Somogyi Néplap, 1965. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1965-11-21 / 275. szám
/ ŐSZI TÁRLAT MINT MINDEN ESZTENDŐBEN, az idén is ünnepi kiállítással köszöntötték a megye képzőművészei a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját. A Rippl- Rónai Múzeum képet ad az egy év óta megtett fejlődésről, s egyúttal jól mutatja a problémákat is. Ezúttal — a szokástól eltérően — a szobrokkal kezdjük a beszámolót, mert a fölvetett kérdések itt jelennek meg legpregnánsabban. Bors István fiatal szobrászművész négy alkotással jelentkezik a kiállításon. A fiatal művész alig három esztendeje dolgozik a megyében — a főiskoláról kikerülve —, s magas igényeket támaszt saját magával szemben: korszerű szobrászati nyelven kívánja tolmácsolni mondanivalóját. A feladat nem könnyű: az utak nagyon nagy része már járt út, i új utat törni sosem könnyű, s non hálás feladat Medgyessy Ferenc monumentális egyszerűsége, Pátzay Pál klasszicista formavilága, Borsos Miklós tömör nagyvonalúsága, Vili Tibor expresszivitása jelenti azt a hazai szobrászi örökséget melyből fiatal művészeink elindulhatnak. Bors István Borsos-növendék; mesterétől nem annak formakincsét hozta magával tarsolyában, hanem az alkotás tiszteletét, az újra törekvés vágyát. Első megbízásai: a veszprémi Kiss Lajos lakótelepre kerülő Fiú kecskével és a balatonföld- vári Halász a gondolat kifejezésének nehézségeivel küzdő, saját hangját kereső fiatal művészt mutatják. Ezúttal mintha rátalált volna egy sajátos, sajátjának vélt hangra. Háború c. fekvő figurája (teljesen érthetetlen, miért jelzi a katalógus Fekvő címmel a művet, megnehezítve ezzel annak megértését, és szabad utat engedve az előítéleteknek) rendkívül érdekes kompozíció. A hátrahanyatló fej- csonkra és a roggyant lábakra támaszkodó törzs szobráérdemes lenne nemes anyag-1 ban is kivitelezni. KEVÉSBÉ EQYENLETES és jó színvonalat képvisel a festészeti anyag. A kellemes meglepetést ezúttal Szekeres Emil okozza. A tavalyi kiállításon, de még az ez év elején rendezett pesti bemutatkozásán is sok utánérzés, szárazság érződött művein. Üj alkotásai egy befelé forduló miszticizmusra hajló művészt jeleznek: a pasztellek kissé elmosott felrakása, a képek teljesen zárt tere, a figurák teljes hiánya, a színek választása erre utal. Mint mondják, ilyen a természete: ha így van, csak örülni lehet, hogy egy mesterkélt, hideg személytelenségből kilépve egy líraisógra hajló szubjektív képi világ kibontására tör. Kiállítótársa, Szabados János mintha erejét a pesti nagy bemutatkozásokra tartogatta volna: a X. kiállításon bemutatott Csendélet-e jelentős festői erényekről, színérzékről tanúskodik, s hasonlóan ezt bizonyítja a legutóbbi Alap-vásárláson a Nemzeti Galériában megvett műve is. Itt bemutatott A tavasz köszöntése inkább az újra törekvéssel tűnik ki, s formai megoldásával zavarba ejtő. Botticelli halhatatlan Ta- vasz-a óta — de még inkább már a görög költészet alkotásai — a tavasz fogalma valami keletkező újat, szépet, frisset jelöl. Szabados János képén nem est találjuk: az erősen megbontott faktúra mozgalmassága inkább elrettentőt, semmint vonzót jelöl, s a figurák ritmusa sem segít abban, hogy ezt a benyomást eloszlassa. Tartalom és forma, gondolat és megvalósulás kettéválásának jellegzetes példája a mű, mely a művész kétségtelen jó szándéka, újat akarása ellenére sem úgy hat, mint azt alkotója eltervezte. Zavar jellemzi a Marcaliban élő Szabó Béla alkotásait is. Nagy képe, A festő asztala kiegyensúlyozatlan, nyers faktúra jú; képi mondanivalója tisztázatlan. A QRAFIKAI ALKOTÁSOK közül messze kiemelkedik Martyn Ferenc három tusrajza: a technikai megoldás igényessége, a megoldás művessége párosul itt a művész élményeivel, s az eredmény: a kiállításon látható nagyszerű művek. Mellette elsősorban Lóránt János illusztrációit említhetjük: a kis művek is jelzik a művész biztos, egyenletes fejlődését. Csak sajnálni lehet, hogy rövidesen eltávozik a megyéből. Szép Honty Márta gobelinterve; Bagó Bertalan monotypiái, Zágon Bertalan kis tusrajzai figyelmet érdemlő alkotások. Stotz Mihály rajzaiból inkább a rajzi készség biztonságát, a kézügyesség megejtő fordulatait érezzük, mint a mondanivaló erejét és bőségét. Hiányoljuk a kiállításról a somogyi művészek régi generációját: Gerő Kázmért, Ruisz Györgyöt, Szikra Jánost. Vajon ők nem ünnepelnek együtt a többivel, vagy nem dolgoztak, s így nem volt mit bemutatniuk? Vagy csupán a zsűri szigorúsága fosztotta meg őket a részvétel lehetőségétől? Akárhogy esett is, sajnálatos, hogy távol maradtak a megye képzőművészeinek ettől az érdekes, a fejlődés jegyeit magán hordozó bemutatkozásától. Láncz Sándor Nagy László: Ki viszi át a szerelmet Létem ha végleg lemerült ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantú mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!! KIRAKAT ELŐTT Molnár József festménye Kátay Antal: MENNÉL-E MEG?... (A kényelem már nem csupán tipeg, lábunkra lép, s mi fel sem szisszenünk. Zsebre vágjuk csak ezreseinket, sovány múltunkra így iszunk, eszünk.) Mondd, elvtárs! — komolyan kérdem tőled, kivel egykor ott meneteltem ritkán jóllakott falujárók soraiban, tőled, kinek érdemei, úgylehet súlyosabbak is az enyémnél: mennél-e még dögnehéz acélgerendát cipelni vállsebeid sajgását is feledőn? Ásnál-e még hajnaltól éjszakáig gödröt a fáknak s a múltnak? Volt falainkból égetnél-e megint lelkesedés-parazsán betonhidakat? Mennél-e még zsákokkal váltóidon, hogy a bérért hetekig sem zaklatnád élv- és sorstársaidat? Doboz gyufának tudnál-e örülni még? S kiáltanál-e újra a tíz deka zsírnál: ne többet, elvtárs! Mára elég! Jönnek a többiek is még, sok részre keü a kevés... Mennél-e még vak múltból gyalogolva, hittel a fényre, mit nem tapogathatsz, de hiszed, hogy holnapután a tiéd? Hinnél-e újra félmeztelenül is a szépben, S Bajától Pestig tehervonat tetején utazva vinnél-e lisztet a gyárnak, nem kettőzve a markot, ha annyi jutott? A földeken újra novemberi szél szánt, otthonainkban meleg duruzsol, s fényképekről idézzük fel a harcot — kényelmesebb ez a forradalom, t nehezebb, ha akarjuk, hogy legyen az —, de indokolatlanul több a panasz, hisz volt sebeink sajgása se fáj, nyújtózkodni is van már időnk munka előtt és munka után — olykor közben is, valid be, velem! — s ritkábban kiáltasz közügyért: nem elégi mondd! Ha hívnának, tenni a lehetetlent lehetővé, elvtárs: mennél-e még? A fényhidakat nem fedheti árnyék, éhség farkasa sem marja csontjaidat, kormos gerenda se vág a karunkba... De minden fordulatára a földnek egy hajnal esik, s vele ébred a munka: gondok, örömök madárrajai kelnek — feladat-oszlopok menetelnek emlékeztetve s hirdetve: meg kell váltani újra meg újra perceink láncán a holnapokat Hát érted is, lázad bennem a kérdés, s ágaskodik újra a »még nem elég«. Elvtárs! Csontjaidat vallatom újra, s értelmed faggatom: mennél-e még? cA rpi(falle áviiijékúhan szilag szépen megoldott: a le- csukló gégefő döbbenetét fokozza a domborodó mellkashoz kapcsolódó hasüreg negatív foltja, s mindezt jól egészíti ki és zárja le a két hosz- szú, vékony, csontszerű láb derékszögben elcsukló vonala. Szépen mintázott, jól megoldott, gondolatilag végigvitt mű: alkotója méltán kapta meg az idén a Rippl-Rónai- díjat. Másik két műve: a komlói házak elé készült terve, melyen egy pozitív és egy negatív félkörívű domborulat ad hátteret és talapzatot a női figurának, egyszerűségében is szellemes elgondolás, és csak sajnálni lehet, hogy nem kerülhet most kivitelezésre A Vitorlások két egymásnak támaszkodó negatív hajlított lemeze jól érzékelteti a teret, s alkalmas díszítő elemnek ígérkezik valamelyik újonnan épülő Balaton-parti épülete komplexum elé. A másik szobrász: Sz. Weber Klára a barcsi új rendelőintézet elé kerülő Anya gyermekkel c. új kompozíciójával jelentkezett. Az eléggé naturálisán megoldott kompozíció kétségtelenül jó szobrászi érzékről tanúskodik, de az az érzésünk, hogy felfogásuk a művész korábban bemutatott, kőben megformált alkotásai mögött marad. Sellő-je I kedves, szellemes kisplasztika: 1 árizsihan látogató barátaimmal mentünk hazafelé a Pigalle- ról. Place Pigalle-t kellene írnom; így ismertebb a hely a hazai közvélemény előtt, hiszen van egy dalunk, amely azt hirdeti: »Nekem a Nagykörút a Grand Bulvár, az Oktogon a Plász Pigál.... A Nagykörút válóban megfelel valamelyik párizsi nagy Boulevard-nak, de az Oktogon ... szerencsére nem a Pi- galle. A Place Pigalle tulajdonképpen egy kicsi tér Párizs északi részén, a Montmartre tetején fehérlő Sacré Coeur (Szent Szív) templom alatt, a Boulevard de Glichy széles medrében. A teret minden oldalról vetkőzőszínházak, kabarék, ca- fók szegélyezik, a mulatók bejáratánál egyenruhás portások szólítják le az őgyelgő járókelőt, s invitálják műsort nézni. •Jöjjön, uram, csodálatos nőket fog látni, öt frank a belépőjegy ...« Arról nem esik szó, hogy bent fogyasztani is kell, s egy kis üveg sör tizenhat frank. (Egy frank öt forintnak felel meg.) A Boulevard Clichy, a Place Blanche s a belőlük nyíló sötét sikátorok, zegzugos utcácskák tele voltak utcalányokkal, selyemfiúkkal, pornográf képeket áruló nyomorékokkal, mintha egész Párizs ide gyűjtötte volna a romlékony szépséggel együtt a söpredéket, a szemetet. Sötétedés után nem volt ajánlatos bemerészkedni ' a Montmartre felé kapaszkodó, omló vakolaté öreg házak közé, ha valaki féltette a bőrét, engem azonban az írói kíváncsiság jó néhányszor elvitt ilyen kockázatos kirándulásokra. Szerencsém volt, valamennyit megúsztam. Így derítettem föl a Tomate-ot (Paradicsomot) is, az ötödrangú kis sztriptízszínházat, ahol hatfrankos kedvezményes jeggyel fogyasztás nélkül nézhettük végig a műsort. Pocsék hely volt, meg kell hagyni, a parányi zsebszínpadon recsegő gramafon zenéjére unottan vonaglottak a lányok, s a blazírt közönség érdeklődését gusztustalan disznólko- dással próbálták fölkelteni. A Pigalle-t meg kellett nézni, a Tomate-ba be kellett ülni, hisz ez is Párizs volt. hozzátartozott a város csodáihoz éppúgy, mint az Etoile-Koz, a Diadalív vagy a Louvre-hoz a Tüileirák kertje. Természetes, hogy a Párizsba látogató rokonok, barátok városnéző sétaútjaikból nem maradhatott ki. Tomate előadása éjfél körül érhetett véget, még megbámultuk a színház előtt az egyik primadonnát, amint éppen nézőtéri szomszédunkkal, egy öreg német turistával egyezkedett, aztán beültem a volán mellé, barátaim elhelyezkedtek a kocsiban, s elindultunk hazafelé. A Boulevard de Clichy fényözönében autófolyam hömpölygött, a késői óra ellenére is olyan tömeg hullámzott a járdákon, hogy a részeg angol tengerészek s a jókedvű amerikai lányók lesodródtak az úttestre az autók közé, s csak lépésben lehetett haladni. Óvatosan hajtottam, s közben barátaim kérdéseire felelgettem: igen, ez a vörös szélmalom a forgó vitorláival, a híres Moulin Rouge, ahol Toulouse Lotrec, a főrangú gnóm festette erőteljes s mégis gyengéd képeit... Mögöttünk maradt a Pigalle, átszaladtunk a hídon a Saint Lazare pályaudvar színszövevénye felett, s a francia kertépítő művészet minden szépségét magába gyűjtő monceau-i park mellett gurultunk. A forgalom megritkult, a néptelen körúton utat kaptunk, ráléptem a gázpedálra. A sebességmérő vörös fényszalagja 90 kilométert jelzett, átrohantunk egy keresztezésen, a forgalmi lámpa éppen átváltott sárgáról pirosra Ezen a ponton három irányból fut három utca a Boulevard de Courcelles-be: három közlekedési lámpa szabályozza a forgalmat. A második lámpa piros volt, amikor mögöttünk maradt, nyomban következett a harmadik betorkolló utca A nagy sebesség . miatt nem akartam hirtelen fékezni, tudtam, hogy a lámpák mind a négy irányba pirosat tartanak néhány másodpercig, átfutottam tehát ezen a tiloson i& s akkor — mint az ördög a Miatyánk közepén — a járda mellől, a lombok homályából előlépett egy rendőr, fölemelt kézzel már messziről megálljt intett. Akkor már láttam a fekete rendőrautót is, ezek itt álltak lesben, hogy lefüleljék a hozzám hasonló jómadarakat. — Egész este nem tudtam rájönni, mi hiányzott nekem ... — dün nyögtem mérgesen. A kerekek csikorogtak lestoppoltam a rendőr mellett Magas, jóképű fickó volt kis nyírott bajuszkával, élénk, vidám szemekkel. Persze ellenszenves mákvirágnak láttam. Végigfutott az agyamon, hogy az ilyesfajta »flic-“ (a francia rendőr gúnyneve) a Pigalle lányaitól is nyilván leveszi a vámot Szalutált behajolt az ablakon: — Monsieur, vous ne re- spectez pag le feu rouge! (»Uram, ön nem veszi figyelembe a tilos jelzést!«) Vitathatatlanul igaza volt de ki ad igazat neki? Én is elmagyaráztam, hogy a lámpa még csak sárga volt s nem akartam hirtelen fékezni, nehogy balesetet csináljak... Beszélhettem. — Kérem az iratait, uram. A zsebembe nyúltam, s uramfia, ami még sohasem fordult elő velem, most megtörtént: semmiféle irat nem volt nálam, se hajtasi engedély, se személyi igazolvány, se útlevél, semmi, de semmi. mindent a másik ruhámban felejtettem — Elnézését kérem, biztos úr, de... — széttártam karomat. Volt humorérzéke, csöndesen nevetett: — Ez szép. Belemegy a pirosba, s még iratai sincsenek. Jöjjön velem Elvitt az őrmesterhez, aki épp egy fülöncsípett motor- kerékpárossal foglalkozott, s előadta neki erős marseille-i tájszólással a történteket. — Nézze, őrmester úr — mondtam nagyon csöndesen és szerényen, de ugyanakkor szeretetreméltó tónusban. — Nem elég, hogy a feleségem elkérte az utolsó ötven frankomat, de még a tárcámat se tette vissza a zsebembe, ön is tudja, milyenek az asszonyok. Az őrmester szeme sarkából végigmért, aztán a kocsim rendszámára pillantott. Látta, hogy idegen vagyok. A foga között szűrve a szót, odaszólt a legényének: — Ereszd el... A rendőr félrevont, s barátságosan elmagyarázta: iratok hiányában tulajdonképpen be kellene kísérnie az őrszobára, de tekintve, hogy... Szóval óvatosabban közlekedjek Párizsban, mert a szabályok a külföldiekre is érvényesek. Szalutált, én pedig megköszöntem a lekötelező szívességet. Aztán visszaültem a volán mellé, s még egyszer búcsút intettem ennek a derék, kedves, aranyos fickónak, s aztán — ahogy nálunk Pesten mondják: — elhúztam a nagy kondenzcsíkot az Etodle felé. Molnár Géza
