Somogyi Néplap, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-01 / 102. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Szombat, 1965. május 1. Darázs Endre: •• KAPU ... 4 x tán vannak kiixöttetek olyanok is. édes gyermekeim, akik nen a magasabb tudományok aranykapuját lépik át, amely­nek csupa gyémántokból var a küszöbe; de az ezüstkap várja őket, a becsületes ké1 kézi munkáé, és ennek a kü­szöbe bizony kemény és feke­te vas ... Nagyon szépen beszólt a tisztelendő úr. Kár, hogy nem págyon érthették, és sokan nem is figyeltek oda. A tanító maga elé bámult. Vége hát ennek az évnek is. Lőrinc is kapukat látott, nemcsak a pap. Alattomosan surrant a sáros labda, de ő rávetődött még idejében, a kapu torkában, és nem rezzeni mögötte a háló. — Lánci! Lánci! V- zúgott a tömeg, és ő térdelt és mosoly­gott, de valaki kiverte kezé­ből a labdát, és hajolt rá mo­gorván apja, a fekete ács. — Te kölyök! Szögeid meg már a kaput! Most már a csámpás kertka­pu csikorgott előtte, ahogy ki-becsapta a szél. — Lán-ci Lő-rinc, Lán-ci Lő-rinc... « Anyja rítt a kapu mögött. ,— Isten veled, kisfiam. Testvérei rá se néztek, trap- poltak a kopár udvaron, ker­gették egymást körbe-körbe és örömtelenül. A fekete ember szúrósan nézte, mint valami idegent. — Na, gyere már ... A sorban a nyoma nem ma­radt meg sokáig. Befújta a szél. ... és az Űr végtelen kegye vezéreljen benneteket. Ámen. Jobbját tartotta a tisztelen­dő. Megcsókolták hárman, de nem többen. Lőrinc sem. Zse­bében volt a zöld fedelű bizo­nyítvány, amely szerint jó rendűén végété el az elemi is­kola hatodik osztályát. Ezt ta­núsította két cirkalmas alá­írás és az angyalos körpecsét. A csatorna hídján Zsubrák- kal találkozott. — Haj, fiatalember, most már mienk a világ! Háromkor tréning! Lőrinc elbődült. — Lesz ám az a hétkeser­ves ... Zsubrák a vízbe köpött, a karfán át. — Na. nézd a vadmarhát... A fekete ember a kony­haasztal mögöit állt, mintha évek óta várná. — Készülj. Délben megy a vonatunk ... Ugyanoda szállt fel a fűsze­res is. A Hidegkúti fiú volt vele. — A városba, Lanci uram? \— A városba. Hallgattak. egy iramodás- nyit. Aztán a fűszeres meg­kérdezte, csak úgy, unalmá­ban. — A Lőrinc ügyében? — Abban. Suszternak adom kérem. A Krámerhez. Meri ma már az ácsság . .. — No — hökkent föl. — Mi is éppen hozzá tartunk. Meg­kért az ügyvéd úr, ha már bent járok, vigyem magam­mal Tomikát, aztán vetessek neki mértéket két pár új ci­pőre. No, legalább együtt me­hetünk. A fekete ember csak bólin­tott, nem szíves arccal. Tomika harangozott lövid lábával, láthatóan unatko­zott. Lőrinc meg csak nézte. jjjZ . Ui' .LóZ, I'. K'- i CiJclk. 3.Z cip­ja. Igaz, nem gimnáziumba kerül, hanem kereskedelmibe, különbözetivel. Merthogy a; állítólag könnyebb, és Tomi ka nem túl okos. Állomás jött, akácfás. — Szomjas vagyok — mor­góit Tomika. — Ej, honnét kerítsek én most neked vizet .. A fekete ember készséges kedett — Majd a Lőrinc. Ugorj, Lőrinc A fiú kezében táncolt a pa­pirospohár Tomika gyanakod­va nézte. (Stotz Mihály rajza) — Mondja csak, nem ivott maga ebből? Lőrinc fehér lett. Mi az, hogy maga? Tegnap még szer­vusz volt. Igaz, hogy hol van már a tegnap? Tomikának aranykapu jár, neki meg a vasküszöb. Ezüstkapu? Barom­ság' Rój uk bömbölt a vá­ros, váratlanul és félelmete-' sen. A bőrgyár, a bútorüzem s még a kis kóceráj is, amely­ben gyermekkerékpárokat ké­szítettek a hadirokkantak, deszkaólban. Süvített minden gőzsíp. — Sztrájk! Megint Sztrájk! — legyintett a levegőbe egy szalmakalapos úr. — Az idén már harmadszor. Na de majd... Szuronyok néztek be a vo­natablakon. — A mi csendőreink — bil­lent egyet a szalmakalap. Az ócska, zöld villamos járt. Elzötykölt a Szent Imre-szo­bor előtt, és a sarkon meg­állt, a Krámer üzlete közelé­ben. A cipész fanyalgott. — Rosszkor jöttek. A segéd­urak is leálltak. Az okosok. Kész tönkremenés — mutatott körbe a néptelen műhelyben. — Kuncsaftot is hoztunk — mondta Lánci. Krámer megmozdult. g — Két pár borjúboksz a.. Hogy is? A Hidegkúti fiatal­úrnak. Tessék csak leülni és levetni a cipőket. Mértéket veszek. Igenis. Tomika lerángatta bal ci­pőjét, de a jobb nem moz­dult. Beledagadt a lába. — Fusermunka — himbálta fejét Krámer —, egyik cipő nagyobb, mint a másik. Iga­zi fuserok. Próbálgassa csak, fiatalúr. Tomika kiválasztotta Lőrin- cet, és intett. — Húzza le, kérem. — Előredugott lábfeje majd­nem Lőrinc állát érte. — Húzza le, na! Krámer úr rámordult. — Mit bámulsz? Mit bá­mulsz? Most már ide tarto­zol! Dolgozz! 'Fölszegte a fejét Lőrinc. Mit, hogy ő huzza le a büdös cipőjét ennek a tésztaképű­nek? Pár hete még, hogy sün- dörgött körülötte: Lőrincke, légy szíves, mutasd a számtan- példádat! Hát nem, soha! — Húzd már le, kisfiam. 4* apja volt. Nem is­merte meg. öregen nézett rá, könyörgősen. Uramisten, ilyen vén volna már? Akár holnap meghalhat, és otthon négy öccse futkorász körben ‘a csu­pasz udvaron örömtelenül. Már holnap meghalhat, meg. Odakint megint vijjogtak a szirénák. Lőrinc megroggyant. — No, adja ide a lábát, fia­talúr! . * : Demény Oltó: OTT KEZDŐDÖTT ♦ Szürke kő, barna drót, poros fák, : élettelen élet, rideg fény. } Ott kezdődött a város valahol • a kanyargó vaspályák mentén. I ♦ ♦ : : ♦ : Ahol bádogtetők suhogtak a kerítés nélküli telken, és korom hullt rájuk az égből, amit a szél és eső elkent. Majd egyre beljebb, ahol málló vakolatú vén házak álltak. Ablakaikon repedt függöny, homlokukra írva — alázat. Nem törli le róluk azt többé az idő — s bennem él örökkön. Itt kellett élnem, s egy maréknj igaz örömért könyörögnöm s kivágnom magam a fényre! lm, az utódok szerencséje; majd mosolyognak szavainkon: ki érti, aki át nem élte? : I ♦ ♦ ♦ j : I Várnai Zseni: Végtelen a csillagok világa Csak ásnak, ásnak tudós emberek, s előkerülnek évezredes csontok: királysírok, múmiák, fegyverek, aranybálványok, köbalták és szobrok. . Barlangi rajzok ... megfeszül az ijj, repül a nyíl vad őseink kezéből... s mily különös, művészi munka hív / ámulni az időtlen messzeségből. Mi mindent tudtak már a régiek! arról regél a föld megőrző mélye, elporladtak az alkotó szívek, de él a Mű, s kápráztat a tökélye. Kitől tanultak ... volt-e mesterük? és hányán jöttek, s jönnek még utánuk, ha földerítik ősi rejtekük .., Az alkotóknak számtalan a számuk. .j z állomáson szekér — lm. várt, rajta vadonat- \_y új üléskosár. A gyep­lőszárat gyér bajuszú, ősz hajú ember tartotta. Ami­kor forogni kezdett a kerék, először azt kérdezte: — Mi újság maguknál, a vá­rosban? Én az időjárást firtattam, megtudtam, hogy a múlt heti eső jót tett a kukoricának. A tisztára gereblyézett gabona­tábla fölött jóllakott madarak szálltak, szélén sorakozott a csaknem egymást érő sok bú­zakereszt. Azt mondja az öreg: — Holnap rámegy a trak­tor; kezdjük másodvetés alá a tarlóhántást. Ahogy kifordultunk a hárs­fával szegett útra, megláttam az aratókat. A férfiak nagy része rövid klottnadrágban, .a marokszedő lányok lábán gu­mitalpú szandál. Az elevensö­vény mellett, az árnyékon négy-öt süllyesztett, divatos gyerekkocsi. Az öreg, mintha tudná, hogy mire gondolok, rákezdi: SÁSDI SÁNDOR: KÉZFOGÁS negyven éve lehet... Én vol­tam az aratógazda: ötvenöt ka­szával, ugyanannyi maroksze­dővel álltunk belé a rendbe. Á báró, mert akkor még hí- re-hamva sem volt a Szabad­ság Tsz-nek, a báróé volt kö­rös-körül minden, ő meg a hosszú, sovány intézővel nyú- zatta a bőrünket: a tizenegye­dik keresztért adta ki azt a rossznál rosszabb gabonát le- aratásra. Beszéljük az intéző­nek, hogy szívlelje meg a pa­már a többiek is, s ha látják, tudják: ki tellett a becsület, nincs reánk szükség. Faágról leakasztják a kaszát, ciKelő- dünk, készülődünk, a magtár mögött iszkolnánk hazafelé, amikor utánunk kiált a barna arcú, kék szemű tizedes: »Hej, emberek, besózták magukat, hogy nincs maradhatnékjuk?« Tudakolja, melyik a banda­vezér, és már kiált is rám, né­ven nevezve: »Hajduska, ide hozzám!« így. Mint valami porosfülű bakának. Káromkodnék én naszlásunkat, másítson ja­vunkra a szerződésen, adja ne­künk a tizedik keresztet, mert másként felkopik az állunk. . Falra hányt borsó . . . Vagyis ezt mondtam már. De azt nem, egy nagyot, mert úgy érzem, már minden mindegy, de rám nevet a szép kék szemével a sarzsi, és nyújtja a kezét, olyan szívesen, mint amikor messzi vásáron összetalálko­Mintha a szeretőjét emle­getné, úgy beszél a híddaru ról, torokemelőről vagy mife­néről, aztán fél karral meg­ölel: »Kiadtam a fiúknak a parancsot: aki ma énnálam jobban kaszál, annak Mrofn napi egyes jár... Mi lenne, ha a munkás a munkással nem fogna össze az ilyen tízezer holdas bárók ellen?« Kézbe fogta a kaszát, utána a többi. "Uramfia. úgy elkezd­ték / pocskolnl azt a búzát, hogy belém fájdult. Mit szól­jon az intéző? A nagy sza- kállú istent húzza lábánál fogva az égből, krucifikszezik kegyetlenül. Több se kell a tizedesnek, levágja a kaszá­ját, úgy, hogy élével fúródik a földbe: »Aki jobban tudja: csinálja.« A krucifikszes ki­áltozza: »Hadbíróság elé állít­tatom, főbe lövetem vala­mennyit.« A kék szemű olyas­félét felel, hogy attól még nem telik meg a báró úr mag­tárja. Minek szaporázzam a Csak ásnak, ásnak tudós emberek, a föld szívéig ér a szomjúságuk. Mi volt? S ha korunk múlttá dermedett, mi jön? Mily korézak születik utánunk?! S mi marad meg belőlünk? — kérdezem, ha új évezred léptei dübögnek? Mily új csodákat szül az értelem, s lesznek-e akkor költemények... könnyek?! A múltba nézek, s a jövőt álmodom, mert mérhetetlen lelkem szomjúsága .. . és éjszaka az eget bámulom: Mily végtelen a csillagok világa! — Azelőtt négy keresztlábra szöszvászon pokrócot feszített ki a szegény ember felesége, abba fektette a kölykét... Azelőtt... — elhallgat, leszáll kereket kötni, kérdezi: hallom- e a messziről úszó, furcsa zú­gást. — Kombájn ... A negy­venkét holdas Vadi-alji táb­lán aratja a búzát. Úgy arat­ja, hogy mindjárt ki is csépe­li; olyan tisztára, hogy öröm nézni... Sokfélét megértem életemben; egyszer olyan ara­tást is ... Mondjam, vagy job­ban szereti, ha hallgatok? elevág a mese kellős közepébe: — Rossz volt az a búza nagyon. Nem­csak konkolyos, de vadlen­csés is; az pedig úgy megdön­tötte, hogy kaszás legyen, aki megbirkózik vele. Többet kö­szörültünk, mint vágtunk az acéllal, többet volt kézben a köszörűkő, mint a tokmány­bán. Tudtuk már az első na­pon, hogy igen-igen megcsalat­koztunk. Szemére is hánytuk ezt az intéző úrnak, próbáltuk szép szóval belátásra bírni, de falra hányt borsó .'olt. Mi mást tehettünk? Sztrájkba lép­tünk. Nem tegnap, nem tegnap­előtt történt. Úgy számítom, hogy a hosszú, sovány károm­kodik egy nagyot, felül a hin­tájára, meg se áll a kastélyig. Hogyan, mivel, rábírta az uraságot, hogy telefonáljon a városba, valamelyik hivatalba, küldjenek egy század katonát, de azon nyomban, mert pereg a kalászból a mag. Nem tudtunk minderről sem­mit. Vártunk, türelmesen vár­tunk a pusztán, mint jó gye­rek a cuclisüvegre. Heverész- tünk az akácos szélén; néme­lyik aludt, de a legtöbbje a tarisznyába kotorászott, unal­mában enni kezdett. Az én asszonyom is dugdossa felém a karéj kenyeret, rajta darab­ka túrót. Csak hát egy falat le nem csúszott volna az én torkomon. Kiváltképpen ak­kor, amikor látom, hogy por­zik a pusztára vezető út. Szép sorban, vállon a kasza, masí­roz a katonaság. Sóhajtok egy nagyot, ránézek a feleségemre, a tekintetemben ez a kérdés tüzel: »Mivel eteted a télen a négy gyerekedet?« Olyan asz- szony az én Julim, hogy min­denre tud feleletet. Példálózik azzal, amit a vasárnapi misén hallott a szószékről: »Ha bá­rányt ad az Isten, ad legelőt is.« Egyi-e jobban porzik a hárs­fával szegélyezett út, látják zik egyik falubeli a másikkal: »Egy tapodtat se innen, szük­ség lesz magukra.« Kérdem tőle: »Talán kalászböngésző­nek maradjunk?« Az csak szo­rongatja a kezemet, olyan is­tenesen, hogy a tenyere me­lege megcsapja a szívem tájé­kát. Visszakérdez: »Mit gon­dol, sztrájktörőknek jöttünk ide? Mit gondol, ha október­ben kibújok ebből az angyal­bőrből, nem megyek vissza a Ganz-vasöntóbe? Alig várom, hogy megcsapoljam az én jó kis kupolakemencémet...« szót, a vége az lett, hogy az intéző odafordul hozzám, erős- ködvén, hogy megkapjuk a tizedik keresztet, ha azonnal hozzáfogunk a munkához. Hozzáfogtunk. Az én Julim el akart kezdeni megint va­lami paposat, de elhallgatott, mert a kék szemű nótát pa­rancsolt az induló katonák­nak. Lépésük egyszerre dob­bant a poros úton; azt dalol­ták: »Megszabadulok, meg is házasodok. Azt veszem el, akit én akarok .. .« Olyan szép volt a nótájuk, hogy muszáj volt velük dalolnom, másként ta­lán kicsordult volna a sze­memből a könny. / Á Föld lakossága és az újságok olvasottsága A Föld lakosságának száma gyor­sabban nő, mint az újságok pél­dányszáma — ez derült ki a vi­lágsajtó fejlődéséről nemrég ké­szített statisztikákból. A világon 8000 napilap jelenik meg kb. há­romszázmillió példányban, ami azt jelenti, hogy az utóbbi tíz évben a példányszám húsz százalékkal, a világ lakossága pedig 26 száza­lékkal gyarapodott. A japán na­pilapok ötmillióval növelték pél­dányszámukat, a szovjet sajtó 9 millióval, úgyhogy e két ország lapjainak együttes példányszáma eléri a 39 müliót. SOLTRA ELEMÉR: TANYA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents