbek, mint az előző éviek! Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között az épí­tőipar nem képes ellátni azo­kat az egyre növekvő fel­adatokat amelyeket pedig — mindnyájunk érdekében — mind teljesebben és tökéle­szakemberek, hogy már az is nagy eredmény lenne, ha a jelenlegi létszámot jobban az iparághoz köthetnék, ha vég- re-valahára tekintélyes törzs­gárdára támaszkodhatnának. Első hallásra szokatlannak tetszik az építőipar vonat­kozásában a szó: törzsgárda. Megszoktuk, hogy az építő­ipar jórészt átjáróház, a szakképzetlen ember első ál­lomása az iparhoz vezető út­ján, ahol áltálában nem szo­kás megállapodni. JOGOS TEHAT A KÉR­DÉS: hogyan követelhetünk valóban jó minőségű mun­kát, nagyobb termelékenysé­get, s ami mindennek elő­feltétele: jobb szervezettséget olyan iparágtól, olyan válla­lattól, amely legjobb dolgo­zóit minduntalan elveszti, és hogyha a fölvételek révén tobbé-kevésbé tartja is a lét­számot, az összetétel »hí- gabb" lesz. Ez azért is nagy probléma, mert az építés jel­lege napjainkban gyors ütem­ben változik, mind több és több a gép, nő a korszerű szerkezetek, anyagok száma, ez pedig nem Kevesebb, ha­nem több gyakorlatot, nem kevesebb, hanem több kép­zettséget és főleg nem ki­sebb, hanem nagyobb stabi­litást kíván. Az állandó fluktuáció alap­vető oka elsősorban anyagi, bérezési problémákban volt fellelhető. A családjától tá­vol élő embert az eddigi anyagi lehetőségek nemigen ösztönözték arra, hogy — még ha volt is kedve hozzá — az építőiparban kitartson. Érthető tehát, hogy az új bérügyi intézkedések az épí­tőiparban is jelentős változ­tatásokra adnak lehetőséget. Az építkezéseken dolgozó munkások és munkavezetők mintegy kétharmada az övéitől távol, .szálláson él. Elsősorban az ő helyzetüket változtatja meg az űj ren­delkezés. Eddig csak a csa­ládosok kaptak napi hat, il­letőleg tíz forint pótlékot, ez­után nőtlen, nős egyaránt kap tizenöt, illetőleg húsz fo­rintot. Az úgynevezett munkahelyi pótlék pedig az építkezések közvetlen irányító posztjait, a munkavezetői, főmunkaveze­tői, építésvezetői és fő-épi- tésvezetői feladatot teszi von­zóbbá a talán' kényelmesebb irodai munkaköröknél. Eddig igen kívánkoztak közvetlen irányítói munkakörbe egy- egy, akár jelentősebb építke­zésen sem, jobban vonzotta őket az íróasztal vagy a rajz­asztal a központi irodában, a beruházónál vagy a terve­zőnél. A munkahelyi pótlék két vonatkozásban is ösztön­ző. Vonzóbbá teszi az emlí­tett munkaköröket, egyszers­mind kívánatosabbá teszi a jelenlegi, esetleg gyengébb felkészültségű munkavezető számára is, hogy tovább ké­pezze magát, és megőrizze jelenlegi beosztását. MINDENT ÖSSZEVETVE: az új rendelkezésekkel szá­mottevően megnőtt az építő­iparban dolgozók anyagi meg­becsülése. Ez annál is idő­szerűbb, mert — és ezt ed­dig nem is említettük — az iparág a következő években jórészt gyökeres átalakuláson megy majd át. Megkezdődik a házgyártás, s e részében az építőipar még inkább ipar­rá válik, amely jóval igé­nyesebb munkát, nagyobb szakértelmet követel, tehát olyan munkásokat és vezető­ket, akik nem átmenetileg sodródnak ebbe a szakmába, hanem akik valóban élethi­vatásuknak tekintik, hogy a szó szoros értelmében épít­sék az országot b. j. AKIKET MEGDICSÉRTEK... Vékás István: — Bn etettem meg az első marhákat. Kabátját vállára vetve, tem­pósan, lassan lépked, fejét egy kicsit előrehajtva. Mint akit valami bánt... Eszembe jutnak a közgyűlési beszámo­ló imént olvasott szavai: »• ■ ■ Van javítanivaló a szarvasmarha-tenyésztésnél. Mert amig Vékás Istvánt min­den dicséret megillet, akad­nak, akik nem ilyen lelkiis­merettel végzik el munkáju­kat ... A sertéstenyésztésnél is voltak hibák. A malacsza­porulat nem érte el a terve­zettet, a minőség is kifogásol­ható. De meg kell említeni Kálóczi Viktort, akinél rend­kívül szépek voltak a mala­cok ... Ne vegyék rossz né­ven ezt az őszinte értéke­lést ...« Vékás István elórehajtott fejjel jön. Később tudtam meg, hogy neki is, Kálóczá Viktornak is szomorúságot okozott ez a dicséret, és va­lami szégyenkezésfélét érez­nek. Milyen furcsa! — Otit is hagytam a köz­gyűlést, annyira bántott. — Nem a panasz és nem a mél­tatlankodás hangján mondja ezt Csöndesen. Ügy, mint aki sem választ, sóm kérdést nem vár. Mert az őszinte érté­kelést egy kicsit félreértették Mesztegnyőn. Talán nem is akarták megbántani, megsér­teni őket, akik így értették azokat a szavakat: »A mi fa­lunkban csak ez a két ember dolgoz:k becsületesen?!« Lehet, hogy nem rosszindu­latból fakadtak a megjegyzé­sek. őket mégis szíven ütötte. Érthető, hiszen nem szolgál­tak rá. Nem azért hangzott el példaként az ő nevük, mert ebben a közösségben nincs több kötelességtudó ember. Szép számmal vannak olya­nok, akik erejükkel nem fu­karkodva fáradoznak, hogy mindig jobb eredményeket ér­jen el ez a szövetkezet. A sok közül kellett választani, s minden bizonnyal gondos meg­fontolás előzte meg ezt a döntést... Hiába hangzanak a kérdések, szerénységük tilt­ja, hogy ők maguk bármit is mondjanak. Inkább emlékez­nek. Képeket villantanak fel, Kálóczi Viktor: — Szerettem a sertéseknél... Harmincezer forint értékű társadalmi munka Somogybükkösd és Porrog- szentpál villamosítása két év­vel ezelőtt fejeződött be. So- mogybükkösdön megépült a törpe vízmű a lakosság támo­gatásával. A somogybükkös- diek 160 000 forint értékű tár­sadalmi ínunkával járultak hozzá a vízmű építéséhez. A villany és a vízmű után az egészségügyi követelmények­nek megfelelő ravatalozó kö­vetkezett. A két falu közös tanácsa az idei programba iktatta a jár­daépítést. Egy éy alatt nem készül el a járda mind a két faluban, mert kevés hozzá a nyolcvanezer forintos köz­ségfejlesztési hozzájárulás. Je­lenleg 71 646 forint áll a ta­nács rendelkezésére Ügy ter­vezik, hogy az idén 151646 forintot fordítanak a járda­építésre. A. két község lakói harmincezer forint értékű tár­sadalmi munkát ajánlottak feL T NYU 1/ ét »öreg bútor« nyug- díjba ment a Dél-du­nántúli Áramszolgáltató Vál­lalattól. Az egyik Fuisz Jó­zsef kétszeres kiváló dolgozó. Arammérő-beszabályozó mű­szerész volt hét évig, majd la­katos tizenháromig — Csáky Géza technikus, a feleségem unokabátyja vitt be 1945. június 15-én az akkori városi közüzembe. Valamit ko- nyítottam az árammérőkhöz, ő indított el a szakmában, ha­marosan már önállóan dolgoz­tam. Jöttek a fogyasztók, hoz­ták a megsérült mérőket Ak­koriban három típusból csi­náltunk egyet. Emlékszem, hogy Nagybajomból hazaszál­lították a németek elhurcolta villanyórákat Amikor kibon­tottuk a ládákat, még töltény­nyel is tele voltak... 1950- ben kihelyeztek Siófokra, az akkor induló hitelesítő állo­másra. Székesfehérvárról, Veszprémből érkeztek szakem­berek, Kaposvárról engem küldtek. Szerettem ezt a bab- ramunkát. Selejt nélkül dol­goztam, a megengedett hiba­százalék alatt Jóleső érzés volt, hogy a Mértékügyi Hi­vatal simán átvette a mérő­ket. Csábítottak is a főváros­ba, de nem mentem... — Miért? Fuisz József az erős diopt- riájú szemüvegre mutat Nem kell a Tárosba utaznia Újabb áruvásárlási hitelakció a földművesszövetkezeti boltokban Vásároljon OTP-részletre! 120 literes Lehel hűtőszekrény 1560 Ft előleg befizetésével 18 havi részletre 70 literes Lehel hűtőszekrény 500 Ft előleg befizetésével 12 havi részletre Keresse föl hűtőszekrényt árusító boltjainkat! Vegye igénybe az újabb hitelakciót! Áruvásárlásra 5000 Ft ág kölcsönt adnak a takarékszövetkezetek. — Ezért hagytam abba a beszabályozást is. Szép mun­ka volt, azonban nem bírta a szemem. Így került ötvenkettőben a Noszlopy Gáspár utcai laka­tosműhelybe. — Csak olyan helyen me­het a munka, ahol jó a kol­lektíva. Hát nálunk ebben nem volt hiba, nagyon jó munkatársaim voltak. Köztük dolgoztam a nyugdíjazásomig Fuisz József elérzékenye- dik. Aztán arról beszél, hogy be-benéz a műhelybe, a vál­lalat művelődési termében nézi a televíziót. — Azt mondták, hogy a pártalakítók között volt az el­lenforradalom után. — Igen, mint 45-ös párttag részt vettem a pártszervezet újjászervezésében. Maroknyian kezdtük, sokan lettünk. Párt­vezetőségi tag voltam 1960-ig akkor saját kérésemre átad­tam a helyemet egy fiatalabb elvtársnak. A másik nyugdíjas csak- nem három évtizedet töltött a vállalatnál. Volt ura­sági cseléd, kertész, dolgozott erdőn, ásott árkot, növelte a munkanélküliek táborát, s tisztított csatornát, mire föl­vették segédmunkásnak 1937. július 26-án a városi köz­üzembe. Három év alatt meg­tanulta a szakma minden csínját-bínját, társai biztatá­sára megkérte az igazgató urat, minősítse át szerelőnek. A főkönyvelő azt mondta, hogy ez tíz év. — No, Jani, akkor neked nyolc lesz — nagylelkűskö- dött az igazgató. Varga János rokkantán lett szerelő a felszabadulás után. Nagyváradnál elvitte az akna- repesz a bal karját Csopor­tot bíztak rá, mert helyre kel­lett állítani a háborúban meg­rongálódott vezefekeket. Az­tán j^tt a faJuvillamosítás. Megkérdeztem, hány község­be vezette be a villanyt. — Zimány volt az első ön­álló munkám 1947-ben. De hát a csuda emlékszik vissza mindegyikre. Kevés község le­het a megyében, ahol nem dolgoztam. Mindenfele jártam a Drávától a Balatonig dol­goztam Baranyában és Zalá­ban is... 1952-ben kölcsönkérték a vonalépítéshez, s ott ragadt a nyugdíjazásáig. Mindig az ő csoportjára bízták a nagy munkákat. A bonyolult fel­adatokat szerette, mint pél­dául a megye első csomópont­jának az építése Böhönyén. Ilyenkor volt igazán elemé­ben. Büszke rá, hogy megbecsül­ték a vállalatnál, ö kapta a legmagasabb fizetést a fizikai állományban levők közül. Jó munkájáért megkapta a »Ki­váló dolgozó«, a »Nehézipar kiváló dolgozója« jelvényt, több oklevéllel tüntették ki a szocialista brigádmozgalom­ban végzett tevékenységéért. Erős akaratú embernek is­merték munkatársai. Egyszer nagyon megsértette egy segéd­munkás. Azt vágta a szemé­be, amikor megrótta, mert lassan ásta ki a villanyoszlop helyét: | — Könnyen beszél, maga csak parancsolgat! — Ide figyelj, nagyon sok gödröt kiástam, amikor még ép volt mind a két karom. Mi­re a mérnök úr kirajzolta a következőt, én már kihajítot­tam a földet... Nekem ne magyarázd, mennyi idő kell a gödörásáshoz... Varga János sokat járt vi­dékre, egy évben ötvenkétszer utazott haza Most aztán nagy­ra becsüli az otthont Ked­venc időtöltése az olvasás. Fő­képpen a történelmi műve­ket szereti. Tizenhetet olva­sott el a nyugdíjazása óta — Ez gyönyörű könyv — teszi elém Dékány András Kossuth Lajos tengerésze cí­mű regényét — Tegnap fe­jeztem be. Az unokája másodéves vil­lanyszerelő-tanuló a DÁV-nál Vargáné mindig azt mondja neki: — Büszke leszel a nagypa­pádra, amikor mész a vona­lon, s mondják, hogy ezt is ő építette. Varga János tele van terv­vel. Disznót, baromfit akar tartani, s szeretné megtermel­ni a zöldséget a konyhára. — Ha lenne egy kis szőlőm, elpücskörésznék benne... De hát itt — mutat ki a Klapka utcai lakás konyhaablakán a csöppnyi udvarra. Már búcsúzom, amikor meg­jegyzi: — Megkértek a vállalatnál, menjek be, ha ráérek, kivisz­nek a csoportokhoz, segítsek nekik. A megbecsülést érzem ebből az ajánlatból. Nem akarták még, hogy nyugdíjba menjek, rám szerették volna bízni a marcali—böhönyei vo­nalépítést, de hát már elfá­radtam ... Lajos Géza néha nem is velem, hanem egymás közt beszélnek. — A kinti istállóban köny- nyebb volt. Az mégis korsze­rűbb. Egyszer azt mondták, jöjjek be egy hónapra. Töb­bet nem mentem vissza... Szeresse az ember a jószágot és a munkát. — így van! — bólint rá Kálóczi Viktor. — Egy hónap híján két évig voltam a ser­téseknél. Huszonhét go be, százötven malac volt a ke­zem alatt Melléjük álltam, ahogy tudtam. De megmond­tam, ha úgy érzem, hogy nem tudom megadni az állatok­nak, ami kell, mert nem fut­ja az erőmből, akkor leköszö­nök ... Így is történt De az­tán szóltak. Most a nagy is­tállónál vagyok a marhák mellett. •— Április 26-án bat éve lesz, hogy ebben a beosztás­ban dolgozom. Én etettem meg az első marhákat... A tár­sak? — homlokát összeráncol­va gondolkodik Vékás István. — Hát Nyakas Jancsi, Tóth Feri, • Tóth Jancsi meg az Orbán Gyuri bácsi. Velük kezdtem együtt... — A társak. Én azt mon­dom, az is fontos, hogy meg­értés legyen közöttünk. Már a jószág miatt is. Most Csiz­madia Györggyel meg Cser- matovics Józseffel dolgozom. A napokban odaüzennek Csizmadiának, hogy rosszul van a tehene Mondtam, nyu­godtan menjen haza, majd mi megtesszük a dolgot... Ma reggel én értem később, ad­dig ők csinálták helyettem. — Jól kijövök én is Nya­kas Jánossal, szorgos ember. Hol itt segít, hol ott, ahol ép­pen szükség van rá. Most azért vagyunk ketten, mert több lett a marha. A nyáron, mikor tizenöt volt ebben az istállóban, akkor magam vol­tam. Megakad a társalgás. Az­tán Kálóczi Viktor csönde­sen megszólal: — Szerettem a sertéseknél, így tartattam a kismalacokat — karját begörbítve mutatja a mozdulatot — Sosem ütöt­tem a jószágot De azért meg­melegedtem, mire a huszonhét lcutricában végigetettem! — A jó bánásmódot meg­hálálja az állat — Meg. En mondom. Es az a fontos, hogy kicsiny korá­ban kapjon meg mindent! Mert ha akkor elhanyagolják, azt már nagyon nehéz helyre­hozni. Nem restelltem én a munkát sosem. Teszem, amíg bírom. Csak legyen egészség. A kinti sötét egykettőre el­nyeli hazafelé induló alakju­kat. Lépteik elhaltak. — Hát ők azok — mondja búcsúzóul Horváth László brigádvezető —, sokan dolgod­nak becsületesen, de náluk azt is érezni, látni, hogy őszinte, jószívvel teszik a munkájukat. És ez az a bi­zonyos többlet. Inni akar még az állat? Pista bácsi nem restell eggyel több vödör vi­zet húzni. Sokszor mennyi múlik egy vödör vizen is! Amíg mások tizenhat-tizenhét kilós súllyal választottak, Vik­tor bácsinál tizennyolc-húsz kilósak lettek a malacok. A munka beszél róluk. Es még egyszer hadd idézzem a beszámoló egy mondatát: »Ne vegyék, ne vegye senki rossz néven ezt az őszinte értéke­lést ...« Vörös Márt»

Next

/
Thumbnails
Contents