Somogyi Néplap, 1965. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

Szombat, 1965. december 25. 5 SOMOGYI NÉPLAP MACI-TÁNC Egy koncert előtti hangza- Kotta kerül az ▼ar sohasem bántja a fület, állványra. Kay- sejteti inkább a várható él- ser egyik gya- ményt Talán még ennéd is korlata. Na felemelobb a muzsika műhe- , lyének zaja: apró kis szobák hangerő, egyen, ajtai mögül kürt és hegedű, letes tempó; a zongora és fuvola hangja tör tanár végig fe- elő bizonytalan ujjak nyomán, szültséget, tar- A zeneiskola folyosóin szívom követel, magamba az élményt, s talál- á. gatok megállva egy-egy ajtó J g előtt: ki meddig jutott, s a hoz A * u zenéjében felfedezhető-e vala- látom, Tóth mivel több a gyermeki próbál- Péternek hív- kozásnál? Iák, és tízéves A hegedű mindig közéd állt J^össze^- hozzám, a földszinti ajtóhoz koncertjét azonban mégsem a hangszer játssza. Az el­m ga, hanem a zene csalt oda. s° tétel J"lár __" , . , . , kész, előadásra É reztem valami pluszt, vada- Egy év­mivel többet a szokásosnál. vei előzi meg Tartinit fedeztem föl, s ez önmagát, két évet végez egy — Nos, fiú, kísérhetlek? agy gyerek játékában nagy alatt... s amit most játszik, Már ott ül a zongoránál, •zó. Mert Tartini sem a han- arról másnál azt mondanám: együtt játsszák a Saraband-ot. gok egymásutánisága és rit- még nem neki való. Tóth Pé- Pétert egyáltalán nem zavarja musa csupán: hangulatát, ér- térről azonban ki merem mon- a szokatlan kísérő, az sem, zedmedt, stílusát hallom, s óva- dani, hogy érzi a zenét Va- hogy Kosa Sándor nagy zene- wan csendben benyitok. A lamá egészen figyelemreméltó karokat dirigál, hogy koncer­tezik. ö csak a zenét hallja, s van valami kedves, megka­pó abban, ahogy kezdést int a karmesternek... — Zongorázz valamit... — kéri a tanárnő, s a fiú odaül a pianínó mellé. Nem tanult zongorázni. A kottát nekem adja, azt írta a füzetre: Tóth Péter szerzeményei. Pillangó, Kis prelüd, Kaposvári rögtön­zés — ezeket a címeket olva­som, de külön felkelti érdek­lődésemet a következő: Ken- nedy-rekviem. Akkor írta, ami­kor értesült a gyilkosságról, akkor nyomban. S a zene — tanárnő ott áll a fiú mögött, ösztönösséget, belső megérzést ^azá Vl rámpillant, de én most nem vélek folf^ni s kcsőbb er- pní^ng^val0^yÜLt ezek á tíz- létezem. G*k «ne V« s egy Jó éves gyerek gondolkodását kisfiá, oki megszólaltatja a képességű gyerek, muzikáüsés érzésvüagát rajzolják... hegedűt, mögötte feszültséget szorgalmas. Csak játékán ér- , Ü]ra ,a hegedű van a kezó- teremtó Izgalomban a pedagó- zódik, magatartásán nem: az „ a szerény, szende, olyan »bo- ^egis faradhatatlan. S ahogy *“■ «ássanak meg, hogy élek- ti- tudom, Csurgóról jár be két­Nagy, mélyen ülő szemmel pus. S ez a kettő így együtt hetenkent egy-egy órára ­néz mag. elé a fiú hotta nincs - nagyon jó jel... •; a tanárn5 előtte, haja a homlokába nul- Händel Largóját játssza a fliú mögül int búcsút. Sze­lik. Játszik, és semmi bizony- most, s az ajtó újra nyílik, méhen van valami büszkeség talanság, semmi skolasztikus Kosa Sándor, az Operaház és biztatás... Mintha azt vonás a játékában. Energiku- ^«agya figyelt föl a zené- mondaná: hallani fogunk még , ... . , re, bejött, s a szünetben meg- erről a fiúról san kezeli a vonót, és arca hal- kérdezte Pétert: jávori Béla ványan átszellemül. Tehetsé- mmmmmmmmmmmammmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm ges gyér«*, tehetségesebb az I0 . |p|!j piLlahöő T«H> Péíey, v.ó«á » T ||| > MU ff ' /§! . .v­zzzj. . .. ..v‘S-v>. ­SZMIRNOV SEBEI Késő délutáni szürkület volt A kanyarban megcsi- kordult a fék, s talán két métert is csúszott a nagy fekete kocsi, mire meg tu­dott állni. Kiskabótban szül­tünk ki, dideregtünk. A kör­nyék, mint a tenyerem, olyan ismerős. Kisdiák voltam, gimnazista, amikor 1945-ben kijöttünk ide a kanyarba. A kövesúton keresztben óriási tankcsapda éktelenkedett, drótakadályok az ■ útszéli föl­dekre hányva, hüvelyek, ak­nák, lövedékek. S a kietlen pusztaságban, a kanyar ék­jébe állítva egy új mementó fehér kőlapjai. Akkor avat­tuk, kivonult az egész isko­la. Jákóig vonattal, onnan gyalog. Emlékezetes volt az út, az ünepély, de aligha ér­tettem igazi értelmét Gye­rek voltam. Becsaptuk a kocsi ajtajúit, sálunkat minduntalan letép­te nyakunkról a szél. ősz volt 1965. novembere. Az emlékmű talapzatán messzi­ről is jól láthatóan kissé hervadt virágok, koszorúk; hetedikén rakhatták oda a bajomiak. Szmimov — ez a nagy darab, vidám orosz — most komor volt, maga elé bámult, távolról fürkész­ve a kerítés mögötti emlékr művet Mi halkan beszélget­tünk, nem volt új a lát­vány, újabb gondolatot ér­zést nem fakasztott. Szmir- novot azonban zavarta szenv- telenségünk. Csendre in­tett. Tudtam, hogy nem járt itt soha, akkor sem, amikor dörögtek az ágyúk. De Mar evarországon harcolt hosszú hónapokig, az élmény — ez a keserű, nyomasztó élmény — a mi földünkhöz kötötte. Megálltunk az ágyú előtt. Hagytuk őt emlékezni. E pillanattól kezdve átszelle­mült: mozdulataival, tetteivel, egész lényével hatott rám. Ünnepélyesen lépett oda az emlékmű talapzatához, úgy, ahogy a koszorúzása ünnepsé­geken láttam. Kalapját le­emelte, szőke haját arcába fújta a szél. A ködös szür­keségben is jól láttam, amint ajka megremegett, arcizmai­val feszítette vissza f^itolu- ló érzéseit. Aztán megfor­dult. Fejét a magasba emel­te, ujjait nadrágjához szorí­totta, mint katona korában. Díszőrséget állt — egyedül, háttal az emlékműnek. Mi minden mehetett végbe ben­ne? Anyákat látott és árva gyerekeket? Tüzet okádó ágyútorkolatot, mélyre zuha­nó bombázó gépet, vagy az orvos gumikesztyűs kezét, amellyel életéért szállt harc­ba? Olyan volt ez a dermedt csend, ez a pár perces meg­merevedés, mint amikor a film megáll, megszűnik a mozgás a képsoron, de csak azért, hogy figyelmeztessen valamire. Mintha álmodott volna. Az álomban néhány perc alatt hónapok esemé­nyed sűrűsödnek. Akaratereje nincs már, hogy visszaszorít­sa férfi könnyeit. Lehajolt, keresett valamit. Virágot, ko­szorút? Nem készült ide, hogy is hozhatott volna ma­gával? Száraz, felpördült platánlevelet szedett föl a fa alól, kezével simogatta, megtörölgette, a ünnepélye­sen helyezte oda a kissé her­vadt koszorúk, virágcsokrok közé. Aztán egy másikat vett föl, szíve fölé rejtette a tárcájába. Kaldnylnba viszi majd — emlékeztetőül. Fázott, didergett, és resz­kettünk mi is. Csípős az ősz, sötétedett már. A környéken egy lélek se volt rajtunk kívül. Még mindig nem jött, maradni akart. Sorra betűzte a feliratokat, mondott vala­mit maga elé, számomra ért­hetetlenül, de a szavak né­melyike megmaradt bennem, merős volt, sokszor hallot­tam már: árvák ... édes­anyák .. bomba... szenve­dés . .. vojna ... vojna . . . És aztán egy drámai pil­lanat, amit sohasem fogok elfelejteni. Zokogva tárta szét mellén a kiskabátot, ingét szaggatta föl; alatta egész testét förtelmes barázdák ék­telenkednek. Sebhelyek, ame­lyek begyógyultak már, de sohasem gyógyulhatnak be igazán. Vágások és szilán­kok nyomai az élő testen, s mit okozhattak a lélekuen? Ott állt fölhúzott ingben, meztelen mellét súrolta a szél: szoborként állt az élő a holtaik között, az élő, aki köszöni második életét... Távolról néztem a képet, melyet rendező nem állíthat így filmvászonra, író nem rajzolhatja szavakkal s szen­vedéllyel sem. Csak az éli at, aki átélte a borzalmakat, s köztünk maradhatott... Ha akkor, 1945-ben látom ezt az embert az emlékmű alatt; ha valamennyien lát­nánk egy embert azok közül, aikik igazán szenvedtek; ha mindenki láthatta volna Szmimov sebeit... Sötét volt már, úgy ván- szorgott vissza a kocsihoz, mint egy sebesült, szemét le nem vette az emlékműről. Mielőtt kinyitotta az ajtót, hozzánk fordult. Kezünket szorongatta, ölelt, csókolt, magához szorított: —- Köszönöm __ köszönöm — mondta magyarul. Hazáig egyetlen szót sem váltottunk. J. B. M eglepődtem, amikor H. T. váratlanul be­állított hozzám. Lát­tam, valami nagyon bántja. Zavartan forgatta kezében, ka­lapját, s hosszú tépelődés után szólalt csak meg. — Ne haragudjon, de me­gint arra kérem, hogy hall­gasson meg. S azt is kérem, hogy ha tud, ha érdemesnek tart rá, segítsen ... Amikor beszélni kezdett, akaratlanul is fölrémlett ben­nem az a négy évvel ezelőtti átlagnál — ezt mondom ma­gamnak, s figyelek tovább. Most már ott ülök az asztal előtt, nem szólnak hozzám. t • • rí bvara fölvesz 15—17 éves, általános iskolai végzettségű leányokat FONÓIPARI TANULÓNAK Jelentkezés és felvételi vizsga 1966. január 18-án délelőtt 9 órakor a vállalat gyártelepén (10000) SETÁ KŐIBE Egy utcában nőttünk fel. Egy ideig csóko- lommal köszönt, később jónapotra váltotta, újabban már messziről csilingeli felém, hogy szervusz, ha összehoz bennünket a véletlen. Előfordul, hogy hetekig nem látom. Aztán megint előkerül valahonnan. A múltkor nagy halom könyvvel lépett ki egy szürke Wart­burgból. A kocsi az utcasarokig hozta. Egy másik alkalommal pedig macskaléptekkel kí­sért az utcán, mindaddig, amíg észre nem vet­tem. Utána hangos kacagásban tört ki. Aztán, amikor elcsendesedett, megígértette velem, hogv elkísérem egészen a cukrászdáig, ahol éppen randevúja van, — Csak nem a Wartburgossal? — Ne légy kíváncsi, korán megöregszel. — Szóval titok? — Háát... nem éppen. — Akkor kivele. — Miért, te is beszámolsz nekem arról, hogyan töltőd el a szabad idődet? Megmon­dod, hova jársz esténként? — Honnan tudod, hogy én esténként nem vagyok otthon? — Nem egyszer láttalak, amikor sietős lép­tekkel mentél végig az utcán. Akkor megy így az ember, ha valahová pontos időben akar érkezni. — De mire a tv kezdődött, otthon voltam! — S honnan tudod, hogy én nem érek ma haza, mire a film megy a tv-ben? — Mert negyed óra múlva kezdődik, s te nem úgy csípted ki magadat, mint az az em­ber, aki csak éppen egy kávéra ugrik be a cukrászdába. — Bókolsz? — Te ezt annak veszed? — Nézd, az ember meghatározott cél nél­kül nem csinál semmit. Fogadok, hogy te sem csak úgy általában indultál el a városba, hanem pontos céllal. S ha tőlem el fogsz bú­csúzni, megint gyorsobban szeded a lábad, hogv azt az időt. amit elraboltam tőled, be­hozd a hátralevő úton. — Tévedsz. En is abba a cukrászdába in­dultam. — Ugratsz? — Maid meglátod. — Tudod, mennyi tannlnivalója van az embernek így vizsgák előtt? Komolyan mon­dom, már azt sem tudom, hol áll a fejem. Olyan rosszul osztották be a vizsgarendemet. Bumli tárgyakra jutott egy egész hét, viszont a nehezekre alig egy-két nap. Azt hiszem, ha­lasztást kérek. Rengeteg a tanulnivalárm. — Na, ne mondd. — Nem hiszed? Tudom, hogy arra gon­dolsz, akkor nem mennék el randevúra. Hát elmegyek/' — Kell a kikapcsolódás? — Így is lehet mondani. Ismerem a véle­ményedet: egy cigarettafüstös cukrászda he­lyett többet ér egy jó séta. De hát mit tegyek, ha nincs kedvem sétálni? Elvégre a gyaloglást is meg lehet unni. — Egy Wartburggal mégis csak könnyebb volna. Nem? — Dehogynem. De még cigarettát sem tu­dok venni, nemhogy kocsit. I — Félreértesz. “ Tudom. Arra kellett volna gondolnom, hogy Zoli is megsétáltatna a saját kocsijával. Hát vedd tudomásul, nem érdekel a kocsi. En sem szeretem azokat az embereket, akik mindent azon mérnek. — Tálán azért szálltál ki az utcasarkon? — Ne hidd, hogy nem mertem volna el­menni vele a kapuig, de nagyon sietett. Hosszú út állt még előtte. — Értem. Es sokat veszített volna, ha be­fordul az utcába. — Nem azzal, hogy befordul, hanem azzal, hogy egyszer körbe kell járnia a tömböt. A feleségével ugrottak haza a szüleihez. — Nofene. — Most megvan rólam a véleményed? — Meg. Mert ha nős is, de van Wartburg­ja. — Es néha milyen jól jön ez! — Tényleg? Őszintén: ki ez a Zoli? — Barátnőm férje. — Értem. Szóval vele fogsz találkozni most ő nem ér rá, mert más tárgyból készül meghálálod neki egy kis tereferével a múlt­kori autóutat. — Pettyes a májad. — Nem, csak a tények ezt mutatják. — Zoli a jegyzeteket hozza. A felesége év­folyamtársam. Időnként közösen tanulunk, de most ö nem ér rá. mert más tárgyból készül vizsgára. A cukrászda ajtajában már moso­lyogva nyújt kezet, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem látszat a valóság. Az ab­lakon át még látom, hogy mohón kapja össze a jegyzeteket, könyveket, rakja bele a táská­ba, aztán elnézést kérő mosollyal már búcsú­zik U. Kercza Imre beszélgetés, amely ugyancsak az ő kívánságára kezdődött. * * * A bíróság tanácskozik. Az ítélet kihirdeté­séig a tanúk és az érdeklődők a folyosóra tódul­nak. A vádlott — H. T. — Vergődés... *■» ■*^^^*Mri*^i*yvyiriyxnjuTj egymaga áll, mindenki félre­húzódik tőle. Kíváncsi tekin­tetek mustrálgatják, s titok­ban arról sugdolóznak, talál­gatják, vajon mennyit kaphat, amiért beosztásával visszaélve 35 000 forintot sikkasztott H. T. váratlanul hozzám lép. Is­mer, hiszen gyakran megfor­dultam vállalatánál, többször szolgáltatott adatokat — Ne haragudjon, ha nem szégyenli... _ ? — Tudom kellemetlen ve­lem szóba állni, mindenki úgy kerül, mintha leprás lennék. — Tessék... — Nem azért, hogy magát befolyásoljam, hiszen az íté­leten ez nem változtat De higgye el, nagyon megbán­tam... — Hallottam a vallomását, az meggyőzött... — Mit gondol? Lehetek még becsületes ember? Felelni nem volt időm, a bí­róság ítélethirdetésre szólítot­ta be De mit is mondhattam volna a negyvenéves ember­nek, akire — mint néhány perc múlva kiderült — két év és hathónapi szabadságvesz­tés várt Talán azt, hogy elsősorban rajta, őszinte megbánásán, akaraterején múlik minden, mert a társadalom lehetőséget ad számára, hogy újra emelt fővel járjon. M intha kitalálta volna gondolataimat, így folytatja: — Nagyon akartam, hogy a bélyeg eltűnjön rólam. A kárt önként, bírósági ítélet nélkül visszafizettem. A bör­tönben sem volt velem baj, hiszen kedvezménnyel szaba­dultam, s elhelyeztek munká­ba is. De tudja, az a fogad­tatás ... — Azt tudtam, hogy nem számíthatok ünnepélyes fogad­tatásra, azonnali bizalomra. De reméltem, hogy emberséggel fogadnak, s elhiszik őszinte, a múltat feledni akaró elha­tározásomat. — Bizonyára voltak ilyenek is. — Lehet, de ők nem mer­tek szólni, nehogy a többiek ellenük forduljanak. Már az első nap kérvényt írtak, hogy helyezzenek el máshová, mert sérelmes rájuk, becsületes em­berekre nézve, ha egy börtön­töltelékkel kell együtt dolgoz­niuk. Ha beléptem valahová, mindenki elhallgatott Fél éve ott voltam már, s a karácso­nyi, újévi jókívánságokból ne­kem semmi sem jutott — És ma is változatlan a helyzet? Kesernyésen elmosolyodik: — Nem mondhatom. Tudo­másul veszik, hogy ott va­gyok, mert kérvényüket el­utasították. De átnéznek raj. tam. — Nem túlozza el a tör­ténteket? Talán azért, mert maga is érezte, hogy fenntar­tással fogadják? — Tudja, mit csináltak ve­lem Mikuláskor? Vállalati ün­nepséget rendeztek. Meghív­ták a szülőket, gyerekeket. Azt hittem, elvihetem én is a fiamat. Szerettem volna, ha a tízéves gyerek látja: már megbecsülik apjának a mun­káját, s ezen keresztül család­ját is. Kapott a fiam is cso­magot ... De nekem előző nap a kezembe nyomták. Nem mondták, de éreztem: fölösle­ges vagyok, jobb, ha fiammal együtt otthon maradok... * * * zt kérte, ne írjak a dologról, vagy ha mégis, akkor nevét s a vállalatot hagyjam ki, mert teljesen lehetetlenné vá­lik ottléte. Egy ember nagyot vétett a társadalom ellen: sikkasztott. De azért megkapta, s le is töl­tötte megérdemelt büntetését ö még ezen felül is törleszte­ni akar: becsületes, szorgal­mas munkával, hogy a bélyeg teljesen eltűnjön. Igaz, nem lehet egyhamar elfelejteni, megbocsátani, s máról holnapra visszaszerezni az eljátszott bizalmat. De a társadalom, amikor munkát adott neki, visszafo­gadta. Csak a társadalom né­mely tagja — munkatársai — ítélkezik felette most is, bün­teti lélek'telenül. Pedig ez már embertelen­ség! Szalai László A’

Next

/
Thumbnails
Contents