Somogyi Néplap, 1965. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
SOMOGYI NÉPLAP 4 Vasárnap, 1965. júnins 2*. ci pnS<fatűU)tu/ R ettenetesen kiváncsi természetű gyerek voltam. A tollfosztókban is, ahova any., m rendszerint magával vitt, szájtát- va hallgattam a gyönyörű meséket és a borzalmas történeteket. Egy este a falunk határában levő pusztatoronyról mesélt Juli néni. Szavahihetően mondta el, hogy falujuk mestere összeszövetkezett egy városból jött emberrel, és ásni kezdtek a torony környékén.* Aztán addig túrtak, kutattak, mígnem egy vasládát találtak. Sok minden volt abban a vasiád .ban: ékszerek, aranypénzek, drágakövek, no meg fegyverek is. S milyen csudás fegyvereket ástak ki a mi drága földünkből! Juli néni mindezt úgy mondta, mintha Krisztus urunk öt sebére esküdött volna, olyan igaz. Ezek után azt a következtetést vonta le, hogy bizonyára több ládának kell még ott lennie, meg más értéknek is, mert régen a torony körül volt a falu és a vámszedő barátok klastroma. A szerzetesi birtok jövedelmének. aranyainak egy része bizonyára a torony körül még megtalálható. Ez azért is lehetséges, mert a török basák elől el kellett dugniuk. Azonnal indultam volna felfedező utamra, de előbb társat kellett szereznem. Másnap az iskolában elterveztük Jancsi barátommal, akinek úgyszintén meghalt az édesapja, tehát ő is a félárvák kenyerét ette, hogy kiássuk a még ott levő ládákat. A kincseken igazságosan megosztozunk. Milyen gyönyörű csizmát csinál majd nekem a Kajdi suszter! Abba aztán nem ivódik bele a hó leve. Olyan fényesre suvickolom, hogy tükörnek is beillik. Veszek egy nagy szánkót, olyat, mint a Márffy kisuraság fiának van. meg egy birkabun- dás nagvkabátot kucsmával. Nem csúfolnak többé a gyerekek, hogy anyám berlinerjében megyek az iskolába. Annyi tejcsokoládét veszek, hogy ismétlőiskolás koromban is lesz belőle. Aztán kanász- ostort fonatok Ferkó bácsival, falunk kanászával, méghozzá kutyabőrből. Minden gyereknek tátva marad a szája a csodálkozástól. A megmaradt pénzt és kincseket odaadom édesanyámnak, kicserélheti a gombos szandálját egy újra. S ami a legfontosabb, nem kell a tisztelete- sékhez mennie mosni, vasalni, otthon lesz, és minden este elvisz a tollfosztóba rimán- kodás nélkül. Álmaimba merülve türelmetlenül vártam a kitavaszodást, hogy végrehajtsam tervemet. Fitymálóan néztem a szárkótulajdonosokat abban a biztos tudatban, hogy nekem jövőre különb lesz. Szerencsénkre olyan korán tavaszodott, hogy március 14- én mezítláb mehettem a Faragó-boltba nemzetiszínű kokárdáért, hogy az ünnepen mar»-'"'—-'»ómról tanúbizony- sé" ’■•=ssek. H úttervünk már készen volt. Jancsival megegyeztünk. milyen szerszámokat viszünk. Nekünk volt egy ásónk, egy JÚLIUS 1 -ÉN ESEDÉKES A MAGÁNAUTÓK KÖTELEZŐ SZAVATOSSÁGI BIZTOSÍTÁSÁNAK MÁSODIK FÉLÉVI DÍJA FELVILÁGOSÍTÁST, BEFIZETŐLAPOT AZ ÁLLAMI BIZTOSÍTÓ FIÓKJAI ADNAK vásott lapátunk. Jancsi megszerezte keresztapja irtókapáját, melyet az erdei munkánál használt. A szerszámokon kívül gondoskodtunk lámpáról, gyufáról, gyertyáról és egyéb apróságokról. Szombaton szürkületkor indultunk a cigányréten keresztül, a messzelátó irányában a temető gyalogösvényén a toronyhoz. A nagy kockázat kétkedővé tette barátomat' Többször megkérdezte: -Te, Jóska, biztosan találur'- ott aranypénzt meg éksz” -oh?* »Hogy biztos-e? Hát a Juli néni nem szokott hazudni« — válaszoltam a teljes siker tudatában. Azért, hogy megnyugtassam, és kitartó munkára buzdítsam, megmondtam neki, lehet, hogy több helyen és mélyen kell ásnunk. Az is megtörténhet, hogy munkánk eltart István király napjáig is, de egy vasládát föltétien találunk. Megnyugodva, hűséges barátként bandukolt mellettem az álmok tornyához. A munkálatokat később csak vasárnaponként végezhettük. mert ilyenkor nem dolgoztak a mezőn, nem járt az uraság meg az intéző. S azért is az Űr napját választottuk, mert nem akartunk másokat beavatni titkunkba. Az igazi munka égj’’ verőfényes március végi vasárnapon kezdődött. Olyan izgalom vett erőt rajtunk, hogy hangtalanul tettük meg az utat a toronyig. Nyomban munkához láttunk. Hajtott berniünket a kincs utáni vágy, a hihetetlenül gyors meggazdagodás reménye. Észre sem vettük az idő múlását, a vízhólyagokat tenyerünkön. Rendíthetetlenül, senkitől sem zavartatva ástunk mindaddig, míg egyszer csak megkezdték a toronyi tábla megmunkálását. Nagy volt a forgalom a torony körül. Szántottak, vetettek. Nyüzsgött a cselédség. Veszélyben éreztük kincsünket, álmaink eldorádóját. Azért a következő vasárnap folytattuk a munkát. Es nem telt bele fél óra, keményet ért az ásó ... Egy koponya volt. Egyszerre éreztünk örömet és félelmet. Halkan suttogva beszélgettünk, mert gondolatainkba mélved- tünk, A koponya szinte sértetlenül vicsorgott előttünk. Furcsa gondolataink elűzésére tréfára vetemedtem. — Ne haragudjék, kedves ősapám — mondtam —, nem akartuk kegyelmeteket zavarni nyugalmukban, de tudja, nekünk nagy terveink vannak, azokat pedig meg kell valósítanunk. Aztán maguknak úgysem kell az a mérhetetlen kincs, ami itt lelhető, nekünk annál inkább. Ahogy így kérleltem, bocsánatáért esdekeltem, a földrakáson megmozdult a koponya. Szinte beleremegtünk. Mi ez? Mit jelent? Talán mégis megsértődött, és bosz- szút forral ellenünk? Egyre j nagyobb rémület kerített hatalmába bennünket. Aznap már nem tudtuk folytatni a munkát. Teltek, múltak a hétköznapok. Éjszakánként borzalmas álmok gyötörtek. Egyszer azt álmodtam, valami pompás, föld alatti birodalomban járok. Az arany meg a gyémánt mint ereszünkön a jégcsapok díszelegtek temérdek nagy mennyiségben. S ez mind a miénk! Máskor hétfejű sárkányokkal kellett megküzdenem, hogy megmeneküljek a veszedelemtől. Éjjel-nappal a vállalkozás rabja voltam. Nappal a szánkó, a kabát, az anyám cipője, a nagy halom csokoládé iránti vágyakozás töltött el. Gondolatban számtalanszor megpróbáltam e sok kincs hasznosítását Már-már magamon éreztem az új ruhát, a lábamra szabott csizmát. Láttam anyámat, amint új cipőjében, ragyogó szoknyájában, új berlinerkendőjében kíséri Borcsa nénémet a húshagyói bálra. Ha anyám valamit parancsolt, mint a fürj, futottam. Azt mondják, ritka dolog, de én szófogadó gyerek voltam, nehogy akkor keressen, ha kincskereső úton vagyok, s esetleg titkomat fBIíedezzék. Meglepetésnek szántam azt a nagy boldogságot, amit számára is kiások. M ár hosszú ideje ástunk, munkálkodtunk. Nagy halom jószagú föld borította a torony környékét. Megedződtünk a munkában. Semmiség volt már a lapátolás. S a legnagyobb munkában lepett meg bennünket a Golyószemű. Golyószeműnek hívta mindenki az uradalom intézőjét, mert olyan rettenetesen tudott nézni, hogy szinte beleremegett a nézésébe minden cseléd, napszámos és részesarató. Különösen félelmetes volt, ha lovaglópálcájával a csizmaszárán taktust ütögetett, ami azt jelentette kimondatlanul is: dolgozz, kutya, dolgozz, cseléd. — Hát ti mit csináltok itt? — förmedt ránk. — Ásunk — válaszoltam alázatosan. Megremegett a lábam, és szinte tojásnagyságúnak láttam a gödörből golyószemeit. Csizmája is olyan nagynak rémlett, mint egy óriásé. — Aztán ki engedte meg, hogy tönkretegyétek a torony környékét? Megszeppentünk. Nem jött hang a torkunkra. Lehorgasz- tottuk fejünket, csak álltunk birodalmunk kapujában. — Hozzátok beszélek, faty- tyúk, nem halljátok? — Nem tudtuk, hogy engedélyt kell kérni — válaszolta Jancsi barátom. — Hát kié ez a torony? — A falué — mondtam. — Ehhez a falunak semmi köze. Menjetek el a bíróhoz, mondjátok meg neki, hogy előbb vegye meg. és utána turkálhattok itt! Kikecmeregtünk gödrünkből, összeszedtük szerszámainkat, vigyázva, nehogy a Golyószemű és lova közelébe érjünk. Valami nagy szomorúság kerített hatalmába. Elvesztünk. Vége mindennek. Kifosztottak, megloptak bennünket. plvették tőlünk még az álmainkat is. Összeszorított foggal, dacosan szóltam társamnak. — Ne félj, még. egyszer megpróbáljuk. Meghallotta ezt a Golyószemű. — Mit mondtál? Még egyszer megpróbáljátok? Odalépett hozzám, megsuhintotta lovaglópálcáját. Kétségbeesésemben szerszámaimmal a vállamon ugrani akartam. Az ütés elől azonban nem tudtam kitérni. Fájdalom és melegség öntötte el arcomat, egész testemet. Meg- tántorodtam, és szerszámaimmal együtt a gödörbe estem. Utána Jancsi barátomra vetette magát. Ütötte, verte, végül is mindent otthagyva, reményeinktől megfosztva elmenekültünk. Csak a kiserdő ‘•-ttlén találkoztunk úira. Fájic-horeoq^tott fejjel ' ' ' " ~k hazafelé. A mérhetetlen keserűség és gyűlölet lelkünk mélyére rakódott. Már ifjúvá értem, de még mindig bennem égett e gyűlölet és keserűség. Ismét a toronynál találkoztam Jancsival. Hónunk alatt a kihegyezett cövek, teteje tintaceruzával megírva: özv. F. J.-né, özv. Cs. M.-né. Nem beszéltünk róla Jancsival, de a toronyi földhányásra, birodalmunkra, majd a lesújtó pálcára s kudarcunkra gondoltunk. E gondolatainkból zökkentett ki Lelkes Pista bácsi kiáltása, miközben léptetőjével az irányt mutatta. — Jól verd le azt a cöve- ket, Jóska! Ez már a tiétek. A cövekek közé beékelődött falunk pusztatornya. Egy darabig csak néztem a tintaceruzás nevet, a tornyot, mely ma az enyém, a miénk, a falunké lett. Aztán büszkén, valami furcsa zenével lelkemben indultam hazafelé. Arra gondoltam, mégiscsak megtaláltam kincsemet. Igaza volt Jufi néninek, kincs volt a torony körül, életet adó, régóta magára várató kincs. Pusztai József Minisztériumból tsz-be Megyénkben sokan ismerik Bajcsy Edét. 1954-ig megyei íóagromómus- ként hasznosította tudását, aztán több mint tíz évig , az egész ország mezőgazdaságának szakmai irányításában töltött be jelentős szerepet: a Földművelésügyi Minisztérium Növény- termesztési Főigazgatóságának helyettes vezetőjeként dolgozott. Az idén márciusban — nyugdíjba vonulásakor — a barcsi Vörös Csilláig Tsz kérését teHesít- ve vállalta a gazdaság fő- agsronómusi tennivalóinak ellátását. — Nem érezném jól magam, ha nem dolgozhatnék — mondja. — Ebben a korom sem gátol. A napot hasznos munkával töltöm, így nincs időm arra gondolni, hogy elmúltam hatvanéves... A barcsiaktól mindent megkapott ahhoz, hogy eredményesen dolgozhasson. Arról beszél, hogy minidig talál elsajátítani valót Itt győződik meg például az új típusú gépek gyakorlati munkájáról, s hasznosságukról a velük elért eredmények közvetlen tapasztalásával bizonyosodik meg A feladat, amelynek megoldását Barcson vállalta, nagy. Egy példát említ: a magasugró könnyebben viszi át egy méter után a másfelet, mint száz- nyolcvan centi után a százki- lencvenet, pedig itt a különbség egyötödére csökkent — Barcson hasonló a helyzet A Vörös Csillag Tsz országosan is kiemelkedően jó, éppen ezért nehéz még jobbá tenni. De nem lehetetlen, s ezen, együtt fáradozunk a gazdákkal. Addig maradok itt, és addig segítek, ameddig a barcsiak akarják, s amíg egészségem engedi. A barcsiak becsülik a szorgalmat, s bízunk benne, hogy az egészség nem hagyja cserben. Várva várt vendég érkezik hétfőn Hétfőn délután négy perccel 4 óra előtt várva várt vendégünk érkezik: megkezdődik a nyár. Legalábbis ezt állítják a csillagászok. Két rekord mindenesetre lesz ezen a napon: az egész évben a legkorábbi napkelte és a legkésőbbi napnyugta. Így azután hétfő — amely egyébként az esztendő 172. napja — hajnali 3 óra 46 perctől 19 óra 45 percig, vagyis egy perc híján 16 órán át tart. Az a bizonyos plusz Versenyben a sürgető idővel A verőfényes udvarról léptem a félhomályba. Az aktahalmaz mögött ülő emberről öltözéke árulja el, hogy nem irodai dolgozó. A gazdaságból futott be néhány percre, de már készülődik is. Hóna alatt iratgyűjtőt szorongat — Hova siet? — Ne haragudjon .... várnak a tanácsnál. A brigádvezető elment én pedig nekivágok a határnak. Nem mindegy, hogyan — Honnan jön? — kérdeztem Palkó Györgytől. A mesz- tegnyői országút kellős közepén találkoztam vele. A vállán vasvillát szorongatott, és sietett — Onnan — mutat a villával a félig szétterített lucernaboglyák felé. — Hova indult? — Oda — fejével a dombtetőn készülő lucemakazal felé intett — Eddig szárogat- tam, most rakodni megyek. — Ez nagyon sürgős? — Ha szétteríti az ember a szénát, akkor csak sürgős. Nem? — Hányszor terítette már szét? — Kétszer. Nem mindegy, hogy hogyan szárad meg Először nem sikerült de most igen. — Ki mondja meg, hogy menjenek szárítani? — Hát keli azt mondani? Szép a határunk, s ez viszi az embereket. Délelőtt még esett, délután pedig már mindenki a földeken volt. Pedig nem kérte rá az embereket senki sem. — A mesztegnyői határ ilyen még nem volt — folytatja. — A nép tudja, hogy dolgoznia kell, Az éti családom is százfelé menne, ha tudna. Nem is hagyjuk szégyenben ezt a határt. Éjjeliőr — nappal — Mikor feküdt le? — Négykor mentem haza, akkor ledőltem egy kicsit, de mondtam az asszonynak, hogy hétkor keltsen föl. — Nem kevés ez az alvás? — Az este szólt a brigádvezető, hogy jöjjek el a lucernakazalra. Hát jöttem. — Sűrűn hívják ilyen munkára? — Ha szorít a cipő, csak akkor. — Mondott már nemet, ha ilyen munkára hívták? — Lehet ilyenkor nemet mondani? — Miért ne lehetne? — Mert egyik embernek a másikat ki kell segítenie. Most ez a legsürgősebb munka. Éjszaka öt istállóra és a gépparkra vigyáz a faluban Kertész Pál. Néhány órai alvás után most hatvannégy éves fejjel az egyre magasodó szénakazlat rakja. — Nem szédül? — Még nem... Az ember nem gondol ilyesmire, ha fent van. — Nem lesz nehéz a következő éjszaka? — Ha elálmosodom, akkor járkálok egyet, hogy kimenjen az álom a szememből. — Ezért a nappali- munkáért mennyi egységet írnak jóvá? — Azt mondta a brigádvezető, hogy majd beírja ___De h át különben is ki kellett volna jönni. Ilyenkor úgysem nyugodt otthon az ember. Nehéz nap emlékei — Magának emlékezetes ez a tábla? Molnár János, a fiatal traktoros megigazítja a kapálóekét. azután válaszol: — Az ... Amikor kijöttünk, azt hittük, nem tudunk rajta keresztülmenni, de megtárcsáztuk hosszában. Másnap reggel a váltótársak jöttek volna, hogy keresztben is megjárják. Nem tudtuk, ki lesz a váltótárs, hát kijöttünk újra mi. A munka egy egész nap és egy éjszaka tartott. Ez alatt az idő alatt egyszer ültek le enni. — A szerelő szólt ugyan, hogy menjünk aludni, de mi azt mondtuk, ha már rázattuk magunkat a föld hosszában, akkor megtárcsázzuk keresztben is. — Szép egyenesek a kukoricasorok — mondom. Tudom, hogy ő vetette ezt a táblát. — Nemcsak ezek. A többi is — mondja Iglói Ferenc ag- ronómus. — Lehet, hogy meg is ka- páltatják velem? — élcelődik a traktoros. Elindul a Belorusszal, néhány méter után megint megáll, igazít a kultivátoron. — Csak nem rossz? — Dehogy! Azt akarom, hogy minél keskenyebb legyen a kapálásra váró rend. — De ha ennyire vigyáz, akkor kisebb lesz a teljesítménye. — A sorok meg keskenyebbek, s ez azt jelenti, hogy holdanként legalább egy kapás egész napi munkáját takarítjuk meg. Nem számoltam utána, lehet, hogy kevesebb, lehet, hogy több kézi erő szabadul így fel, de az igyekezet dicséretes. A közösségnek a közösségért A munkáról, az időszerű feladatokról beszélgettünk. Egyszerű természetességgel mondták el véleményüket. De a szavak mögött mégis ott húzódott az a bizonyos többlet, amit ők a közösnek adnak. Mert senki nem kérheti számon az éjjeliőrtől, ha nappal nem megy a kazalra. A traktoros is meg tudná magyarázni, miért hagyja szélesebbre a sorokat, s a vasvillával siető ember is nyugodtan ráfoghatná az időjárásra, ha szétázik a széna. Ez azonban pénz. és időkiesést jelentene, ami közvetve őket is érintené. Egy kicsit többet vállalnak a közös gondjaiból. Nemcsak mennyiségi többlet ez, hanem minőségi is. A közösségnek teszik a közösségért — önmagukért. A matematikában plusznak nevezik a többletet. Mesztegnyőn én így tudtam megfogalmazni: szorgalom. Kercza Imre Hegesztőt (autogén, villany), vizsgával rendelkezőt, fölvesz az ÉM Földmunkát Gépesítő Vállalat Danamenti Fő-építés- vezetősége, Székesfehérvár, Seregélyeti a. 83. Nehézgépszerelőt (kotró, doser, dömper) fölvesz as ÉM Földműkét Gépesítő Vállalat Dunamenti Fő-építésvezCtősége, ^ o Székesfehérvár, J Seregélyest u. 83.
