Somogyi Néplap, 1966. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-27 / 22. szám
Csütörtök, 1966. január 27. 5 SOMOGYI NÉPLAP A. Marjanovies: IRIGYELNEK Ismerőseim irigykednek rám. Állandóan. Azt mondják, nekem mindig szerencsém van. Amikor még Ms újságárus fiú voltam, majdnem szet- pukkadtak az irigységtől, s folyton azt hajtogatták: — Jó neked! Csak lófrálsz az utcán, és árulod a lapokat. Nem kell egy helyben ülnöd nyolc órán keresztül, mint nekünk. De szívesen lennénk a te helyedben! Később, amikor hivatali munkába kerültem, ismét csak fújták a maguk nótáját: — Jó neked! Szabad vagy, mint a madár... De mi??! Eszedbe ne jusson a nősülé3! Isten óvjon tőle... Ám, ha egyszer mégis rászánnád magad, te is megtudod, mi az a haddelhadd! Telt-múlt az Idő, és megnősültem. No — gondoltam — így aztán már nekem sincs jobb sorsom, mint a barátaimnak. Kvittek vagyunk. Tévedtem. — Tudod is te, hogy mi a gyerek — legyintettek. — Valóságos kínszenvedés! Csak éldegélsz az asszonykáddal kettecskén. Boldog ember vagy... Hanem egyszer hozzánk !s megjött a gyerek. S mivel saját lakásunk nem volt, egy kis albérleti szobácsíkában húzódtunk meg. Hogyne lettem volna elkeseredve... Ismerőseim azonban mégis engem tartottak a világ legboldogabb emberének. — Örülj, hogy nincs saját lakásod — mondogatták. — Kifizeted havonként azt a néhány ezer dinárt a tulajnak, és nincs tovább gondod semmire. De nekünk?! Hol bútort kell venni, hol mást, csupa vásárlás az életünk. őszintén megvallom, egy kissé szégyelltem magam, hiszen »boldog« ember voltam, ők meg, szegények, kínlódtak ... Bárcsak lenne egy televízióm — gondoltam —, hadd vegyülne már egy kis üröm is az örömömbe, hadd enne a méreg az unalmas műsorok miatt, vagy mert nem működik rendesen a készülék: szalad a kép, búg, recseg a hang. Vagy lenne egy kocsim. Nem is tudom, mit nem adnék azért, hogy osztozhassam ismerőseim kínjában, keserűségében, akiknek saját autójuk van. De az én »jószerencsém" — ahogyan ők mondják — engem az autótól is megkímélt. S továbbra is azt hajtogatják, mint a verkli: — Könnyű neked! Nincs semmid. Fogalmad sincs, mennyi bajjal járna, ha nem lennél ilyen ágróiszakadt!... Elvihetné az ördög az én »jószeren....emet«! Mert például a minap is mi történt? Érkezett hozzánk egy fiatal fickó, és szinte egyik napról a másikra lakást kapott. Különálló, kétszobás lakást. Most aztán kínlódik szegény. Persze engem mindig megkímélnek az effajta kínlódásoktól. Pedig nem kellene, barátocskáim! Mert ez már igazán túlzás!... Képzelem, mi történne, ha egyszer kiállnák a hídra koldulni. — Jó neked! Csak állsz itt, és nézed a vizet, nézed a járókelőket, s emellett még alamizsnát is kapsz! — mondanátok, s az irigységtől mind beleugranátok a folyóba ... Fordította: Krecsnáry László ÖREGEMBER DÉLELŐTTJE Ifjúsági Természetábrázolás óz író- dalomban és a zenében címmel ma délután fél négykor tartja meg novemberben elmaradt hangversenyét az Országos Filharmónia. Az ifjúsági bérletsorozat második előadásán a zenei illusztrációkat Katona Agr.es .zongora), Ordódi Gáspár (hegedű) és Szalag József (cimbalom) tolmácsolják Suránf/i Ibolya előadóművész közreműködésével. A műsort Juhász Előd ismerteti. Először rendezett öregek napját a községi nőtanács Horvátkúton. Kilencven idős sz-tag vett részt a műsoros esttel összekötött vacsorán. Griibl László vb-titkár üdvözölte az ünnepség részvevőit, megköszönte nekik eddig végzett munkájukat. A KÍSZ-szer- veaet tagjai adlak műsort, majd a nőtanács Vacsorával vendégelte meg az öregembereket. Vacsora után az idős tsz- tagok még táncra is perdültek, ős te tizenegy óráig szórakoztak együtt. A nyolcvanegy évéS Varga József mégha tótban köszönte meg a bensőséges ünnepséget társai nevében. Bájhóbcr Imre párttitkár VÉGRE MEGNYÍLT a tobi gimnázium étkezdéje. Az ősz óta készen állt az isBicikllh érkezett a présházhoz. Nem azért hozta magával, hogy ráüljön: hideg az ilyenkor, de jó a »himi-humi«-nak. A csomagtartóra kötötte a fejszét, a kormányra akasztotta a fűrészt és az ócska bőrta- fisznyát permetszeiTel. viasz- szal s a metszőollóval. Kendőbe kötve kenyeret és disznósajtot hozott, zacskóban pedig magot a madaraknak. Szeretettel nézegette körül a présházat, az ajtón sértetten a zár, pipiskék röppentek fel kóla melletti épület, a mosogatót azonban csak most, a téli szünetben szerelték föl. Eddig a régi menzára jártak a diákok. Az általános iskolásokkal együtt körülbelül öt- hatezáz fiatal étkezett szűkös körülmények között. S a menza nem volt eléggé higiénikus- A korszerűen fölszerelt, ön- kiszolgáló rendszerű étterem nagyon tetszik a diákoknak. A folyosón kézmosó kagylók sorakoznak, a teremben száznegyvenen ebédelhetnek egyszerre a négyszemélyes asztaloknál. Később televíziót helyeznek el az éttereimben, s alkalomadtán művelődési teremnek használhatja az iskola. Valói Téré* Tab JÉG VIRAGOS VÁRÓTEREM Kellemetlenné teszi a bolha- alak téli utazását a vasút nema kis gádorból. Húsz év óta. hogy örökölte, önmaga tartja rendben ezt a kis házikót. Négyszáz öl háztáji szŐ’5 tartozik hozzá, másfél holdat pedig a közösnek művel itt. Jól jár ő is, mert részt kap, jól jár a tsz is. mert télen-nya ron itt tartózkodik a tőkék között Mióta túllépett a hatodik tízen, egyedül csak itt érzi jól magát. A biciklit a diófához támasztatta. Leszedte a kerékpárról a szerszámokat. A bőrtáskát és az ennivalót bevitte a présházba. Nagyujjasának mindkét zsebét telerakta ma- dáreleséggel. Vadrepce ez és konkoly meg mindenféle fűmag: a cséplőgépnél a rosta alól markolászta fel a nyáron. Kezébe vette az élesre fent fejszét, s karjára akasztotta a fűrészt. A tsz-tagba indult, mert ott vannak a metszeni való java fák. így szokta ezt minden télim: ami munkára alkalmas idő kínálkozik a zord hónapokban, kihasználja. így lehet csak becsülettel termőképes állapotban tartani a fákat, a tőkéket Az öreg szilvafánál kezdte. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy lássa: mit kell itt csinálnia. Nekiakasztotta a fűrészt a még zöld héjú nagy fa ágának. A nedves fában akadozva haladt a fűrész, megtisztult és átmelegedett a rozsdapettyes acéllap, míg a vastag gally a főidre hullott. Féltenyérnyi nagyságú, nyersfa- illatű sebhely maradt a fa törzsén. Egyik gally a másik után került fűrész alá. A már megás miközben zsebkendővel tőrölgette homlokáról a verítéket, a madarakat figyelte, amint bohókásan kedves kis fejüket fel-feltartva feléje nézegettek. Jólesett a csönd és a távolabbi fákat suhogtató szél csípése, mely felborzolta a rigók füstszürke meg fekete, a pipiskék barnásszürke pe- helytollát. Délnyugat felől felhők tódultak a gyenge fényű nap elé, a szél maróbb lett, s apró darás hó kezdett hullani az öreg vállára, kucsmájára s a madarak tollára. De egy ideig nem tágítottak: sem a madarak, sem ő. Csak amikor sűrűn hullt a dara, s szemébe kavarta a szél, hagyta abba a munkát. Amint kinyitotta a présház ajtaját, az éles szél belevágott a házikóba, megkavarta az áporodott hagyma, a fonnyadt gyümölcs, a csírái krumpli és a savanyú bor szagát. A sarokból száraz galy- lyat, morzsolt csutkát rakott a kis kályhába, és tüzet lob- bantott. A literes mázas csuporban bort tett föl melegedni, s lobogott a száraz tűzrevaló. A szél ki-kivágta a füstöt. Az állott, avas szagok helyébe a füst fanyar s a forrásnak indult bor szegfűszeg, fahéj és édes-savanyú fűszeres illata töltötte be a Ms helyiséget, ■ meleget párázott a kályha. Elővette a kenyeret és a disznósajtot. Szétterítette az asztalon a kendőt, és falatozni kezdett. Vastag oldalú pohárba bort csunrantott. Valahogy különösen kellemesen érezte magát. Jó volt nézni a fák között kavargó hópelyheket, hallgatni a szelet, amint sivít a nagy diófa galy- lyai között Eszébe jutottak a POSTÁNKBÓL ÖREGEK NAPJA horvAtküton kkOQOOOOCOOOOOO(X)00QOrcK>XtfYYirannnrrifY7nr^^ törődömsége. Harminc-negyven falubeli indul reggelenként munkába a Ms megállóiról a megye különböző pontjaira. Sokszor előfordul, hogy száz, sőt százhúsz percet is késnek a vonatok. Nem kellemes másfél-két órát a jéghideg váróteremben tölteni. Többször megkérdeztük a szolgálattevőket, hogy miért nem fűtenek. Á válasz míiidig ugyanaz: nincs szén, nem küldenek. Meddig nézzék a bolhásiak a megálló jégvirágos ablakait? Gőbölös József Bolhás metszett fáik messzire villogtatták friss sebeiket. A finom, illatozó fűrószpor a fához csalta a futó madarakat. Jöttek a nyurga lábú feketerigók, s rajban érkeztek az ugráló verebek, odagurultak a pipiskék. S a madarak nemcsak a fűrészport találták a fák alatt, de az olajtól duzzadó vadrepcét, az édes-keserű konkolymagvakat, a muhart s minden mást, ami az öregember zsebében volt. Ezért mentek az öreg után fától fáig. Ö pedig a faitörzshöz támaszkodott, ha elfáradt, madarak. Vajon hová húzódtak? Csak a verebek nem tágítottak a présház pitvarából. NeMk van eszük: tudják, hogy jó az ember közelében lenni! Mert az ember nemcsak fia, de ura is a természetnek. Segít akkor is, ha egyedül van a vad, mostoha, közönyös téli ég alatt. Gyufát lobbant, tüzet gyújt, otthont teremt az olyan vékony falú házikóban is, mint egy ilyen kicsi, öreg présház. Nádasdi Péter Suha Andor: A SZÍNÉSZ HALÁLA »Az a baj, sót tragédia, hogy egy ember életében többször is meghal. Nem, nem a klinikai és a biológiai halál kettősségére gondolok. Az igazi, nagy halállal valahogy kiegyezik az ember. Tudja, hogy egyszer eljön a kaszás, hiszi, és mégsem hiszi. Ezért képes élni, alkotni, nevetni, boldognak lenni mindenki. Mert az ember az életre készül, a távozásra soha. Elmondjuk ezerszer, mert tudjuk, hogy az elmúlás törvényszerű. Komoly dolgozatokat írunk róla. Mindennap szembe találjuk magunkat vele. Hiszen az újságok is naponként közlik a halált. Ezek nem mi vagyunk, emberek, de idegenek. Esetleg rokonaink, talán fáj is, de mégsem mi vagyunk. Mi élni akarunk. A halálos szívbeteg kényelmesre alakíttatja lakását, a hatvanéves férfi megházasodik. És a hetvenéves házaspár modemre cseréli bútorát. Igen, barátaim, élni szép, élni jó, élni akarunk, és időnként ebbe egy kicsit belehalunk. Otthagysz egy szeretett várost, elhagy a Szeretőd, megbuksz a színpadon — ez mindmegannyi apró halál. És mert élsz és érzed, ez az apró jobban fáj, mint az igazi. Most nem én, a színházunk bukott meg, de vele buktunk mi is. Az ürye ónk !elírta a falra, hogy élt hat évet, a kellékek közül kiválasztott két koszorút, elhelyezett három szál gyertyát. Belenéztem a sárgán viliódzó fénybe: önkínzás — ordítottam, és kirohantam a júliusi napsütésbe. A presszóban a bukott kollégákkal megittam egy feketét. Megfigyelték már, az ember milyen nagy nappali színész. A szíve majd megszakad, és teli pofával röhög — igen, nem nevet, röhög — semmitmondó buta vicceken. Sőt, túllicitál, ő is mond még rosszabbakat, és a poén előtt már fulladozik a hangja. Vele röhög mindenki, könnyesek a szemek. Egri kicsit mindenki megijed, mert fél ilyenkor, hogy a könnyek valódivá válnak, és felnőtt embernek júliusi napsütésben mégsem illik sírni. Berúgsz? Az sem jó júliusban. Egyébként a szesz mélyíti a bánatot. A férfiembernek az a sorsa, hogy a keserű poharat fenékig ürítse. Fölvettek a Madách Színházba fellépti- díjasként. Magyarázzam, hogy mi ez? Gondolom, fölösleges. Az első darab, amelyben játszottam, a Hamlet volt. For- tinbras tisztet alakítottam. Néma szerep. Az előadás végin negyedmagammal pajzsra emeljük a halott Hamletet, »a katonát-e, és a gyászzene hangjaitól kísérve elindul a temetési menet, majd lassan legördül a függöny. A színfalak mögött voltunk, amikor a nézőtéren az emberek fölébredtek, és még tartóztuk Hamletet, amikor felcsattant a taps, a mi éltető elixí- rünk. Majdnem elejtettem a terhet. Idegeim, lelkem reflexei lódítottak volna a függöny elé. Hiszen két hónapja sincs, hogy mint Bánk hajlongtam a közönség előtt. Ne ítéljenek hát el, húsz évig voltam Bánk, Hamlet, Néma levente, és csak most az egyszer estem ki szerepemből. Igen, tudom, a közönség hívó szava most nem engem szólított, a néma színészt. Tartottam hát Hamletet, hadd lássa még egyszer őt a közönség. A színház önfegyelem kérdése is. Vittem hát derekasan összes képességem, álmom e mo~du- latba helyezve. A királynőt alakító Tolnai Klári a nagy művészek finom, rezonálós idegrendszerével a szememből mindent kiolvashatott, és még a színfalak mögött nagyon finoman így sóhajtott föl: »Nézzétek, de szépen viszi az a statiszta.« Este a kollégáknak és újságíró barátaimnak mindent elmond am, s ma sem értem, hogy miért volt a szemekben az az együttérző sajnálkozás. Már megint meghaltam? Nem, ez csupán irigység volt. Én a királynőnek hiszek.« — így fejezte be a színész, aki «i I- hait, de már újra el.
