Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

Vasárnap, 1965. július 18. 8 SOMOGYI NÉPLAP TÍZÉVES TALÁLKOZÓ L ihegve és magányo­san vágtatott a gyorsvonat a sötét éjszakában. Az egyik kocsi ablaká­ban egy férfi állt lobogó haj­jal, ingujjban, s a vonat üte­mére ringatózva belebámult a forgó táj messziről pislogó fé­nyeibe. Tízéves érettségi ta­lálkozóra utazott a városba, s látszott az arcán, hogy túl az utasokon és az állomások esti forgalmán, régi diákemlékei­nek filmjét pergeti maga előtt. Az egykori események gyors változását homlokának egy- egy borús ránca vagy szája sarkának görbe kis mosolya kísérte. Tíz éve! Büszke volt arra, hogy az osztály névsorát ma is villám­gyorsan, hibátlanul el tudja mondani. Árvái, Benedek, Cződör... na és a lányok! Vol­tak vagy tizenöten a negyve­nes osztályban. A fiúk esetlen tréfái, kemény birkózásai és elfojtott sóhajai között tizenöt eleven, fiatalságtól parázsló lány, akik egyszerre tudtak kolostori közönnyel viselkedni vagy megható rajongással bá­mulni rájuk. Sehogy sem ér­tette meg a lányokat. Néha olyan prózai lények voltak, mint a kofák a piacon, nát­hás orrukat és tintás ujjúkat szinte dicsekedve mutogatták, de ha kiöltöztek, és sötétkék szoknyában, fehér blúzban ringtak végig a tavaszi utcá­kon, egyszerre megteltek sze mérmes ltacérsággal és gyújto­gató vággyal, s pillantásuk csupa árulkodás volt... Vagy csak ők, a fiúk képzelték ezt róluk? És a legszebb köztük? ... Wenkheim Évának hívták. Magas lány volt, szép ajkán mélyen kondult a szó, s dió­barna hajában szikrázva pat­togott a fésű. Hosszú ujjainak érintése, amikor ceruzáját vagy füzetét átadta, olyan, hogy percekig nem múlott el az ember bőréből az érintés emléke. Minden fiú szerelmes 'Volt bele, na, ő talán nem, de bevallja, hogy nem sok hiány­zott hozzá. Talán az mentette meg ettől a fölösleges és gyö­nyörrel átkozott érzelmi te­hertől, hogy a fiúk túl sokat beszéltek Évával, mindenki igyekezett valami okosat vagy találót mondani a társaságában. Csak egy fiú nem volt a lány mellett szellemeskedő, sem kü­lönösen figyelmes, Kardos At­tila. Egy sápadt, szinte átlát­szó bőrű, keskeny vállú, fur­csa szépfiú, alá tele volt ko­ravén bánattal, s minden lány törte magát, hogy megvigasz­talja. Éva és Attila! Egyik sem volt közönséges lény. A férfi elmosolyodott. Hogyan is mondaná Jósika, az Abafy szerzője? ... »Nemének pompás példánya mindkettő!-« S nem csoda, hogy végül is egymásra találtak. Második­ban és harmadikban szinte alig vette észre az osztály, hogy fiúk és lányok élnek egy­más mellett, de amikor bele­fordultak az együttlet utolsó esztendejébe, ideges és türel­metlen szerelmek és barátsá­gok szövődtek mindenfelé. Az utolsó év tavasza olyan volt, mint a rőzseláng: gyújtott, ége­tett, s gyorsan kilobbant sze­relmek hamva maradt utánuk a padokban, amikor az érett­ségi banketten utoljára kezet szorítottak egymással. A lá­nyok könnyeztek, a fiúk fa­nyar, madáchi szavakat mond­tak az életről, a feledésről, mindönki az egyetemi, főisko­lai éveire vagy leendő állására gondolt. Csak Éva és Attila nem beszélt a múlandó lét hétköznapjairól. Egymás ke­zét se fogták, csak szótlanul üéSek egymással szemben, mint P^k megtalálták az élet min­den értelmét és örömét... Nagy szerelem volt! A lány és a fiú kitűnően ta­nult, s most, az utolsó eszten­dőben sem hanyatlott a szor­galmuk. így nem is vált gya­nússá, még szóvá tehetővé sein kapcsolatuk a tanárok előtt. Mindenki elkönyvelte, hogy vannak olyan szerelmek,1 amelyeknek nem árt sem az idő, sem a szóbeszéd. S talán mindenki bele is nyugodott, hogy Éva és Attila egymás­nak születtek, csak egyetlen fiú nem: Holczer Sándor ... ö lett volna tehát a vetély- társ, de még leírni is rossz tréfa. Ez a Sanyi egy kis ala­csony, zömök, ferde fogú fiú volt, járásában mackó, gondo­lataiban makacs és akadozó, szándékaiban szenvedélyes és kitartó lény, mint a bulldog. Volt is valami benne a bull­dog szívósságából és durvasá­gából. Gyűlölte a szépfiú At­tilát; ahol csak lehetett, rosz- szat mondott róla, és úgy só­várgott Éva után, hogy szinte láng csapott ki a torkából, ha a lány alakja feltűnt valahol az utca forgatagában. Velem Sanyi igen bizalmas volt, s néha fantasztikus vágyaknak adott kifejezést. Egyszer meg­leste, hogy Éva és Attila egy csillagtalan estén a kapualj­ban csókolózott. Felzaklatva jött hozzám. — Tudod — mondta hunyo­rogva —, Évának egy ilyen öleléséért öt évet adnék az életemből, öt évet, érted? S ezt komolyan is gondolta. Elképedten néztem a lobogó kínnal vágyakozó Fiúra. Ez a bolond a lánnyal eltöltött két hetéért képes lenne feláldozni teljes hátralevő életét. A kö­zépkori ember félelmes és vad szenvedélyei lángoltak benne. De hát ez csak gyerekes álmo­dozás volt, mert Éva rá se né­zett erre a kis bulldogra, olyan közönyösen ment el mel­lette, mint a pedellus előtt, pe­dig Sándor néha megpróbált alázatos hidegvérrel közeledni a lányhoz. Egyszer három mo­zijegyet vett, s a tízpercben az udvaron beszélgető Évához és Attilához lépett: — Van három mozijegyem, eljöttök velem? — Mit játszanak? — kérdez­te a lány, akiben egy pillanat­ra megmozdult a kacér kí­vánság egy ilyen udvarlóval és vetélytárssal közösen eltöltött est után. — A korzikai testvéreket. Azt mondják, klassz film! Ti csak menjetek! — szólt közbe Attila szenvtelen hangon —, nekem este még át kell vennem a második vi­lágháborút ... Éva ránézett Attilára, s egy pillanat alatt hozzásimult az akarata a fiú bánatos hangu­latához. *— Akkor nem lehet! Attila nélkül... ezt beláthatod, Sa­nyi! így mentünk el aztán há­rom jeggyel ketten, és Holczer Sándor olyan távolságba ke­rült a lánytól, mint a Holdra lőtt szputnyik a világűr feke­te mélységeiben a földi élet za­jától ... A kalauz belereccsent az emlékezésbe a folyosó végén. — Székesfehérvár követke­zik! férfi filmszalagját a harsogó hang egy pillanat alatt széj­jeltépte. Lekapta bőröndjét, s kifelé indult a többi utas után. To­longás, föld alatti folyosók, és kint az épület előtt: Taxi! Ta- xi! Amikor a szállodában elő­re megrendelt szobáját elfog­lalta, a mosakodás után le­ment vacsorázni, csodálkozva látta, hogy egyetlen ismerős sem ül az asztaloknál. Hol le­hetnek a többiek, a tízéves találkára érkezők? Tizenegy órakor végre be­robogtak hárman az egykori osztálytársak közül. Éjjel egy óráig beszélgettek a többiek­A ről. Éváról, Attiláról és Hol­czer Sándorról senki sem tu­dott érdemlegeset mondani. Az egyik férfi azt állította, hogy Holczer építészmérnök lett, sokáig élt külföldön, mert egy nemzetközi pályázaton el­ső díjat nyert egy modern, ga- rázsos lakónegyed tervével, s egyúttal jogot is, hogy tervét megvalósítsa. A reggel a júniusi napsütés­ben csodálatos volt. Régen el­mosódott arcok bújtak elő az emlékezet homályából a nap­fényre, a lányok kacér és érett asszonyokká lettek, s férjük oldalán kisgyermekük fényképét mutogatták. Tíz óra felé egy fekete Mer­cedes állt meg a szálloda előtt. Tányérsapkás sofőr nyitott aj­tót, s az osztálytársak kővé meredten bámultak a kilépők­re. Holczer Sándor, a kis bull­dog szállt ki a kocsiból fele­ségével: Wenkheim Évával. A férfi eltakarta a szemét. Nem igaz! Nem igaz! Hogy került össze ez a Sanyi Évá­val? És hol marad az örök szerelem szépfiúja, a világfáj­dalmas lelkű Kardos Attila? Miért nem jelentkezik? Ebéd előtt megoldódott a rejtély. Verebes, a szervező bizottság elnöke táviratot ka­pott Attilától. A táviratot a Magas-Tátrában adták fel, s ez állt benne: — »Szeretettel köszöntlek benneteket innen a felhők kö­zül, a szanatóriumból. A lázam már harmadik hete harminc­nyolc-kettő. A főorvos azt mondja, még két hónap a gyógyulásig!« Tari János Földes Mihály: VESZÉLYES ÉLET A Tanácsköztársaság bukása után a vöröskatonák nem is kis számban — ha más eszkö­zökkel is — tovább folytatták a harcot a munkásság forra­dalmáért. A kitűnő, József At- tila-díjas író ennek a harcnak néhány hősét mutatja be meg­kapó drámai erővel, élmény­szerű érzékletességgel. A re­gény egy darab történelem: né­hány jellegzetes színfolt arról a szégyenletes időről, amikor Peidl rövid életű »szakszerve­zeti kormányát« előbb Fried­rich önkényuralma, majd Horthy »rendcsinálása« válrot- ta fel, és különítményes tisz­tek, rendőrpribékek, valamint <yí csodaszép JHézesné szerelme T opán András után egy hónap múlva Mózes Benedeket is elvitték katonának. A kis cingár tani- Megvárta, míg a zsákból szét­szoborszerű tartásával megje- azonnal zsebkendőt borított Nagy temetése volt. Ezt min- lent a postán. Ezután ez volt csúffá tett fizimiskájára, de denki látni akarta. A temetés az egyetlen útja mindennap, hiába, erről beszélt az egész napján óriási felhőszakadás tót tán még annál is jobban szerették, mert gyönyörű hang­ja volt, és hegedűjével is sok gyönyörűséget ajándékozott a szíveknek. Aztán meg azért is szerették, mert feleségét meg nem. Mózes Benedek egész délu­tán az ismerősöket járta, és mindenkit könnyezve kért, de legjobban Gegyán Mihályt, hogy ne hagyják magára a fe­leségét, ha netán neki valami baja esne. Az asszony volt minden gondolata. osztották a leveleket. Nyugodt arccal tudomásul vette, hogy neki nincs, és senkihez sem szólva hazament Ügy járt, mint az alvajáró. E lsőnek a kis szőke köz­ségi írnok kereste föl. Ahogy a nagy darab asszony ott ült a fotelban, csak eléje térdelt, átölelte a lábát, és csókolgatta a térdét, lába szárát egyre vadabban. Hogy az asszony nem szólt, csókolni piac, és a kocsis képe bele- kerekedett. A tenger sár miatt kámpicsorodott a visszafojtott bivalyokkal kellett a hegyol- röhejbe. dalba felvontatni a koporsós Ezután a széptevői közül szekeret, mert Szent Mihály senki sem mert még csak a tá- lovával nem lehetett volna oda jókára sem menni, mert biz- eljutni. tosan megbolondult az az asz- A bivaly különös állat. Azt szörny. mondják, néha c udát lát, és E gy fél évig járt a postá- ^®y kell legyen, mert néha ra, hasztalan. A zűrza- rrLinden ok nélkül megvadul, var éppen úgy benyel- ^ aztán nincs akadály vérben te Mózes Benedeket is, mint ^orSÓ szeme előtt. A bivaly Topán Andrást. Akkor elment Matyurához, aki körül akkorára úgy elbur­kezdte sebesen fölfelé a szájá­ig, miközben a gyönyörtől jánzott már a csuda, hogy alig Másnap reggel ők is ott áll- szinte eszét vesztve rebegte, volt eleven belé az öreg, bár tak az autóbusznál. A kis em- hogy végre, egyszer már ilyen beszélni is alig tudott, bér ott csókolgatta a szobor- nagyszerűen nyugodtan együtt Mózesné gyertyát szerzett, szép, hatalmas idomú asszonyt, lehetnek. ahol érte. Aki látta, sírt az is. Akkor a csodaszép Mózesné könnyű, és meggyújtotta Ma- A csodaszép Mózesné sokáig minden indulat nélkül hatal- tyura ágyának fejénél, nézett a kocsi után. Nézhette, másán kipofozta, de úgy, hogy — Mondjon valamit az uram- messzire lehetett látni, mert a az még az utcán is tapogatta a ról, Matyura! — mondta ke- ragyogó fényben a Cibles négy megbambult képét, hogy nem ményen és jó hangosan. mindig vadállat marad, még az is, amelyik csak dalra adja le a tejet. Most is így történt. A két hatalmas fekete test hirtelen fújtatva kezdett vágtatni a he­_______ __ gyen, és vonszolták maguk után am i akkor már nemigen volt a ^borult szekeret, mint a pelyhet. A koporsó meg gurult lefelé, míg el nem akadt a temető vizesárkában. Az em­berek nagy része szétfutott iszonyatában. csúcsa is úgy fénylett a jeges ugrott-e ki az állkapcája. Matyura Áron ki is nyitotta ,kik ^?fSZJfJL.T mond^!í’ hótól, mint a gyémánt. Azért Hetipiac volt, mikor a szol- a szemét, és bámulta az asz- ott ™ffadtak- — Meg a könnyek között is akadtak, gabíró fekete lovai megálltak szonyt. Csak jót mondott ő - benki sem emlékezett akik megjegyezték, hogy most Mózesek rozoga faháza előtt, eddig. Sosem mondott rosszat aztán szabad a vásár! A túrósbödönökkel azonban senkinek, de ki tudja azt, hogy Mózesné városi lány volt. arrébb tágultak az emberek az a szentségébe kótyagosodott Sohasem tudott belenyugodni útjukból, mert könnyen meg- fejében milyen gondolatok a falusi életbe. Azért is az urát vadultak, és már nemegyszer kezdtek most motoszkálni, hibáztatta, hogy a dési áthe- gázolták szét a piacot. _ N _ ‘ lyezésük nem sikerült. Ügy A testes, kopasz ember /új- tyost^i aztán* hozta közel magához a várost, tatva ment föl a lépcsőkön, és y _ Meghalt? kérdezte Mó­zesné. hasonló esetre, és Mózesnét szépen elhantolták. E gy hét múlva hazaállí­tott Mózes Benedek, a jobb karja nélkül, az igaz. A temetőbe úgy kísérték ki az összeroppant embert, mintha búcsú lett volna. Ott csak letérdelt a sír mellé, ahogy tudta. Nagyon sole mu- harsogó jókedvvel tört rá a latság esett meg náluk, daloló, szép asszonyra. Átnyalábolta, -~öe" Matyura nem szólt töb- nyüszített, mint egy kutya, és táncos kedvű asszony volt. Fe- és a nyakát csókolgatva duru- ^ iamét iehunyta a szemét bal kezével kaparta a földet, kete szeme, hatalmas, szép tes- zsolta, hogy most egypár napig mi^tha Iátni ^ akarta vol ’ Az emberek döbbenten, ta­té minden szívet megdobogta- itt lesz hivatalos ügyben; az viláeot csak n haincza nácstalanul álldogáltak mellet­oK. rilr nőm C “ VUdgOl, CSaK a DajUSZa ____1...... __________________ to tt, és nem csinált titkot ab- igaz, csak ők tudják, hogy nem ból, hogy akit akart, azt az ez az igazság, ujja körül csavarhatta. — Ki kell használni az időt, Mindenki tudta dolgait, csak fekete rózsaviolám! — mondta a rajongó ura nem, akit bol- fölgerjedt sutyorgással, és doggá tett felesége vidám, mu- bajuszával birizgálni kezdte a latozó élete. Legalább felejti a hófehér nyakat, falut, szegénykém, mondogatta Mózesné csöndben végighall- ilyenkor, és könnypárás volt a gáttá, olyan arccal, mint aki szeme a boldogságtól, hogy súlyosan vezekel valamiért, ilyen szépen élnek. aztán mintha az volna a ter­Mindenki várta ezek után, mészetes, nekiesett mind a tiz hoev mi lesz. körmével, és úgy megszabdalta ■ Mózesnét egv hétig nem le- a szolgabíró bazsarózsa képét, hetett látni. Aztán sudáran, hogy a dühösen rémült ember csak erről látszott te- Nem jutott eszébe senkinek ’ sem csitítani. A nagy tömeg rezgeti hogy él. ember is zokogott körülötte. M Ó^jr vtták De Matyurára többé senki bet. Csak mikor a ma- sem nyitoua rá az ajtót. Ki_ lacai majd szétvetettek aiudtak körötte a gyertyák és az ólat eszeveszetten az éhség- P77P, Zt’lz tői, és sivalkodásukkal megtöl­tötték a falut, törték be az aj­taját. Az altatósüvege üres volt. Maga az ágyban feküdt zépen felöltözve, mellére kulcsolt kézzel, mint egy remekbe fa­ragott márványszobor. ezzel szét is foszlott a legenda Matyura Áron még pár napig elnézegette a gerendákat, aztán csak lehunyta a szemét, és nem is nyitotta ki többet. A csudaszép Mózesné mellett ásták meg a sírját. Mihályi Margit különféle terroristák »avatott« közreműködésével dúlt az el­lenforradalom. De hiába vetette börtönbe, internálta, kínozta és gyilkolta a munkásság legjobbjait a törvényesített fehér-terror, a I »veszélyes élet« nem retten­tette meg azokat, akik életük kockáztatásával terjesztették a7 ellenállásra bíztató röpirato. kát, és külföldi összekötteté­seik útján tájékoztatták a vi­lág közvéleményét az itt mű­velt gyalázatosságokról­Annak a kis csoportnak tag­jai közül, akikről Földes Mi­hály megemlékezik, csak keve­sen élték túl az ellenük intéz­ményesített embertelenségeket. Akik mártíriumot szenvedtek, a forradalom jövőjébe vetett tántoríthatatlan hittel menteit a halálba. Akik pedig életben maradtak, azok most már mi­attuk és helyettük is folytat­ják a harcot, s ez a harc a könyv utolsó lapjain nem ér véget. A Veszélyes élet nem­csak hiteles krónikája névte­len hősök dicsőségének, hanem ízig-vérig írói eszközökkel megírt, izgalmas mű, méltán számíthat az olvasók szé’es ré­tegeinek érdeklődésére. A szö­veghű illusztrációkat Simányi Emőke készítette. Szerkesztői üzenetek B. Károly, Somogyjád: Alom és Viharos éj című verseit megkap­tuk. Írásait csak a legnagyobb jó­indulattal lehet versnek nevezni. Bizonyításképp idézünk négy so-rt: »-Sötét felhővel van az ég bevonva, (Ügy rémlik, mintha pokol volna.) De azért pokolnak mégsem lehet venni, (Mert egy-egy fény közbe világít.«) Sz. Endre, Kaposvár: Verse han­gulatos, korlátozott lehetőségeink miatt azonban nem közöljük. Ja­vasoljuk, hogy keressen meg vele egy ifjúsági lapot. V. Sz. Sándor, Nagyberki: Bekül­dött írása közölhető lenne, ha egy kicsit összébb vonná, nem merülne el á kevésbe jelentős részletekben. Dolgozza át, és ismét küldje el hozzánk. P. Imre, Bálványos: Szép dolog az, ha valaki saját kedvtelésére versel, erről nem beszéljük le* Mással nem tudjuk biztatni. G. Lajos, Siófok: Rengeteg fel­kiáltójellel tűzdelt »Kiáltvány«-át semmiképp sem tudjuk közölni. Nem tartjuk helyesnek, hogy arra biztatja az embereket: ne legyenek katonák. Végül az »örökkön örök­ké« után már csak az »-ámen« hi­ányzik verséből. K. Ferenc, Kaposvár, »yirág és kenyér« jelige: Versei régimódiak, ódivatúak s egy kicsit nehézkesek. Ha ezeket ki tudná szűrni, sokai javítana verselésén. Nem könnyű költőnek lenni.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents