Somogyi Néplap, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-05 / 209. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1965. szeptember & — Felvételre jöttünk l — mondták a filmgyári portásnak. Vitek biztosra ment. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó homlokán pedig ugrándozott a sötétszürke Eden-kalap, amit erre az alkalomra vett föl. A portás meg sem lepődő A megszokta már a csodabogarakat. — Statisztajelentkezés B épület, földszint három. tak. És énekeltek egy szertelen, vaskos nótát. A szöveget Gadó találta ki, a dallamot Vitek kereste hozzá. Aztán elérkezett az a nap is, amikor ott komédiáztak az üzemi színpadon A művelődési otthon igazgatója kérte fel őket. Amikor föllebbent a függöny, és a széksorokból megpillantották a két figurát, akik egy kissé félszegen várakoztak a jeleret kezdésére, máris kitört a taps. A [óhajtás Katkó István: íja (iá és (Vitek Vitek dühös volt a portásra. Sajnálta tőle a mosolyt is? Gadó azonban reménykedett. — Gadó és Vitek — mutatkozott be. A langaléta Viták nem hagyta cserben társát. Hanyag mozdulattal rákönyökölt Gadó kalapjára, és úgy álltak egy pillanatig mereven, mintha képeslapból vágták volna rfi őket. Ez sem használt. — Mondtam, B épület, földszint három — ismételte meg a portás. Mentek kérésziül az udvaron és keresték a B épületet. Egy különös térre érkeztek,* a házak homlokzatán bar ölek ciráda, erkélyek az emeleten, az üzletek bejárata fölött régies cégtáblák. — Próbáljunk — mondta Gadó. Szembementek egymással a díszlettér járdáján. Mint két szórakozott járókelő egymásba botlottak. Létrával egy villanyszerelő jött, a kapcsolótáblát nézegette, ahová a kábeleket bekötik. — Maguk meg mit csinálnak, itt? — A B épületet keressük. A villanyszerelő mosolygott. — Arra... Vágtattak végig a díszlet- járdán. Vagy harmincán álltak a folyóson. Egy lisztarcú, vékony férfi rájuk szólt: — Érkezési sorrendiben, tisztelt kollegák. Álltak. — Mi ketten együtt fogunk szerepelni — mondta Gadó közlékenyen a fehér arcúnak. Az csak vállat vont. — Attól függ, a rendező hová állítja a kollégákat. — Mi ketten mindenkit halálra tudunk röhögtetni. A statiszta végigmérte őket. — Azt hiszik, hogy szavas ßzerepet kapnak? — Mi némán is feltűnünk majd — szólt most Gadó, és mozgatta homlokán a kalapot. Ebben a pillanatban egy fekete pulóveres fiatalember haladt el a várakozók mellett. A lisztarcú köszönt: — Jó napot, Rábai kartárs. Gadó és Vitek úgy néztek rá. mint a bennfentesre. — Ez a felvételvezető volt. ök azt sem tudták mi a felvételvezető. A múlt héten kapták a válaszlevelet a filmgyárból: «-Jelentkezésük alapján közöljük, hogy próbafelvétel március 10-én lesz.« Gadó és Vitek a szerelőműhelyben mindenkinek megmutatta a levelet, a szaktársak pedig sorba gratuláltak nekik. Ök voltak a kettes motor- szerelde jópofái. Érdekes ha külön-külön voltak, egyiküknek sem jutott eszébe a bolondozás. De együtt... A mindennapi műsor az öltözőben kezdődött. Ki tudná felsorolni, mennyi gyerekes ötlet jutott az eszükbe. Egyszer, mintha csak véletlen történt volna, kicserélték egymás munkanadrágját. Vitek.nek térdéig ért, Gadón pedig csüngött társa nadrágja. Máskor labdát hoztak, és faarccal fejeltek az öltözőben. Aztán Vitele bezárta a szekrénybe Gadót, aki úgy állt bosszút, hogy másnap egy marok hintőport tett barátja cipőjébe. Aki csak elhaladt a két barát munkapadja mellett, mind tett valami tréfás megjegyzést. Elvárták a vidám visszavágást vagy a komikus fintort, amelyen jót lehetett nevetni. Amikor Szántó születésnapja volt, ők ketten köszöntötték vasforgács csokorral, melyet szépen selyempapírba burkolis olyan gyámoltalan volt, hogy majd megszakadtak a nevetéstől. Különben egy rövidke jelenetben kifigurázták a művezetőt, a raktárnokot, sőt magát az igazgatót is. Az igazgató nem sértődött meg, az előadás után odahívta az asztalához, ahol néhány meghívott vendég is ült: a főigazgatóságtól és a minisztériumtól. Elérkezett a pillanat, amikor Gadó és Vitek úgy érezte, hogy csodálatos képességük van, amivel az embereket meg tudják nevettetni. Ez a hír úgy rájuk tapadt, hogy nem tudtak többé szabadulni tőle. Egyszer Gadó szólásra emelkedett komoly arccal a gyári termelési értekezleten, de már amikor nyújtotta a kezét, a teremben elkezdődött a kuncogás. Az ala-1 csony férfi akkor méregbe gurult. «-Komolyan beszélek« — kiáltotta, s ettől még nagyobb lett a derültség. Aztán valaki azt mondta nekik, hogy ők ketten akár a színpadon vagy a filmen is megállnák a 'helyüket. Először csak legyintettek, de csak beléjük fészkelődött a gondolat. Igaz is. Mi lerme, ha megpróbálkoznának a filmgyárban? Hiszen ezzel a csodálatos képességgel nagy sikert érhetnének el... Ott álltak tékát a folyósán a statisztafelvételre várakozva. A tisztviselő megkérdezte a nevüket, közben észrevették, hogy a sarakban egy fényképezőgép áll, mögötte egy barna köpenyes férfi várakozik rájuk. Egyszerre akartak a gépeié állni, de a fényképész intett: — Külön-külön, kérem! Gadó odaszólt: — Mi együtt lépünk fel. Egyébként Gadó és Vitek vagyunk. A név semmi hatást nem tett a fiatalemberre. — Tessék a gép elé állni. Vitek közelebb lépett. — Mi most bemutatnánk valami számot. A rendező, vagy aVdt annak hittek, kérdően nézett a fényképészre. Az beleegyezően bólintott. A két barát vülámgycrsan munkába kezdett, megismételték azt a néma jelenetet, amit az előbb a díszletvároa járdáján próbáltak. Amikor már két perce kergetőztek-bolondoztak, egyszerre megállította őket a fiatalember: — Ez a maguk nagy száma? — Van más is — szólt Gadó reménykedve. — Elég. Nekünk még sok dolgunk van. Álljon oda a függöny elé. Gadó Vitekre nézett, majd odasétált. Komoran, egykedvűen nézett a lencsébe. — Mosolyogjon! — biztatta őt a fényképész. Gadó tehetetlenségében el- vigyorodott. — Kétezer-háromszázhetes — szólt a tisztviselő. Vitek nézte a barátját, és nem mozdult. — Maga jön — szólt türelmetlenül a fiatalember! — Én leszek a kétezer- háromszáznyolcas? — kérdezte a langaléta statisztajelölt. — Igen — mondta a tisztviselő az irataiból felpillantva. Vitek vállat vont. — Akkor nem megyek. Csodálkozva bámultak rá, de ő karonfogta a barátját. Mozdulatlan faarca hirtelen duzzadni kezdett, mint a léggömb, ha a gyerekek belefújnak. Gadó pedig fölvette a sötétszürke Eden-kalapját, és homlokán ugrándoztatta. — Az én nevemet is kihúzhatják. Aztán kint a filmgyár udvarán mégis egyszer találkoztak a villanyszerelővel. Megálltak mellette. Vi'ek azt mondta: — Vigyázzon, öregem, mert ebbe a vasoszlopba köny- nyen kóboráram kerülhet. A szerelő feltolta a sapkáját a homlokára. — Maguk talán szaktársak? A két ember bólintott, aztán elindult kifelé. ÖNSZUCCESZTIÓ Délután meg akarok lógni a hivatalból. Valami ürügy kellene. Temetés, esküvő, keresztelő. Nem jó, mert a múlt évben már az egész családom eltemettem, vagy férjhez adtam, illettre szocialista névadásban részesítettem. Egy lehetőség van csak. Megbetegszem. Már délelőtt el kezdtem mondani a gépírónenek, hogy rettenetesen fáj a fejem. — Nem akármilyen fejfájás ez — tájékoztattam. — Ügy érzem, mintha a koponyámat belülről feszegetnék. Részvéttel hallgatott, és elmesélte, hogy volt neki egy sógora Alsódabason, aki hasonlót érzett a halála előtt. Elmondtam a panaszom a főnökömnek is, de részvétlenül hallgatott. — Vegyél be valamit — mondta közönyösen. — Már bevettem, amit lehetett — mondtam, és felsoroltam egy gyógyszertárra valót. — Nem használ. Olyan ez, mintha az agyamat termeszhangyák rágnák. — Akaraterő kérdése az egész. Szuggeráld magadba, hogy nem fáj a fejed — tanácsolta, és otthagyott. — De igenis fáj. Fáj és fáj. Akármit csinálok — ordítottam utána. Mindenkinek elmondtam, hogy nálunk csak beszélnek arról, hogy legnagyobb érték az ember. Ügy fáj a fejem, mintha gőzkalapáccsal ütögetnék, mégsem küldenek haza. Márpedig hazamegyek, mert délután jön hozzám Jucika, a világ legaranyosabb kislánya. Gépírónőnknek elmondtam, hogy már szédülök is, és lila meg sárga karikák ugrálnak a szemem elölt. Elborzadt, és elmondta: a sógorának Alsódabason (isten nyugosztalja), ugyanilyen karikák ugráltak a szeme előtt, amiben az is szörnyű, hogy a lilához egyáltalán nem megy a sárga. Ebéd után egy kicsit összeestem, de a főnököm megint jött az önszuggesztióval. Végre rájött, hogy a legnagyobb érték szenved szeme láttára. Ideadta a vállalati kocsit, és hazaküldött. Vidáman és könnyedén léptem a kocsiby. Egy fél órával előbb hazaértem, mint amikorra Jucikát vártam. Kölnit szórtam szét a lakásba, italt készítettem elő, és várakozva leültem. De nicsak! Fáj a fejem. Mintha a koponyámat belülről feszegetnék, mintha az agyamat termeszhangyák rágnák, mintha abroncsot húznának a fejemre. Nem láttam az utcát, csak a karikálcat. Lilát és sárgát! Borzalom. Szédülök __Vég em van... Le kell győznöm a fájdalmat. Nem megy. Fáj és fáj a fejem. Fáj az egész testem. Le kell feküdnöm ... Ledőlök a díványra. Megjelenik a lila karikák között az alsódabasi sógor. Gúnyosan integet. Jelzi, hogy vár. Kint csengetnek. Az ajtóhoz vánszorgok. — Te nem is örülsz nekem? — támad Jucika, mikor a képemre néz. — De örülök — nyöszörgők, Jucikát azonban nem tudom meggyőzni. — Fáj a fejem ... — Hát szuggeráld be magadnak, hogy nem fáj. Az ön- szuggesztió a leghatásosabb. Persze, csak az igazi, erős férfiaknál ... — Szuggerálom, de nem megy... — Nyamvadt vagy ... Különben mennem kell. Vegyél be valamit — szól még vissza az ajtóból. Utána szeretnék szólni, hogy erős vagyok, fog rajtam az önszuggesztió, csak éppen az első jött be, és a kontra önszug- gesztióhoz nem értek. De nem jön ki hang a torkomon. Fáj a fejem ... de azt hiszem, ezt már mondtam ... . ősz Ferenc Téliagy Sándor: Vaskenyér kenyeret és szavakat rágok fogyasztom lassan a világot nyílik ínyemen vérszivárvány fájdalom hajlik mint a nádszál megpattam fogam gyöngyzománca nem gondolhatok mégse másra kenyerem szavam néha méreg hiába minden mégis élek önmagam-gyúrta dallal vérrel megrághatatlan vaskenyérrel. A nyai, szelíd legyintés a gyermeki arcon; apai, szigorú, csattanós; sőt van színpadi pofon is, aztán a durva: a krakéler pofozkodás, s fasiszta, gyilkos szándékú... De: pofon! Élt s időnként betört a fővárosban egy Nagypók nevű csavargó. Ha Nagypóknak nevezték a kültelki kiskocsmákban, nem haragudott, a má- ■ sik gúnynevéért annál inkább. Ezért csak a háta mögött hívták Pókhasnak, mivel szenvedélyesen szeretett enni, s ez, ha történetesen nem volt börtönkoszton, meg is látszott domborulatain. Enni: törvény! Jóllakni abban az időben nehezebb dolog volt. Jóllakni finomnak tartott falatokkal, ez még körülményesebb. Pókhas vagy Nagypók sikeres betörés után hatalmasakat evett, dús, kiskocsmái lakomákat, tányér húsokat, kunhalom nagyságú főtt tésztákat. Betömi — utána jóllakni, s . aztán jöhet a börtön, aztán majd a szabadulás, s betömi, ismét jóllakni. Szomorú életritmus — elemezni lehetne, milyen körülmények diktálták. T> azzia a kocsmában. Az egyik asztalnál Nagypók. Jobb kezénél, félretolva, szálkákkal, egy zsíros karimájú mélytányár — a halászlét már eltüntette belőle, előtte kövér marhahús — konc, ahogyan a főtt marhahúst igen kedvelő Krúdy Gyula nevezte —, az ecetes torma édeskés szaga száll a borpárás levegőben. — A, Nagypók! — mondja az egyik razziázó detektív, mivel Nagypókot régen ismerték már rendőri körökben. A másik detektív rákiáltott: sok a szánalom, ó, az ismét megtévedt fiú ... — Mit csináltál megint, tété?! — Semmit, kapitány úr, igazán semmit... — Drága fiam, kedves fiam. Miért nem vagy hozzám őszinte? Lakomázás közben fogtak el, édes fiam, miért Bodó Béla: POFON, RÉGEN — Te megint betörtél, Nagypók, mert eszel. .. — Csak egy kis húst, felügyelő úr... — Húst? Miből? — Na, gyerünk, Nagypók! — szólt a másik. Már hozták az asztalhoz a grenadi rmar- sot. Zsíros, hagymás — az isten is ezt eszi, ha jókedve van. Nem engedték meg neki, hogy felvillázza. A toloncko- csi nem vár. A kapitányt kell bemu- tatni, aki elé másnap Pókhas került. A kapitány a legfinomabb modorú ember. Hangja atyai, majdnem biblikus, vallatási módszere szelíd. Civilben szereti a virágokat, híres kaktuszgyújtemé- nye van. A rabot — előtte ül Pókhas — cigarettával kínálja, aztán nézi, tekintetében nem könnyítesz a lelkiismereteden, édes fiam? — Enni csak kell, kapitány úr... — Persze, hogy kell, édes fiam, ha van miből. — Kapitány úr, eladtam a ruhámat... — Kinek a ruháit, édes fiam? Mert az nem mindegy, édes fiam. Gyújts rá még egy cigarettára, itt van, aztán szépen, mindent sorjában, édes fiam. Itt meg itt törtem be, ezt meg ezt vittem el, ennek és ennek az orgazdának adtam el ennyiért és ennyiért. Hiszen tudod te, édes fiam, hogyan kell mindezt elmondani. Nem vagy te kezdő, édes fiam. — Esküszöm, kapitány úr, most nem csináltam semmit. — Ne esküdözz, édes fiam. Hazudni csúnya dolog, hamisan esküdni bűn. — Semmit nem csináltam, kapitány úr ... — Makacs vagy, édes fiam, pedig a makacsság szintén csúf dolog Beszélj el szépen mindent, szívesen hallgatlak. Mintha a haveroknak mondanád el, fiacskám, megértjük mi egymást Nem vagyok én rossz ember, fiacskám ... — Semmit, kapitány úr, esküszöm, nem követtem el semmit..'. A kapitány előredőlt az íróasztalnál. Szemében a részvét, a jóság az irgalom: — Ejnye, édes, drága jo fiam... TTgyanakkor intett. A ka- pitány mellett egy gó- liát termetű detektív állt. A jelre pofon vágta Nagypókot. Irtózatos erejű ütés volt. Mély hangon csattant, szinte dübörgött, mint villám- cikázáskor a felhőrobaj, szédítő pofon, égő, fájdalmas, lealázó, teli pofon, taglóütés. Nagypók félrebillent a széken, kezét dagadó, megvörösodött arcához kapta, hangja reszketett: — Kapitány úr, semmit sem csináltam, miért kell engem verni?... A kapitány ránézett még jóságosabban: — Ne törődj most ezzel a detektíwel, fiacskám, hisz mi ketten olyan jól beszélgetünk ... Hunyadi István: Örökség Pár kurta év, és távozom. A fölém tornyosuló idő megállítja toliam, elönt a homály, s agyereimben lelassul a vér. Lázadnom kéne ellene, de miért? Várok s figyelek: ez a törvény. Rád mit hagyok, fiam? Egy-két könyvet s pár teleírt lapot s még valamit, a juss nem is csekély: A felnövő világot hagyom itt! Osztályod ennyi. Másnak tán semmiség, De neked, átadtam mindent, hogy birtokodba vedd, Egy műszert kaptál, érzékeny, kutató hajszálrugót, éles, finom föld rengésmutatót, kis moccanásra sokszorosan kileng, vagy össze is törik: Tőlem kaptad szíved! Örökül nyerted a megtartás erejét! Mint idomait a kristály, erezetét a márvány, virágfiguráit a zúzmara, gyűjtőd és őrződ minden alakzatát a földi létnek hogy magad formáld ki, s add tovább. És rád hagyom nevem, néhányan ismerik e honban- s vele egy-két sorom, ezekhez úgy jutottam, mint gyöngyéhez a kagyló: Hétszer fizettem minden betűért! Poklotjárt köreimmel — a szívem abbafáradt — csak téged megváltanálak: Hová nem értem, legalább te elérd!
