Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
Galabárdi Zoltán: MIOCÉN FELTENGER- SZATÍRA B aj lesz — ezzel nyitott be az agronómus az elnökhöz valamikor május elején. — Számoltam, és minden arra mutat, hogy baj lesz a Púpos-dűlővel. Vállaltuk, hogy talajjavítás végett legalább kétméteres mélységben meg lesz forgatva... — Felvállaltuk, igaz — hagyta helyben az elnök. — Szót adtam rá, veled együtt. Márpedig arra sokat adok, hogy ami szóra van mondva, az beteljesedjék. — Nem teljesedik be — mondta az agronórnus. — A magunk ereje semmi, gépi segítségnek se híre, se pora. És ez <ssak az egyik baj. Számoltam, osztottam, kivontam, és minden jel arra mutat, hogy a búzát se tudjuk learatni a Púposról. Az emberek kézzel nem alkarnak neMmennd, gépi segítségnek se híre, se pora ... — Miért nem akarnak nekimenői az emberek? — kérdezte az elnök. — Csak. — Aha — bólogatott az elnök. — Csak. Ez nagyon fontos. Sokat adok arra, hogy az emberek akarata szerint essenek a dolgok... — Se aratás, se talajforgatás — búsult az agronómus. — Hacsak nem történik valami. Például jöhetne egy jó kis földrengés. Két méterre beforgatná azt a búzát... — Földrengés nem lesz — mondta az elnök. — Valami más kell. Tudsz-e ötletet? — Tudnék — mondta az ag- ronórrvus. — Különben miért áztattuk volna a lábunkat abban a tengerben? — Aktivizálni gondolod a csigabigákat? — kérdezte az elnök. — A kagylókat — helyesbített az agronómus. — Azokat kell bevetni. A tervet már megcsináltam. Egy hét ilyen pác, egy hét olyan pác, megint egy hét arra, hogy a kagylók odakerüljenek a tudósokhoz. A tudósoknak három hét intézkedésre, egy hét a felvonulás. Ha minden igaz, Péter- Pálkor indulhat az aratás. Utána hadd forgassanak... — Véled, hogy elsül a dolog? — kérdezte az elnök. — Hált persze! — mondta az agronómus. — Amilyen állapotok azon a Pesten vannak! — Ajaj, ezt vond vissza! — sopánkodott az elnök. — Hogy Pest meg az állapotok. Még az lesz, hogy fölmelegítjük a bűnös városról szóló avítt nézeteket, Csúnya, reakciós dolog az! — Jól van — egyezett bele az agronómus. — Visszavonom. — Az mindjárt más — derül fel az elnök. — Sokat adok arra, hogy ideológiailag ne vétsünk M ásnap az elnök magával vitte hazulról a négy kagylót. A rózsaszín külsejű, gyöngyház bélésű holmikat a Fekete-tenger ho- mpkp'artján szedegette, amikor jutalomképpen ott üdült az agronómússal együtt. — Most elküldünk valakit mészért — mondta az agronómus, miután megvizsgálták a kagylókat. Addig ők becsalogatták a Bundás kutya hathetes kölykét az irodába, és addig ingerelték az oktalan jószágot, amig az dühében át nem harapta a kagylóhéjakat. A tűhegyes fogacskák gyönyörű lyukakat hagytak maguk után. Egy köcsögben megjött a mész, abba beleágyazták a négy kagylót, hadd malijának. vékonyodjanak. Le is kötötték, akár valami dunsztost, majd hét napig hagyták állani a páncélszekrény legbelső sarkában. A másik hét elején kizavarták az istállóból az állattenyésztő brigádot. Hogy most majd ők tanulmányozzák az istállói munkát A szegény állatok jócskán megsínylették a tanulmányozásit, hanem az biztos, hogy soha az aljuk olyan tiszta nem volt, mint azokban a napokiban. Az elnök is, az agronómus is fáradhatatlanul hordták a dombra a trágyát, de még a trágyalevet is, azzal locsolgatván a Ms kupacot, ami alá a kagylókat elásták. — Na, furcsa — ilyeneket mondogattak a tsz-tagok, akik szívesen tartózkodtak az iroda körül, nem azért, hogy szemmel tartsák a vezetőséget, csak úgy, megszokásból. — Egyszer kiskutyával játszanak, most meg tanulmányoznak. Meglássátok, emberek, ebből lesz valami. Egy hét után az elnök és az agronómus előszedték a kagylókat a trágya alól. — Mint a parancsolat! — örvendezett az agronómus. — Vénültek ezek vagy nyolc korszakot ... — Azzal bepakolta a kagylókat egy csinos kendőbe, és felutazott velük Pestre. M indjárt az állomás előtt megszólított egy rendőrt: mondaná meg, melyik kávéházijain tanyáznak az óföldószek. — Akiarja, hogy letartóztas sam? — kérdezte szigorúan a rendőr. — Miért tartóztatna le? —■ Mert ez egy új rendőr- vicc, mi? — Nana! — csóválta a fejét az agronómus. — Valakit csak úgy letartóztatni nem egy új rendőrvicc, hanem egy régi rossz szokás. — Ja, ha maga ezt is belekeveri — sóhajtott a rendőr, s már el is iramodott onnan. Az agronómus nem tehetett mást, vaktában benyitott az első kávéházba. Ott azonban az irodalmárok tanyáztak. Éppen arról folyt közöttük a vita, hogy ha valakit megrúg a ló, s az illető jogos bosszúként megbotozza a lovat, minősíthető-e a kettejük között kialakult viszony elidegenedésnek. — Mije van? — állt az agronómus elé egyikük. — Kagylók, rejtélyesek — mondta az agronómus. — Á! — legyintett az irodalmár. — Kagyló, rejtély, kipattanás, gyöngyszem: ósdi sematizmus. Vénusz kiszáll a kagylóból: geil giccs. Annyit hajlandó volt mégis elmondani, hogy az óföldészek melyik kávéházban élik a világukat. Az agronómus hát odament, szemre kiválasztott egyet az óföldószek közül, az elé odaterítette a kendőt a kagylókkal, hozzáfűzvén, hogy onnan jött. — Figyelmeztetem, én ra- biátus természet vagyok, akár egy diluviális szörnyeteg — mondta az óföldész, s csak azután mélyedt bele a kagylók tanulmányozásába. — Miocén — mondta végtére. — Minimum miocén. Lázban vagyok. Hol találták és mikor? — Vagy három hete a Púpos-dűlőn ... Az óföldész hümmögött, aztán elordította magát. — Újkori ganaj! »Nem sült el a dolog! — gondolta ijedten az agronómus. — A fene a jó szaglását N- — Már hogy . .. ezekre tetszik értem? — Magára érteim! — kiáltott az óföldész. — Rabiátus természet vagyok... Hát most kell idejönni ezeíkikel? — Hát... az időbeosiztás... meg a... — Meg a, meg a... — így az óföldész. — Mert csak magukkal tudnak törődni. Más forduljon föl... Megint belemerült a vizsgálódásba, s közben néhány félszava megismertette az agro- nómussal a helyzetet. Kitűnt, hogy az utóbbi években mértéktelenül elszaporodtak az óföldészek. Már minden föld- törféned korszakra, alkorszak- ra és periódusra szerveztek főosztályokat, osztályokat, szakértőkből álló csoportokat és adminisztrációt, de még így is tétlenül, beosztás nélkül lézeng jó néhány. Ez viszont szemet szúrt egyikét illetékesnek, akik aztán elég goromba módon szóba hozták a fölöslegesnek minősíthető státusok esetleges megszün te thetőségér ól való elmélkedés netántáni szükségességét. Márpedig nagy kár lenne a csellengő óföldé- szekért, hisz egytől egyik helyes emberek. Ha azonban ezek a leletek valósnak bizonyulnak, nem csupán lehetséges, de egyenesen kötelező egy Középhegyi Felteniger Osztály létesítése, amely minden bizonynyal hamarost főosztállyá nőheti ki magát. Alföldi Alten- ger Osztály már van, de ez idáig, bár gondoltak rá, konkrétum híján nem merték javaslatba tenni az immár nélkülözhetetlen új állami organizmus, jelesül a Középhegyi Feltenger Osztály létrehívását. — Valahogyan így gondoltuk mink is — mondta az agronómus, aki főleg csak any- nyit értett a félszavakból, hogy mégis beindul a dolog. —1 Ásni fogunk maguknál — mondta az óföldész, miközben nagy gyönyörűséggel himbálta szeme előtt az égjük kagylót. — Ha jól ásunk, köny- nyen kialakulhat egy társosztály is. Bizony, mert ezek a lyukak az eocénben élt fúró- férgektől származnak... — és külön-külön megvizsgálta a Bundás kölykónek minden fognycmát. — Ergo, betervezünk a harmadik negyedre egy alapos ásást. Amekkora az a dűlő, egy hónap alatt elkészülünk vele... — Van itt egy baj — kezdett csatába az agronómus. — Épp az exponált területen augusztus legelső napján meglehetősen nagy építkezés indul. — Leállítjuk! — kiáltott harciasán az óföldész. — Azt nem lehet, kérem — tiltakozott az agronómus, és elsorolta, hogy mi minden ok miatt nem lehet az építkezést leállítani. — Hm... — mond ta az óföldész. — Akkor is ásunk! Egy hónap kell nekünk, tehát július legelején elkezdjük. Azután építkezzenek, amennyit akarnak ... »Csak jöjjön le a búza a dűlőről — gondolta az agronómus. — Azután ássatok, amennyit akartok ...« — És tetszik gondolni, hogy ennyi idő alatt össze lehet szervezni az összes szükségest? Mert például a bürokrácia ... — Megkerüljük — mondta az óföldész. — Maga csak menjen haza, de úgy vigyázzanak a dűlőnkre, mint a szemük világára! A többi a mi dolgunk. Tüstént nekikezdek. A z agronómus hazautazott, az óföldész pedig akcióba lépett. Valahány alkalmatos kollégája volt, azt mind beléptette különféle brigádokba tiszteletbeli tag gyanánt. Az új brigád tagok tiszte volt a legelső alkalommal elkeseregni, hogy milyen gond gyötrü a tudományukat A bri- gádtaigok persze haladéktalanul felkarolták az ügyet. Egyikük túlmunkát ajánlott segítségül, a másik a nyári szabadságát kínálta, a harmadik egyebet; csupán egy húzta ki magát azzal, hogy reumatikus hajlandóságú, és fél, hogy holmi tengerrel való kapcsolat akuttá teszi a nyavalyáját. Közben az óföldészek ügyesen megkömyékeztek egy hatalommal bíró pénzügyi szakembert. Bemagyarázták a jámbornak, hogy ha sikerül bizonyítani a miocén korabeli tenger létezését, akkor Magyarország a jogfolytonosság alapján részt kérhet a tengeri halászatból. Az új iránt fogékony szakember színes képként ál- mondta magia elé a tengeri halászat pozitív gazdasági szerepét, és repeső szívvel utalta ki a szép summát, amit az óföldészek kértek. Így aztán Péter-Pá! előtt egy nappal ott vélt a Púposdűlő szélén minden, amire szükség lehetett: sokféle gép, tettre kész emberek és természetesen az óföldészek. Ám ekkor következett a meglepetés: az elnök megmondta, hogy amíg a búza a dűlőről le nem jött, addig semmiféle turkálásről nem lehet szó, a tagság pedig két héttel odábbra tervezte az aratást, és előbb nemigen hajlandó nekifogni, hacsak ... Az óföldészek, mint a mentőövbe, úgy markoltak ebbe a hacsakba. Hogy is ne — dőlve érezték minden elképzelésüket. — Hacsak — biztatták az elnököt —, na! — Hacsak meg nem jön a kedvük — mondta az elnök. — Azt hiszem, egy kis pénzmag meghozná nekik. Ezen nem múlhat — gondolta az óföldészek vezetője, és másnap, a legszabályosabb időben nekiállt a tsz tagsága learatni a búzát. Segítségükre voltak a vendégek. így elhárulván az utolsó akadály, az óföldészek felftú- ratták az egész Púpos-dűlőt, előbb egyenes, majd átlós vonalak szerint, utóbb pedig ösz- szevissza. Az mér az elején kitetszett, hogy sem andezit, sem riolit láva nem akiad a dűlő talajában, de mert enyhe mészmyamokra mégis akadtak, a világért abba nem hagyták volna, mivel a mész is feltétlenül a miocénre utal. Ez alatt jelentékeny apparátus foglalkozott azzal, hogy előadások és tudományos írások özöne útján mindenkinek a fejébe verjék a miocén korból való Középhegyi feltenger túl- becsülhetetlen jelentőségét. És hiába nem került elő több kagyló a Púpos-dűlő mélyéből, az óföldészek azzal vonultak el, hogy az ügyek a lehető legjobban állnak, s esztendőre sokkal nagyobb hévvel folytatják majd a kutatást. — Megcsináltuk a szerencsénket — mondta az elnök. — Már úgy értve, hogy az egész tagság szerencséjét. Ezek a jótét népek itt lesznek jövőre is, aztán csak rajtunk áll, hogy mi legyen a dolguk. — Csak ne jöjjön közibe nekik valami — aggodalmaskodott az agronómus. — Akkor sincs baj — mondta vígan az elnök. — Tudod, hogy sokat adok a terv- szerűségre. Beszereztem én egy jó hordó különlegességi olajat, bent áll a színben. Ha ezeknek közbejön valami, meglocsoljuik a legnagyobb kukoricatáblánkat azzal az olajjal. Majd csak lesz, aki afelől is érdeklődik! Az Romain Halandó testű valója szerint már huszonkét éve elmúlt, de szellemi hagyatéka — s ez nemcsak írott életműve, hanem egész emberi magatartásának példaadása is — egyre nagyobb tömegek számára élő és éltető erő. Harcos humanista, példaszerű békeharcos, az igaz emberi értékek féltő és tevékeny őre volt. Ezért hívta fel a Béke-világtanács az egész emberiség figyelmét Romain Rolland születésének ez évi százesztendős fordulójára, hogy méltóképpen ünnepeljük a francia irodalom világirodalmi méretű klasszikusában és a nemzetközi békeharc minden nemzet számára példaadó alakjában éppen azt, ami él, s aminek életben tartása erősíti az emberséges tudatot. Romain Rollandra emlékezve nem választhatjuk el az írót és a béke lankadatlan harcosét: ugyanegy nagyszerű egyéniségnek különböző, de azonos gyökerű és azonos célzatú megnyilvánulása volt az alkotóművész és a harcos politikus. S ezen belül az íróban sem választható el a tudós, az elbeszélő és a drámai művek szerzője. Oktató-nevelő tanulmányait a szép mondatok művésze formálta, regényeit a zenetudós, a pszichológus és a társadalmi problémák bölcselője komponálta, drámáit a történész írta. Levelei egyszerre lírai remekművek, és a politikai publicisztika klasszikus alkotásai. S bármit irt: szakszerű zene- történeti elmélkedéseket, művészettörténeti életrajzokat, szélesen hömpölygő regényciklusokat, tragikus vagy bő humorú elbeszéléseket, forradalmi indulatokkal teljes történelmi drámákat, politikai kiáltványokat, leveleket, naplójegyzeteket, vezércikkeket... magyarázott, meggyőzött kisebb körökben, vagy elnökölt világ- kongresszuson — mindig nagyszerű emberi egyénisége, a törhetetlen harcos, az érzelemmel teljes értelem, az elszánt emberszeretet lépett mindenekelőtt az előtérbe. A humanizmus fogalma egyszerre jelent nála feltétlen és demokratikusan értett emberszeretetet, megértő, de semmi embertelenséggel nem alkuvó emberségességet, nagy műveltséget és az emberi alkotások tiszteletét. És a mi századunk tanulságai alapján, ezekhez a mozzanatokhoz járul a következetes küzdelem az emberiséget pusztulással fenyegető háború ellen. Nos, ennek a modern, az évezredek örökségét továbbvivő, de mindenestül az adott feladatok féké forduló, tevékeny humanistának élő és példájával tudatformáló mintaképe Romain Rolland. Foglalkozása szerint zenetudós volt, a zenetörténet tanára. Nagy muzsikusokról írt tanulmányai már a múlt század végső évtizedében ismertek voltak. Első drámáját, a nagy francia forradalom napjait idéző Farkasokat is még 1897-ben írta. A nagy forradalom, a francia polgárság legnagyszerűbb hagyománya egész életén at újabb és újabb drámára izgatta. Legtöbb színpadi műve — akár harcosan politizáló, akár líradan szerelmes tárgyú — a forradalom alakjait és kortársait formálja szerepekké. A legutolsót — a Robespierre-1 — negyven évvel az első után, 1937-ben fejezte be. Az öt drámából álló forradalmi ciklus legismertebb, legtöbbet játszott darabja Ä szerelem és élő Rolland ROMAIN ROLLAND halál játéka. A zenetörténet is , végigkísérte egész életén. Leghíresebbek e tárgykörben Beethovenről írt könyvei. Az olvasóközönség azonban leginkább a regényírót ismeri. Főműve, a tíz könyvből álló regényfolyam, amelynek Jean Christoph a címe. Tárgya egy niagy muzsikus élete. De az elbeszélő cselekmény mögött kirajzolódik Nyugat-Európa — Német- és Franciaország — társada- lomrajza, az emberségesség megpróbáltatása a polgári Európában, a főhős története pedig egyben a művészi alkotás lélektanának példázata. Másik regényciklusa. Az elvarázsolt lélek az értelmiségi tudat fejlődésének képe a polgári humanizmustól a szocialista forradalom megértéséig. — Ezt az utat járta meg maga Rolland is. Előbb a háború ellem kiállásig jutott el, és a sovi- misizta őrület esztendeiben is hirdette a német és a francia nép testvériségét. Ennek logszívhezszólóbb példája Pierre és Lütz című elbeszélése. A népét szorongva féltő íróművész azt is vállalta, hogy hazaffiatlannak bélyegezzék. Volt úgy, hogy a hazátlanságot is vállalnia kellett, mert jobban szerette a hazaiját, mint azok, akik halálos kalandokba vitték. 1917-ben már azt is tudta, hogy az emberiség békéje a tőke uralma atett nem biztosítható. Ezért üdvözölte lelkes örömmel az Oroszországban fellángoló proletártól'- riadalmat. Idövd maga is járt a Szovjetunióban, Gorkij legjobb barátai közé tartozott, a kommunistáknak párton kívül is edvtáraa lett, s maradt mindvégig. Ahogy pedig növekedett a fasizmus világveszélye, úgy fokozódott tevékeny politikai munkássága is. 1932-ben ő volt az antifasiszta Amszterdami Kongresszus elnöke, később a nemzetközi antifasiszta szellemi küzdelem egyik főalakja. Ebben az időben már igazi forradalmár. Utolsó drámája — a Robespierre — már nemcsak a forradalomról szól, de a forradalomra is hívja az emberiség legjavát. A halál ellenében az életet hirdeti. Az életről, az örömről, a bölcs derűről szól legismertebb, legolvasottabb regénye is, a még 1919-ben kelt Colas Breugnon. Romain Rolland nagy példa: egy tudós műveltségű művész, aki föltétlen em- berszeretetóben túl tudott lépni osztálya sorompóin, megértette századának történetét, halhatatlan életművet alkotott, és emberi magatartásával erkölcsi példaképpé emelkedett. Ha a mi századunkban azt mondják: humanista — ez Romain Rollandot is jelenti. Hegedűs Géza
