Somogyi Néplap, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-04 / 80. szám
Barát Endre: fk/É áron István közvetleImB nül a felszabadulás \^y 0 L után került vissza a falújába. Keserves volt az ifjúsága: inasélet, res- telkedés a rossz ruha miatt, szidalmak és pofonok. Később városi hányódás, tüntetés... röpcédulák... Detektívek, verés, börtön ... Aztán háború ... Behívás, büntetőszázad ... Ukrajna, szökés, partizántábor ... Röviden ennyi az élete. S most itthon van. Amikor elment anyjához, az aggodalommal fogadta; szinte nem is örült neki. Nohát, titkár lett a fia. Hatalma van, néki, aki a semminél is kevesebb volt. Ez nem lehet természetes dolog, ez valami különös,. félelmetes ünnep, olyan, ami • naptárban nincs; olyan, aminek igen keserves lehet a böjtje.- Saját maga miatt is rettegett, hiszen ha őt nem bántják is, de biztos, hogy régi helyeit elveszíti: elzavarják az úri házak mosó- teknői mellől. Maron István negyvenfelé járt már; sovány, kissé hajlott alakja, barna, himlőhelyes arca, betört nyergű orra volt — s valahogy mégis szinte szépnek hatott. Homlokába hulló sejtét haja s átható nézésű, okos, szürke szeme tette kellemessé az arcát. Csüggedten nézett anyjára: — Mit akar maga, miért gya- láz minket? Né haragudjon, én tisztelő fia vagyok, de tönkretesz az efféle beszéddel! Éppen maga, aki egész életében mosta a szennyesüket. De azért annyira se becsülték, még a gyerekeik se ... Hogy köszöntsék ... Maga mondta el, Csaba úrfi, akit dajkált... Az is, hogy felnőtt, észre se vette már... Ránézett a fiára, keserűen, féltőén és mégis szinte gyűlölettel: — Hát te ... Nem felfordult világ ez, ahol tégedet polcra tesznek?! Te börtön lakója voltál... — Tudhatja, hogy én nem loptam, nem raboltam. Tudja, ugye, tudja, anyám? — Én azt tudom. — Hát akkor mi bűnöm hagyta ezt a hadnagyságot. Javára írták ezt, s igazolták; szemére sem vetették már soha tiszti rangját a Horthy-hadse- regben. »-Legalább néki volt esze« — így ítélték, meg a cselekedetét. — Anya, mi van? Otthon valami baj van?! Az asszony elsírta, mi történt. Most nagyon bízott a fiában. Biztos, hogy hallgatnak rá, törődnek vele, s kedvéért apját kiengedik. Már ebben Gál Csaba nem volt annyira biztos. Megdöbbent, s fájt, hogy apját elvitték, s azon méltatlankodott magában, hogy miért éppen őt? Hiszen az öreg semmit sem csinált, igazán, még a semminél is kevesebbet. — Menjen haza, mama máris indulok, elintézem... Ment a Főtér felé: a pártház felé, hogy a titkárt keresse, hogy apja szabadságáért könyörögjön. Régi emlékek villantak fel benne: az ügyvéd apa képe... a harácsolás mohó ösztöne, a gyanús ügyek vállalása, becsapott kisparasz- tok, birtokátírások, pörök el- nyújtása a végtelenig... Mindez néhány hónapja még nem számított bűnnek ... * * • ezét csókolom ...-r — Ä köszönt az előszo*—bábán a titkárnőnek. — Maron elvtársra várni kell... — mondta a sovány arcú leány, ö már régebbről ismerte Csabát; Falus Margit, a postamester nagyobbik lánya, büszke, lefojtott, sértőd ős. Karmincesztendős lehetett, kérője akadt volna, de rátarti volt; iparoshoz nem ment, urak meg nem vitték, egy-egy táncra csupán. Persze, nékik másra is kellett volna... Csaba is hívta már, sétálni este, a fasorba; öt-hat éve ennek, de gyűlölettel utasította el. Már a köszönése miatt is. — Kisztihand ... így szólott ez akkor a fiatalemberek ajkáról, így volt divat, ha nem »igazi« úrilánynak, úriasszonynak köszöntek, hanem az asztalos lányának, az útinester lányának, a pékné- nek, a csizmadia-kisasszony— De hát... Mi is jól ismerjük egymást. A titkár elvtárs édesanyja... — Igen, igen .;. — hirtelen támadt izgalmában egészen elrekedt —. édesanyám húsz évig mosni járt magukhoz. Gál Csaba támadást érzett, rossz érzéssel, szorongva ha.ll- gatta a titkárt. — Magam is jártam valamikor Gál ügyvédéknél. Jók voltak hozzám. A kisasszony nemegyszer megkínált, tányér levessel, ebédmaradékkal. Nohát, nem azért mondom, jó ételekkel. S az én anyám szerette őket. És önt is, Csaba úrfi... A másik most már mégiscsak közbevágott. — Bocsánat... 'Most miért mondja így? Én arról igazán nem tehetek, hogy olyan világ járta. — Persze, hogy nem... — Maron hangja, halkabb lett, szavai lassúbbak s nyomasztón súlyosak. — Persze, hogy nem. De azért... Miért > nem köszönt maga sohase az én anyámnak? — Nem?!,.. — Tudom, hogy szerette magát, otthon is emlegette, s dicsérte, hogy milyen szép, milyen helyes fiú. S maguknál, ha tehette, az ölébe kapta, szavamra mondom, engem sohase becézett így... Megvetette öt? — Megvetettem? ... — Igen. De én, szavamra, csak — csodálkozom. S valahogy fáj is egy kicsit. Maguknak minden szennyesét ő mosta ... hosszú esztendőkön át. A maga minden, fehérneműjét, gyönyörű fehér ingeit. Még ma is ‘azokban jár talán. És sohase köszönt neki. (»Elég, elég, mi ömlött ki belőlem? Hát azért ültettek engem ide? Hogy ezt felhány- torgassam? ... Nincs nagyobb bűnük? Ezt kérjem számon, éppen ezt, hogy nem köszönt?«) — Hát én most... Mit tegyek? Mit mondjak? Igazsága van — de mit tegyek? Bocsánatot kellene kérjek. Megteszem. És apámért könyörgök... Ő nem bűnös, nem volt fasiszpastamester lánya lopva utánanézett De a fiú most meg se látta már. »Biztos, hogy nem tesz érte semmit...— gondolta —, hiszen gyűlöl minket...« * • • /t főjegyzőhöz ment az idegen volt s tájéC _' I« kozatlan, alig két h ete küldték a fővárosból; az nem tudott mást mondani, csak annyit, hogy majd informáltatja magát. Aztán elment Kelemenhez; az jegyző korában, egy-két hónapja még, apjának így köszönt: »Alázatos tiszteletem!« Hatalma nincs már semmi, persze, de ügyes, okos; lám máris hivatalt kapott. A volt jegyző meghallgatta, fejcsóválva, részvevőén s egy kis ijedelemmel. Hát ha *az ilyen csöndes, eléggé passzív embereket lefogják, akkor még őreá is sor kerülhet. — Az ügyvéd úr ártatlan — így biztatta Csabát. — Lehetetlen, hogy ellene vádat emeljenek. Menjen a rendőrségre, ott megtudja talán, történt-e följelentés... Aztán oda is elindult Csaba. De a rendőrségig nem jutott el. Mert apa és fia összetalálkozott. — Mi történt, apa? — már- már megölelte. De szégyenkezés fogta eL Álltak egymással szemben. — Semmi, fiam. Csak éppen ... Valami információt kívántak. És azért hívtak be. — Azért? De hisz bekísértek .; s — És ha bekísértek? Tévedés volt. Maron István interveniált miattam. De te... Mi az? Máris bűnösnek tartod apádat! (»Lehet, hogy bűnös vagy, apa... Mások baját, gondját, elhurcolását láttad, tudtad, hallottad, és te békén, jóllakot- tan jártál a kaszinóba. Udvarias voltál, kedves modorú, engem is jól neveltél, csak azt nem bántad, hogy keresztülnézek a mosónén meg a lián — aki most kiszabadított.. ,«j Földeák János: TÖBBE NAP, MINT ÜNNEP! Több e nap, mint ünnep! Ezeréves múltunk véres viharában élni megtanultunk, akadályt sem féltünk, vissza nem fordultunk: forradalmároknak hű fiai voltunk! Jogért és hazáért soha annyi harcot nem vívtak még népek, s Európa hajszolt nemzetei közt egy nép úgy ki nem tartott, mint mi, mert bennünket igazságunk hajtott.,, Idegenek járma különcködött rajtunk, mások érdekéért áldoztunk és haltunk, úr-önkény is sarcolt: szörnyű vámot adtunk, de országnak, népnek mégis megmaradtunk! Szolga-sorsot téptünk széjjel; ezer évre jussolt sötétségből törtünk föl a fényre, és szabadságunknak legdrágább pillére: a bolsevik hősök fegyvere és vére... Történelem nincsen Magyarország nélkül — ha támadják: harcol; ha becsülik: békül, s mert a mi világunk csak Leninnel épül, tudjuk, ki törhet ránk ádáz ellenségül... Több e nap, mint ünnep, több, mert megújultunk, akadályt nem féltünk, vissza nem fordultunk... Magyarok, elvtársak! — ezeréves múltunk annyi viharából győzni is tanultunk! KERTÉSZ SÁNDOR: ANYA ÉS QYERMEKE volt? ’ nak, a boltosnénak... S azok ta, nem követett el bűnöket. Maronné tehetetlen mozdu- sorába tartozott Margitka -is. Hangja elcsuklott. A párttit- lattal felelt: — Azokat hívja a fasorba... kár restelkedve félretekintett. Pilla na ff elvé felek az életről — Valami volt, mégis, ha már becsuktak. A jóért nem csuknak be senkit. — Hát ha anyám ..; — nagy lélegzettel kezdte, s máris abbahagyta. — Szegény anyám — suttogta. S valami hirtelen rátörő szánalom, mely felháborodását, keserűségét váltotta fel, arra késztette, hogy megragadja anyja kezét és megcsókolja. És elment. Maronné fejcsóválva s jóleső kis elismeréssel nézett utána. — »No hát, ezt mán, hogy eltanulta az uraktól ...« * * * 4z ügyvédnő zihálva ..—J-M- sietett fiához, hogy C_-/ fL tudassa vele, mi történt hajnalban. Gál ügyvéd urat letartóztatták. Gál Csaba éppen valami mr 'mi dalt tanított be az én nak. Ábrándos szemű, hosszú fekete hajú fiú, erős, jó tartású, bár kissé hízásra ‘hajló. Jól érezte magát, megbecsülték, hívták mindenhová, ünnepségekre, táncra, zongorázni s még amellett énekkarokat tanítani. S ez nem volt egészen társadalmi munka, fizették is. bár ő nem kért fizetést. Tudták róla. hogy hadnagy volt, de azt is, hogy megszökött, ott— mondta akkor Csabának hidegei! —, akiknek kezétcsóko- lommal köszönt. Lehet, hogy erre gondolt a fiatalember, a régi elutasítás, a sértődött és kihívó leányhang csapott felé a múltból — s ezért változtatta most meg a köszönését? De hát a kisztihand amúgy se járja már. — Várni kell... — mondta Margit; szomorú hangján a hervadás feléje nyúlt már, és ő bánta talán, hogy büszke volt, elutasító ... S hogy a fasorba mást vittek sétálni, olyat, kinek fülét nem bántotta any- nyira az a kisztihand ... Egy-két perc múlva kinyílott az ajtó, odabenn ketten is voltai:, búcsúztak, elmentek. Gál Csaba felállott, belépett. — Tessék leülni! — szólította fel udvariasan a mosóné fia. — Köszönöm. Én ... Azzal kezdeném mindjárt, hogy az édesapámat bevitték. — Gál doktor urat? — Letartóztatták. Éppen őt. Nincs talán itten nála bűnö- sebb? Ismerte jól ön is... (»... ismertem én; igaz, mindig revdesen öltözött. Sohase láttam részegen. Az anyám napszámjávál sem maradt adós...«) Hát ezt tanulta ő? így kell bánni az emberekkel? — Igaza van — hallotta a feldúlt fiatalember hangját. — Mivel is védekezzek? Ez így volt, ilyenek voltunk. Akik ránk dolgoztak, azokat semmibe néztük. Ki gondolt arra, hogy a »semmi« végez el mindent. Most, csak most gondolok erre. De sajnálom apámat. — Rendben van — a titkár a maga fülének is idegenül hangzóan mondta —, bánom, hogy felhoztam ezt a dolgot Elmúlt... Én is csupán... — zavarba jött, legyintett. — Szavamra, szégyellem. Az ember annyit szenvedett, és éppen ez a kis emlék ez a semmiség... Szóval nem tudtam megállni, hogy elhallgassam. Valósággal védekezett. S erre máris rádöbbent: — Kérem... — mondta ismét keményen, sietősen —, ez az ügy nem reám tartozik. De azért... Megpróbálom. Szólok az érdekükben. Ezt mondta, és közben a fiúra pillantott, akinek arcán most már az elutasítottak sértettsége látszott. — Köszönöm... — mormolta csüggedten, • kiment A Látogatás jurij Nagibinnál Nevét a magyar olvasóközönség is ismeri: novellái, elbeszélései nálunk is napvilágot láttak. Nemrégiben pedig moszkvai tudósítások számoltak be Az elnök című film nagy sikeréről, Amelynek forgatókönyvét ugyancsak Jurij Nagibin írta. Nem sokkal később Monte Carlóból érkezett jelentés: a negyvenöt éves szovjet író Téli tölgy című elbeszéléséből készült szovjet televíziófilm a nemzetközi tv-filmfesz- tiválon elnyerte a nagydíjat, az Arany Nimfát. (A Magyar Televízió is műsorra tűzte.) Az APN szovjet sajtóügynökség munkatársa, A. Ruhadze a közelmúltban fölkereste az írót Krasznaja Pahra-i otthonában. Krasznaja Pahra Moszkvától mintegy harminc kilométerre fekszik. A Nagibin villa első pillantásra olyan, mint a hagyományos Moszkva környéki nyaralók, azzal a különbséggel, hogy élénk színű festése és manzárdos megoldása kecsessé és modernné teszi. Az író az év nagyobbik részét itt tölti. Nagibin dolgozószobája a tágas manzárdban van. íróasztalán dossziék, levelek, irodalmi folyóiratok tornyosulnak. Mellettük írógép. Az egyik falat könyvespolc borítja, a másikon akvarel- lek, metszetek, grafikák. Az ablakon kitekintve a Gyeszna egyik halványkék jégkéreggel bevont mellékágára látni. A folyón túl sűrű erdő sötétllk: az író vadászparadicsoma, ahonnan rendszerint új történetekkel, élményekkel megrakodva tér meg otthonába. A látogatónak most is legfrissebb vadászélményeiről mesél, miközben föl s alá sétál a szobában. Témája: az orosz erdő friss téli szépsége, a hóbundába burkolt fenyők, a félig befagyott, de azért vidáman csörgedező patakok. A természet mindig fon-, tos szerepet játszik az író müveiben: szervesen kiegészíti a szereplők belső világát. Munkájáról szólva Nagibin hangsúlyozza törekvését: »Az író ne találjon ki semmit, hanem valódi élmények, megtörtént események alapján írjon.«« Elbeszéléseit így nevezi: »►Pillanatfelvételek az életről.« Talán ez az oka, hogy nem ír regényt; műfaja a novella, az elbeszélés, a kisregény és a filmforgatókönyv. — Lehet, hogy nem elég élénk a képzeletem —• mondja mosolyogva —, de én nem akarok és nem is tudok másként írni. Am ugyanakkor éppen ez a valósághűség, amely egész munkásságát jellemzi, teszi olyan meggyőzővé alkotásait, adja sajátos szépségüket. Így hát nem véletlen, hogy A leglassúbb vonat eí- mű filmet, amelynek forgató- könyvét Nagibin írta, a szverd- lovszki dokumentumfilm-stúdió- ban készítették. Az elnök című filmet a Trub- nyikov napjai című kisregénye alapján írta. Most egy ugyancsak kétrészes film forgatókönyvén dolgozik: Az igazgató lesz a címe. Az író ezúttal tehát néni egy kolhozelnök, hanem egy ipari vezető hétköznapjaiba vezeti el a nézőt. » A film alapjául Iván Lihacsov élete és munkássága szolgál — mondja Nagibin. — De senki ne higgye, hogy életrajzfilmet csinálok, noha jómagam személyesen ismertem ezt a kiváló férfit, aki nem mindennapi életutaí tett meg, amíg sofőrből a moszkvai autógyár igazgatója, majd miniszter lett. Ugyanakkor a for- gatókönyv írásánál igen nagy hatással van rám Lihacsov alakja és életútja, bár voltaképpen mégsem személy szerint róla írok. Az igazgató alakja így mégiscsak általánosabb érvényű lesz. — Ma, amikor milliós tömegek olvasnak, az író felelőssége is nagyobb az általa leírt szóért, mint bármikor azelőtt — folytatja Nagibin. — Az irodalomban, a festészetben, a színművészeiben és a zenében lehet kísérletezni, de változatlanul a népet kell szolgálnunk. Felelősséggel tartozunk az ember iránt. Különösen fontos ez napjainkban, amikor hihetetlen pusztító erejű nukleáris fegyver van az emberiség kezében. Ezért is oly fontos: a művész hivatásának megfelelően nemes erkölcsiségre nevelje az embereket. Ehhez pedig az kell, hogy az irodalom és a művészet érthető legyen, megértse a nép, amely halhatatlan, és élni fog akkor is, amikor mi már nem leszünk, mégpedig egy olyan világban, amely nem ismeri a háborút. A jövő emberének nevelését már ma el kell kezdeni — mondja végezetül Nagibin —«, ezért írok oly gyakran gyermekekről, a jövendő csodálatos és titokzatos állampolgárairól.
