Somogyi Néplap, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-07 / 263. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. november T. Nádas?- *ozeef: Találkozásaim Ivánnal N em rövid életönben világcsavargó voltam. Alig-alig saját akaratomból, sokkal inkább, mert űztek, mert menekülnöm kellett, bebarangoltam egy tucat országot. Hogy hány nép fiát, lányát ismertem meg közben, nem is tudom, van vagy két tucat. Az orosz fiúval 1944 kora őszén találkoztam először. Nemcsak a hely, ahol megismerkedtünk, volt riasztóan lehangoló — á mauthauseni haláltábor 19. számú barakkja —, de ő magia sem volt különösen rokonszenves. Hogy miképp került a mi barakkunkba, ahol jórészt magyarok raboskodtak, nem tudom. Lehet, hogy valamelyik hadi- fogolytáborból szökött meg, Magyarországon fogták el újra, és ezért szállásolták el minálunk. Először csak arra lettem figyelmes, hogy egy enyhén himlőhelyes arcú, alacsony termetű, erőteljes fiatal rab szörnyen hajba kapott barakkunk két háziszolgálatosával, valamiféle szláv nyelven káromkodik, viliok a szeme, és az öklét rázza. Iván — valóban ez volt a neve — különösen akkor gurult dühbe, ha bármilyen gúnyos megjegyzést tettek rá, vagy ha úgy vélte, hogy az oroszokat szidalmazzák. A barakk »közvéleménye« méregzsáknak tartotta. Hetekig tartott, amíg meggyőződtem róla, hogy ez nem igaz. Önérzetes volt, érzékenyen védelmezte nemcsak jogos érdekeit, a becsületét is. Ha meggyőződött arról, hogy barát közeledik hozzá, azonnal megenyhült, és kész volt a legönzetlenebb bajtársiasságra. Minden, a legkisebb, leghalványabb sértésre, igazságtalanságra fellázadt, ' és hangos szóval vagy akár kemény ököllel védte meg jogait ebben az elvadult, nyomorúságukban oly sokszor farkascsordává torzuló közösségben. Alig múlt húszesztendős, és e húsz évből három borzalommal, megpróbáltatásokkal, szenvedéssel és megaláztatással volt kikövezve. Mindezt csak akkor tudtam meg, amikor egy nagy botrány után végre közelebb engedett magához. A z első időben Iván kötelessége volt az undorító mellék- helyiség tisztán tartása. Egy ideig vállalta ezt a viszolyogtató munkát, de egy hét után kereken kijelentette: most aztán már kerüljenek sorra mások is, minthogy a barakk egyéb szolgálataiban minden héten más és más tevékenykedett. Orosz—ukrán—német keveréknyelven érvelt, a mondatokban sűrűn előfordult a burzsuj szó. A sarokba vágta felmosórongyait, és indult kifelé. Amikor vissza akarták tartani, jócskán oldalba vágta azokat, akik útját állták. Békebírónak léptem föl. Iván szóba se akart állni velem. Legszívesebben »tovaris«-sal kezdtem volna a beszélgetést, de tudtam, az SS különösen kegyetlenül bánik az orosz kommunistákkal. Éppen ezért, amikor hozzáléptem, így szólítottam meg: — Grazsdanyin ... Rám nézett, villant egyet a szeme, lerázta a vállára tett kezemet, szó nélkül otthagyott. Nem akarom részletezni, milyen komisz büntetéssel kényszerítette Vili, többszörös rablógyilkos szobafőnökünk, hogy még tovább is ellássa a kellemetlen hivatalt, nem is emlékszem rá pontosan. Arra viszont igen, hogy az esti vacsoraosztás után, amikor megpillantottam őt, amint magányosan, a barakk előtti kis élőkért kőkerítésén üldögélt, mellé telepedtem. Már nem hagyott ott, bár csak szűkszavúan, mogorván válaszolga- tott kéraéseimre. Lassan engedett gyanakvása, aztán a következő hetekben barátok lettünk. Ha a nyelvi nehézség miatt egy kissé akadozott is a beszélgetés, a táborban kialakult »Häftling«-nyelven jól megértettük egymást. Nyílt eszű, kedves fiatal fiú, teljesen más ember, mint amilyennek hosszú ideig a többiek látták. A fogság előtti életéről kevés szót ejtett. Bizonyosan túl fájdalmas lett volna felszakítani az emlékeket. Családjáról csak annyit árult el, hogy bevonulása óta semmi hírt nem kapott felőlük, de egy falubelijétől valahol a fronton megtudta, hogy szülőfaluját fölperzselték, és minden lakosát elpusztították a barbárok. Hogyne lett volna tele gyűlölettel azokkal szemben, akiket ellenségének vélt. N ovember elején nagyobb baj keveredett körülötte. A hajnali létszámellenőrzéskor még ott állott közöttünk az Appel- platzon, de azután hiába kereste Vili, majd Kari, a barakkfőnök. A déli keserves ebéd, a marharépaleves osztásakor sem járult a kondérhoz rozsdás csajkájával; a barakk vezetői dühöngtek, féltek is, mi lesz, ha kiderül: Iván megszökött, ezt jelenteni kell az irodán. az SS, a Gestapo kiszáll, nyomozni kezd; ha Ivánt nem találják, ők sem ússzak meg szárazon. Egyenlőre tehát hallgattak. Este megkönnyebbülve látták, hogy a sorakozón az utolsó pillanatban újra felbukkant. Vili villogó tekintete, halkan dörmögött fenyegetései jelezték, hogy mihelyt a barakkba visszatérünk, kegyetlenül leszámol vele. Igen ám, de az esti Appel után megint csak nem tért vissza a barakkba. Egész éjjel távol volt, és másnap reggel bukkant fel. Utána pedig, mintha mi se történt volna, bevonult a többiekkel, és nekilátott szolgálatának. Amikor faggatták, hogy hol volt tegnap egész nap, vállát vo- nogatta, csökönyösen hallgatott. Aznap este megint mellé ültem a kőkerítésre, és most már én kérdeztem: — Nem jó így elmaradni egy egész nap, egész éjjel! Ha Viliék jelentik a dolgot a halálfejeseknek, karóba húznak. Hol voltál? Egy kicsit csúfondárosan nézett rám, hallgatott. Tovább faggattam: — Ha nagy titok. persze, ne mondd meg, de azt hittem, barátok vagyunk ... A vállamra tette a kezét, nevetve mondta: — Barát, barát. .. Buta barát ... Nem tudod, mi volt tegnap? Ünnep. A legnagyobb ünnep ... Még a fronton is megünnepeltük, érted ... Mikor kisgyerek voltam, a papával, mamával gyönyörűen ünnepeltük ... Nem törődünk most Vilivel, Karllal, nácival, büntetéssel... Itt is megünnep- lem. Itt is... Senki sem veheti el tőlem. Senki. Megvilágosodott az agyam, kinek volt itt, ebben a pokolban naptárja, hányán tudtuk, hogy tegnap volt november 7-e. A z igazsághoz tartozik, hogy még két alkalommal találkoztam vele. Elkerült a barakkunkból, mert Vili és Kari únta már a vele való bonyodalmakat, elintézték, hogy máshova helyezzék át, az oroszok egyik barakkjába. így hát sokáig nem láttam. Hónapok múlva véletlenül megpillantottam. A tábor valamelyik sikátorában jártam, és egy kőrakás mögött váratlanul fölfedeztem. Ott kuksolt foszlott könyvvel a kezében. Örömmel léptem hozzá, hogy üdvözöljem. A fiú zavart bosszúsággal az arcán letette kezéből a könyvet, talán el akarta rejteni, de már megláttam a címlapot, amelyen ez állott: »Trigonometria.« Végül még egyszer, utoljára 1945 május közepén találkoztam vele. Tizenhatodika volt, akkor kezdődött meg a már felszabadított tábor kiürítése. Elsőnek a szovjet bajtársak mentek el. Mi többiek az Appel-platzon sorakoztunk, Milyen más sorakozó volt ez, mint eddig, sok száz, gyötrel- mes! A szónoki emelvény előtt ravatal, rajta a felszabadulás után meghalt egyik orosz bajtárs holtteste. Ünnepélyes dallam csendült fél, a Lenin-gyászinduló. Velünk szemben a távozó négyezer szovjet fogoly, volt fogoly, volt rab sorakozik. Feszes vigyázzban állunk, amikor példás rendben, zárt sorokban elvonulnak előttünk. És íme, egy tömzsi, erőteljes, majdnem hogy kivirult legény fél méterre kilép a sárból, hozzám ugrik, megölel, és kurjant egyet: — Zdrasztvujtye! Tovaris! Miért tagadjam? Elérzéke- nyültem, könnyes szemmel néztem utána sokáig . . . Még láttam hetyke sapkáját, aztán elveszett, beleolvadt a hazájuk felé menetelő, énekelve vonulók tömegébe. ÚJ EMBER SZÜLETIK Konsztantyin Szimonov: ZÁSZLÓ Zászlók tüzéről nem gyújtunk pipára. Nem élcelődünk rajtuk, körülöttük. Ha átlőttek, nem szoktuk megfoltozni, s az átlőtt zászlóból vér sem csuroc és bekötözni sem kell. Ameddig tartják, hordozzák, nem halhat meg a zászló, még vért sem veszít, A vére akkor ömlik el, ha elhagyják, földre dobják. Hogyha a bajban egy izzadt és mezítelen test kör csavarják, ezzel meg nem alázzák. A zászlónak nem árt az, ha véres lesz. A vér nem sár. A holtat pedig, hogyha valóban hás volt, letakarhatják vele — ámde nem sokáig. Sokáig nem lehet, mert a zászló kell az élőknek... Radó György fordítása Az orosz irodalmi nyelv 17 kötetes szótára A szovjet nyelvészek »A mai orosz irodalmi nyelv szótára« című 17 kötetes mű kiadásával befejezték azt az óriási munkát, amelyet még a második világháború előestéjén kezdtek meg. Ez volt az első kísérlet arra, hogy felöleljék az orosz nyelvnek azt az egész gazdagságát, amelyet az irodalom Puskintól egészen a jelenkori írókig felhalmozott. A lexikon összesen 120 480 szót tartalmaz. Ez a legnagyobb köznyelvi értelmező szélár, amely valaha la megjelent az országban. Minden kötet 700—2000 nagy formátumú oldalt tartalmaz. Terjedelmében csupán a múlt században készült jól Ismert Dalféle értelmező szótár nagyóbb (körülbelül 200 000 sző). Dal azonban az összes dialektusokat é* a nyilvánvalóan elavult szavakat, továbbá a tudományos és Iparági terminológiát is igyekezett felhasználni, ami »* ál kiadásban ugyancsak nem szerepel. Az új szótárban az orosz szó- használat széles képe tárul az olvasó elé. A szótár számos Idézetet tartalmaz a klasszikus és a jelenkori orosz irodalomból. Az egyes szavaknál utal arra. hogy az adott szó melyik szótárban szerepelt először. Az első kötetnek »41 végé* kellett volna megjelennie, ám a leningrádl blokád félbeszakította a nyelvészek munkáját. így a lényegesen átdolgozott első .kötet csupán 1940-ban látott napvilágot. 1931 fagyos novembere. A kubikosok a Teleki téren ülnek meg ácsorognak és — várnak. A pipa régen kialudt, a dohány íze is kifakult belőle. Meleg ételt már csak a szagáról ismernek az Alföld népeinek ku- bikosteleoeiről idesereglet- tek. A kolbász, a szalonna ritka vendégük. Most már csak kenyérrel tetézik a kenyeret, és úgy szelik a hüvelyk- és mutatóujj közé szorítva. Jó, ha só akad a kenyérre. De a legjobb, ha egyáltalán kenyérre telik. Mert naey sora van a kenyérnek. Miatta jöttek gyalogszerrel, maguk előtt tolva a talicskát Békésből, Csong- rádból, a Jászságból, Csanád- ból. ide, Pestre körül-körül- szimatolván a nagy várost, mintha ostromra készülnének. A bandagazda el-elnéz a vállalkozóhoz, de földmunka sehol sem akad. És letanyáznak a csapatok a Teleki téren. Itt vannak. Várnak.,; várnak. Hosszú, keskeny a táboruk. Hátuk mögött a zsibvásár, arcuk előtt a Kerepesi temető. Sok a detektív. A Teleki téren sok a lopott áru, az orgazda, a besurranó tolvaj és a zsebmetsző. Ezért is sok a detektív. A legnagyobb részük mégis a kubikosvonalat tartja megszállva. — Ecsém — mondta nemrég egy nagy hasú, nagy ba- juszú, parasztruhás ember zsíros kalapját félrevágva. — Ecsém, hé ... •— Jó, jó — feleltem, ás Gergely Sándor: OTT A MUNKÁST KERESIK...” •n rámosolyogtam a detektívre. — Rossz a kosztümje, felügyelő úr. Ezt a nagy hasút többet nem láttam ott. Sovány, agyonéhezett kubikosok közé nem való ilyen rossz alakú kopó. Jöttek helyette mások. Talicskával, rongyosan, piszkosan ... Volt úgy is, hogy egyszerre nyolc álkubikos ténfergett, fülelt a szerencsétlen, agyonkínzott emberek között. De hamarosan kitudták őket maguk közül a földmunkások. Más volt a szaguk, a szavuk. Később csak postás- vagy vasutasruhában ólálkodtak a hekusok. A Társadalombiztosító palotája előtt is táboroztak. A Teleki tér és a Fiumei út sarkán összetömörülve állnak, ülnek subájuk és süvegük alatt. Az ég ólomszürke, fúj a szél, az őszutó hideg, de az emberek állnak-ülnek rendületlenül. Kevés cókmókjuk a fel- fordított talicska alatt bújik meg. — Bátyám, mi lesz magukkal a télen? — kérdem az egyik bandagazdát. — Megdöglünk — feleli fásultan az öreg. Szeme se rebben, csak néz rám elborultam Előttünk hosszú vonalban állnak a többiek. Eltakarnak bennünket a Fiumei út járó-kelő népe elől. Mintha véletlen volna! Vagy szándékosság ez? Nem t"- dom. Hátunkat a lezárt elárusítóbódék falának vetjük, és beszélgetünk. Egyre többen és többen tömörülnek össze. Akár a háborúban, ha a rajvonalat sűrítette a vezényszó. Az öreg beszél. Igen. éheznek. Az otthon hagyott család talán már fel is fordult a nélkülözésektől. Levél tőlük onnan ide nem jön, innen oda nem megy. A posta- költség — ha van — kenyérre kell... De hát miért élnek ők itt? Sokáig hallgat körülöttem a csapat. Nem tudnak felelni. Csak azt tudják, hogy még élnek! Egyikük-mási- kuk elmegy valamilyen in- gyenleves-osztáshoz. Van, aki valami alkalmi munkát fog ki, de a nép túlnyomó többsége hónapok óta fiamunkát se látott. Senki se törődik velük. Csak a detektív .;. — És hol laknak? — Itt — mondják. — Itt, ahol mo6t vagyunk. A levegőn, az esőben, a vásárosbódék eresze alatt. Néha tüzet is raknak. Ha hulladékfát szereznek valahol. Akkor melegednek. Néha, nagy ritkán el-eljön valaki, mérnök vagy vállalkozó, kiemel néhány embert a csoportból, és viszi magával munkára. Már nem a kubik- méter az egység, már nem akkordban dolgoznak, hanem napszámban: egy pengő öt- venért. Ha nagyon jól megy, két pengő a napszám. Napi tizenkét órai munkáért. Mennyi ideig? Hát egy-két hétnél hoszabb időre sose akad munka. így aztán száz ember közül átlag nyolcán dolgoznak két hónapon át tizennégy nanot. Most úgy egyezitek meg egymással az emberek, hogy nyilvántartják: ez ekkor meg ekkor már dolgozott. S addig nem nyúlhat újra munkához, amíg a többi nem dolgozott. De már fél éve tart a sor. És a fél évvel azelőtti dolgozó még mindig vár a tíz- tizennégy újabb munkanapra. Hogy miért nem mennek haza? Minek? Otthon sincs munka. Lehetőség se. — Újságírók is jönnek ide — dünnyög a bandagazda. — Fényképezőgépet is hoznak. Minden hónapban írnak rólunk. Megírják, hogy derék magyarok így, derék magyarok úgy ... Keresnek rajtunk az írással, a fényképezéssel, de gondolják magukban: amíg a kubikosság étlen-szomjan, mint a kivert kutya, koncot vár, addig nincs baj se az újságíróknál, se a kenyéradó gazdáiknál, a bankoknál, a gyáraknál, a földesuraknál. De egyszer, ha már nemcsak titokban káromkodunk, hanem megsuhintjuk a csákányt. Azt, igen, a csákányt — s rám néz, szeme száraz, villogó. Megkérdeem az embereket: Bejámak-e a Földmunkásszövetségbe? Nem, nem járunk. Újságot olvasnak-e?... Néha, ha kapnak valakitől. Olvasták-e Károlyi Mihály »Tiétek a föld« című kis könyvét? ... Nem felelnek, csak ósszevil- lan a szemük ... Oroszországról hallottak-3 újat? ... Erre sem felelnek. Szájukra titokzatos mosoly telepszik; De az egyik mégis megszólal: — Ott a munkást keresik, itt a munkát hajszoljuk, de hiába. — Ügy bizony, ott... — de a zbef ó elhallgat. Már nem szól senki. A szél fúj, az eső szitál. A Társa- dalombi-*osító palotája táján minden csöndes. A Teleki téri zsibongón is elcsitul a vásár. A bódékat becsukták; Este elé készülődnek a felgyűlő lámpák. A vevők mind eltűntek már a környékről. Csak az áru áll még itt. Az áru: magyar kubikosok. Este van. A Teleki tér álom elé fészkelődik. Csak detektívek meg utcai nők rajzanak szívósan a kubikos- telen körül.
