Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-11 / 162. szám

Vasárnap, 1965. július 11.

8

SOMOGYI MÍPIAP

Már jó ideje annak, hogy

elmúltak a szent ajándékozás ünnepei, és még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért kaptam portósan december 24-én szép fővárosunkból öt kiló kaszakövet rózsaszín selyempapírban, aranyzsinórral átkötözve.

Vagy talán inkább megvallom: sejtem.

Egy csöndes, kora őszi délután történt, hogy Komorovácz Pista meglátogatta osztályunkat. Mindig nagy szerencsének tartottuk a főosztály le-lerán. dúló hírnökeit, arra a bizonyos délutánra azonban nem vártunk semmiféle istencsapást felülről. Pöndöri éppen a körmét piszkálta, Rohács elbóbiskolt a Népsportja fölött. Jucika méhpempős arckrémmel restaurálta bájait, jómagam pedig éppen bóbiskoltam, amikor ránk nyitott.

Csodálatos véletlenként az ilyenkor szokásos égihábprú elmaradt.

— Üdv néktek, ó, ti halandók! Nagyon fontos ügyben ugrottam le hozzátok — robbant be Komorovácz titokzatos orcával, és három perc múlva halálos csöndben (csak a kávéfőző szörcsőgött) kulcsra zárt ajtó védelmében dugtuk össze a fejünket.

— Gyerekek! Egy hét múlva Romániába megyek. Értitek? Romániába! Egy hét múlva!

Nagyon bambán nézhettem rá, mert sietve megmagyarázta:

— Csak úgy. Turistaként

Ügy szaglászni egy kicsinykét, házisárkánymentesen, jó sok gubával. Szóval, értitek?

Nohát, most már miért ne érteném! Szóval csak úgy, és nem delegációval, nőküldöttséggel, tekecsapattal vagy a termelési alosztály megbízásából. Csak úgy. Sok dohánnyal. Jó, jó, ezt értem.

— Turistaként És hallottam, gyerekek, hogy tőletek, innen az osztályról, ebből a szobából már mindenki volt Romániában. Szóval, miért jöttem hozzátok? — nézett körül kedveskedve és átszellemültem Mi, mint jó kisiskolásokhoz, akarom mondani alosztályhoz illik, kórusban zengtük bele a kávéillatú ci- garettafüst-gomolyagba:

Ami köznapi nyelvre fordítva annyit jelent, hogy tudjuk, miért jött. Három órán keresztül hiába gyötörtük egymást és az agyúnkat, hogy mit vigyen ki Komorovácz, és mit hozzon cserébe. Bár, megvallom, az utóbbi azért csak-csak sikerült. A kivitel nehéz ügy. A szalámi nem cikk, a pálinka ott jobb és olcsóbb, a cigaretta se jó — feleselt érv és ellenérv petárdaként

Akkor Komorovácz barátunk pánikszerűen elrohant. Valamiféle távoli unokanagynénjét meglátogatni, ki városunk lakója, s akiről pár nap múlva kiderült, hogy viruló hajadon. Azonban utánunk küldött csatakiáltását még a folyosó is visszhangozta.

— Este hétkor a Pettyes Eszpresszóban foljdatjuk — ami köztudomásúan városunk legeldugottabb és legcsöndesebb helye.

Komorovácz elviharzása után kérdően néztünk egymásra, s mivel semmi okos dolog nem jutott eszünkbe, álltunk és töprengtünk tovább. Én tértem leghamarabb észhez. Mi a fityfenének csináljunk mi jót ezzel a Komorováczzal, amikor az elmúlt negyedévi prémiumból is kifelejtett bennünket? Persze, amikor kellünk, akkor jók vagyunk. És ha most jót teszünk vele, röhög a markába a gazember, és küld egy főosztályi dicsérő leiratot, pénzt meg egy fityin- get sem. Hát ebből nem eszel, komám!

Pokoli ötlet villant át agyamon.

Fölemeltem az ujjamat, s csöndre és figyelemre intve munkatársaimat, elkezdtem, fis mivel szívfájdalmunk meg prémiumtalanságunk rokon «•It, az elhatározást tett kö-1

njánoéK

vette. Szent esküvést tettünk, hogy a titkunkat nem áruljuk el senkinek. Tanú az ég és minden seregi ;— idézte Rohács Arany Jánost

Titkunkba még — segéderőként — beavattuk Szalmás bácsit, a portásunkat. Az ő hallgatását egy üveg jóféle szil- vóriummal nyertük meg, és az elkövetkező prémiumból újabb üveggel helyeztünk kilátásba. Így hát bizonyosan hallgat, mint a sír.

Minek szaporítsam a szót: este találkoztunk. Mind az öten.

És én előadtam:

— Ide figyelj, Pista! Bár Romániában is döntő fölényben van a szocialista szektor a mezőgazdaságban, de ott is vannak még hibák. Például már vagy négy esztendeje leállt a kaszakőgyártás. Nincs, és nem tudsz venni egy darabot még aranyért sem.

— Kaszakövet? — nézett ránk elcsodálkozva.

— Igen. Hát ha jó üzletet akarsz kötni, vigyél ki kaszakövet. Amennyit csak tudsz.

— Biztos ez? — kérdezte még mindig hitetlenkedve.

— Kérdezd csak meg Szalmás fatert, az ő húga v'nn van, és nemrégen jött \ a, és ő is mondta. Bánkódik miatta, hogy mi az ördöf nem gondolt éppen kasza

Hát ebben megegyezi volna.

A tervünkbe beavatott S más bácsi megnyugtatta, sö. még jó nagy lovat is adott alá.

És Komorovácz még másnap is városunkban maradt, nem lett olyan sietős a visz. szaút, mint ahogyan bezengte.

Hogy miért?

Kaszakövet hajszolt.

össze is szedett negyvenegy darabot Az eladók egy kissé furcsa szemmel méregették végig, az egyik még meg is kérdezte, hogy véletlenül nem főagronómusnak tetszik-e lenni — mesélte kedélyes vigyorgással, amikor elbúcsúzott

De búcsúzóul még visszaszólt hozzánk, hogy nem feledkezik meg rólunk, amiért ilyen kedvesen felvilágosítottuk.

Közvetlenül a találkozás után nyakunkra Icüldte az ördög, akarom mondani a minisztérium Rohonczit, Komorovácz közvetlen főnökét. Az majd megpukkadt nevetőében, amikor előadta, hogy elutazás előtt össze is szedett Komor o- vácz barátunk 235 darab kaszakövet 27 kisebb és nagyobb helyen. Minket is az enyhe megpukkadás veszélye fenyegetett, amikor azt dünnyögíe Rohonczi, hogy:

— Csak azt tudnám, hogy ezt megint honnan szagolta ki az az istenverte. Mert mindent szerencsésen kiszagol, és minden külföldi útjáról úgy érkezik meg, mint egy terhes szamár. Pokoli mázlija van ennek a fickónak.

Hát az volt.

Nékem azonban nem.

Azon az éjszakán, amikor Rohonczi elmesélte az elutazás történetét, nyugtalan álmom volt. Azt álmodtam, hogy el kell kísérnem Pistát romániai útjára.

A magyar határőrök kedélyesen beszélgettek velünk. Az egyik megsimogatta a bőröndöt, és megkérdezte, mi van benne.

— Négyszázhetvenegy darab kaszakő. /

— Mennyi?

Komorovácz megismételte.

— És minek, ha szabad érdeklődnöm?

— A rokonságnak.

— Szentségtelen sok falusi rokona lehet — dünnyögte elmentében.

A román vámosokkal cifrábban jártunk. Az egyik, — jól beszélve a magyart, és sejtve az okot, csiklandozva megkérdezte;

— Aztán első osztályú minőség-e?

— Meghiszem azt!

Hát szóval végigálmodtam az egész kálváriát. Amíg cipelte barátunk a ménkű nehéz bőröndöt, kínálgatta, és vanta-húzta visszafelé. Kolozsváron tágra nyílt szemmel bámultak rá, amikor kínálta; a Gyilkos-tónál majdnem lekapcsolták; mint elmeháboro- dottat. Brassóban csak legyintettek, és odaküldtek hozzá egy rendőrt. Nagyváradon végre valaki bevitte egy vasüzletbe, és kiszolgálóval megmutatta nekünk a kaszakővel tömött raktárakat.

Pista barátunk átkozod. de visszahozta - terheket. Á román vámon . ,g se kérdezték, hogy mit hoz, de ..mikor a magyar határőr kinyitotta a bőröndöt, elcsikardította a fogát

— Funa ajándékot .tetszik

hozni a rokonságnak — bámult a tartalomra, és szótlanul továbbment.

Hát ez volt az éjszakai álmom, és reggel csavarni 'ehetett volna a paplanomat is meg a lepedőmet is, az izzadságtól olyan lett, mintha egy hónapig ázott volna.

Komorovácz hiteles turista- útjáról hallgat a krónika. Rohonczi lejött hozzánk pár nappal Pista visszaérkezte után. Érdeklődésünkre csak annyit mondott, hogy amikor kiejtette előttünk városunk nevét vérben forgott a szeme arti- kulátlan hangokat hallatott, és minek-utána befalt két nyugtatót, kijelentette, hogy az az egyetlen hely, ahová életé- I • soha nem teszi be a iá- (Hogy az én istenem se- - elhatározásában^

És jött a csomag portósan Azóta öl a kétség. Az istennek sem tudom megérteni, hogy miért nem fogadja köszönésemet Szalmás tata, és miért nevezett a főnökeim előtt link sviháknak. Jucika is dühösen méreget végig. Rohács pedig elküldött a fenébe, amikor kölcsön akartam kérni a sportújságját Pöndöri Is neheztel valamiért Látom rajta. Amikor kérdeztem, valami bárgyú- ságot mondott a fron tátvo aulaiakról.

Az istennek sem értem.

Csak nem kaptak ők is? ...

Node kérem!

8 Győri D. Balázs

r--------------K

omlós János:

ABLAKBÓL

Tágó János ólommetszet«.

Shakespeare — mikrofilmen

»■Nálunk Shakespeare-t eredetiben olvashatja« — Ezt a hirdetményt tett« közé a Majna Frak- furt-1 városi és egyetemi könyvtár, amelynek értékes eredeti Shakespeare példányok vannak a birtokában — mikrofilmen. Ezek a mikrofilmek Igen sokba: 50 000 márkába kerültek.

Segesdy Katalin;

KROKI

KŐBÁN GYÖRGY GYŰJTEMÉNYES KIÁLLÍTÁSA A NEMZETI GALÉRIÁBAN

Régem fogadott műves» f az elismerésnek olyan egyöntetű hulláma, mint amivel most üdvözli közönség és sajtó egyaránt Kohán György budapesti bemutatkozását. Szinte robbanásszerűen szól bele ez az életmű abba az évek óta folyó nagy vitába, melyben a közösségi művészetet — helytelenül — szembeállították az egyéni problémákon gyulladó művészettel. A siker hőfoka váratlan nemcsak azok számára, akik eddig nemigen ismerték Kohán György alkotásait, de még a hozzá közelállóik előtt is. Hiszen Kohán György nem a legfiatalabb művésznemzedék tagja: már az 1935-ben megjelent Művészeti lexikon számon tartja az akkor 25 esztendős festőt, akit a főiskolán a legtöbbet ígérő tehetségek közt emlegettek. Az alföldi festővárosban, Hódmezővásárhelyen él; több ízben volt már kiállítása, legutóbb 1959-ben Vásárhelyen és Budapesten, a Műcsarnokban, s még ugyanebben az évben elnyerte a Tarnyai-plakettet. Rendszeresen szerepel évről évre a kiállításokon, mostani sikere mégis szinte a reveláció erejével hat Mi az oka ennek7

Talán leginkább az a szenvedélyesség, amellyel a közösség és egyéni kérdéseihez hozzászól, mellyel e kérdésekben állást foglal. Ez a hang mindenkit felbaraoi, felzaklat, — s a néző is kénytelen a művésszel együtt a tiszta szenvedélynek e magas — s tegyük hozzá: eléggé ritka — fokára fölemelkedni. Ennek titka az előadásmód expeessziv monumentalitásában rejlik.

Néhány műve előtt önkéntelenül is Michelangelo és Rivera neve ötlik eszünkbe: az ecsetkezelésnek, a formaadásnak az a bővérű, szinte szobrá- szi gazdagsága, mely azok művészetét jellemzik, árad Kohán e műveiből is. E formák szinte szétfeszítik a még oly nagyméretű vásznak kereteit is, meri a mondanivaló feszitettsóge a formák bőségén, gazdagságán keresztül fejeződik ki. S állásfoglalásra késztet azért is, mert műveihez az élményt mindannyiunk élménye adja: a háború, az elmúlás, a sors megpróbáltatásai. Művészi erejének épp ez a kritériuma: e közös élménynek koncentrált művészi formát tud adni. Drámai színellentétekben beszél, hatalmas, kemény fór- mákba töri mondanivalóját; fojtott színek együtteseiben vagy világosak és sötétek kemény disszonanciájába fejezi ki önmagát.

Témáját a* ember ée a falu adjaf pontosabban szólva a falun élő ember és annak sorsa. E műveiben Kohán a vásárhelyi nagy mesternek, Tornyai Jánosnak örököse, művészetének továbbfolytatója. A Juss halhatatlan mestere újra meg újra nekigyürkőzött annak, hogy választ keressen a magyar nép sorsdöntő kérdésére, de e kérdéseket mar az ő korában csak a parasztságra támaszkodva nem lehetett megválaszolni. Ez az oka és magyarázata e mű szükségszerű befejezetlenségének a sok-sok változat ellenére is: a végtelen gyötrődés sem vezethetett eredményre. Napjainkra a »nagy per« eldőlt, de az ember beilleszkedése az új rendbe korántsem egyszerű, nem könnyű. Ez drámákat szül, szükségszerűen okoz konfliktusokat. E* érződik Kohán nagy foltokban felrakott roppant házain, melyek fölött ott magasodik a vörös nap, vagy nagy nyugalommal szemlélődő bivalypárjain, amint a felmenő hold fényében hazatérnek; ezt érezzük a vásárhelyi utca képén, ahoi a szigorúan szerkesztett vörös és sötétkék kockák közül hatalmas erejű fehér fénykocka ugrik elő. Ezek mellett vagy ezeken felül énekese Kőbán az emberi élet nagy drámájának; az öregségnek, a kikerülhetetlej» egyedülmáradásnak, midőn a halál csontkeze elragadja aa asszony mellől élete párját Több képén örökíti meg a koporsóval egyedül maradó, arra leboruló, az elmúlás ellen

hasztalanul, mégis örökké tiltakozó ember tragédiáját Da

POZITÍV

énekese Kohán a teremtésnek is: a természet újra meg újra megújuló végtelen bőségének*

Pozitív hősnek nevezzük azt a figurát, aki drámáinkban, filmjeinkben a szocializmusért harcol, minket képvisel. A pozitív hős pompás fickó természetesen, és íróink, esztétáink jóvoltából egyre tökéletesebb lesz. Eközben bizonyos változásokon is átmegy, mert aJci fejlődik, az változik is.

A pozitív hőssel eleinte az volt a helyzet, hogy túl jól sikerült. Oly annyira eszményi lett, hogy a néző nem tudott magára ismerni benne. Illetve önmagát még csak fölismerte hőseiben, de a szomszédját már semmiképpen sem. Nem jó, ha a pozitív hős ennyire pozitív hős — aggályoskodtak az okos szakemberek, és a hősből elhagyták a hősiességet. Színpadjainkon akkoriban a harmadik felvonásban ez a kötelező párbeszéd hangzott el:

— Es nem féltél? — kérdezték a hőstől, miután lettét véghezvitte.

— De igen! — felelt büszkén, s még a térdét is rezeg- tette, hadd lássa mindenki, nem azért hős ő, mert hős, hanem mert nagyon fél.

Így született meg drámáinkban a pozitív gyáva alakja, akinek gyávasága lelkes csodálatot keltett. Csak egy baj van vele. Túlságosan jelentős volt a tetteiben is meg az egyéniségében. Nem jó, hogy aki minket rendkívüli dolgokra serkent, ennyire rendkívüli legyen — aggályoskodtak. az okos szakemberek, s aggályaikat tett követte.

Így született meg a pozitív

hős újabb változata, a pozitív szürke, aki annyira jellegtelen volt és jelentéktelen, hogy amikor bejött a színpadra, azt hittük, kiment.

Nagyon jó figura volt ez a pozitív szürke, csak egy baj volt vele. Szürke, szürke, de sajnos, van esze! — aggályoskodtak az okos szakemberek, s mégse jó, hogy aki a pozitív tudatot képviseli, ennyire tudatos legyen.

Így született meg a pozitív hős újabb változata, a pozitív balga, akinek mindenkinél kevesebb esze volt, és mindenkinél több hite. Csak hitt, csak hitt a maga szent naivitásában, amiközben környezete bölcsen kételkedett.

Nagyon jó figura volt. ez a pozitív balga; ha csak kinyitotta a száját, máris mosolyogni kellett. Am a hibák nála is kiütköztek. Túlságosan erős volt a politikai érdeklődése. Nosza, elvették a politikumát, és maradt egy biliárddákó a kezében. Két felvonáson át csak kontrafal- sot csinált mandinerrel, de amikor a harmadik felvonásban jöttek szólni, hogy fúrják a szocializmust, letette a dákót, és elmondta a nagy monológot, olyan nyelven, hogy a néző azt hitte, Fülig Jimmyt látja viszont a P. Howardtól.

Nagyon kedélyes figura volt a pozitív dumás, csak egy baj volt vele. Duma ide, dákó oda, túlságosan erős az asztályösztönel — aggályoskodtak az okos szakemberek, és nem jó az, ha egy osztályt olyan ember védelmez, aki ezzel az osztállyal kapcsolatot érez. Elmaradt tehát az osztályösztön, megmaradt a nemi ösztön. Hősünket most már csak az izgatta, hova feküdhetne, mert abban az ágyban, ahová akart, spéciéi már ketten feküdtek.

Ez a figura már cseppet sem volt pozitív, hiszen mindent lefaragtak belőle, annál pozitívabb volt az író, aki negatív művéhez pozitív nyilatkozatot tett.

Így álltak a dolgok a legutóbbi időkig, amikor kiderült, hogy nem kell búsulni, pozitív hős nem vész el, csak átalakul. Színpadon is, moziban is találkozhatunk már vele, az új változattal, amely nem restell ismét rokonszenves, sőt vonzó lenni, és eszméit nyíltan meghirdetni, és nem vívódik, mert nagyon is következetes, és nem együgyű, sőt nagyon is eszes, és nem bukdácsol, mert minden sikerül neki. Mi tagadás, túlságosan is eszményi figura ez.

Mert megjelent nálunk a pozitív maszek.

Eddig ugyan úgy tudtuk, hogy mi vesszük őt a szocializmusba és nem ő minket, és csak a nyakkendőnket vesszük tőle, az eszményeinket nem, de íróink, esztétáink folyvást kísérleteznek, és a pozitív hős fejlődése — be kell látni — nem állhat meg.

Nem is áll meg a fejlődés.

De megáll az ember esze. ,

az életet hordozó asszonyok pompás erejének.

Külön kell szólni két hatalmas — méretében csakúgy, mint mondanivalójában az — freskóterv — kompozíciójáról: a Háború (1938) és a Háború emléke (1940—41) megálljt kiáltó intő mementók, jelezve a művészi és emberi felelősség- érzetet, s bizonyságot adva a művész kivételes rajztu- dásórói, hihetetlen grafikai biztonságáról.

Képeinek egy része — ezeknek technikáját viasiztam pereként jelöli meg — eltér szükségképp széles ecsetkezelésű, kontrasztosan megoldott olaj- képeitől; ezek olyanok, mintha egyenesen falfestménynek készültek volna, vagy mintha üvegfestmény kartonjai lennének: dekoratívak, színben redukáltak, inkább grafikai erejükkel hatnak, összefogottan előadottak. Falba kívánkoznak — reméljük, oda is kerülnek.

Háború, gyám*, nehéz

sors egyrészt, gyümölcsszedő asszonyok, dús teremtés másrészt jelzik azt a kettősséget, mely átfogja egész életünket, s mintegy keretbe feszíti azt; Kohán György művészetét e kettőség táplálja, s emeli a teljesség fokára. E piktúra szerves része modern magyar festészetünknek, hagyományhordozó és teremtő művészet egyszerre, mely egybeötvözi a vásárhelyi piktúra legnemesebb értékeit a modern francia festészet kvalitásaival, s amelyet a művész emberi felelősségérzete kora iránt táplál Ebben rejlik Kohán Györgj művészetének ereje, ez adjs nagy jelentőségét, s ez magyarázza nagy sikerét.

Láncz Sanda*