Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

Vasárnap,

1965. július 1.

8

SOMOGYI NBPlAf

Goda Gábor:

ALKU LIGUZABAN

REFLEKTORFÉNYBEN

Keres Emil

Keres Emilnek, a színházigazgató-színésznek sok kedves ünnepnapja van az esztendőben.

Érthető: a művész-igazgató számára minden új szerep és a színház minden új bemutatója ünnepnappá fé- nyesedik. A színházi és színészi ünnepek mellett van azonban még egy, amit teljes szívvel a maAz összeütközést akkor vettem észre, amikor már megtörtént. Én a Via Rómán haladtam felfelé, miközben Liguzá- ban lajtast kerestem magamnak. A kerékpáros éppen kifordult a Via Boselli sarkán, leesett a gépről, menten talpra- ugrott, láthatóan semmi baja sem történt, csak rendkívül dallamos módon fejezte ki felháborodását, olyan szavakat keverve szövegébe, amelyekkel hazámban is megállta volna a helyét. Én közöltem vele az idegenek gyakran túlságosan is választékos olaszságáva], hogy elnézést kérek, az ilyesmi megesik világszerte, Itáliában éppen úgy, mint Magyar- országon, a különféle társadalmi rendszerek ellenére is, elbámészkodtam, hiszen most vagyok először az ő tündéri \ \ Táskájában, amelynek szépsége megej tett.

— Azt elhiszem — mondta a kerékpáros, s miközben feltá- pászkodott a földről. — Valóban csodálatos a mi Liguzánk. Már meg is bocsátottam önnek, mert mindenkinek megbocsátok, akinek tetszik a mi városunk. Most érkezett?

— Most, a kétórás gyorssal.

— Van már lakása?

— Nincs — mondtam.

A kerékpáros tenorista módján kiáltott fel örömében.

— Micsoda szerencsés ember ön! Isten kegyeltje! Megérkezik Liguzába, végigsétál a Via Rómán, beleütközik egy kerékpárba és ezzel együtt egy olyan férfiúba, aki az egész városban a legcsodálatosabb lakásokat tudja biztosítani a legkényesebb ízlésű ember számára. Remélem, nem akar hotelben lakni. Az drága és unalmas. Inkább ajánlok önnek egy szép lakást, tökéletes berendezéssel.

— Istenkém — mondtam —

tökéletes berendezés! Egy jó kis hel^t keresek, ahol nyugodtan dolgozhatom.

— Mit akar dolgozni?

— Egy könyvemen akarok dolgozgatni, nyugalomban és a magammal való békés egyetértés jegyében.

Láttam, hogy a kerékpáros nem érti pontosan, mit jelent ez a mondat.

— Hova valósi? — kerdezte.

— Magyar vagyok — mondtam.

— Olyan magyar, aki most is otthon él? — kérdezte villámgyorsan.

— Olyan — mondtam —, egészen olyan.

— Milyen világ van maguknál?

— Nem tudom, hogy ön mikor tart egy világot jónak és mikor rossznak. Mindenesetre, hogy elejét vegyem esetleges aggodalmainak, közölhetem, hogy nálunk is lehet borravalót adni, és egyelőre még kevés ember sértődik meg miatta. Egyébként, ha megengedi... Tóth Flórián vagyok.

— Giovanni Darinetti.

— örvendek — mondtam.

Giovanni most fölemelte kerékpárját a földről, nadrágszárát tisztogatta, de az csak egyre maszatosabb lett tenyerétől. E művelet közben pedig azt mondta:

— Szóval, ön író. Regényeket ír? Elbeszéléseket? Vagy talán tudományos dolgokat?

— Nem, nem — mondtam — szépíró vagyok.

— Verseket is? — kérdezte Darinetti, mintha szemében aprócska bizalmatlanság villant volna.

Éreztem, hogy meg kell nyugtatnom.

— A világért sem — mondtam —, verseket nem. Gyermekkoromban írtam néhány nagyon rossz verset, de aztán megkomolyodtam, rájöttem, hogy az élet nem áll rímekből és prózára fanyalodtam. Egyébként prózában is lehet verseket írni, de ezt csak úgy mellékesen mondom; meggyőződésem, hogy a prózaírók is megérdemlik, hogy ha Liguzá- ba vetődnek, szép, jutányos, kellemes otthonuk legyen. Mondom, jutányos is legyen, Darinetti úr!

— Jól keresnek? — kérdezte Darinetti olyan hangon, mint aki a lényegre tért át.

— Ügy gondolom, hogy ne mélyedjünk bele egy más rendszerű társadalom ilyen gazdasági természetű problémáiba abból az alkalomból, hogy én feldöntöttem önt kerékpárjával együtt. Inkább azt tanácsolom, vegyünk egy üveg gint, aztán maga szerez nekem egy kis lakást, és megisz- szuk az áldomást.

— Lakást! — mondotta gondterhelten Giovanni Darinetti. — Liguza még tele van vendégekkel. Az igazán szép lakások foglaltak. De azért tegyünk kísérletet. Itt a Via Rómán van egy négyszobás, a legnagyobb komforttal berendezett lakás. Ezüst készlet, kristály szerviz, perzga szőnyegek, tengerre néző kilátás, az ablakon behajolnak a pálmák, terasz, elsőrendű milánói bútor, hűtőszekrény, természetesen rádió és televízió, minden igényt kielégít. Havi hatvanezer líra, a jelenlegi kurzus szerint ez száz dollárnak felel meg. Bagatell.

Darinetti csak egyik szemével figyelt rám; leste arcomon azt a rezdülést, amelyet a száz dollár kimondása idézett elő. De ha kell: kemény harcos vagyok. A pillám se rezdült. Csak azt mondtam:

— Utószezon van, a lakások már sokkal olcsóbbak. Ismerem az életet, előszezonban, főszezonban és utószezonban egyaránt. Ezüst készlet nem kell,

jó nekem az alpakka is. Bár nem tagadom, hogy minél finomabb anyagból készül a kanál, a villa és a kés, annál jobb az étel íze. Általában az egyik anyag nemessége fokozza a másik nemes anyag értékét. Ez művészeti törvény, de áll az étkészletekre is. Tehát nem annyira az igényeket kell leszállítani, mint inkább az árakat. Huszonötezer-harmincezer lira, de persze úgy, hogy ebben maga is benne legyen. Máris indulhatunk és megihat- juk az áldomást.

Elindultunk, Darinetti úr jobb kezével vezette kerékpárját, amíg én az ő balján haladtam.

— Hova gondol, uram? Huszonötezer vagy harmincezer líráért? Itt negyvenezerért már lehet valamit csinálni, persze szerényebb körülmények között, de ez a szerénység, ha jelent is minőségi változást, azonban nem kényszeríti az embert semmilyen társadalmi megalkuvásra. Három szoba, terasz, tenger, pálma és minden, ami még kell. Persze nem ezüst készlet. A porcellán holmi is gyengébb. A szőnyeg sem perzsa.

— Nem baj — vetettem köz— Bajnak nem baj, csak apasztja az idillt, bár a tenger ugyanaz. Ezenkívül bután- gáztartályt kell hozatni, ez körülbelül két-háromezer líra, aztán a fürdőhelyi illeték egy hónapra még külön négyezer- hatszáz líra, tehát negyvenezer plusz hétezerhatszáz líra. De hát ez mór egy minimum, hogy úgy mondjam, ebbe bele van már kalkulálva az utószezonon kívüli rokonszenv, a merő vé- letlenség, az ön foglalkozása iránti nagyrabecsülésem, s azok a speciális valutáris viszonyok, amelyek egy olyan előkelő embert, mint ön, némi diszkrét, de tagadhatatlan alkudozásra kényszerítenek.

Csák a rend kedvéért vetettem közbe:

— Megemlíteném, hogy nem én alkuszom. Tudja, minálunk odahaza már nem is alkuszik senki, szabott árak vannak, s leszoktattak bennünket arról, hogy trükkökkel lenyesegessünk belőlük akárcsak egy fillért is.

Emlékeztem még a hajdani alkudozásokra, amelyek hozzátartoztak az élet ízesítő megnyilvánulásaihoz. Az alku során, akárcsak a kártyajátékban, gyors sikerek és gyors bukások, váratlan megalkuvások és csodálatos fordulatok lehetségesek. Az emberi tehetség és a kedves szemérmetlenség ingerlő hatással van az alkudozókra, akik úgy fogják fel e művelet hagyományos ceremóniáit, mint az egyház a liturgiát. Hogy mit ér, az nemcsak gazdasági kérdés, bizonyos mértékig pszichológiai természetű is. Ez a játék fürge szellemet igényel, kitartást, az

irreális és a reális közti lelki köd pontos ismeretét; van benne valami az egymás iránti megvetés és az egymás iránti megbecsülés kettősségéből. Nem várt engedmények és váratlan makacsságok döbbentik meg az alkudozót

Bennem is élt még ezeknek az egykori itáliai alkudozásoknak bűvös emlékezte, és habár a múló évek általában fáradttá tettek nemcsak a bukások, de a sikerek iránt is, az itáliai alkudozás lehetősége mindig legyűrte bennem az ez- irányú restelkedéseket. Jól tudtam, hogy az ember az alkudozással nemcsak pénzt nyer, hanem esetleg váratlan és édes tapasztalatokat is. Ezért azt mondtam:

— Negyvenhétezerhatszáz líra! Egy rossz lakásért! Olyankor, amikor őszbe hajlik ez a liguziai tengerpart, amikor már a hevület elszáll, a szerelmes párok is délebbre húzódnak vagy északabbra a fűtött lakásokba, és csak a magamféle író vágyik ide, hogy befejezze a maga vakolatlan és berendezetlen házhoz hasonló regényét.

— Az életben, uram, semmit sem adnak ingyen — mondta Darinetti úr, és lesütötte a szemét, akár ha egy színdarab legfontosabb mondatát lehelte volna világgá.

— Én azt tudom, de van, alá mindenért drágábban fizet.

Ilyen jelképes mondatokat dobáltunk egymás felé, miközben kettőnk között imbolygóit a kerékpár, amelyen Giovanni Darinetti időnként ritmikusan és dallamosan egészen piciket csengetett. Szinte az volt az érzésem, hogy mindketten egy színpadon állunk, színes kuliszák között, amelyek egy olasz fürdőhelyet ábrázolnak, pálmákkal, tengerrel, romantikus házacskákkal és most már minden azon múlik, hogy kiben duzzad a ripacsság áradóbbá. Ezért volt az, hogy már régen úgy beszélgettünk egymással, mintha ez a dialógus a nézőtér előtt folyna.

— Tudja Darinetti úr, az ember álmodozik. Úgy képzeltem, hogy ott üldögélek majd a napsütötte szobában, rálátok a tengerre, amelyen fehér hajók úsznak el alig észrevehető mozgással, a pálmák ágai ter- raszom fölébe hajolnak, s hírt hoznak egy déli világról, amelyre mindig vágyódtam anélkül, hogy tudnék róla valamit. A kézirat papírost kiterítem, a kihegyezett ceruzák légiói az asztalon sorakoznak, élvezem a magányt, amellyel okosabbat kezdeni nem lehet, mint elviselni, átmeneti jellegét és befejezni regényemet, amelynek végére odaírom születési helyét: Budapest-Liguza.

S most következett Giovanni tenoráriája. Hogy úgy mondjam: nem merit a szomszédba egy kis romantikáért, egy kis pátoszért, amelynek kocsányán hangját rezegtette, imponáló gátlástalanságával.

— Mint e város szülötte, nem mondhatok önnek egyebet: ez nagy megtiszteltetés számunkra. Hamarjában nem is tudom, írtak-e már e városban remekművet, de mint bizonyos mértékig idegenforgalmi szakember, engedje meg, hogy megszorítsam a kezét. Jót tesz a helyi idegenforgalomnak, ha egy remekmű végén azt mondhatjuk, hogy ebben a tündéri szép városkában írta le utolsó mondatát a mester. Képzelje uram, mit jelentett volna idegenforgalmi szempontból, ha Dante városunkban írja Divi- na Komédiáját. De persze megértem önt. Áz ember ne nyújtózzék sokkal tovább, mint ameddig a takarója ér. Mert mi lenne az egész olasz idegen- forgalommal, ha a külföldiek mind csak addig nyújtóznának, ameddig a takarójuk ér. Tehát értem önt. Olcsóbb lakást akar. Szerényebbet. Igaza is van. Nem kellenek okvetlenül a perzsaszőnyegek. Minek? Nem kellenek remekművök a falakon. Ámbátor a környezet fontos. Különösen íróember számára. Fölteszem, hogy ránéz a falra, és lát ott egy ké-pet, amely a tengert ábrázolja

gáénak vall, s ez a könyv ünnepe. Nem véletlenül: Keres Emil egyike a mai magyar líra leglelkesebb tolmácsolóinak.

— A verseket már kisdiák koromban nagyon megszerettem. Ezt a vonzalmat csak erősítette bennem, amikor egy nap, talán második osztályos tanuló lehettem, apám a nagyapámról mesélt nekem. A nagyapámról, aki vándorszínész volt és a saját társulata élén járta be az országot csakúgy, mint Csehszlovákiát, Lengyelországot és Romániát. Akkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat: színész leszek. És attól kezdve már nemcsak »bemagoltam« a verseket, hanem szívvel-szen- vedéllyel olvastam-tanultam

azokat.

Cigarettára gyújt, közben eltűnődik, mintha az idők emlékeit akarná a maguk elevenségében visszaidézni.

— Szombathelyen laktunk. Ott már akkor ismerték a Ki mit tud?-ot. Az egykori Kovács Szálló éttermében került sor megrendezésére. Talán tízéves voltam. Szerepelni még nem mertem, csupán nézőként akartam megtekinteni a nagy vetélkedőt. A bátyám azonban, tudtomon kívül, az én nevemet is beíratta a szereplők közé. Egy pillanatra meglepődtem, amikor szólítottak, a bátyám meg oldalba bökött: »Gyerünk, öcskös« — nem maradt más hátra, menni kellett. Fél kiló cukorka volt a jutalma a sikeres szereplésnek. Tízszer szólítottak vissza... Tízszer egy zacskó cukor ... Tizenegyedszerre már csak egy helybeli rímfaragó rigmusai jutottak az eszembe, amely a hentesmester portékáját dicsérte. S mivel a hentes is ott ült a nézők között, a rigmus végére egy óriási tál húsínyencséggel jutalmazott.

Tréfásan elmosolyodik és széttárja kezét:

— Ennyi inspiráció után nem mondhattam le többé a színészmesterségről...

Aztán újra komolyra fordítja a szót:

— A házban, ahol laktunk, a szombathelyi nyomda épülete volt. Bejárhattam ide, egyetés a tengerről az lesz az érzése, hogy az nem tenger, hanem egy kád fürdővíz, s ez zavarni fogja képzeletvilágát.

— Ezen lehet segíteni — mondtam — esetleg úgy is, hogy nem a képet nézem, hanem közvetlenül a tengert. Egyébként ön azt mondotta, hogy a szóban forgó lakás a tengerre nyílik.

— Természetesen — mondta Darinetti — semmi akadálya azonban egy még szerényebb, de még mindig kitűnően berendezett lakásnak, amelybe, ha megengedi, tüstént el is kísérem.

Útközben megálltunk egy italkereskedés előtt, és azt mondtam:

— Veszünk egy üveg gint.

— Hogy érti a többesszámot? — kérdezte Darinetti.

— Igaz, igaz — mondtam zavartan —, amikor többesszámot mondok, akkor az az ivásra vonatkozik. Az egyes- szám pedig arba, hogy a gin költsége engem terhel.

len föltétellel: a vasárnapi szám verseit már a levonatból föl kellett olvasnom a nyomdászoknak. Szívesen tettem. Nemcsak a versek nyújtotta gyönyörűségért, hanem azért is, hogy belekóstolhattam a lapkészítés izgalmasan feszült légkörébe... Hosszú évek teltek g! azóta, de ezt a légkört csak a színházban találtam meg újra ...

Negyvenötben jelentkezett a főiskolára s ötvenben végezte el. Egy esztendeig a Honvéd Színház tájelőadásain szerepelt, majd három esztendeig a Nemzeti Színház színpadán. Azután a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatását bízták rá, majd a Vígszínházhoz került. Negyedik esztendeje a budapesti Thália Színház igazgatója. A megtett utat a SZOT-díj, két Jászai-díj és az idén megkapott Kossuth-díj fémjelzi.

A vers szeretete végigkíséri eddig megtett művészi útján.

— Ügy érzem: a mai költők gondolatainak tolmácsolása kortársi kötelesség.

A Thália Színház néhány esztendő alatt felnőtt a legrangosabb fővárosi színházak közé. Elsősorban ezért a jelentős előrelépésért kapta meg Keres Emil a Kossuth-díjaL

— A színház feladata — ösz- szegezi színigazgatói működését —, hogy szórakoztatva és gyönyörködtetve gazdagítsa, formálja az emberek tudatát. Ha ehhez hozzáadjuk még azt a többletet: a színház a mai élet nagy kérdéseire keresi o feleletet, akkor azt hiszem, könnyen utat találhatunk a közönség szívéhez. Mert vallom: a közönség igenis kíváncsi önmagára s a korára, ha önmagát is, a kort is olyannak látja viszont a színpadról, ahogyan az életből megismerte azt.

Keres Emil, az előadó, színész és színházigazgató nagyon elfoglalt ember. Mégis, amióta újra megkezdődött a televízió népszerű Ki mit tud? vetélkedője, hétről hétre találkozhattunk vele a kamerák előtt is.

— Bár nagy elfoglaltságot

jelentett, mégis szívesen tettem. örömmel tölt el, hogy a fiatalok közül nagyon sokan szeretik a verseket. Ha arra gondolok: nem is olyan régen még én is hasonló módon álltam először a dobogóra, akkor úgy érzem, csupán a kötelességemet teljesítettem, amikor a fiatalokkal együtt végigszurkoltam első nagy próbálkozásukat.

Darinetti összevágta a bokáját, karjait lóbálta és úgy tett, mintha zavarba volna. Aztán bementünk az italboltba, és megvettem 1200 líráért azt az üveg Gilblay-gint, amelyre 1800 líra volt eredetileg kiírva. Az alku könnyű és kellemes volt. Segített benne Darinetti egy-egy hunyorgása is, amely- lyel a kereskedő tudtára adta, hogy gyorsítsa azt a folyamatot, amelynek eredménye úgysem lehet más, mint a szóban forgó ginnek országosan közismert 1200 lírás vételára. Darinetti pedig szinte diadalmámorban úszott, hogy sikerült hatszáz lírát számomra megtakarítania, ezzel is bizonyságát adva annak a szolidaritásnak, amelyet ő irántam és rajtam keresztül itteni tevékenységem szándéka iránt érez. Még azt sem engedte, hogy én vigyem a tejszínű üveget.

— Csak nem fog egy fiaskóval járni! Egy Dante! — mondta.

És folytattuk utunkat a Via Rómán.

Koós Lajos: G Ó LYA

(A Dél-dunántúli képzőművészek tárlatának anyagából)

Prukner Pál